Új Ember, 1989 (45. évfolyam, 1/2217-53/2268. szám)
1989-03-26 / 13. (2229.) szám
Diákszemmel — diákszívvel A Budapesti Piarista Gimnáziumban mi voltunk az utolsó Sík-osztály. A két utolsó évben új osztályfőnököt kaptunk, mert ő 1929 decemberében már a szegedi egyetem tanára volt. A szegedi piaristáktól negyedikes koromban érkeztem közéjük. A Veni Sanctera várva az ismeretlen fiú szorongó félelmével álltam az osztályterem előtt, amikor a folyosón feltűnt osztályfőnökünk, Sík Sándor alakja. Rögtön megérezte megilletődöttségemet, szorongó elfogódottságomat. A vállamra tette a kezét, bevezetett az osztályba, helyet keresett nekem, és az osztály segítő szeretetébe ajánlott. Erre az egyetlen gesztusára határtalan nyugalom szállt meg, helyem volt a világban, tartoztam valahová. Nem csoda, ha alakja számomra ma is elsősorban a segítő szeretetet jelenti. Alighanem lényének alapvető vonása volt ez. Sokatmondó Ortutay visszaemlékezése a professzor és tanítványai (Ortutay, Radnóti, Tolnai) első találkozására. Nem irodalomról beszélt nekik, hanem soványságukat látva közölte velük, hogy részükre a közeli tejcsarnokban egy-egy liter tejre fizet elő. Emlékezetes Ortutay zárómondata: „Annak a tejnek az ízét nem lehet elfelejteni.” Egyéniségéről szólva szinte páratlan szerénységét kell megemlítenem. Nem emlékszem, hogy jó néhányverskötettel, irodalomtudományi tanulmánnyal a háta mögött, országos nevű szónokként, jeles közéleti személyiségként valamikor is beszélt volna magáról, irodalmi, társadalmi munkásságáról. Az újságokból, az iskola nyomtatott Értesítőjéből tudtuk meg, milyen értékes, gazdag élet az övé. A lélek embere volt, világa a szereteté. Személyiségének igazi lényegét — úgy érzem — maga fogalmazta meg egyik versében: „Embernek ember szel itt kenyeret. / Kis szürke morzsák, kenyérszín szavak, / Csak menjetek, / Ne kérdezzetek, csak feleljetek! / Ne nézzétek, kit, csak öleljetek!” Ez az egész világot egyetlen mozdulattal magához ölelni akaró szeretete a legfőbb sajátja. Láttuk szenvedő arcát is. Ha jól emlékszem, hatodikosok voltunk, amikor elvesztette az édesanyját. Közel egy hónapig helyettesítették. Megtörten érkezett vissza. A szótlan fájdalom ebben az időben kicsit megkeményítette arcvonásait, valamivel zárkózottabb lett. Valahol azt olvastam, hogy nem sokkal halála előtt egyik rendtársa a betegágya mellett állva részvéttel kérdezte: „Nagyon tetszik szenvedni?” Szinte ijedten kérdezett vissza: „Látszik rajtam?” Ez is az ő lélekarcához tartozik. Nagyszerű pedagógus volt. A dolgozatírás általában megpróbáltatás a tanulók számára. Nála — anélkül, hogy elmosta volna az óra komolyságát — sokat vesztett a feszességéből azzal, hogy lehetett kérdezni. Minden kérdésre érdemes választ kapott. Szép és számunkra vonzó szokása volt, hogy a karácsonyi és húsvéti szünet előtti utolsó, majd a szünet előtti első órát s a névnapját „osztályfőnöki beszélgetésnek” szánta. Élményszámba mentek ezek az alkalmak. Kérésünkre szívesen beszélt utazásairól, olvasmányairól, a közélet értékes személyiségeiről, de az élet mindennapi jelenségeiről is. Papi életéből nem sokat láttunk, az evangéliumi életnek nem jellemzője a nyilvánosság, jelenlétére a kisugárzásából lehet következtetni. Ilyen kisugárzásban éltünk mi is. Láttuk misézni, imádkozni, hallgathattuk néhány szentbeszédét. A diákmisékre két könyvvel érkezett: a breviáriumát és a maga fordította zsoltároskönyvet hozta magával. A költő az órákon is megnyilatkozott. A hatodik osztályban latinból Vergiliuszt, görögből Homéroszt olvasták. Fontos volt a szöveg maradéktalan megértése, de a végső megoldás eleganciája is. Tanári nagysága itt is megmutatkozott. Igényelte az osztály ötleteit egyegy fordulat szebb, ugyanakkor hűbb fordítás-változatára. Nagy elismerést jelentett, ha egy-egy ilyen ötletet a legjobbnak fogadott el. Sokat akart és tudott adni. Poétika tankönyvünk nem nagyon nyerhette meg a tetszését. Litografált lapokkal egészítette ki annak anyagát, s ezeket a lapokat mindenki kézbe kapta. Abban az időben — a hittankönyvünkön kívül — nemigen szerepelt tankönyveinkben a „világnézet” szó. A legtömörebb, legvilágosabb meghatározását tőle kaptuk: „A világra és értékeire vonatkozó egységes és elvszerű állásfoglalás”. Ha a Szépművészeti Múzeumba vitte az osztályát,S beszélt a képekről és a művészeti korokról. Színházlátogatás előtt elolvastatta a művet, hogy tudjuk, mit látunk, az előadás után szorgalmazta az újraolvasást, hogy tudatosítsuk a látottakat. Boldog vagyok, hogy a tanítványa lehettem. Magam is az ötvenedik évet töltöm tanári katedrán. Ez alatt a fél évszázad alatt — bár az élet nem ismétli meg önmagát ugyanúgy — nem egyszer gondoltam arra, hogy hasonló helyzetben mit mondott, mit tett ő. Példája sokszor jelentett segítséget. Az „öregdiák” török diák, aki a maga hajdani kudarcaira mindig megtalálja a „maga mentségét”, ötvenéves találkozónkon tapasztalhattuk, hogy az „egykori sérelmek” nyomai, ha halványultak is, részben megmaradtak. Két jelenség volt, amely csak elismerő szót kapott: a piarista nevelés és Sík Sándor neveléstanári egyénisége. Valamivel — úgy éreztem — adósai vagyunk. Milyen szép volna, ha legközelebbi, 1991-ben esedékes, hatvanéves találkozónk alkalmávalsietnünk kell, mert lassan már nekünk is „esteledik”) a Kerepesi temető piarista kriptáján egy kis örökzöld koszorú és szalagján a felírás hirdetné, hogy néma főhajtással, a lélek befelé forduló csendjével tisztelgett előtte az utolsó Sík-osztály. Tihanyi Károly Bakallár József: Et resurrexit... iifU*L . Maria Winowska: Padre Pio igazi arca A külföldi magyar katolikus könyvkiadók jóvoltából P. Pio neve hazánkban valamennyi hívő ember számára ismerősen hangzik. Életszentségének híre már régen bejárta a világot, de magyar kiadó még csak most vállalkozott a Jézus Krisztus sebeit viselő szent szerzetes bemutatására! Az pedig külön szerencse, hogy az Ecclesia Szövetkezet Maria Winowska könyvének fordítását és közreadását választotta. A kiadványra nagy szükség van, bár a késés csaknem jóvátehetetlen. Közismert, az Evangélium mindig időszerű és hirdetni kell azt akár alkalmas, akár alkalmatlan. A szentek példája sem avul el. Ők azok, akik szavukkal és tetteikkel egyaránt hiteles tanúságot tesznek az Evangéliumról, akik minden időkre követendő példát adnak az életet formáló szeretetről, Isten akaratának maradéktalan teljesítéséről. Így van az Pio atya esetében is. A kolostor csendjében szerette az Istent, az Isten pedig elfogadta, igazolta és elküldte őt tanúságot tenni az Evangéliumról, az emberi élet értelméről az emberek közé. Isten szeretetének tanúságtevője és példája volt ő a világ számára. Mindig modern, mindig követésre méltó. Ezért van komoly jelentősége a Winowska-féle könyv kiadásának nálunk még akkor is, ha az évtizedeket késett. A kiadvány nem életrajz. Kevesebb és több is annál. Feltétlenül kevesebb, mert a szerzőnő — bár természetesen közöl életrajzi adatokat is —, meglehetősen szűkszavúan bánik velük. Maria Winowska azonban mesteri fogással többet nyújt, mint amennyit egy monográfia képes. Az írónő Pio atyát, a jelenséget, az eseményt mutatja be. Plasztikus képet rajzol a San Giovanni Rotondo csendjében élő kapucinus szerzetesről. Olyan könyvvel ajándékozta meg olvasóit, amilyenből nagyon sok kellene ebben a sótlan világban. Maria Winowska katolikus író, de mégsem elfogadott, még P. Pio esetében sem. Nagy érdeme a szerzőnek a feltétlen tárgyilagosság és annak bemutatása, miként győzik meg őt a tények. Kritikus világunkban éppen erre van szükség. A hiteles tanúságtevők hiteles bemutatására. A szerző személyesen utánajárt az eseményeknek. Szorgalmasan, első kézből gyűjtögette mondanivalóját, de ő maga is részesedett az élményekben és kegyelmekben. A szemtanú hitelességével számol be a nagy Tanúságtevőről. Winowska szuggesztív erővel tudja megjeleníteni a leghétköznapibb eseményeket is. Az olvasó szinte vele együtt ott szorong a templomban, érdeklődéssel és izgatottan várja a Szent megjelenését, érzi Pio atya kitapintható közelségét, a belőle áradó Lelket. Az életszerű kép, a megjelenítő erő, a könynyed stílus, az utolsó betűig hiteles közlés művészi egységet képezve rendkívül élvezetes, lenyűgöző olvasmány. Aki kezébe veszi és elolvassa ezt a munkát, gazdagabb lesz. Megismeri belőle P. Pio igazi arcát, megszereti őt, és közbenjárásáért imádkozik. Ezen túlmenően az olvasó megélhet valamit a szentség fenségéből, rácsodálkozhat a természetfölötti világra, egyszóval az Isten bűvöletébe kerülhet a könyv, illetve annak tartalma révén. Lelket épít ez a kiadvány. A könyvet nyolc lap terjedelmű fekete-fehér illusztráció gazdagítja. Formai tekintetben ismét szóvá kell tenni a gyenge kötést és a szegényes képeket. De talán ezeknek a hátrányoknak köszönhető a megszokottnál olcsóbbnak tűnő 98 forintos ár. Kapható az Ecclesia Szövetkezet boltjában. Antalóczi Lajos Magyarország Szűz Mária kegyhelyei Stílusában szép albummal gazdagította a Szent István Társulat, mint az Apostoli Szentszék kiadója a Mária év alkalmából a magyar mariológiai irodalmat. Szenthelyi Molnár István és Mauks Márta szövegeivel és Kerekes József felvételeivel összefoglaló ismertetést adott a trianoni ország tmnáriás kegyhelyeiről. Félszáz, pontosabban ötvenkét olyan szentély kapott helyet a körképben, amelyet tíz, sőt százezer zarándokló magyar és külföldi hívő keres fel évente. A két szerző és akiadó alcímet is ad a kiadványnak: „Búcsújárók könyvének” nevezve azt. Pontosítani kell a meghatározást: családi könyvtárba, egyházi intézmények fogadó és váró helyiségeibe való az album. A búcsújárók könyve alcím annyiban illeti meg jogosan, hogy az olvasóban felkelti a vágyat a zarándoklásra, a Boldogasszony magyarországi hospiciumainak meglátogatására. Bevezetésként, röviden bár, néhány alapvetően fontos tudnivalóra hívja fel a könyv a hívőkés a nemhívő érdeklődők figyelmét: mit jelent a kegyhely, a búcsújáróhely és a zarándok szentély, milyen helyet foglal el a keresztény és — a nem keresztény hívek — életében a zarándoklás, mit tanítanak róla a pápák, különösképpen korunk egyházfői, VI. Pál és II. János Pál, mit jelent a valaha sokat vitatott búcsú, mit a mostani Mária-évi búcsúk, végül rövid ismertetést kap az olvasó II. János Pál pápa „Redemptoris Mater” kezdetű enciklikájáról, amellyel a Mária évet megindította és bevezette. A tömör ismertetésekből is jó néhány ,érdekes adatot tudhat meg az olvasó. Azt például, hogy a tavalyi a második Mária-év volt, az elsőt 1954-ben rendelte el XII. Pius pápa a Szeplőtelen Fogantatás hittételének századik évfordulóján: a Magyar Püspöki Kar a maga hatáskörében megelőzte ezt, az 1947—48-at Mária-évnek nyilvánította. A könyv, mint mondottuk, a trianoni Magyarország területére szorítkozik a magyar kegyhelyek felsorolásában, abban is az országos hírű kegyhelyekre. Néhány érdekes megállapítás kínálkozik belőle. Mindenekelőtt az, hogy a kegyhelyeink túlnyomó része — az ötvenkettőből harminckilenc a Dunántúlon található. A többi tizenháromból nyolc: Eger, Egerszalók, Máriabesnyő, Gyöngyös, Márianosztra, Mátraverebély, Sajópálfalva és Vác fekszik az ország északi részén, Hajós, Petőfiszállás és Szeged az Alföldön, és kettő: Gyula és Máriapócs a Tiszántúlon. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy az utóbbi részeken a hívek kevésbé tisztelnék a Boldogasszonyt. Kevesebb errefelé a település is és kevesebb Máriás kegyhely szerzett országos hírnevet. A Jászságban, például Jászdózsán régebben jelentős volt a búcsújárás, a háború alatt azonban tönkrement a kegykápolna. A Hontesitári kis kegyhely most van újra felfejlődőben. Úgy tűnik, rendeződik a hasznosi kápolna helyzete is. Az egyházmegyék közül a legtöbb kegyhellyel a győri rendelkezik, tízzel, ezek: Csorna, Fertőszentmiklós, Győr székesegyház, Kópháza, Máriakálnok, Osli, Röjtökmuzsaj, Sopronbánfalva Tétszentkút, Vértessomlyó. Az esztergomi követi, ahol nyolc máriás búcsújáróhelynek van országos híre. Ezek: Budavár, Budapest, Kövi Mária, Krisztinaváros, Kútvölgy, Óbuda, Esztergom, Márianosztra és Mátraverebély. A nyolcból tehát öt a fővárosban található. A veszprémi egyházmegye nagyobb kisugárzású kegyhelyei: Andocs, Búcsúszentlászló, Csatka, Homokkomárom, Jásd-Szentkút, Segesd és Sümeg. Ugyancsak hét híres búcsújáróhelye van a pécsi egyházmegyének : Hőgyész, Mária-Egregy, Mária-Kéménd, Pécs-Havihegy, Siklós-Máriagyüd, Szekszárd és Szigetvár-Turbék. Hat neves Mária-szentélyt mondhat magáénak a székesfehérvári egyházmegye, de Bodajk, Csobánka, Ercsi, Makkos Mária, Máriaremete és Solymár közül az utóbbi három a főváros körzetébe tartozik. Hozzáadva ezeket az esztergomi egyházmegye kötelékébe tartozó öt budapestihez, megállapíthatjuk, hogy a magyar főváros nem áll utolsó helyen zarándokhelyek dolgában. Három szélesebb területen ismert kegyhely található az egri egyházmegyében — Eger, Egerszalók, Gyöngyös, a váciban — Máriabesnyő, Petőfiszállás Szentkút, Vác-Hétkápolna, — kettő a kalocsaiban: Baja-Máriakörnye, Hajós — a Csanádiban: Gyula, Szeged és a — szombathelyiben — Celldömölk és Vasvár. Két görög katolikus kegyhelyet mutat be a könyv, a hajdúdorogi egyházmegyéből Pécsot és a miskolci apostoli kormányzóságból Sajópálfalvát. Ez a magyar Máriatisztelet földrajza. Aki végig akarja látogatni mindegyik kegyhelyünket, be kell járnia az egész országot. Nemcsak földrajza van azonban a Boldogasszony tiszteletének. Bennük van amagyar egyház története is. Ez a kiadvány — legalább is tudtom szerint— elsőként közli az ötvenkét trianonországi búcsújáróhely kegyképeinek színes mását. A legjobb hagyományokat fejleszti tovább e tekintetben, Galánthai Esterás Pálét, aki 1690-ben „Az egész világon levő Csudálatos Boldogságos Szűz képeinek röviden föltett eredet” című könyvében magyar kegyképek részmetszeteit is adja, valamint Jordánszky Elekét, aki „Magyar Országban s az ahoz tartozó részekben lévő Boldogságos Szűz Mária kegyelem képeinek rövid leírása” címmel 1836-ban Magyarországból 56, Erdélyből 2, Horvátországból 8 és Galíciából 2 kegyelemkép metszet mását közli. Meg kell említeni, hogy Eszerás Pál Mennyei korona címmel 1696-ban képek nélkül kibővített kiadásban jelentette meg gyűjteményét. Ebben 74 olyan kegyképet sorol fel, amelyhez Magyarországon zarándokoltak a hívek, köztük olyan helyeket is említve a mai Magyarország területéről, amelyek országos híre azóta lehanyatlott. Ilyenek: Bodrogújhely, Szentilona, Kőszeg, Géncs, Rátót, Veszprémvár, Pápóc, Asszonyfalva, Borsmonostor, Zirc, Szentgotthárd, Zalavár, Köpcsény, Nyírbátor, Szombathely (domonkosok temploma), Kapornak, Zalaszentadorján, Tihany, Pannonhalma, Lébény, Kalocsa, Tata, Visegrád, Pécsvárad, Szentgál. Nem mindegyiket soroltam fel, ezeket is csak annak érzékeltetésére, hogy a zarándoklás hullámzásszerűen változik és hogy hatalmas munkát kell annak elvégeznie, aki a magyar búcsújárás történeti emlékeit össze akarja gyűjteni és meg akarja írni. Meg kell mondani azt is, hogy rengeteg ilyen emlékünk elhamvadt a török hódoltság tűzözönében. Mégis annyira nagy és fontos feladat ez, hogy nemcsak egyháztörténészeinknek adna munkát, hanem papjaink -— köztük teológusaink sokaságának. Érdekes megállapításokat kínál a kegyképek csoportosítása és elemzése: 43 a Gyermekével ábrázolja a Boldogasszonyt, 6 halott Fiával az ölében. Mindössze 3 képen látható egymagában. Kimondhatjuk a tanulságot, hogy népünk Máriában Jézus édesanyját, elsősorban a Kisded Jézus édesanyját tiszteli és szereti. A mi magyar Mária eszményképünktől nem kell félteni a hit egyensúlyát. A jelenlegi kegyhelyek közül tizenhárom bizonyosan a török előtti időkben is megvolt. A többi túlnyomórészt barokk-kori, a katolikus újjászületés idejéből való. Barokk időkben festették, faragták vagy hozták be külföldről a kegyképek és kegyszobrok túlnyomó részét is. Hat kegykép alkot egy típust: a Segítő Mária ábrázolását. Ezt a barokk időkben betelepült németek hozták magukkal. A passaui „Maria hilfe” kép másolatai. Érdekességként meg lehet említeni, hogy számos kegyhelyünk, a mostani ötvenkettőből legalább tizennégy, kút vagy forrás mellett létesült. Legjelentősebb azonban e téren a szerzetesek működése volt. A mostani búcsújáróhelyek közül mintegy húsz szerzetesi templom. A rendek között is legtöbbet a ferencesek buzgólkodtak a magyar Mária-tisztelet terjesztésében. Az egyes kegyhelyek történetét olvasva, felvetődik bennünk az a kérdés is: van-e az, egyes búcsújáróhelyeknek „specialitása”? Azt kell megállapítanunk, hogy nincs. Népünk asszonyai és férfitagjai minden testi és lelki gondjukban mindenkor, mindenütt egyformán bizalommal fordultak Jézus Krisztus édesanyjához közbenjárásért. Sinkó Ferenc