Új Ember, 1991 (47. évfolyam, 1/2318-52/2267. szám)

1991-01-06 / 1. (2318.) szám

Lapszél ___KÖNNYŰ ÉS NEHÉZ... Mintha könnyebb lett volna akkoriban. Furcsa így visszagondolni, hiszen könnyebbségére áhítoztunk sokan. De mégis.. . Már örömet adott a puszta tény, hogy megint sikerült, ismét ott ülünk egy idegen város szokatlan templo­mában, újra belopakodtunk úgy, hogy nem láthat­nak zord kenyéradó gazdáink, akik tiltják ezt. Iste­nem, bocsásd meg gyávaságunkat, hogy csak így me­részelünk, de lásd, itt vagyunk, még áldozatot is vállaltunk, időt, fáradságot, benzint. .. Hogy ezzel mégis megcsalunk Téged és megcsaljuk magunkat? Hát jobb lenne, ha sehogy sem, ha így sem? Hogy vannak bátrak is? De ... És mintha nehezebb lenne most. Hiszen a puszta tény, hogy vasárnap beléptünk Isten házába, magá­ban már nem ad okot afféle önelégültségre, mint ré­gen. Nem érezhetjük ezt külön érdemnek. Nem me­nekülhetünk el az önvizsgálat elől: miért nem akkor voltunk bátrak? Nincs már meg gyarló büszkeségünk, hogy megint becsaptuk a földi hatalmasságokat. Szétfoszlott ön­ámításunk, hogy mi aztán megtettük a tőlünk tel­hetőt. Vége a dacosságnak, végképp rá kell döbben­nünk, hogy nem valami ellen — mákonynak, öniga­zolónak — való a hitünk. Hanem valaki mellett kell lennünk, s most kellene csak igazán sokat cseleked­nünk. Most, hogy nem hivatkozhatunk akadályokra... Itt az áhított könnyebbség, milyen sok a pótolni, a jóvátenni valónk és még mindig milyen keveset tettünk ... Istenem, milyen nehéz is ez. Add, hogy ne irigyeljük a bátrakat, azért mert mindig milyen könnyű volt nekik. Add, hogy most már mi is bátrak legyünk, bármilyen nehéz is az. — b­ár — BIIC­SÓ, A VISZONTLÁTÁS HITÉBEN. Különleges ember volt, még halálában is az maradt Kozma György. Az egykori érsekvadkerti majd szentimrevá­­rosi káplánnak intenzív ifjúsági munkája miatt a hetvenes évek elején meggyűlt a baja a magyar ha­tóságokkal, s az ország elhagyására kényszerült. Jezsuita lett, a Vatikáni Rádió magyar adásánál dolgozott, szerkesztette a Szolgálatot és szervezte a nyugati magyar cserkészetet. Amint lehetett, szemé­lyes látogatásaival ismét szorosra fűzte kapcsolatait a hazai ifjúsági mozgalmakkal, különösen a cserké­szettel. Szívműtéte előtt, minden eshetőségre felkészülve — önmagához hűen — megírta saját gyászjelentését. Életének 52., papságának 28., szerzetességének 13. évében. „Örömmel értesítem, hogy A JÓ ISTEN 1990. de­cember 14-én magához szólított. Mivel senki nem méltó­­hozzá jutni, kérem, se­gítsen nekem hálát adni, hogy mégis felemel magá­hoz. Az ehhez szükséges tisztulást örömmel vállalom, de ha ön is segít, hamarabb túljutok rajta. Kettőnk kapcsolata nem szakadt meg, csak meg­változott, mint ahogy megváltozott az anyagi világhoz való viszonyom is. Mivel nem kötnek többé a tér és idő kötelékei, szívesen vagyok lélekben mindig önnel. Biztos vagyok benne, hogy már a tisztítóhelyen töb­bet és jobban tehetek önért, mint földi életemben. Temetésem Innsbruckban lesz, 1990. december 18-án 15 órakor. Az engesztelő gyászmisét a Jézus Szíve templomban (Budapest VIII., Mária u. 25.) 1990. de­cember 21-én 16.30-kor mutatják be értem, de kérem és remélem, imáiban később sem feledkezik meg rólam, mint ahogy én is megmozgatok minden követ, hogy együtt örvendezhessünk a jó Isten színlátá­sának. Nagy szeretettel várom a találkozást odaát: P. Kozma György S. J.” SZERVUSZ, BÁCSIKA! Ismét indul egy nap, un­dok, ködös, szmogos, hideg pesti-kőrengetegi nap, ami alig kezdődik el, véget is ér hamar, ködbe, szmogba, sötétbe fúlva újra. Jó lett volna még aludni egy ki­csit, de hiába az altatók, a nyugtatók, a frontlövések­­menések korán fölébresztettek megint. Am úgy lát­szik, e kábult kipihenetlenség is jó lehet valamire: hirtelen támadt kontrasztként — mintegy a lélek vé­dekezéseként — felötlik előttem az a kétéves­ forma kicsi gyermek megint, aki anyja ölében utazott a mi­nap a zsúfolt buszon, rosszkedvű, ülőhelyért tolakvó­­csörtető emberek között, s rámköszönt mosolyogva, ap­rócska kezével integetve: „Szervusz, bácsika!”, amitől nyomban melegség járt át, stressz-oldó, rosszkedv­­űző öröm. Visszaköszöntem, visszaintegettem neki én is a köz-tülekedésben, a köz-rosszkedvben: „Szervusz, aranyos!”, erre még hevesebb integetésbe kezdett. És most itt, e „hajnali részegségemben”, amikor oda­lent az utcán, a ködben, a szmogban, a hidegben, a még sötétben máris indul a napi nagyüzem, munkába igyekvők ügetése, nepperek loholása, szegények és zsibárusok kukakotrása, autós tülekvők duda-macska­­zenéje, egymást­ szidása, amikor odébb, megkaparin­­tott-újra megkaparintott hasábokon-csatornákon-hul­­lámhosszokon beindulni készül ma is némely „gép­­velejű emberkék csacsogása”, eszembe jut megint a kisded a buszon. Lám, két-három éves korban még ilyen az ember, hogy bizalommal és szeretettel, a felfedezés tiszta örö­mével közelít a másik emberhez, „kis világegyetem”­­társához, ilyenkor még nem farkasa a másik ember­nek; vajon miért nem maradhatunk meg ilyennek „komoly felnőtt” korunkban is? Hová lesz lelkünkből az ős­tisztaság, hová az „arany­kor” folttalansága-fertőzetlensége ? S hová a szeretet, amelyet a betlehemi Istengyermek hozott le közénk, amikor megszületett, s elindult éret­tünk a kereszt felé? Szabadi Sándor tisztfi. 2 KATOLIKUS SZEMMEL Az egyházak nulladik éve Beszélgetés« az Egyházügyi Főosztály vezetőjével 1989 júniusával jogutód nélkül megszűnt az Állami Egyházügyi Hivatal, s vele min­den olyan jogszabály, amely az egyházak felügyeletére, ellenőrzésére vonatkozott. Ezt tette teljessé az 1990 januárjában elfo­gadott törvény a vallásszabadságról, amely az egyházakat önálló jogi személyeknek ismerte el, garantálta teljes szabadságukat. E törvényben a kormány végül lemondott még a főkegyúri jogról is, s ezzel teljessé vált az állam és az egyházak szétválasz­tása. A kormányzat két feladatkört azonban megtartott, s ezeket a Művelődési Minisz­térium hatáskörébe utalta. Egyrészt to­vábbra is anyagi támogatást nyújtott az egyházaknak, másrészt pedig folyamatos párbeszédet kívánt kezdeni velük. Glatz Ferenc tavaly augusztus 1-jén Platthy Ivánt bízta meg a minisztériumon belül az Egyházi Főosztály megszervezésével s e feladatok ellátásával, őt kérdeztük e fő­osztály jelenlegi tevékenységéről. — A legfontosabbnak a párbeszédet tar­tom a bejegyzett 37 egyház és vallásfeleke­zet képviselőivel. A törvény nem tesz kü­lönbséget nagy és kicsi egyház között. Mindegyiknek megadja a megfelelő in­formációkat, a véleményezés jogát. Ezek a megbeszélések úgynevezett tematikus fő­osztályi értekezleteken folynak, vagy az egyházak által fölvetett témákról, vagy egy éppen aktuális törvénytervezet előké­szítéséről. Ilyen volt például az önkor­mányzati törvény, a honvédség és az egy­házak kapcsolata. Az egyházi ingatlanok­kal kapcsolatos törvénytervezetet az igaz­ságügyi miniszter gondozza, de megvitatta avval a tizenegy egyházzal, amelyiket ez a törvény érint. Egyház és állam A vallásszabadságról szóló törvény szét­választja az egyházat és az államot. De így az egyház mintha elveszítené ezeréves tör­ténelmi súlyát a társadalom életében, s egy szintre kerülne a különböző magán­társulásokkal.­­ Kétségtelen, hogy az egyházaknak idén mindent elölről kell kezdeniük, m mint­­ha időszámításuk nulladik évében járná­nak. Újra kell szervezniük tevékenységü­ket a társadalomban is, például a nevelés­ben, a szociális gondozásban, a kultúra ápolásában és az értékek megőrzésében. Életkérdés számukra, de az egész társada­lom számára is, mennyire tudják hagyo­mányaikat átörökíteni az új helyzetbe, s az új jogi lehetőségek között újjászervezni önmagukat. Óriási várakozást kell kielé­gíteniük, s ebben szeretnénk segíteni őket. Mit vár a mi társadalmunk, egyáltalán: minden józan egészséges európai társa­dalom az egyházaktól? — Elsősorban nyilván a nevelést, a karitatív munkát, az elesettek, a szegények gondozását, a kultúra és a hagyományok ápolását, teremtését , végső soron az egész ember szolgálatát, a gerincében, lel­kében megroppant nemzetnek kellene visz­­szaadnia az öntudatát, az emberségét. Szá­mításba kell azonban vennünk, hogy egy szétvert, meghurcolt, megtiport egyház számára iszonyatosan nagy feladat ebben az erkölcsileg és emberileg is leromlott or­szágban az emberek fölemelkedését szol­gálni. Elvárások és várakozások Sokan türelmetlenül várják, hogy az egy­ház nyisson iskolákat, kórházakat. Pedig erre még talán éveket kell várnunk.­­ Az egyházaknak alaposan föl kellene mérniük a társadalmi szükségleteket, a mának és még inkább a holnapnak feszítő gondjait, ahol mindenki számára haszno­san kapcsolódhatnának bele az oktatás és nevelés munkájába. Országosan hiányzik például a valláserkölcsi nevelés az isko­lákban, de talán még inkább a kollégiu­mokban. A legnagyobb gyermekkorosztály most középiskolás korú. Az egyházaknak tehát a felsőoktatás munkájában is részt kellene vállalniuk, hiszen ott hamarosan túljelentkezés várható. Akár úgy, hogy önálló felsőfokú intézményeket nyitnak, akár úgy, hogy belekapcsolódnak a meg­lévő főiskolák munkájába, a tanító- és ta­nárképzésbe, akár egyetemi-főiskolai kol­légiumok nyitásával. Tudomásom szerint az országban már több tanár- és tanítóképző főiskola föl­ajánlotta azt, hogy külön karként vagy speciális kollégiumi formában elindítja a hitoktatóképzést. Néhány szép kezdemé­nyezést láthatunk, például Szegeden, Nyír­egyházán a katolikusokkal, Pécsett az evangélikusokkal, Nagykőrösön a reformá­tusokkal. Az egyház hitoktató-, kántor- és tanítóképzőket indíthatnának így. A jövő tanítóit tágasabb szemlélettel, többféle fel­adatra alkalmasan készíthetnék fel jöven­dő hivatásuk gyakorlására. Úgy gondolom tehát, hogy ha a jelenlegi társadalomban jelentkező igények kielégí­tésében segíthetnének az egyházak, akkor biztosan nem keletkeznének feszültségek a meglévő intézmények és a készülő újak között, sőt mindenki hálásan fogadná az egyházak munkáját. Jó példa erre Hajdú­­dorogé. Itt majdnem az egész település gö­rög katolikus, s a lakosság közös kívánsága az volt, hogy az iskola tartalma, szelleme alakuljon át ennek megfelelően. Ezt az igényt elégítette ki a görög katolikus egy­ház, amikor az iskolát átvette, úgy ahogy van, költségvetéssel együtt. Más kérdés, hogy ez az iskola azelőtt is az egyház tu­lajdonában volt. A tanévnyitón a püspök azt mondta, hogy a hitoktatás itt sem kö­telező, a lakosság válasza az lett, hogy 100%-ban jelentkeztek hittanra a tanulók. (Hasonlóképpen a település másik, állami kézen maradt iskolájában is.) Itt valóban érvényesült a teljes vallás- és lelkiismereti szabadság. Egyenlőség — igazságtalanság ... Amint elhangzott, a kormányzat nem tesz különbséget kicsi és nagy egyházak között. Ez látszólag megteremti a teljes egyenlőséget, valójában azonban igazság­talanságot szül, hiszen a katolikus egyház 6—7 millió tagjával, ezeréves történelmé­vel azonos szintre kerül a néhány hónapja alakult, párszáz fős kis vallási közösségek­kel. — Minden egyháznak megvan a maga programja, sajátos közösségformáló ereje. Nehéz volna pontosan megmondani, hány hívőt számlál egy-egy közösség. Ezt a kér­dést az állam sem teszi föl. Csak azokat a föltételeket szabja meg, amelyek alapján egy szervezet vallási közösségként jegyez­hető be. Természetes, hogy az illető közös­ség nem folytathat semmi olyan tevé­kenységet, amely sértené az alkotmányt, vagy a társadalom életét. Más feltételt azonban nem szab, a vallásszabadságról szóló törvény értelmében. Hogyan alakul most az egyházaknak nyújtott támogatások rendszere? — Az ötvenes évektől kezdve az állam úgynevezett kongruát, személyi államse­gélyt biztosított. 1984-ben ezt megszüntet­ték, az egyházaknak nyújtott segélyt „töm­bösítették”, vagyis egy összegben utalták át, nem pedig személyenként. Ez a meg­egyezés öt évre szólt, ez év december vé­gén jár le. A támogatás összege öt éve 75 millió forint körül mozgott, de az évek Szárnyakat kaptam Afféle olvasói levél ez, hiszen nemcsak szerzője, hanem lelkes olvasója (sőt elő­fizetője) vagyok az Új Embernek. A mi­nap (december 16-án) a következő szer­kesztőségi megjegyzést olvasom Giczy György barátommal vitázó cikkem alatt: „Örömmel közöltük Kamarás István vá­laszát hiszen személyében olyan valaki vitázik Giczy Györggyel, aki életét és működését a magyar katolikus egyház belső életének tisztázására tette fel. Őszintén reméljük, hogy e tisztázó mun­kája során továbbra is egyházunk kere­tei között marad, mint megújulásának alá­zatos munkája.” Gyorsan átfutottam a lapot: szerepel-e a többi írás alatt is, hogy örömmel köztik őket. Nem, pedig tele jobbnál jobb írásokkal. Ráadásul csu­pán esetemben remélik a szerkesztők, hogy továbbra is egyházunk megújulásá­nak alázatos munkája maradok. Sőt, én lennék az egyetlen, aki életemet tettem rá. (Ami azért túlzás, mert 1. még élek, 2. mert ezen kívül még sok egyébbel is foglalatoskodtam.) Rájöttem — hiába vol­tam 17 évig a szövegek értelmezését vizs­gáló olvasáskutató —, ezt nem értem. Megmutattam ezért e lapszámot neves teológusnak,­ egyházjogásznak, nyelvész­nek, pszichológusnak, sőt egy nyomozó­nak is, akik valamennyien régi (mond­hatnám dörzsölt) olvasói az Új Ember­nek. A következő magyarázatokat kaptam: „Ez egyszerűen annyit jelent, nem érte­nek egyet írásoddal”, „Határozott érzésük, hogy már nem tisztázol és nem vagy alázatos munkája a megújulásnak, hanem kötözködsz, kritizálsz, bomlasztasz”. „Sze­gény szerkesztők bizonyítványukat mű­során lassan növekedett, idén mintegy 400 millió volt. Idén nyártól kezdve konzultáltunk az akkor bejegyzett 35 egyházzal, felekezet­­tel, egyházi közösséggel arról, hogyan ala­kuljon a jövőben az állami támogatás rendszere. Alapelvünk az volt, hogy, ga­rantálnunk kell az egyházak teljes önálló­ságát, mivel azonban azokat a javakat nem (vagy csak fokozatosan) tudja az állam visszaadni, amelyek korábban az egyházak anyagi működését biztosították, méltányos, hogy a kormányzat járuljon hozzá az egy­házak tevékenységének finanszírozásához. Ennek három formája van. A tavasszal megalkotott törvény értelmé­ben: ha az egyházak közhasznú tevékeny­séget, oktatási, karitatív és egyéb munkát végeznek, akkor az állami finanszírozási rendszer szerint megilleti őket ugyanaz az összeg, ami a hasonló állami intézménye­ket. Ez a támogatás tehát valójában nem segély, a kormányzat ezzel nem kegyet gyakorol, hiszen ezt az összeget mindazok­nak megadja, akik ilyen feladatokat vé­geznek. A kormányzat hozzájárul a hitélet tá­mogatásához is. A kormányprogram a nemzeti megújulás keretében és érdekében szükségesnek tartja az egyházak megúju­lásának támogatását is. Az itt szükséges összeg most jelentősen megnövekedett, hi­szen régebben 13, ma néhány kivétellel 37 vallási közösség kér támogatást, és 63 szerzetesrend kezdte meg működését. A jövő évi költségvetésben az egyházak ösz­­szesen 942 millió forint támogatást kértek, ebből a katolikus egyház 520 milliót, a szerzetesrendek 38 milliót. Úgy érzem, hogy ez nem sok, ha a megnövekedett fel­adatokat, a megszaporodott közösségeket figyelembe vesszük. A harmadik terület az úgynevezett cél­jellegű támogatások. Az egyházak itt konkrét tervekkel, elképzelésekkel jelent­keztek. Ha a kért összegeket összeadjuk, 1991-re 3,1 milliárd forintra gyűlt össze igény. Ennyi pénzt nyilvánvalóan nem tud biztosítani erre a kormányzat. Azt szeret­nénk elérni, hogy három éven át évi egy­­milliárd forintot adjanak ilyen célokra. Az igazságos és lehető leghasznosabb felhasz­nálás érdekében pedig pályázati rendszer kialakulását tervezzük. Konkrét tervekre lehet pályázatokat benyújtani, például olyan megkötéssel, hogy a beruházásnak, felújításnak 50%-át a pályázó más forrás­ból fedezni. A pályázatokat aztán egy pár­tatlan kuratórium bírálná el, s döntene ar­ról, hogyan osszák szét a rendelkezésre álló pénzt. A mostani költségvetési vitában az is eldől majd, hogy a parlament való­ban fontosnak tartja-e az egyházak szere­pét a társadalomban. L. L. gyalázzák az egyházi felsőbbség előtt”. Mondanom sem kell, ezek az értelmezések engem bizony nem győztek meg, s ezért elhatároztam: alázatos munkásként ma­gamban keresem a hibát, s önkritikusan végigolvasom a vitacikkem. Már a cím figyelmes elolvasása megadta a megol­dást: „Ördög? Vagy csak­­kétlábon járó szárnyas angyal?” Természetesen az ör­döggel semmi baj sincsen, a kétlábon járó szárnyas angyal viszont teológiai nonszensz, ami nyilván eretnekségemről árulkodik. Ehhez a kapitális tévedésihez képest a szerkesztői megjegyzés hangne­me kifejezetten elvtársias, akarom mon­dani felebaráti. így lenne, csakhogy írá­som eredeti címében „két lábon járó szár­nyatlan angyal szerepel, aki ugyebár nem más, mint az ember. A rejtély tehát rej­tély marad. Már az is rejtély, hogy miért csak december 16-án jelent meg azon frissiben megírt válaszcikkem arra a no­vember 18-i vitacikkre, amelyben érintve (vitatva) vagyok. Még sok kérdésem len­ne, de — mint afféle alázatos munkás — tovább nem kötözködöm, hanem inkább ünnepélyesen leszögezem: örömmel olva­som az Últ Emberben megjelenő cikke­ket, amelyeket olyan szerzők írnak és olyan szerkesztők szerkesztenek, akik éle­tüket és működésüket a magyar katolikus egyház belső életének tisztázására tették föl, s őszintén remélem, hogy továbbra is egyházunk keretei között maradnak, mint megújulásának alázatos munkásai, valamint azt is remélem, hogy máskor jobban ügyelnek arra, hogy szárnyas vagy szárnyatlan, mert ezért valaha bizony nem szerkesztőségi megjegyzés, hanem máglya is járhatott. Kamarás István Az Olvasó írja

Next