Új Ember, 1989 (45. évfolyam, 1/2217-53/2268. szám)

1989-03-26 / 13. (2229.) szám

Diákszemmel — diákszívvel A Budapesti Piarista Gimnáziumban mi voltunk az utolsó Sík-osztály. A két utolsó évben új osztályfőnö­köt kaptunk, mert ő 1929 decemberében már a sze­gedi egyetem tanára volt. A szegedi piaristáktól negyedikes koromban érkez­tem közéjük. A Veni Sanctera várva az ismeretlen fiú szorongó félelmével álltam az osztályterem előtt, ami­kor a folyosón feltűnt osztályfőnökünk, Sík Sándor alakja. Rögtön megérezte megilletődöttségemet, szo­rongó elfogódottságomat. A vállamra tette a kezét, be­vezetett az osztályba, helyet keresett nekem, és az osz­tály segítő szeretetébe ajánlott. Erre az egyetlen gesz­tusára határtalan nyugalom szállt meg, helyem volt a világban, tartoztam valahová. Nem csoda, ha alak­ja számomra ma is elsősorban a segítő szeretetet je­lenti. Alighanem lényének alapvető vonása volt ez. Sokat­mondó Ortutay visszaemlékezése a professzor és tanít­ványai (Ortutay, Radnóti, Tolnai) első találkozására. Nem irodalomról beszélt nekik, hanem soványságukat látva közölte velük, hogy részükre a közeli tejcsar­nokban egy-egy liter tejre fizet elő. Emlékezetes Ortu­tay zárómondata: „Annak a tejnek az ízét nem lehet elfelejteni.” Egyéniségéről szólva szinte páratlan szerénységét kell megemlítenem. Nem emlékszem, hogy jó néhány­­verskötettel, irodalomtudományi tanulmánnyal a há­ta mögött, országos nevű szónokként, jeles közéleti sze­mélyiségként valamikor is beszélt volna magáról, iro­dalmi, társadalmi munkásságáról. Az újságokból, az iskola nyomtatott Értesítőjéből tudtuk meg, milyen ér­tékes, gazdag élet az övé. A lélek embere volt, világa a szereteté. Személyisé­gének igazi lényegét — úgy érzem — maga fogalmaz­ta meg egyik versében: „Embernek ember szel itt kenyeret. / Kis szürke morzsák, kenyérszín szavak, / Csak menjetek, / Ne kérdezzetek, csak feleljetek! / Ne nézzétek, kit, csak öleljetek!” Ez az egész világot egyet­len mozdulattal magához ölelni akaró szeretete a leg­főbb sajátja. Láttuk szenvedő arcát is. Ha jól emlékszem, hato­dikosok voltunk, amikor elvesztette az édesanyját. Kö­zel egy hónapig helyettesítették. Megtörten érkezett vissza. A szótlan fájdalom ebben az időben kicsit meg­keményítette arcvonásait, valamivel zárkózottabb lett. Valahol azt olvastam, hogy nem sokkal halála előtt egyik rendtársa a betegágya mellett állva részvéttel kérdezte: „Nagyon tetszik szenvedni?” Szinte ijedten kérdezett vissza: „Látszik rajtam?” Ez is az ő lélek­­arcához tartozik. Nagyszerű pedagógus volt. A dolgozatírás általában megpróbáltatás a tanulók számára. Nála — anélkül, hogy elmosta volna az óra komolyságát — sokat vesz­tett a feszességéből azzal, hogy lehetett kérdezni. Min­den kérdésre érdemes választ kapott. Szép és számunkra vonzó szokása volt, hogy a ka­rácsonyi és húsvéti szünet előtti utolsó, majd a szü­net előtti első órát s a névnapját „osztályfőnöki be­szélgetésnek” szánta. Élményszámba mentek ezek az alkalmak. Kérésünkre szívesen beszélt utazásairól, ol­vasmányairól, a közélet értékes személyiségeiről, de az élet mindennapi jelenségeiről is. Papi életéből nem sokat láttunk, az evangéliumi élet­nek nem jellemzője a nyilvánosság, jelenlétére a ki­sugárzásából lehet következtetni. Ilyen kisugárzásban éltünk mi is. Láttuk misézni, imádkozni, hallgathattuk néhány szentbeszédét. A diákmisékre két könyvvel ér­kezett: a breviáriumát és a maga­ fordította zsoltáros­­könyvet hozta magával. A költő az órákon is megnyilatkozott. A hatodik osz­tályban latinból Vergiliuszt, görögből Homéroszt olvas­ták. Fontos volt a szöveg maradéktalan megértése, de a végső megoldás eleganciája is. Tanári nagysága itt is megmutatkozott. Igényelte az osztály ötleteit egy­­egy fordulat szebb, ugyanakkor hűbb fordítás-változa­­tára. Nagy elismerést jelentett, ha egy-egy ilyen ötle­tet a legjobbnak fogadott el. Sokat akart és tudott adni. Poétika tankönyvünk nem nagyon nyerhette meg a tetszését. Litografált la­pokkal egészítette ki annak anyagát, s ezeket a lapo­kat mindenki kézbe kapta. Abban az időben — a hit­tankönyvünkön kívül — nemigen szerepelt tanköny­veinkben a „világnézet” szó. A legtömörebb, legvilá­gosabb meghatározását tőle kaptuk: „A világra és ér­tékeire vonatkozó egységes és elvszerű állásfoglalás”. Ha a Szépművészeti Múzeumba vitte az osztályát,­­S beszélt a képekről és a művészeti korokról. Színház­­látogatás előtt elolvastatta a művet, hogy tudjuk, mit látunk, az előadás után szorgalmazta az újraolvasást, hogy tudatosítsuk a látottakat. Boldog vagyok, hogy a tanítványa lehettem. Magam is az ötvenedik évet töltöm tanári katedrán. Ez alatt a fél évszázad alatt — bár az élet nem ismétli meg önmagát ugyanúgy — nem egyszer gondoltam arra, hogy hasonló helyzetben mit mondott, mit tett ő. Pél­dája sokszor jelentett segítséget. Az „öregdiák” t­örök diák, aki a maga hajdani ku­darcaira mindig megtalálja a „maga mentségét”, öt­venéves találkozónkon tapasztalhattuk, hogy az „egy­kori sérelmek” nyomai, ha halványultak is, részben megmaradtak. Két jelenség volt, amely csak elismerő szót kapott: a piarista nevelés és Sík Sándor nevelés­tanári egyénisége. Valamivel — úgy éreztem — adósai vagyunk. Mi­lyen szép volna, ha legközelebbi, 1991-ben esedékes, hatvanéves találkozónk alkalmával­­sietnünk kell, mert lassan már nekünk is „esteledik”) a Kerepesi temető piarista kriptáján egy kis örökzöld koszorú és szalagján a felírás hirdetné, hogy néma főhajtással, a lélek befelé forduló csendjével tisztelgett előtte az utolsó Sík-osztály. Tihanyi Károly Bakallár József: Et resurrexit... iifU*L . Maria Winowska: Padre Pio igazi arca A külföldi magyar katolikus könyvkiadók jóvoltá­ból P. Pio neve hazánkban valamennyi hívő ember számára ismerősen hangzik. Életszentségének híre már régen bejárta a világot, de magyar kiadó még csak most vállalkozott a Jézus Krisztus sebeit viselő szent szerzetes bemutatására! Az pedig külön szerencse, hogy az Ecclesia Szövetkezet Maria Winowska könyvének fordítását és közreadását választotta. A kiadványra nagy szükség van, bár a késés csaknem jóvátehetet­len. Közismert, az Evangélium mindig időszerű és hir­detni kell azt akár alkalmas, akár alkalmatlan. A szen­tek példája sem avul el. Ők azok, akik szavukkal és tetteikkel egyaránt hiteles tanúságot tesznek az Evan­géliumról, akik minden időkre követendő példát adnak az életet formáló szeretetről, Isten akaratának mara­déktalan teljesítéséről. Így van az Pio atya esetében is. A kolostor csend­jében szerette az Istent, az Isten pedig elfogadta, iga­zolta és elküldte őt tanúságot tenni az Evangéliumról, az emberi élet értelméről az emberek közé. Isten sze­­retetének tanúságtevője és példája volt ő a világ szá­mára. Mindig modern, mindig követésre méltó. Ezért van komoly jelentősége a Winowska-féle könyv kiadá­sának nálunk még akkor is, ha az évtizedeket késett. A kiadvány nem életrajz. Kevesebb és több is an­nál. Feltétlenül kevesebb, mert a szerzőnő — bár ter­mészetesen közöl életrajzi adatokat is —, meglehetősen szűkszavúan bánik velük. Maria Winowska azonban mesteri fogással többet nyújt, mint amennyit egy mo­nográfia képes. Az írónő Pio atyát, a jelenséget, az eseményt mutatja be. Plasztikus képet rajzol a San Giovanni Rotondo csendjében élő kapucinus szerze­tesről. Olyan könyvvel ajándékozta meg olvasóit, ami­lyenből nagyon sok kellene ebben a sótlan világban. Maria Winowska katolikus író, de mégsem elfoga­­dott, még P. Pio esetében sem. Nagy érdeme a szer­zőnek a feltétlen tárgyilagosság és annak bemutatása, miként győzik meg őt a tények. Kritikus világunkban éppen erre van szükség. A hiteles tanúságtevők hite­les bemutatására. A szerző személyesen utánajárt az eseményeknek. Szorgalmasan, első kézből gyűjtögette mondanivalóját, de ő maga is részesedett az élményekben és kegyel­mekben. A szemtanú hitelességével számol be a nagy Tanúságtevőről. Winowska szuggesztív erővel tudja megjeleníteni a leghétköznapibb eseményeket is. Az olvasó szinte vele együtt ott szorong a templomban, érdeklődéssel és izgatottan várja a Szent megjelené­sét, érzi Pio atya kitapintható közelségét, a belőle ára­dó Lelket. Az életszerű kép, a megjelenítő erő, a köny­­nyed stílus, az utolsó betűig hiteles közlés művészi egy­séget képezve rendkívül élvezetes, lenyűgöző olvas­mány. Aki kezébe veszi és elolvassa ezt a munkát, gazdagabb lesz. Megismeri belőle P. Pio igazi arcát, megszereti őt, és közbenjárásáért imádkozik. Ezen túl­menően az olvasó megélhet valamit a szentség fensé­­géből, rácsodálkozhat a természetfölötti világra, egy­szóval az Isten bűvöletébe kerülhet a könyv, illetve annak tartalma révén. Lelket épít­ ez a kiadvány. A könyvet nyolc lap terjedelmű fekete-fehér illuszt­ráció gazdagítja. Formai tekintetben ismét szóvá kell tenni a gyenge kötést és a szegényes képeket. De ta­lán ezeknek a hátrányoknak köszönhető a megszokott­nál olcsóbbnak tűnő 98 forintos ár. Kapható az Eccle­sia Szövetkezet boltjában. Antalóczi Lajos Magyarország Szűz Mária kegyhelyei Stílusában szép albummal gazda­gította a Szent István Társulat, mint az Apostoli Szentszék kiadója a Mária év alkalmából a magyar mariológiai irodalmat. Szenthelyi Molnár István és Mauks Márta szö­vegeivel és Kerekes József felvéte­leivel összefoglaló ismertetést adott a trianoni ország tmnáriás kegyhe­lyeiről. Félszáz, pontosabban ötven­két olyan szentély kapott helyet a körképben, amelyet tíz, sőt százezer zarándokló magyar és külföldi hívő keres fel évente. A két szerző és a­­kiadó alcímet is ad a kiadványnak: „Búcsújárók könyvének” nevezve azt. Pontosíta­ni kell a meghatározást: családi könyvtárba, egyházi intézmények fogadó és váró helyiségeibe való az album. A búcsújárók könyve alcím annyiban illeti meg jogosan, hogy az olvasóban felkelti a vágyat a za­­rándoklásra, a Boldogasszony ma­gyarországi hospiciumainak meglá­togatására. Bevezetésként, röviden bár, né­hány alapvetően fontos tudnivalóra hívja fel a könyv a hívők­­és a nemhívő érdeklődők figyelmét: mit jelent a kegyhely, a búcsújáróhely és a zarándok szentély, milyen he­lyet foglal el a keresztény és — a nem keresztény hívek — életében a zarándoklás, mit tanítanak róla a pápák, különösképpen korunk egy­házfői, VI. Pál és II. János Pál, mit jelent a valaha sokat vitatott búcsú, mit a mostani Mária-évi búcsúk, végül rövid ismertetést kap az ol­vasó II. János Pál pápa „Redemp­­toris Mater” kezdetű enciklikájáról, amellyel a Mária évet megindította és bevezette. A tömör ismertetések­ből is jó néhány ,érdekes adatot tudhat meg az olvasó. Azt például, hogy a tavalyi a második Mária-év volt, az elsőt 1954-ben rendelte el XII. Pius pápa a Szeplőtelen Fo­gantatás hittételének századik év­fordulóján: a Magyar Püspöki Kar a maga hatáskörében megelőzte ezt, az 1947—48-at Mária-évnek nyilvá­nította. A könyv, mint mondottuk, a tria­noni Magyarország területére szo­rítkozik a magyar kegyhelyek felso­rolásában, abban is az országos hí­rű kegyhelyekre. Néhány érdekes megállapítás kínálkozik belőle. Mindenekelőtt az, hogy a kegyhe­lyeink túlnyomó része — az ötven­kettőből harminckilenc a Dunántú­lon található. A többi tizenhárom­ból nyolc: Eger, Egerszalók, Mária­­besnyő, Gyöngyös, Márianosztra, Mátraverebély, Sajópálfalva és Vác fekszik az ország északi részén,­­ Hajós, Petőfiszállás és Szeged az Alföldön, és kettő: Gyula és Mária­­pócs a Tiszántúlon. Ez természete­sen nem azt jelenti, hogy az utób­bi részeken a hívek kevésbé tisztel­nék a Boldogasszonyt. Kevesebb er­refelé a település is és kevesebb Máriás kegyhely szerzett országos hírnevet. A Jászságban, például Jászdózsán régebben jelentős volt a búcsújárás, a háború alatt azonban tönkrement a kegykápolna. A Hont­­esitári kis kegyhely most van újra felfejlődőben. Úgy tűnik, rendező­dik a hasznosi kápolna helyzete is. Az egyházmegyék közül a legtöbb kegyhellyel a győri rendelkezik, tízzel, ezek: Csorna, Fertőszentmik­­lós, Győr székesegyház, Kópháza, Máriakálnok, Osli, Röjtökmuzsaj, Sopronbánfalva Tétszentkút, Vértes­­somlyó. Az esztergomi követi, ahol nyolc máriás búcsújáróhelynek van országos híre. Ezek: Budavár, Bu­dapest, Kövi Mária, Krisztinaváros, Kútvölgy, Óbuda, Esztergom, Má­rianosztra és Mátraverebély. A nyolcból tehát öt a fővárosban ta­lálható. A veszprémi egyházmegye nagyobb kisugárzású kegyhelyei: Andocs, Búcsúszentlászló, Csatka, Homokkomárom, Jásd-Szentkút, Se­­gesd és Sümeg. Ugyancsak hét hí­res búcsújáróhelye van a pécsi egy­házmegyének : Hőgyész, Mária-Eg­­regy, Mária-Kéménd, Pécs-Havi­­hegy, Siklós-Máriagyüd, Szekszárd és Szigetvár-Turbék. Hat neves Mária-szentélyt mondhat magáénak a székesfehérvári egyházmegye, de Bodajk, Csobánka, Ercsi, Makkos Mária, Máriaremete­ és Solymár kö­zül az utóbbi három a főváros kör­zetébe tartozik. Hozzáadva ezeket az esztergomi egyházmegye kötelé­kébe tartozó öt budapestihez, meg­állapíthatjuk, hogy a magyar fővá­ros nem áll utolsó helyen zarándok­­helyek dolgában. Három szélesebb területen ismert kegyhely található az egri egyházmegyében — Eger, Egerszalók, Gyöngyös, a váciban — Máriabesnyő, Petőfiszállás Szent­kút, Vác-Hétkápolna, — kettő a ka­locsaiban: Baja-Máriakörnye, Hajós — a Csanádiban: Gyula, Szeged és a — szombathelyiben — Celldömölk és Vasvár. Két görög katolikus kegyhelyet mutat be a könyv, a hajdúdorogi egyházmegyéből Pécsot és a miskolci apostoli kormányzó­ságból Sajópálfalvát. Ez a magyar Máriatisztelet földrajza. Aki végig akarja látogatni mindegyik kegyhe­lyünket, be kell járnia az egész or­szágot. Nemcsak földrajza van azonban a Boldogasszony tiszteletének. Ben­nük van a­­magyar egyház törté­nete is. Ez a kiadvány —­ legalább is tudtom szerint­­— elsőként közli az ötvenkét trianon­országi búcsú­járóhely kegyképeinek színes mását. A legjobb hagyományokat fejleszti tovább e tekintetben, Galánthai Es­­terás Pálét, aki 1690-ben „Az egész világon levő Csudálatos Boldogságos Szűz képeinek röviden föltett ere­­det” című könyvében magyar kegy­képek részmetszeteit is adja,­­ va­lamint Jordánszky Elekét, aki „Ma­gyar Országban s az ahoz tartozó részekben lévő Boldogságos Szűz Mária kegyelem képeinek rövid le­írása” címmel 1836-ban Magyaror­szágból 56, Erdélyből 2, Horvátor­szágból 8 és Galíciából 2 kegyelem­kép metszet mását közli. Meg kell említeni, hogy Eszerás Pál Mennyei korona címmel 1696-ban képek nél­kül kibővített kiadásban jelentet­te meg gyűjteményét. Ebben 74 olyan kegyképet sorol fel, amelyhez Magyarországon zarándokoltak a hívek, köztük olyan helyeket is em­lítve a mai Magyarország területé­ről, amelyek országos híre azóta le­hanyatlott. Ilyenek: Bodrogú­jhely, Szentilona, Kőszeg, Géncs, Rátót, Veszprém­vár, Pápóc, Asszonyfalva, Borsmonostor, Zirc, Szentgotthárd, Zalavár, Köpcsény, Nyírbátor, Szombathely (domonkosok templo­ma), Kapornak, Zalaszentadorján, Tihany, Pannonhalma, Lébény, Ka­locsa, Tata, Visegrád, Pécsvárad, Szentgál. Nem mindegyiket sorol­tam fel, ezeket is csak annak érzé­keltetésére, hogy a zarándoklás hul­­lámzásszerűen változik és hogy ha­talmas munkát kell annak elvégez­nie, aki a magyar búcsújárás törté­neti emlékeit össze akarja gyűjteni és meg akarja írni. Meg kell mon­dani azt is, hogy rengeteg ilyen em­lékünk elhamvadt a török hódolt­ság tűzözönében. Mégis annyira nagy és fontos feladat ez, hogy nemcsak egyháztörténészeinknek adna munkát, hanem papjaink -— köztük teológusaink sokaságának. Érdekes megállapításokat kínál a kegyképek csoportosítása és elemzé­se: 43 a Gyermekével ábrázolja a Boldogasszonyt, 6 halott Fiával az ölében. Mindössze 3 képen látható egymagában. Kimondhatjuk a ta­nulságot, hogy népünk Máriában Jézus édesanyját, elsősorban a Kis­ded Jézus édesanyját tiszteli és sze­reti. A mi magyar Mária eszmény­képünktől nem kell félteni a hit egyensúlyát. A jelenlegi kegyhelyek közül ti­zenhárom bizonyosan a török előtti időkben is megvolt. A többi túlnyo­mórészt barokk-kori, a katolikus újjászületés idejéből való. Barokk időkben festették, faragták vagy hozták be külföldről a kegyképek és kegyszobrok túlnyomó részét is. Hat kegykép alkot egy típust: a Segítő Mária ábrázolását. Ezt a ba­rokk időkben betelepült németek hozták magukkal. A passaui „Maria hilfe” kép másolatai. Érdekességként meg lehet említeni, hogy számos kegyhelyünk, a mosta­ni ötvenkettőből legalább tizennégy, kút vagy forrás mellett létesült. Legjelentősebb azonban e téren a szerzetesek működése volt. A mos­tani búcsújáróhelyek közül mintegy húsz szerzetesi templom. A rendek között is legtöbbet a ferencesek buzgólkodtak a magyar Mária-tisz­­telet terjesztésében. Az egyes kegyhelyek történetét olvasva, felvetődik bennünk az a kérdés is: van-e az, egyes búcsújá­róhelyeknek „specialitása”? Azt kell megállapítanunk, hogy nincs. Né­pünk asszonyai és férfitagjai min­den testi és lelki gondjukban min­denkor, mindenütt egyformán biza­lommal fordultak Jézus Krisztus édesanyjához közbenjárásért. Sinkó Ferenc

Next