Új Ember, 1989 (45. évfolyam, 1/2217-53/2268. szám)

1989-07-09 / 28. (2243.) szám

Ki az Isten? Isten nemcsak az „örök, végtelen és abszolút Lét” szá­munkra, keresztény értelmezés szerint, hanem ő Az is, aki Eljövendő. Ezt a kifejezést: „jöjjön el (hozzánk) a te Or­szágod” semmiképpen sem szabad valami retorikának tekin­teni. Krisztus úgy küldetett, éspedig azért küldetett, hogy benne a Fiú érkezzék meg hozzánk, vele az Atya és az Atya Országa. Krisztusban megtapasztalhatjuk, hogy Isten a maga megközelíthetetlenségéből belépett a mi létünkbe, hogy lás­suk, halljuk, kezünkkel megtapintsuk. Romano Guardini Ára: 10 Ft 1989. július 9. Az egyházi és társadalmi élet megújítása A püspöki kar nyilatkozata A magyar nép életében mélyreható politikai, társadalmi és gazdasági változások történnek, amelyek közelről érintik a magyar katolikus egy­házat is. A változások a kibontakozás és a fejlődés reményével töltenek el. A felgyülemlett problémák megoldása számos feladatra­­kötelez, de egyben veszélyeket is hordozhat magában. A Magyar Katolikus Püspöki Kar krisztusi küldetése és felelőssége tudatában, az Evangélium és az Egyház tanítása alapján szól híveihez és az egész magyar néphez. A második világháború után a magyar katolikus egyház azt remél­te, hogy híveivel és intézményeivel együtt részt vehet az egészséges, új magyar társadalom építésében. Nem a híveken és az egyházi vezetőkön múlott, hogy ezek a remények meg­hiúsultak. Olyan struktúra alakult ki hazánkban, amely sok téves dön­tést, igazságtalanságot, sőt üldözte­tést hozott az egyházi életben is. Ez a kényszerhelyzet a társadalom többségét, így az egyházakat is ki­zárta a szabad elhatározás és cse­lekvés lehetőségéből. Érthető tehát, hogy a jóakaratú törekvések sorra elbuktak, vagy nem tudtak megerő­södni. A kialakult új társadalmi rendszer a nemzet egészét sújtotta: a más nemzetiségűeket — elsősorban a né­met nemzetiségűeiket — kitelepítet­ték az országból, sokakat osztály­idegennek minősítettek, megfosztot­tak alapvető emberi jogaiktól, va­gyonuktól, otthonuktól, munkalehe­tőségüktől, gyakran szabadságuktól is. Ennek következtében igen sokan hazájuk elhagyására kényszerültek. Olyan rendszer jött létre, amely a vallás ellen fordult, és annak el­halását adminisztratív eszközökkel is siettetni akarta: feloszlatta a val­lásos egyesületeket és mozgalmakat, államosította az egyházi iskolákat, megvonta a szerzetesrendek műkö­dési engedélyét, bezáratta a papne­velő intézetek felét, akadályozta a szabad hitoktatást, korlátozta és cenzúrázta az egyházi sajtót, bele­szólt az egyházi tisztségek betölté­sébe, a papi békemozgalom erősza­kolásával megkísérelte a papság megosztását, az iskolákban, a mun­kahelyeken és a közéletben a ma­terialista, ateista ideológiát érvénye­sítette. Sok hitéhez hűséges hívő, hivatását végző szerzetes pap és fő­pap meghurcolást és bebörtönzést szenvedett, koncepciós perek áldoza­ta lett. Krisztushoz hű kereszté­nyek kerültek pusztán hitük meg­­vallása miatt hátrányos helyzetbe. Közülük kiemelkedik Mindszenty József bíboros, aki mint a magyar egyház vezetője, határozottan kiállt a katolikus egyház érdekei mellett. Koholt vádak alapján történt elíté­lése előre jelezte a magyar kato­likus egyház sorsának jövendő alakulását. Mindezek a tények félelemmel, olykor indokolatlanul nagy félelem­mel töltötték el az egyházi vezető­ket és a híveket. Ezért külön tiszter­lettel tekintünk azokra, akik állha­tatosak maradtak és szenvedést vállaltak. Köszönettel tartozunk azoknak a papoknak, akik nagy kockázatot vállalva minden nehéz­ség ellenére teljesítették küldetésü­ket. Köszönet azoknak a szerzete­seknek, akik szétszórtságban és zak­latások között is hűségesek marad­tak hivatásukhoz. Köszönet a szü­lőknek, akik hátrányos megkülön­böztetés árán is gondoskodtak gyer­mekeik vallásos neveléséről. Emlékeztetni akarunk arra, hogy mindazokra, akik hitükért, meggyő­ződésükért, egyházukért, hűséges lelkipásztori munkájukért szenved­tek, érvényes az apostolokról fel­jegyzett lelki magatartás: „Boldo­gan távoztak a főtanácstól, mert méltók lettek arra, hogy Jézus ne­véért szenvedjenek.” (ApCsel 5,41.) Egyházunk ősi hagyománya ma is erre kötelez. Ez természetesen nem mentesíti az illetékes polgári ható­ságokat attól, hogy az elkövetett jogtalanságokat felülvizsgálják és jóvátegyék, sőt ez súlyos kötelessé­gük. Ha ezt megteszik, saját tekin­télyüket és hitelességüket igazolják. A történelmi múlt tárgyilagos fel­tárása, a tények rögzítése igen fon­tos feladat, a Püspöki Kar Egyház­történeti Bizottsága a katolikus egy­házra vonatkozóan már megkezdte ezt a munkát. Hazánk jelenlegi belső helyzete ma mindenkitől megfontoltságot kö­vetel, a keresztény ember az evan­gélium vallási és erkölcsi tanításá­ra figyel, előretekint az üdvösség elnyerésére és az egész emberiség szolgálatára. Ez olyan magatartást biztosít, amely megóv a kapkodás­tól, a féligazságoktól, az igazságta­lan megítéléstől, legyőzi az emberi természet gyöngeségeit és biztos alapot ad a jövő építésére. Az evan­gélium lényeges követelménye a megbocsátás és a kiengesztelődés. Éne mutat példát II. János Pál pá­pa, aki az életére törő merénylőt a börtönben négyszemközti beszél­getésben biztosította megbocsátásá­ról és szeretetéről, a bűncselek­mény elbírálását pedig a polgári hatóságokra bízta. A jövőbe tekintve feladatunk a megújulás szolgálata egyházi és tár­sadalmi téren egyaránt. Ilyen szel­lemben akarjuk felszámolni és jó­vátenni a múlt hibáit, de ugyanak­kor megbecsülni és továbbépíteni történelmünk értékeit, beleértve az elmúlt négy évtized eredményeit is. Meggyőződésünk, hogy a társadalom építésében nem nélkülözhetőek a keresztény igazságok és erkölcsi ér­tékek. Azon fáradozunk, hogy ezek minél jobban érvényesüljenek a jö­vő formálásában. Az Egyház társadalomformáló ha­tását nem sajátos társadalmi, poli­tikai programmal, hanem a társa­dalmi élethez nélkülözhetetlen er­kölcsi értékekkel tölti­ be. Az Egy­ház vallási küldetése alapján nem kötelezi el magát egy társadalmi rendszer mellett sem, egy politikai párt mellett sem, de tanítja a tár­sadalom építéséhez szükséges alap­elveket. A hívek feladata, hogy az evangélium szellemében részt ve­gyenek a társadalmi élet alakításá­ban és hitük bátor megváltásával tanúsítsák a kereszténység társa­dalomformáló erejét. Ehhez szüksé­ges, hogy megismerjék az Egyház tanítását, főleg a szociális jellegű pápai körleveleket. Legyen irányí­tójuk az őszinte dialógus gyakorla­ta, amely ma az egész egyházra jellemző, és amelyre a fejlődés szempontjából nélkülözhetetlen szükség van. Egyházunk a ráháruló feladato­kat akkor tudja ellátni, ha minden egyes tagja közreműködik az egy­házi élet megújításában. Reményt keltő, hogy már most sok jószán­dékkal találkozunk és sokan fel­ajánlják közreműködésüket. Jelentős feladatok állnak előttünk: a keresztény hit átadása és terjesz­tése minden életkorban, a keresz­tény családi élet elmélyítése, az egyházközségi élet megújítása; a ke­resztény élet közösségi formáinak elősegítése; az ifjúsági mozgalmak, a karitatív tevékenység, a szerze­tesi élet újjászervezése, papi és szerzetesi hivatasok eleresztése. A tömegtájékoztatási eszközök haté­konyabb felhasználása az evangéli­­záció szolgálatában. Az elmúlt évti­zedekben felnőtt egy nemzedék, amely alig talált kapcsolatot a val­láshoz. Egyházunk szeretettel és megértéssel várja őket is, és kész a segítségre, hogy mindenki eljusson a hithez. Különösen is várjuk a fiatalokat, és kérjük a szülőket, hogy egyik lényeges kötelességük­nek tekintsék gyermekeik vallásos nevelését, örömmel tapasztaljuk az egy­ház felé forduló bizalom növekedé­sét. Ennek a bizalomnak meg aka­runk felelni. De tisztában vagyunk azzal is, hogy négy évtized megpróbáltatásai után az előttünk álló feladatoknak nem tudunk maradéktalanul meg­felelni, mert nem rendelkezünk a szükséges személyi feltételekkel és anyagi eszközökkel. Ugyanakkor céltudatos tervezéssel és munkával krisztusi küldetésünk tudatában kí­vánunk a lehetőségekkel élni. Ezeknek a feladatoknak vállalá­sához igényeljük az egyházi életnek az alkotmányban biztosított teljes szabadságát, az egyházi intézmé­nyek működéséhez a szükséges felté­telek biztosítását, és a tömegtájé­koztatási eszközök használatában való arányos részesedést, és törvé­nyes garanciát mindezek gyakorlati megvalósítására. Minden kereszténynek föl kell is­mernie azt, és környezetét is rá kell vezetnie arra, hogy önzetlenség, ön­fegyelem, a mások jogaival való törődés, mások anyagi, méginkább erkölcsi, lelki és szellemi értékei­nek tiszteletben tartása nélkül sem­miféle megújító törekvés nem hoz­hat eredményt. Az a keresztény, aki e hazában él és szereti népét, nem nézheti közömbösen az esemé­nyeket, és nem állhat be a felelőt­lenül kritizálók táborába. Mindany­­nyian felelősek vagyunk saját közös országunkért. A szolgálat szellemét magunkévá téve, és tetteit vállalva lehetünk erőforrássá népünk jövő­jének alakításában, társadalmi be­tegségeink gyógyításában. Felada­tunk az, hogy a belső békét erősít­sük, és az emberekbe lelket önt­sünk, félelmeink ellenére is. A gondviselő Isten erejében bízva tekintünk egyházunk és hazánk jö­vője elé. Budapest, 1989. július 4. A Magyar Katolikus Püspöki Kar KATOLIKUS HETILAP ILV. 28. (2243.) seregély István egri érsek A hitoktatás új rendjéről Az 1989/90-es tanév hitoktatási rendelkezéséről június 18-i számunkban rövid tájékoztatót adtunk. A hír örvendetesen fölkeltette olvasóink — főleg a szülők — figyelmét. Csörgött a telefon szerkesztőségünkben, s azóta is kérdezősködnek, hiszen egy új történelmi fordulóban, amikor a legfontosabb: az oktatás s a gazdasági-politikai megújulás kérdése került előtérbe, a hitoktatás sem lehet alábbvaló. A kétezer esztendős keresz­ténység megtartja létét, bukott s bukó rendszerek omladékain új meg új virágot hajt Krisztus örök megvetése. S ez nem lehet mindegy a fel­növekvő nemzedéknek Magyarországon sem. Mindezek jegyében meg­kerestük Seregély István egri érseket, az Országos Hitoktatási Bizottság püspökkari referensét. Érsek úr, nagy a várakozás a ma­gyarországi hitoktatás megújításá­ra, ön hogyan látja? — Valóban nagy, s mivel a hit hallásból ered, az elmúlt 40 esz­tendő legtöbb hiánya ebből szárma­zik. Ezért a hitoktatás sokoldalúvá tétele az egyik leglényegesebb kö­vetelménye a lelkipásztori munká­nak, a keresztény családi élet meg­alapozásának, hogy a felnőtt gene­rációk hiteles tanúságot tegyenek majd Jézus Krisztusról. Manapság komoly nehézségek je­lentkeznek ... — Kettőt emelek ki, s mindkettő a hitoktatókra vonatkozik. Az egyik: papságunk megfogyatkozott, átlag életkoruk magas. A másik: világi hitoktatóink képzése gyerekcipőben jár... Amellett anyagi természetű hiány is jelentkezik, márpedig az egyház értékképző- és közvetítő szerepe nélkülözhetetlen. — A világi hitoktatók díjazása kérdéses. A ’50-es években a hitok­tatók még óradíjat kaptak állami forrásból. Ha a jövőben ez újra re­mélhető lenne, a kérdés is köny­­nyebbé válnék. Ki lehet világi hitoktató? — Mindenki, akit a Püspöki Kar tagjai a lelkipásztorok javaslatára vagy megfelelő képesítési végbizo­nyítvány alapján erre alkalmasnak tartanak. Jelenleg a hitoktató a püspökétől kap megbízatást. Sok a panasz, nincs elegendő hit­tankönyv. — Püspöki Karunk sürgeti a je­lenleg érvényes hittankönyvek ele­gendő számban való megjelenteté­sét. Bízunk benne, hogy lesz hozzá papír! Kik vehetnek részt hitoktatás­ban? — Nálunk a hitoktatásnak két formája van. Az egyik a fakultatív iskolai, a másik a templomi. Az iskolai hitoktatásban az új rendel­kezés szerint­­ számottevő a vál­tozás. Eddig a hitoktatásra jelent­kező gyereket a szülő az iskolában jelentette be szóban vagy írásban. A legújabb rendelkezés szerint a hittanbeíratás a plébánián történik, szintén a szülő által, szóban vagy írásban. A különböző iskolákba hit­tanra beíratott gyerekek névsorát a plébános augusztus 25-ig adja át az iskolák igazgatóinak, és keresi a megegyezést-együttműködést a megfelelő órarend összeállításban. Pótjelentkezésre lesz-e alkalom? — Hogy évközben miként lehet hitoktatásra jelentkezni, helyeseb­ben: a hitoktatásba bekapcsolódni a tanulóknak, függ az iskola rendtar­tásától és szükség esetén a megfe­lelő intézkedésektől.­­ A beírást végző plébános (lel­kipásztor) a gyerekek lakcímét is följegyzi. Nem rossz értelmű nyil­vántartás végett, hanem hogy érte­síteni tudja a szüleiket: iskola vagy templomi hitoktatásra kerül-e sor, mivel a kettőt a létszámtól függő csoportok határozzák meg. (Ala­csony létszám esetén a templomi oktatás indokolt.) Lesz-e változás a templomi hit­oktatásban? — Nem lesz. A plébánia helyi rendje szerint lehet azon részt venni. Közismert: az elmúlt 40 esztendő­ben számos iskolában a hitoktatás­sal szemben kemény ellenállás volt, ami félelmet váltott ki a szülők­ben. A tapasztalat az, hogy a féle­lem ma is jelen van. — Így igaz, de bízunk a szülői ne­mes érzésben, amellyel túl lehet lépni az aggodalmakon, a család és a gyerekek keresztény lelkületének kialakítása megőrzése érdekében. És bízunk a pedagógusok semleges magatartásában. Kívánalom ez ah­hoz, hogy az iskolai hitoktatás a szülők igényei szerint megindulhas­son! — Felhasználom az alkalmat, ké­rem a megfelelő hitoktatói képesí­téssel rendelkező világiakat, hogy a meglevő nehézségek ellenére pró­báljanak bekapcsolódni a hitokta­tásba ! Az elmúlt évtizedek szorongató körülményei (fenyegetései!) sok szülőt fölmentettek a hitoktatásra beiratás kötelezettségei alól... — Isten és emberek előtt, de bíz­nunk kell, hogy a jövő ígéretes lesz. S egyedül­ a szülők, papok, világi hitoktatók áldozatkészségén múlik, hogy ismét megkezdődjék a világi­­ műveltséggel arányos hittani mű­veltség átadása is az új magyar keresztény nemzedéknek. Tóth Sándor s­zemet a Szentatyától Amint arról hírt adtunk, Paskai László bíboros kárpátaljai látogatá­sakor táviratban köszöntötte a Szentatyát. Erre válaszolt a pápa az Államtitkárság útján: Eminenciás és Főtisztelendő Uram! A Szentséges Atyának nagy örö­met szerzett az a hír, melyet a Szovjetunióban tett kárpátaljai lá­togatásodról küldtél neki. Ezzel megerősítetted őt abban, hogy az ottani keresztények megőrizték a hitet, a papok szilárdan kitartanak a lelkipásztori szolgálatban, mind­nyájan hűségesek a Péteri­ Székhez, amit a Te közvetítéseddel vallottak meg, és ígéretükhöz híven imádkoz­nak érte. Ezekért a katolikusokért, akik nagy erőfeszítéssel megmaradtak az anyaszentegyházban és most is ki­tartanak, buzgó könyörgéssel fordul az Úrhöz a Legfőbb Pásztor, hogy őket erejével szüntelenül támogassa és kegyelmével a hitben megerősít­se. Egyiken kifejezi nekik különös háláját is. Mindenekelőtt szíve melegével hozzád fordul, megemlékezve az iránta tanúsított hű szeretetedről, az Úrnak ajánl téged és készsége­sen részesít téged és őket a kért apostoli áldásban. Én pedig felhasználom az alkal­mat arra, hogy téged nagy tisztelet­tel üdvözöljelek: Agostino Casaroli bíborost /

Next