Új Ember, 1991 (47. évfolyam, 1/2318-52/2267. szám)
1991-01-06 / 1. (2318.) szám
Lapszél ___KÖNNYŰ ÉS NEHÉZ... Mintha könnyebb lett volna akkoriban. Furcsa így visszagondolni, hiszen könnyebbségére áhítoztunk sokan. De mégis.. . Már örömet adott a puszta tény, hogy megint sikerült, ismét ott ülünk egy idegen város szokatlan templomában, újra belopakodtunk úgy, hogy nem láthatnak zord kenyéradó gazdáink, akik tiltják ezt. Istenem, bocsásd meg gyávaságunkat, hogy csak így merészelünk, de lásd, itt vagyunk, még áldozatot is vállaltunk, időt, fáradságot, benzint. .. Hogy ezzel mégis megcsalunk Téged és megcsaljuk magunkat? Hát jobb lenne, ha sehogy sem, ha így sem? Hogy vannak bátrak is? De ... És mintha nehezebb lenne most. Hiszen a puszta tény, hogy vasárnap beléptünk Isten házába, magában már nem ad okot afféle önelégültségre, mint régen. Nem érezhetjük ezt külön érdemnek. Nem menekülhetünk el az önvizsgálat elől: miért nem akkor voltunk bátrak? Nincs már meg gyarló büszkeségünk, hogy megint becsaptuk a földi hatalmasságokat. Szétfoszlott önámításunk, hogy mi aztán megtettük a tőlünk telhetőt. Vége a dacosságnak, végképp rá kell döbbennünk, hogy nem valami ellen — mákonynak, önigazolónak — való a hitünk. Hanem valaki mellett kell lennünk, s most kellene csak igazán sokat cselekednünk. Most, hogy nem hivatkozhatunk akadályokra... Itt az áhított könnyebbség, milyen sok a pótolni, a jóvátenni valónk és még mindig milyen keveset tettünk ... Istenem, milyen nehéz is ez. Add, hogy ne irigyeljük a bátrakat, azért mert mindig milyen könnyű volt nekik. Add, hogy most már mi is bátrak legyünk, bármilyen nehéz is az. — bár — BIICSÓ, A VISZONTLÁTÁS HITÉBEN. Különleges ember volt, még halálában is az maradt Kozma György. Az egykori érsekvadkerti majd szentimrevárosi káplánnak intenzív ifjúsági munkája miatt a hetvenes évek elején meggyűlt a baja a magyar hatóságokkal, s az ország elhagyására kényszerült. Jezsuita lett, a Vatikáni Rádió magyar adásánál dolgozott, szerkesztette a Szolgálatot és szervezte a nyugati magyar cserkészetet. Amint lehetett, személyes látogatásaival ismét szorosra fűzte kapcsolatait a hazai ifjúsági mozgalmakkal, különösen a cserkészettel. Szívműtéte előtt, minden eshetőségre felkészülve — önmagához hűen — megírta saját gyászjelentését. Életének 52., papságának 28., szerzetességének 13. évében. „Örömmel értesítem, hogy A JÓ ISTEN 1990. december 14-én magához szólított. Mivel senki nem méltóhozzá jutni, kérem, segítsen nekem hálát adni, hogy mégis felemel magához. Az ehhez szükséges tisztulást örömmel vállalom, de ha ön is segít, hamarabb túljutok rajta. Kettőnk kapcsolata nem szakadt meg, csak megváltozott, mint ahogy megváltozott az anyagi világhoz való viszonyom is. Mivel nem kötnek többé a tér és idő kötelékei, szívesen vagyok lélekben mindig önnel. Biztos vagyok benne, hogy már a tisztítóhelyen többet és jobban tehetek önért, mint földi életemben. Temetésem Innsbruckban lesz, 1990. december 18-án 15 órakor. Az engesztelő gyászmisét a Jézus Szíve templomban (Budapest VIII., Mária u. 25.) 1990. december 21-én 16.30-kor mutatják be értem, de kérem és remélem, imáiban később sem feledkezik meg rólam, mint ahogy én is megmozgatok minden követ, hogy együtt örvendezhessünk a jó Isten színlátásának. Nagy szeretettel várom a találkozást odaát: P. Kozma György S. J.” SZERVUSZ, BÁCSIKA! Ismét indul egy nap, undok, ködös, szmogos, hideg pesti-kőrengetegi nap, ami alig kezdődik el, véget is ér hamar, ködbe, szmogba, sötétbe fúlva újra. Jó lett volna még aludni egy kicsit, de hiába az altatók, a nyugtatók, a frontlövésekmenések korán fölébresztettek megint. Am úgy látszik, e kábult kipihenetlenség is jó lehet valamire: hirtelen támadt kontrasztként — mintegy a lélek védekezéseként — felötlik előttem az a kétéves forma kicsi gyermek megint, aki anyja ölében utazott a minap a zsúfolt buszon, rosszkedvű, ülőhelyért tolakvócsörtető emberek között, s rámköszönt mosolyogva, aprócska kezével integetve: „Szervusz, bácsika!”, amitől nyomban melegség járt át, stressz-oldó, rosszkedvűző öröm. Visszaköszöntem, visszaintegettem neki én is a köz-tülekedésben, a köz-rosszkedvben: „Szervusz, aranyos!”, erre még hevesebb integetésbe kezdett. És most itt, e „hajnali részegségemben”, amikor odalent az utcán, a ködben, a szmogban, a hidegben, a még sötétben máris indul a napi nagyüzem, munkába igyekvők ügetése, nepperek loholása, szegények és zsibárusok kukakotrása, autós tülekvők duda-macskazenéje, egymást szidása, amikor odébb, megkaparintott-újra megkaparintott hasábokon-csatornákon-hullámhosszokon beindulni készül ma is némely „gépvelejű emberkék csacsogása”, eszembe jut megint a kisded a buszon. Lám, két-három éves korban még ilyen az ember, hogy bizalommal és szeretettel, a felfedezés tiszta örömével közelít a másik emberhez, „kis világegyetem”társához, ilyenkor még nem farkasa a másik embernek; vajon miért nem maradhatunk meg ilyennek „komoly felnőtt” korunkban is? Hová lesz lelkünkből az őstisztaság, hová az „aranykor” folttalansága-fertőzetlensége ? S hová a szeretet, amelyet a betlehemi Istengyermek hozott le közénk, amikor megszületett, s elindult érettünk a kereszt felé? Szabadi Sándor tisztfi. 2 KATOLIKUS SZEMMEL Az egyházak nulladik éve Beszélgetés« az Egyházügyi Főosztály vezetőjével 1989 júniusával jogutód nélkül megszűnt az Állami Egyházügyi Hivatal, s vele minden olyan jogszabály, amely az egyházak felügyeletére, ellenőrzésére vonatkozott. Ezt tette teljessé az 1990 januárjában elfogadott törvény a vallásszabadságról, amely az egyházakat önálló jogi személyeknek ismerte el, garantálta teljes szabadságukat. E törvényben a kormány végül lemondott még a főkegyúri jogról is, s ezzel teljessé vált az állam és az egyházak szétválasztása. A kormányzat két feladatkört azonban megtartott, s ezeket a Művelődési Minisztérium hatáskörébe utalta. Egyrészt továbbra is anyagi támogatást nyújtott az egyházaknak, másrészt pedig folyamatos párbeszédet kívánt kezdeni velük. Glatz Ferenc tavaly augusztus 1-jén Platthy Ivánt bízta meg a minisztériumon belül az Egyházi Főosztály megszervezésével s e feladatok ellátásával, őt kérdeztük e főosztály jelenlegi tevékenységéről. — A legfontosabbnak a párbeszédet tartom a bejegyzett 37 egyház és vallásfelekezet képviselőivel. A törvény nem tesz különbséget nagy és kicsi egyház között. Mindegyiknek megadja a megfelelő információkat, a véleményezés jogát. Ezek a megbeszélések úgynevezett tematikus főosztályi értekezleteken folynak, vagy az egyházak által fölvetett témákról, vagy egy éppen aktuális törvénytervezet előkészítéséről. Ilyen volt például az önkormányzati törvény, a honvédség és az egyházak kapcsolata. Az egyházi ingatlanokkal kapcsolatos törvénytervezetet az igazságügyi miniszter gondozza, de megvitatta avval a tizenegy egyházzal, amelyiket ez a törvény érint. Egyház és állam A vallásszabadságról szóló törvény szétválasztja az egyházat és az államot. De így az egyház mintha elveszítené ezeréves történelmi súlyát a társadalom életében, s egy szintre kerülne a különböző magántársulásokkal. Kétségtelen, hogy az egyházaknak idén mindent elölről kell kezdeniük, m mintha időszámításuk nulladik évében járnának. Újra kell szervezniük tevékenységüket a társadalomban is, például a nevelésben, a szociális gondozásban, a kultúra ápolásában és az értékek megőrzésében. Életkérdés számukra, de az egész társadalom számára is, mennyire tudják hagyományaikat átörökíteni az új helyzetbe, s az új jogi lehetőségek között újjászervezni önmagukat. Óriási várakozást kell kielégíteniük, s ebben szeretnénk segíteni őket. Mit vár a mi társadalmunk, egyáltalán: minden józan egészséges európai társadalom az egyházaktól? — Elsősorban nyilván a nevelést, a karitatív munkát, az elesettek, a szegények gondozását, a kultúra és a hagyományok ápolását, teremtését , végső soron az egész ember szolgálatát, a gerincében, lelkében megroppant nemzetnek kellene viszszaadnia az öntudatát, az emberségét. Számításba kell azonban vennünk, hogy egy szétvert, meghurcolt, megtiport egyház számára iszonyatosan nagy feladat ebben az erkölcsileg és emberileg is leromlott országban az emberek fölemelkedését szolgálni. Elvárások és várakozások Sokan türelmetlenül várják, hogy az egyház nyisson iskolákat, kórházakat. Pedig erre még talán éveket kell várnunk. Az egyházaknak alaposan föl kellene mérniük a társadalmi szükségleteket, a mának és még inkább a holnapnak feszítő gondjait, ahol mindenki számára hasznosan kapcsolódhatnának bele az oktatás és nevelés munkájába. Országosan hiányzik például a valláserkölcsi nevelés az iskolákban, de talán még inkább a kollégiumokban. A legnagyobb gyermekkorosztály most középiskolás korú. Az egyházaknak tehát a felsőoktatás munkájában is részt kellene vállalniuk, hiszen ott hamarosan túljelentkezés várható. Akár úgy, hogy önálló felsőfokú intézményeket nyitnak, akár úgy, hogy belekapcsolódnak a meglévő főiskolák munkájába, a tanító- és tanárképzésbe, akár egyetemi-főiskolai kollégiumok nyitásával. Tudomásom szerint az országban már több tanár- és tanítóképző főiskola fölajánlotta azt, hogy külön karként vagy speciális kollégiumi formában elindítja a hitoktatóképzést. Néhány szép kezdeményezést láthatunk, például Szegeden, Nyíregyházán a katolikusokkal, Pécsett az evangélikusokkal, Nagykőrösön a reformátusokkal. Az egyház hitoktató-, kántor- és tanítóképzőket indíthatnának így. A jövő tanítóit tágasabb szemlélettel, többféle feladatra alkalmasan készíthetnék fel jövendő hivatásuk gyakorlására. Úgy gondolom tehát, hogy ha a jelenlegi társadalomban jelentkező igények kielégítésében segíthetnének az egyházak, akkor biztosan nem keletkeznének feszültségek a meglévő intézmények és a készülő újak között, sőt mindenki hálásan fogadná az egyházak munkáját. Jó példa erre Hajdúdorogé. Itt majdnem az egész település görög katolikus, s a lakosság közös kívánsága az volt, hogy az iskola tartalma, szelleme alakuljon át ennek megfelelően. Ezt az igényt elégítette ki a görög katolikus egyház, amikor az iskolát átvette, úgy ahogy van, költségvetéssel együtt. Más kérdés, hogy ez az iskola azelőtt is az egyház tulajdonában volt. A tanévnyitón a püspök azt mondta, hogy a hitoktatás itt sem kötelező, a lakosság válasza az lett, hogy 100%-ban jelentkeztek hittanra a tanulók. (Hasonlóképpen a település másik, állami kézen maradt iskolájában is.) Itt valóban érvényesült a teljes vallás- és lelkiismereti szabadság. Egyenlőség — igazságtalanság ... Amint elhangzott, a kormányzat nem tesz különbséget kicsi és nagy egyházak között. Ez látszólag megteremti a teljes egyenlőséget, valójában azonban igazságtalanságot szül, hiszen a katolikus egyház 6—7 millió tagjával, ezeréves történelmével azonos szintre kerül a néhány hónapja alakult, párszáz fős kis vallási közösségekkel. — Minden egyháznak megvan a maga programja, sajátos közösségformáló ereje. Nehéz volna pontosan megmondani, hány hívőt számlál egy-egy közösség. Ezt a kérdést az állam sem teszi föl. Csak azokat a föltételeket szabja meg, amelyek alapján egy szervezet vallási közösségként jegyezhető be. Természetes, hogy az illető közösség nem folytathat semmi olyan tevékenységet, amely sértené az alkotmányt, vagy a társadalom életét. Más feltételt azonban nem szab, a vallásszabadságról szóló törvény értelmében. Hogyan alakul most az egyházaknak nyújtott támogatások rendszere? — Az ötvenes évektől kezdve az állam úgynevezett kongruát, személyi államsegélyt biztosított. 1984-ben ezt megszüntették, az egyházaknak nyújtott segélyt „tömbösítették”, vagyis egy összegben utalták át, nem pedig személyenként. Ez a megegyezés öt évre szólt, ez év december végén jár le. A támogatás összege öt éve 75 millió forint körül mozgott, de az évek Szárnyakat kaptam Afféle olvasói levél ez, hiszen nemcsak szerzője, hanem lelkes olvasója (sőt előfizetője) vagyok az Új Embernek. A minap (december 16-án) a következő szerkesztőségi megjegyzést olvasom Giczy György barátommal vitázó cikkem alatt: „Örömmel közöltük Kamarás István válaszát hiszen személyében olyan valaki vitázik Giczy Györggyel, aki életét és működését a magyar katolikus egyház belső életének tisztázására tette fel. Őszintén reméljük, hogy e tisztázó munkája során továbbra is egyházunk keretei között marad, mint megújulásának alázatos munkája.” Gyorsan átfutottam a lapot: szerepel-e a többi írás alatt is, hogy örömmel köztik őket. Nem, pedig tele jobbnál jobb írásokkal. Ráadásul csupán esetemben remélik a szerkesztők, hogy továbbra is egyházunk megújulásának alázatos munkája maradok. Sőt, én lennék az egyetlen, aki életemet tettem rá. (Ami azért túlzás, mert 1. még élek, 2. mert ezen kívül még sok egyébbel is foglalatoskodtam.) Rájöttem — hiába voltam 17 évig a szövegek értelmezését vizsgáló olvasáskutató —, ezt nem értem. Megmutattam ezért e lapszámot neves teológusnak, egyházjogásznak, nyelvésznek, pszichológusnak, sőt egy nyomozónak is, akik valamennyien régi (mondhatnám dörzsölt) olvasói az Új Embernek. A következő magyarázatokat kaptam: „Ez egyszerűen annyit jelent, nem értenek egyet írásoddal”, „Határozott érzésük, hogy már nem tisztázol és nem vagy alázatos munkája a megújulásnak, hanem kötözködsz, kritizálsz, bomlasztasz”. „Szegény szerkesztők bizonyítványukat műsorán lassan növekedett, idén mintegy 400 millió volt. Idén nyártól kezdve konzultáltunk az akkor bejegyzett 35 egyházzal, felekezettel, egyházi közösséggel arról, hogyan alakuljon a jövőben az állami támogatás rendszere. Alapelvünk az volt, hogy, garantálnunk kell az egyházak teljes önállóságát, mivel azonban azokat a javakat nem (vagy csak fokozatosan) tudja az állam visszaadni, amelyek korábban az egyházak anyagi működését biztosították, méltányos, hogy a kormányzat járuljon hozzá az egyházak tevékenységének finanszírozásához. Ennek három formája van. A tavasszal megalkotott törvény értelmében: ha az egyházak közhasznú tevékenységet, oktatási, karitatív és egyéb munkát végeznek, akkor az állami finanszírozási rendszer szerint megilleti őket ugyanaz az összeg, ami a hasonló állami intézményeket. Ez a támogatás tehát valójában nem segély, a kormányzat ezzel nem kegyet gyakorol, hiszen ezt az összeget mindazoknak megadja, akik ilyen feladatokat végeznek. A kormányzat hozzájárul a hitélet támogatásához is. A kormányprogram a nemzeti megújulás keretében és érdekében szükségesnek tartja az egyházak megújulásának támogatását is. Az itt szükséges összeg most jelentősen megnövekedett, hiszen régebben 13, ma néhány kivétellel 37 vallási közösség kér támogatást, és 63 szerzetesrend kezdte meg működését. A jövő évi költségvetésben az egyházak öszszesen 942 millió forint támogatást kértek, ebből a katolikus egyház 520 milliót, a szerzetesrendek 38 milliót. Úgy érzem, hogy ez nem sok, ha a megnövekedett feladatokat, a megszaporodott közösségeket figyelembe vesszük. A harmadik terület az úgynevezett céljellegű támogatások. Az egyházak itt konkrét tervekkel, elképzelésekkel jelentkeztek. Ha a kért összegeket összeadjuk, 1991-re 3,1 milliárd forintra gyűlt össze igény. Ennyi pénzt nyilvánvalóan nem tud biztosítani erre a kormányzat. Azt szeretnénk elérni, hogy három éven át évi egymilliárd forintot adjanak ilyen célokra. Az igazságos és lehető leghasznosabb felhasználás érdekében pedig pályázati rendszer kialakulását tervezzük. Konkrét tervekre lehet pályázatokat benyújtani, például olyan megkötéssel, hogy a beruházásnak, felújításnak 50%-át a pályázó más forrásból fedezni. A pályázatokat aztán egy pártatlan kuratórium bírálná el, s döntene arról, hogyan osszák szét a rendelkezésre álló pénzt. A mostani költségvetési vitában az is eldől majd, hogy a parlament valóban fontosnak tartja-e az egyházak szerepét a társadalomban. L. L. gyalázzák az egyházi felsőbbség előtt”. Mondanom sem kell, ezek az értelmezések engem bizony nem győztek meg, s ezért elhatároztam: alázatos munkásként magamban keresem a hibát, s önkritikusan végigolvasom a vitacikkem. Már a cím figyelmes elolvasása megadta a megoldást: „Ördög? Vagy csakkétlábon járó szárnyas angyal?” Természetesen az ördöggel semmi baj sincsen, a kétlábon járó szárnyas angyal viszont teológiai nonszensz, ami nyilván eretnekségemről árulkodik. Ehhez a kapitális tévedésihez képest a szerkesztői megjegyzés hangneme kifejezetten elvtársias, akarom mondani felebaráti. így lenne, csakhogy írásom eredeti címében „két lábon járó szárnyatlan angyal szerepel, aki ugyebár nem más, mint az ember. A rejtély tehát rejtély marad. Már az is rejtély, hogy miért csak december 16-án jelent meg azon frissiben megírt válaszcikkem arra a november 18-i vitacikkre, amelyben érintve (vitatva) vagyok. Még sok kérdésem lenne, de — mint afféle alázatos munkás — tovább nem kötözködöm, hanem inkább ünnepélyesen leszögezem: örömmel olvasom az Últ Emberben megjelenő cikkeket, amelyeket olyan szerzők írnak és olyan szerkesztők szerkesztenek, akik életüket és működésüket a magyar katolikus egyház belső életének tisztázására tették föl, s őszintén remélem, hogy továbbra is egyházunk keretei között maradnak, mint megújulásának alázatos munkásai, valamint azt is remélem, hogy máskor jobban ügyelnek arra, hogy szárnyas vagy szárnyatlan, mert ezért valaha bizony nem szerkesztőségi megjegyzés, hanem máglya is járhatott. Kamarás István Az Olvasó írja