Új Ember, 1992 (48. évfolyam, 1/2268-52/2318. szám)
1992-01-05 / 1. (2268.) szám
11 Az egyházi ingatlanokról Interjú Pálos Miklós államtitkárral 4. oldal Számvetés Egyházunk és az ország helyzetéről 5. oldal A bizalom zarándokútán Európa Találkozó Budapesten 7. oldal A szinódus hazai olvasata 9. oldal év kezdetén Megint eltelt egy esztendő. Mit eltelt! Elszáguldott. A szürke hétköznapok egymásutánjába olykorolykor belevilágított az ünnepek fénye. S ha viszatekintünk az ünnepekre és a hétköznapokra, mintha bevégezetlenül maradt feladataink nyomasztanának, amelyeket pedig ebben az új esztendőben el kell végeznünk, máskülönben szégyenkezve kell majd megvallanunk: ismét elmulasztottuk a lehetőségeket, elástuk a ránk bízott talentumokat. Pedig a magyar katolicizmus ritka esélyt és nagyszerű lehetőséget kapott azáltal, hogy személyesen köszönthettük a Szentatyát, aki nemcsak úgy érkezett hozzánk, mint a világ keresztényeinek atyja, hanem mint személyes nehézségeink kitűnő ismerője is, aki nem szűnt meg bölcs atyai szóval figyelmeztetni bennünket a szeretet, a megbocsátás parancsára, s arra, hogy a pusztító évtizedek után mihamarább meg kell kezdenünk értékeink számbavételét és újabbakkal való gazdagítását. A katolikus egyház fejének jelenlétében derült ki, hogy él még bennünk a békesség és a szeretet erénye. Élnek még azok az életértékek, amelyeket a zavaros, indulatos hétköznapokban elfeledni és megtagadni látszunk. Birtokoljuk még azt a készséget, hogy ünnepelni tudjunk. Mert a pápa néhány napos jelenléte folyamatos ünnepet jelentett, s ennek során létünk olyan szakrális tartalmakkal telítődött, amelyek addig jórészt hiányoztak belőle, s emiatt személyi és közösségi életünk terve volt megoldatlanságokkal, fölösleges indulatokkal. II. János Pál jelenlétében megéreztük, milyen erőforrásunk a másik ember kézmelege, s mily sokat jelent egyházunknak és nekünk, személyesen, a hiteles, eligazító szó, a jövőbe mutató mozdulat. „Legyen békesség köztünk mindenkor.” Ezt a mondatot, ha máskor nem, hetenként legalább egyszer elmondjuk, alázatosan, lehajtott fejjel. Aztán kilépünk a templom elé, s megfeledkezünk erről a parancsról. Még azokban az órákban is megfeledkeztünk, amikor a történelmi lépésváltás bizonyosságaként hazai földbe temethettük el Mindszenty József bíboros hercegprímást. S megfeledkezünk róla napról napra, holott küldetésünk van: újra fel kellene építenünk egy olyan országot, amelynek a mi keresztényi magatartásunk, elkötelezettségünk perspektívát adhat, föltéve, hogy hitelesen képviseljük a kereszténységet. „Legyen meg a te akaratod!”, mondjuk napról napra. Ám korántsem úgy élünk, hogy ez a világkormányzó akarat érvényesüljön. A mi saját kis akaratainkat hisszük a célba vivőknek. Abban a balga hiedelemben ringatjuk magunkat, hogy csak a mi birtokunkban van az igazság, így aztán országunk, amelynek léte múlnék az egységes akaraton, megosztottság és ellenségeskedés képét mutatja, ítélkezni akarunk, ahelyett, hogy békességet keresnénk. Személyek és szervezetek megreformálására és korlátozására dolgozunk ki ravasz haditerveket, holott a mai magyar katolicizmusnak elsősorban lelki megújulásra van szüksége, szembefordulva az anyagiasság célképzetével, a hasznosság éshaszon csak a meggazdagodásra összpontosító gondolatával. Sokkal többször nyújtjuk ujjunkat vádló mozdulattal valaki felé, mint hogy kezünkkel letörölnénk a szenvedők könnyeit, s a hívás gesztusával fogadnánk be nélkülözőket, az úton lévőket, a hazájukból kiverteket. Betegnek érezzük magunkat, s a gyógyítószer adagolásának elmulasztásával vádoljuk világi vezetőinket. Általában a világban keressük a gyógyulást, s nem a léleknek azokban a tartományaiban, amelyekre pedig oly élesen világított rá látogatásakor a Szentatya. Nem a lélek értékeit igyekszünk kifejleszteni és erősíteni, hanem pénzt, vagyont és tekintélyt próbálunk szerezni, kárpótolva magunkat a szenvedésekért és igazságtalanságokért. Vajon mi nem okoztunk másoknak szenvedést? Nem voltunk és vagyunk igazságtalanok ? ... Számvetés és újrakezdés. Elmulasztott lehetőségek. Elprédált talentumok. Elfecsérelt idő. Panaszok. Hogy eláradt a gonoszság, hogy szenvedünk és meghalunk. Talán a tudomány, a ráció vigasztalást adhat. Talán a tehetséges ember megtalálhatja a kiutat... Hogy is mondta a Szentatya? „A hit — benső fényének köszönhetően — teljes mélységében feltárhatja mindannak a jelentését, ami a tudományos elemzés számára érthetetlennek, sőt egészen abszurdnak tűnik; ilyen például a halál, a szenvedés és a rossz.” De megvan-e bennünk ez a hit? S ha van is bennünk hit, nem elégszünk-e meg azzal, hogy csak személyes tartalmát éljük meg, mit sem törődve a belőle következő társadalmi küldetés súlyával? A bölcsesség természetéhez hozzátartozik, hogy tanulni tudunk hibáinkból és mulasztásainkból is. A személyes és kollektív önkritika sosem csak a múlt tisztázását szolgálja, hanem segít bennünket a jövőbe lépni is. Az ó- és új év metszéspontján ilyen önkritikus, de a kibontakozást is segítő cikkek sorával szeretnénk olvasóink elé lépni. Talán épp ezzel segíthetjük azt az építőtevékenységet, amely valóban tartalmassá, békéssé és boldoggá teszi mindnyájunk számára ezt a mostani évet. Rónay László ■ SZENNAY ANDRÁS: Meddig várunk még?! Zsinatokat és munkatervet • « . T 7 ' ' ' '* • ■ ■ ■ r •.......... '•A magyar Püspöki Karhoz intézett beszédében, 1991. augusztus 20-án II. János Pál pápa többek között ezeket mondta: „A zsinat után, miként ismeretes, sok helyi egyházban tartottak egyházmegyei zsinatot. Ezeken Isten egész népének — papoknak, szerzeteseknek és világi híveknek — megadatott a lehetőség, hogy együtt imádkozzanak és gondolkodjanak, azután pedig közös munkatervet dolgozzanak ki, amelynek megvalósításán mindannyian együtt fáradoznak. Itt az ideje, hogy a ti országotokban is elinduljanak hasonló kezdeményezések, amelyek hozzátartoznak az egészséges egyházi élet gyakorlatához.” — A pápa buzdító, mi több, felszólító szavait annál is inkább meg kell szívlelnünk, mert ő erre a gyakorlatra maga is példát adott. Főpásztori vezetése alatt 1972—79 között Krakkóban — papok, szerzetesek és világiak bevonásával — egyházmegyei zsinatot tartottak. Erre Rómában is felfigyeltek, s a krakkói szinódus aktáit a Vatikáni Nyomda gondozásában adták ki. Lapunk — és testvérlapjai, a Vigília és Teológia — hasábjain ismételten szó esett már az egyházmegyei zsinatok, majd ezeket követően egy nemzeti egyházmegyeközi zsinat megtartásának szükségességéről Hogy nem illúziót kergettünk, hogy hazai egyházunk jövőjét, érdekeit tartottuk szem előtt, azt a pápának fent idézett szavai is igazolják. Hogy pedig egy egyházmegyei vagy nemzeti zsinat nem egyetlen néhány napos esemény, hanem folyamat, azt — a krakkói példa mellett — számos, már megtartott európai helyi zsinat igazolja. Mindezek előrebocsátása után fel szeretném tenni a kérdést: meddig fogunk várni, hogy a II. Vatikáni zsinat szellemét és gyakorlatát magunkévá téve, a pápa közelmúltban hozzánk intézett felszólítását megszívlelve, hazai egyházunkban is útjára induljon az oly sokak által igényelt és várt zsinati folyamat? Carlo Carettónak, a Charles de Foucauld „kis testvéreinek” közösségéhez tartozó neves lelki ,írónak elmélkedéseiben olvassuk: „ ... Szent Pálnak a kolosszesekhez intézett figyelmeztetése különösen illik a mai idők változásaiban. »Atyák, ne keserítsétek meg gyermekeiteket, nehogy kedvüket veszítsék« (Kol 3,21). Olyan idők járnak, amikor a fiatalok elbátortalanodnak. A tekintélynek nem csekély válságát éljük át... Többet érne nagyobb bátorságot és találékonyságot tanúsítani, mint az engedelmességről prédikálni. Ha Isten népe megérett rá és arra törekszik, hogy kibontakoztassa önállóságát, akkor érjük be tanácsadással, és azzal, hogy irányt mutatunk” (OMC kiad. 1985. 155.) Tudatosan idézek gondolatsorom elején egy sokak által tisztelt „lelki embert”, akinek figyelmeztetését püspökök, papok és családatyák egyaránt megszívlelhetik, akiknek „irányt kell mutatniuk”. Dialogikus egyház Közel húsz éve (1972) a Teológia folyóirat az egyház belső dialógusával foglalkozott. Mint felelős szerkesztő a „zavart keltő” szám mondanivalójáért az ÁEH akkori egyik vezető tisztviselőjétől kemény kritikát kaptam. Figyelmeztetett: mivel „az egyház belső békéjét” egyházpolitikai érdekek fontosnak tartják, a jövőben ne jelenjenek meg ilyen „békétlenséget szító” számok vagy akárcsak írások is. Úgy vélem, és remélem, ez a szemlélet véglegesen a múlté. Ma már sem „kívülről”, sem „belülről” nem tekinthetünk olyan megnyilatkozást, írást, olyan fórumot zavarkeltőnek vagy békebontónak, mely a helyi (vagy akár a világegyház) problémáiról, elvégzendő feladatairól tárgyal; mely nem monológok egymásutánját sorakoztatja fel, hanem a párbeszédet szorgalmazza. Más szóval: ahol nyíltan lehet szólni és az őszinte szó jogával élve, kötelességét vállalva kérdéseket lehet feltenni — a kérdésekre pedig hasonlóan őszinte és hiteles válaszokat lehet várrni, illetőleg ilyeneket kell adni. Úgy tűnik, még mindig akadnak egyházunkban, akikben a „dialógus” szó, a párbeszéd puszta említése is kellemetlen-kényelmetlen érzéseket ébreszt. Az egyikben azért, mert visszagondol a nem egyszer „kirakat jelleget” öltött kereszténymarxista dialógusra. A másikban, mert úgy vélekedik, hogy a „belső dialógussal” kiszolgáltatjukaz egyházat, a kívül-, esetleg szembenállóknak. Akadnak olyanok is, akik — ugyan nem a pártállam megfontolásai alapján, de — zavarkeltőnek minősítik a nyitottságot, ingerlőnek az őszinte beszédet és kérdéseket. Az ilyen ellenkezők elfeledkeznek arról, hogy az egyház nem valamiféle „titkos társaság”, melyben a tagokat kemény fegyelem kötelezi belső életük titokban tartására. Nem kétséges, hogy az egyházon belül és kívül volt és lesz is a párbeszédnek rosszul értelmezett szemlélete és gyakorlata. Voltak és lesznek a jövőben is olyanok, akik az „igazság felszabadít” elvet az igazság vagy vélt igazság nevében gyakorolt szabadosság terjesztésére használják fel. Mindez azonban nem tarthatja vissza sem az egyház vezetőit, sem tagjait attól, hogy éljenek a szükséges dialógussal. Rá kell végre döbbennünk — mondotta a közelmúltban Reinhold Stecher innsbrucki püspök —, hogy világunkban a csupán rendeletekkel való kormányzás nemcsak idejét múlt, de ellenérzést, sőt ellenkezést vált ki. A párbeszéd-képtelenség életveszélyes helyzetet teremtene egyházunkban. Az idők jelei utalnak rá, az idők szava követeli, hogy egyházunk lehetőséget nyújtson — jogilag is biztosított egyházmegyei zsinatokon — a belső dialógusra. A pápa szavaival: a mi országunkban is el kell indulnia olyan kezdeményezéseknek, amelyek szükségesek „az egészséges egyházi élet szokásos gyakorlatához”. E „szokásos gyakorlathoz” feltétlenül hozzátartoznak az egyházmegyei, ezeket követően pedig egy nemzeti egyházmegyeközi zsinat. Dialóguskészséggel természetesen csakis az a részegyház rendelkezhet — ez áll Krisztus egész egházára is —, amely hinni tud a fó felé vezető Isten erejében, és szűnik meg élő kapcsolata Krissál. A dialógusnak „lelkesítője” mig a Krisztustól elküldött Lélek marad. A Lélek irányításó egyház bátran léphet a télógus útjára. (Folytatás a 2. oldali Ára: 15. — Ft 1992. január ) KATOLIKUS HETILAP XLVIII. 1. (2268.) NAGY GÁSPÁR: Jegyezvén szalmaszállal — ... mindig és mindig: bűnökben édesült, hamúit napok habjaiban fuldokló emberek, egy szalmaszállal, tudjátok-e? talán a menthetetlent mentitek. — ... kívül és belül: poklosan örvényült, háborúit világ, de a remény sohasem meghaló, ha minden utolsó szalmaszál ABBÓL A JÁSZOLBÓL VALÓ! BÖLCSEK TAVASZI NOÉMI GRAFIKÁJA