Új Ember, 1990 (46. évfolyam, 1/2269-52/2317. szám)

1990-06-24 / 25. (2291.) szám

Okstan? Fakultatív? Kötelező? Tények és adatok Hazánkban először 1947. március 5-én fogalmazódott meg az iskolák államosításának és a fakultatív hit­oktatásnak a gondolata, a Nemzeti Parasztpárt, az SZDP, az MKP és a Kisgazdapárt pártközi értekezle­tén. A Magyar Katolikus Püspöki Kar március 13-án körlevélben til­takozott a fakultatív hitoktatás ter­vezett bevezetése ellen. A hívek or­szágszerte tüntetéseket, megmozdu­lásokat szerveztek, ezek közül nem egy összecsapással végződött. A sze­gedi diáktüntetést a kommunista munkások szétverték, és a rendőr­ség a diákok közül többeket letar­tóztatott. Ortutay Gyula vallás- és közok­tatási miniszter 1948. február 23-án az országgyűlésben határozottan ál­lította, hogy a magyar demokrácia nem kívánja a felekezeti iskolák államosítását. Májusban, alig három hónap múlva, egy sajtókonferen­cián ettől eltérő értelemben szólt: „nyomatékosan közlöm, hogy az is­kolák államosítása után is a kötele­ző hitoktatás rendszere változatlan megmarad” — nyilatkozta. Jakab Miklós, a kor marxista történésze így jellemzi az akkori közhangula­tot: „A nevelők többsége egyértel­műen kiállt amellett, hogy az okta­tásügynek a vallásos világnézet alapján kell állnia.” (Társadalmi változás és a magyar értelmiség 1944—48.) 1948. június 3-án történt a rend­őrgyilkosság Pócspetriben. Az er­kölcsi vádlott az egyház volt. Június 16-án az 1948. évi XXXIII. törvény kimondta az iskolák ál­lamosítását­ December 26-án letar­tóztatták Mindszenty József her­cegprímást, és 1949. február 8-án életfogytig tartó börtönbüntetéssel sújtották. Ilyen előzmények után rendelke­zett az 5/1949. sz. törvényerejű ren­delet szeptember 6-án kiadott vég­rehajtási utasítása a fakultatív hit­oktatás bevezetéséről. A szigorú megkötések előírták az osztályozás vagy büntetés tilalmát, valamint azt, hogy az oktatást az egyéb órák után kell megtartani és, hogy a hittanár nem lehet a tantestület tagja, sőt be sem léphet a tanári szobába. Mindezt az igazgató köteles volt ellenőrizni. Nézzük, mit mondanak erről a számok. Az iskolai hitoktatáson részt vevők aránya: 1974 novemberében a Magyar Ál­lam és a Magyar Katolikus Püspö­ki Kar megegyezést kötött a temp­lomi hittanoktatásról. A megegye­zés 1975. január 15-én lépett ér­vénybe, és komoly megkötéseket tartalmazott. Kötelezően előírta az oktatás bejelentését, tilalmazta ki­hirdetését és korlátozta a létszámot. A templomi hittanon részt vevők aránya ma nem éri el a 10%-ot, megközelítő pontossággal 6—8% kö­zött mozog, és lassan emelkedik. A számok tükrözik, hogyan csök­kent az iskolában a hittanosok szá­ma. Hogy miféle „meggyőzés” és „lebeszélés” hatására, arról nyilván sok kedves olvasónknak vannak emlékei. Kérjük, írják meg ezeket szerkesztőségünknek. A későbbiek­ben szeretnénk ezekből egy össze­állítást közreadni. 1949 80—90% között 1955 40% 1960 25% 1965 10% 1975 6—7% 1985 4% Az összeállításunkban előforduló átfedések, ismétlések, valamint el­lentmondások nem a szerkesztőség figyelmetlenségéből adódnak, hanem a hitoktatás körüli helyzet kialaku­latlanságát, bizonytalanságát, ellent­mondásait tükrözik. Ami viszont már biztos (legalábbis annak lát­szik), azt akár az ismétlések árán is szeretnénk hangsúlyozni. Harmincéves emlék A fakultatív iskolai hitoktatás beveze­tésével kapcsolatban nem elvi érveket akarok fölsorakoztatni — ellene vagy mellette —, hanem egy gyermekkori em­lékem szeretném föleleveníteni, ami a 30—40 éves, illetőleg annál idősebb, de akkor még tanköteles korosztály közös ta­pasztalata. Érdekességét és különösségét az biztosítja, hogy az iskolai hitoktatás utol­só éveire vonatkozik, majd e lehetőség­től való magfosztottság következményeit egy egész generáció felejthetetlen élmé­nyévé tette. A hívő családok átélték ezt a — az iskolai hitoktatásból a templomi hitoktatásba vezető — kontrasztot. Az akkoriban még az iskolai ünnepeken is­­megjelenő hitoktatók óráikat reveren­dában tartották, ugyanazokban a tanter­mekben, ahol a kötelező tárgyakat is ta­nultuk. Ebből az a kellőképpen aligha ér­tékelhető benyomás támadt, hogy nem titokzatos, félig elismert vagy ereden­dően periférikus oktatás, s az ennek nyo­mán kialakuló magatartás és életforma részesei vagyunk, hanem egy másik, az ateistától különböző, de annál minőség­ben semmivel sem gyatrább világnézet követői. Természetesen mindezt nem tud­tam volna akkoriban ilyen fogalmakkal leírni, de valami effélét érezhettem. En­nek az iskolai közösség által, ha nem is legitimált, de formális megerősítésben ré­szesített tárgynak az iskolából való ki­tiltása — emlékeim szerint — csak azért nem okozott különösebb megrázkódtatást, mert akkor már némi „világnézeti öntu­datra” tettem szert. A fakutatív iskolai hitoktatás megszün­tetését — úgy emlékszem — a kettős ne­velés elutasításával indokolták. Ma már nem áll fönn ez az indok, hiszen a kettős nevelés fogalma szerint az első, a később egyedüli, az ateizmus mindenhatósága megszűnt. Azokat pedig, akik attól tarta­nak, hogy a fakultatív iskolai hitoktatás a kereszténységet esetleg más világnézetek­nél nagyobb lehetőségekhez juttatja, sze­retném megnyugtatni. Mert arra igen jól emlékszem, hogy mikor az utolsó óra vé­gén fölhangzott a tanári fölszólítás, a hittanosok az ajtó előtt álljanak sorba, hogy együtt vonulhassanak abba a tante­rembe, ahol az utolsó utáni óra kezdő­dött — volt olyan év, hogy egyedül áll­tam az ajtó előtt. g. gy. másis nevelési céljai:­­beírtuk a címet: vi­lágnézeti vagy erkölcsi nevelés — de egészen mással foglalkoztunk. A heti egy óra arra volt elegendő, hogy az­ osztály ügyeit megbeszéljük. Paksi Sándor sze­rint, mint mindent, a hitoktatást is lehet szélsőségesen művelni. „Meg kell találni az optimális megoldást. Az emberi sza­badságjogokba belefér bárminek a vá­lasztási joga.” — Meg kell ismertetni a mai fiatalok­kal az alapvető erkölcsi szabályokat, nor­matívákat. Hiszen ők annak a generáció­nak a gyermekei, amelynek tagjai meg­lehetősen nagy kavarodásban nőttek fel, magamat is beleértve. Sokan titokban hit­tanra jártak, miközben nagy úttörők vol­tak, így nagyon sokáig nem tudtunk rendet teremteni magunkban a környező világ­ból érkező hatások között * • * A nyolcadik osztályt éppen befejező Nagy Kristóf a Szilágyi Erzsébet gimná­ziumban tanul tovább. — Lényegesnek tartom a fakultatív hit­tant, mert egészen más légkört, más han­gulatot hoz ide az oktatásba. Segít ben­nünket, hogy könnyebben magunkra ta­láljunk. Te élnél ilyen lehetőséggel? — Nem tudom, elképzelhető. Hasonlóképpen vélekedik osztálytársa, Hadházi Laura is. Arról beszél, sok diák­nak kevés az ideje, ezért jó lenne, ha a hitoktatás az iskolában folyna. Tavaly érettségizett, csak visszalátoga­tott egykori iskolájába Tóth Orsolya, ami­kor találkoztunk. — A tolerancia híve vagyok. Erkölcsi zűrzavarban él az ország, hiszen semmi­féle morális alap nem létezett. Egyébként katolikus vagyok, s ha nem is értek sok mindennel egyet, ami az egyházon belül folyik, arról mégis meg vagyok győződve, hogy az óriási hagyományokkal rendel­kező egyház képes olyan pozitívumokat nyújtani, amelyek hiánya sokkal rosz­­szabb, mint az ezzel együttjáró kevés ne­gatívum. A választások idején rengeteg istenes jelszó árasztotta el az utcákat. Volt ebben jó adag demagógia. Ezért fönnáll a ve­szélye, hogy ellenérzést szül sokakban a jó kezdeményezés is. —­elmer — Más légkört, más hangulatot hoz Aggódva kérdezte ismerősöm: igaz, hogy szeptembertől kötelező hitoktatást vezetnek be az iskolákban? A félreért­hető hírek gyorsan szárnyra kapnak eb­ben az országban. Sajnos tartja magát a régi gyakorlat: nem tájékoztatják frissen és pontosan az embereket az őket legin­­­kább foglalkoztató kérdésekről. Nyilván nemcsak a sajtó „bűne” ez, valószínűleg a hivatalokban­­és a hatalom különböző csúcsain mintha még mindig nem érez­nék, mire való a sokat emlegetett nyilvá­nosság. ősztől erkölcstan-oktatás szerepel az oktatási tervben, a hitoktatás pedig — akárcsak a zene-, sport-, kémia-szakkör — választható. Tehát lehetőség. Hatodikos gyermekével a tanév utolsó napján hazafelé tart K. Dénes. A fakulta­tív hitoktatás bevezetésével egyetért. Köz­ben a srác a kirakatokat nézegeti. — Ha a gyereknek van hozzá kedve, nyugodtan járjon ,hitoktatásra — mondja Dénes. A döntés a gyereké? — Bizonyos kortól igen. Első osztályban természetesen nem. Az én fiamra nyugod­tan rábízhatom a választást, hiszen volt ő elsőáldozó is. Dénes a főváros XIII. kerületében dolgozik. Ott hallotta, hogy a szabad demokraták tiltakoznak a terv ellen, mert úgy érzik, ugyanolyan kény­szer a hitoktatás lehetősége, mint volt korábban a marxista ideológia. » • » A Deák téri iskolában nagy a nyüzsgés. A tanári szobában évvégi osztályzatokat latolgatnak a tanárok, szülőkkel tárgyal­nak. Paksi Sándor tanár így vélekedik: — Túlságosan elhatoltunk az oktató is­kola irányába. A nevelés háttérbe szorult. Idejét múlták az osztályfőnöki órák­kor­ Nélkülözhetetlen ismereteket közvetít A kötelező hit- és erkölcstan oktatás bevezetését támogatom. Indoklás: 1. A hit- és erkölcstan — amennyiben nem csúfsán agitatív, hanem ismeretter­jesztő és magatartásformáló tanvágy — ugyanolyan nélkülözhetetlen ismereteket közvetít, mint bármely természettudo­mányos vagy humán tantárgy. 2. Bevezetése nem sérti sem a szülők, sem a gyermek személyiségi jogait, mi­vel a) a gyermek helyett a szülő nem dönt­het világnézeti kérdésekben sem, mint ahogy nem dönthet arról, hogy gyermeke írást, olvasást, vagy matematikát tanul­jon az iskolában; b) a vallásoktatás adta ismeretek nem zárják ki azok későbbi tagadását, de a hit- és erkölcstan oktatásának elhagyása kizárja (vagy lényegesen nehezíti) a hit adta világnézet későbbi kifejlődését. Az ismert tagadása inkább lehetséges, mint az ismeretlen választása. c) meg kell adni mindenkinek a válasz­tás lehetőségét ebben a kérdésben is. Eh­hez azonban a hitbéli ismeretek megis­merése szükséges. 3. A fakultatív oktatása azért nem jár­ható út, mivel a gyermek (és a szülő) nem választhatja, amit nem ismer. A nyelvek fakultativitásával nem hasonlítha­tó össze ez a kérdés, mivel a nyelvismeret hasznossága a gyermekek és szülők kö­rében egyaránt közismert, a hit- és er­kölcstan hasznossága sajnos a múlt több évtizedes ellenpropagandája miatt nem. 4. Négy évtized ateista nevelése bebizo­nyította, hogy a valláserkölcs hiánya a társadalmat szétzilálta, alapjaiban meg­nyomorította (lásd népesedési helyzet, fiatalkori bűnözés, szexuálhygiénés hely­zet stb.). 5. Az európai kultúra z­sidó—keresztény kultúra. Nem lehet igazi európai, aki ennek a kultúrának a világnézetét, val­lástörténetét, üdvrendszerét nem ismeri. Dr. Somogyi Tamás országgyűlési képviselő, MDF Világegyház A SAJTÓSZABADSÁG ÉS AZ EGYHÁZ A Katolikus Sajtó Világszövetsége (UCIP) má­jus közepén a svájci Baarban tartotta idei tanács­ülését, mintegy hetven résztvevővel, a világ számos országából. A tanácsülés hosszabb előkészület és vita után nyilatkozatot szavazott meg a sajtószabadságról. Az információ szabadsága az emberi szabadságjogok egyike, amit számos világi és egyházi dokumentum egyaránt tartalmaz. Az ember igényli a gyors, pontos, teljes és megbízható tájékoztatást, hogy alkalmaz­­kodhassék a változó valósághoz és felelősen véleményt alakíthasson ki a különböző kérdésekben, és így részt vehessen a gazdasági, politikai, kulturális és vallási életben. A nyilatkozat elítéli a sajtószabadság kor­látozását állami részről, valamint gazdasági nyomás­sal történő befolyásolását. Az információ elsősorban nem áru, nem is propa­gandaeszköz, hanem társadalmi érték. Gazdasági és társadalmi fejlődés nem lehetséges a tömegkommu­nikáció fejlődése, az információáramlás fejlesztése nélkül. Foglalkozik az UCIP-dokumentum az egyházon be­lüli közvélemény formálásával is. Az egyház tagjai is rendelkeznek azzal a szabadsággal, hogy nézetei­ket kifejthessék, megőrizve a hit és a szeretet egy­ségét. Az egyházi vezetésnek legyen gondja arra, hogy a legitim nézetek hangot kapjanak a­­gondo­lat- és szólásszabadság jegyében. Ezen túlmenően szükség van a kortársak véleményének megismeré­sére, akár katolikusok, akár nem. Az informálás a mindennapi életben a különböző nézetek ismertetését jelenti, figyelembe véve a hívek egyházias érzületét, a „sentire cum ecclesia” elvét. A katolikus újság­írónak joga, nemegyszer kötelessége, hogy szakmai felkészültségére és tájékozottságára támaszkodva, ki­fejezze az egyház javát szolgáló, esetenként kritikus hangvételű nézeteit. ÚJ EGYHÁZKÖZSÉG MOSZKVÁBAN Orosz katolikus egyházközség alakult Moszkvában. A szovjet hatóságok ismételt kérésére most hozzájá­rulásukat adták az alapításhoz. MEGKEZDŐDTEK AZ EURÓPA-SZINÓDUS ELŐKÉSZÜLETEI II. János Pál pápa konzultációra hívta az európai püspökkari konferenciák elnökeit, ill. képviselőit, jú­nius 5—7­ között, hogy az Európával foglalkozó kü­lönleges püspöki szinódus előkészítéséről tárgyalja­nak. Az európai püspökkari konferenciák, a római kúria és szerzetesrendek képviselői, összesen 40 fő­pásztor vett részt a megbeszélésen, köztük Paskai László bíboros prímás, és Keresztes Szilárd hajdú­­dorogi megyéspüspök. A tanácskozást Ian Schotte ér­sek, szinódusi főtitkár vezette. A Szentatya megnyitó beszédében a Lumen gen­tium kezdetű zsinati konstitúció 13. pontjára utalt, amely mintegy indokolja a különleges püspöki szi­nódus összehívását. A szinódus gyökerei a püspöki kollégium kommuniójába (szeretetközösségébe) nyúl­nak vissza. A szinódus olyan különleges intézmény, amelyben az apostoli gondoskodás kollégális kifeje­zést nyer és megvalósul. Az Európa számára bejelen­tett különleges szinódus kezdeményezését az a tény indokolja, hogy az utóbbi években, különösen az utóbbi hónapokban Közép- és Kelet-Európában tör­ténelmi változások következtek be; új helyzet állt elő a nemzetek életében ezzel a történelmi fordulat­tal, összeomlott a második világháború következtében előállt európai megosztottság, a társadalmi-gazdasá­gi és ideológiai alapelvekre támaszkodó két ellenté­tes tömb. A közép- és kelet-európai országok számá­ra ez az esemény bizonyos értelemben azt jelenti, hogy kiléphettek a katakombákból. ALBÁNIA KÖVETKEZIK Az európai kommunizmus utolsó bástyája, az al­bán rendszer is kezd omladozni. A kis balkáni or­szág sztálinista vezetői 1967-ben a világon egyedüli­ként­­ hazájukat ateistának titulálták. Mindenféle vallási tevékenységet tiltottak, a templomokat bezár­ták, s még a keresztény nevek használata is tilos volt. Most, hogy egész Kelet- és Közép-Európában meg­kezdődött a demokratikus átalakulás, úgy tűnik, Al­bánia sem maradhat mozdulatlan változatlanságban. Az ENSZ főtitkára szerint — aki a közelmúltban tett hivatalos látogatást az országban — az albán kor­mány fontolgatja, hogy ismét megnyitja a hívek szá­mára a mohamedán mecseteket és a keresztény temp­lomokat. Perez de Cuellar tárgyalásai során azt ta­pasztalta, hogy a kormány kész az emberi jogok terü­letén a pozitív változtatásokra. Az első jelek — ame­lyekről a főtitkár beszámolt —, hogy az albán ható­ságok kiutazási engedélyt adtak hat katolikus állam­polgárnak, akik négy évvel ezelőtt menekültek be a tiranai olasz nagykövetségre, s most Olaszországban tartózkodnak. A változást mutatja az is, hogy május elején töröl­ték a büntetőtörvénykönyvből a vallásos propaganda­­tevékenységet tiltó paragrafust. Manus Myftiu minisz­terelnök-helyettes szerint Albániában az állam és az egyház szét van választva, és a vallási meggyőződés mindenkinek magánügye. Mindez persze még nem a hivatalos ateista propaganda végét jelenti, de egy de­mokratikus kibontakozás biztató kezdetét igen. Az albán származású Teréz anya egy évvel ezelőtt még csak szigorúan magánjellegű látogatásra érkez­hetett Albániába, szülei sírjához. A legújabb hírek szerint azonban ismét Albániába látogat, hogy meg­nyissa az általa alapított Szeretet Misszionáriusai kongregáció első albániai házát. A LEGTÖBB MISSZIONÁRIUS JEZSUITA A Hitterjesztési Kongregáció sajtószolgálatának tá­jékoztatása szerint a missziós rendek és kongregációk közül a Jézus Társasága adja a legtöbb hittérítőt. A rend kereken 25 ezer tagja közül 7000 dolgozik misz­­sziós területen: Ázsiában több mint ötezren, Afriká­ban pedig 1330-an tevékenykednek. A rend utánpót­lása is egyre nagyobb mértékben ezekről a területek­ről származik. A legtöbb jezsuita növendék Indiában van, számuk 1202.

Next