Új Ember, 1992 (48. évfolyam, 1/2268-52/2318. szám)

1992-11-08 / 45. (2311.) szám

MINDSZENTY JÓZSEFRE EMLÉKEZTEK FOTÓ: BÓKAY Az élek Istene Talán neveltetésem az oka, talán az, hogy gyerekkoromban sokszor voltam tanúja, amint a végrehajtó közeledtére szüleim gyorsan össze­csavarták a szőnyeget és az ágy alá lökték, de sehogy sem kedvelem a bonyolultan megfogalmazott, jogi nyelven előadott kérdéseket. A sok „amennyiben ... annyiban” olvas­tán mindig eszembe jut Vas István Nehéz szerelem című önéletírásá­nak az a részlete, amelyben a kitű­nő költő némi iróniával azt fejtegeti: célszerű a bonyolult dolgokat is egyszerűen, áttetsző világossággal előadni, hogy mindenki megérthes­se, akit illet. Életünket azonban, bárhogy ka­­pálódzunk is ellene, behálózzák az indázó megfogalmazások, nehezen érthető és értelmezhető engedélyek és tilalmak. A szigorúan vett szaktu­dományok területéről lassacskán a hétköznapi létbe is beszivárognak, megkeserítve az egyszerű ember életét. Mert az még rendben volna, hogy a tudás specializálódik, még­pedig oly mértékben, hogy azelőtt rokon szakterületek művelői sem értik már egymást, s nem egy tudo­mánytörténész él azzal a cseppet sem vigasztaló analógiával, hogy a tudósok különféle bolygókról tekin­tenek egymásra, a kapcsolatterem­tés különösebb esélye nélkül. Az a nagyobbik baj, hogy hovatovább ilyen távolságok nyílnak a közem­ber és a törvények között is. Évtize­dek helytelen törvényeit kell meg­változtatni, újakkal helyettesíteni, s az óriási tempóban születő intézke­dések egy részét „értelmezni” kell. De hogyan értelmezi ezeket a nyolc osztályt végzett, az egyszerű ember, aki teljesen járatlan a paragrafusok útvesztőiben? Holott egyetemes ér­dekünk, hogy épp ő értse meg, hi­szen munkájával eltart bennünket. Ő dolgozik a földeken, a gyárakban. Róla beszélünk, de nem hozzá szó­lunk. Nem speciális magyar jelenségről van szó, a mi helyzetünkben mégis drámai következményekkel járhat az érthetetlenség. Jézustól sok mindenben példát meríthetünk itt és most. Példánk le­het abban is, hogyan kell világosan, érthetően szólni. Ha az ember vé­giggondolja a szadduceusok hozzá intézett kérdését, mely a mai evan­géliumban olvasható, azonnal érzé­keli, hogy szándékosan bonyolítják túl felvetésüket. Abban a néhány esztendőben, amíg Krisztus tanított, újra meg újra szembetalálkozott ez­zel a ravasz többértelműséggel, em­beri bonyolultsággal. Néha annyira nyilvánvaló volt, hogy rosszindula­tú, cseles a kérdés, hogy nem is vá­laszolt rá, csak szünet után, megszé­gyenítve a kérdezőket. Most azon­ban fontosnak érzi, hogy elmondja: „Ő nem a holtak Istene, hanem az élőké, hiszen mindenki érte él. ” Hasonlítsuk össze a kérdést és a választ. Cikornyával leplezett ra­vaszság hatja át az egyiket, kérlel­hetetlen egyértelműség a másikat. Aki ezt hallja, annak nem azon kell gondolkodnia, hogyan oldódnak meg az örökkévalóságban a földi szemlélet szerint oly bonyolult dol­gok, hanem arról kell eszmélked­­nie, milyen következményekkel jár számunkra, hogy Istenért élünk, ér­te kell élnünk. Beláthatatlanul sokat jelent. Min­denekelőtt talán azt, hogy ne a mel­lékes dolgokkal foglalkozzunk, moz­gósítva energiáinkat,­hanem az iga­zán fontosakkal, azoknak az életel­veknek a valóra váltásával, ame­lyekről oly sok változatban olvasha­tunk az evangéliumokban és az apostoli levelekben, s amelyeknek megfogalmazása ugyancsak egyér­telmű, mentes minden bonyolult­ságtól. Isten maga a szeretet. Sze­retnünk kell(ene) nekünk is egy­mást. Szent Lukácsnál — azért rá hivatkozom, mert ennek az egyházi évnek középpontjában az ő evangé­liuma áll — Jézus azt mondja, Is­tent teljes szívünkből, minden erőnkkel, minden gondolatunkkal kell szeretnünk, embertársunkat pedig mint önmagunkat. (Lk 10, 25—28) Istennek kell betöltenie egész életünket, felebarátunkban pedig önmagunkat kell látnunk. Hogy tényleg azt látjuk-e, azon ér­demes volna elmerengenie kinek­­kinek. Sokszor elgondolkodtam azon, mi lehet a magyarázata, hogy az egy­szerűek életét inkább áthatja az egymás iránt érzett szeretet, mint azokét, akik többet tudnak, tájéko­zottabbak, műveltebbek. Mi lehet az oka, hogy az értelmes, a szavakat jól forgatni tudók nagyon gyakran embertársaik ellen szólnak. Őket hallva olykor az az érzésünk, hogy a kölcsönös szeretet helyett egymás megalázását, lehetetlenné tételét te­kintik ideáljuknak. A szeretetlenség nem lentről árasztja el a társadal­mat: a gyökereink épek és egészsé­gesek. Fentről ömlik ránk, mint szennyes áradat. Néha olyan érzése támad az embernek, hogy nagy színjáték szemlélője, s abban az aratja a legnagyobb sikert, aki lele­ményesebben pocskondiázza ellen­felét. Hovatovább ellenlábasunk­nak azokban a gesztusaiban sem hi­szünk, amelyeket a szeretet diktál, mert mögöttes, hátsó szándékai után nyomozunk. Elveszítettük bi­zalmunkat a szavak első jelentésé­ben. Teljesen megfeledkezve a köz­tünk élő Istenről és e köztünklét er­kölcsi következményeiről, saját szá­junk íze szerint értelmezzük át a bűn, a rossz, az ártalmas fogalmait, s habozás nélkül hajlamosak va­gyunk arra, hogy bűnnek, hibának azt nevezzük, ami nem bennünket, a mi meggyőződésünket, vélemé­nyünket igazolja. Képzeljük el, mi történnék, ha manapság úgy szeret­nénk önmagunkat, ahogy felebará­tainkról írunk, beszélünk, nyilatko­zunk! A jézusi egyértelműség legalább azt a kötelességünkké tenné, hogy a kimondott szavaknak higgyünk, s ne folyvást a mögöttesüket nyomoz­zuk, túlbonyolítva ezzel saját éle­tünket is. Hiszen hovatovább kihal belőlünk az a készség, hogy hinni tudjunk a másiknak. De hogyan hi­szünk akkor a nagyobb ideálokban, életcélokban? Hogyan élünk, élhe­tünk Isten szüntelen jelenlétének tudatában, ha keményszívűek, bo­nyolult és zavaros életűek va­gyunk ...? Rónay László 1992. november 8. A­z Almásy-kastély parkjában szabadtéri emelvény. Paskai László bíboros Mindszenty József hercegprímás kiszabadulásá­nak 36. évfordulóján, Keszthelyi Fe­renc váci püspökkel annál az oltár­nál mutatta be a szentmisét, mely­nél rabélete utolsó esztendejében, Felsőpetény­ben Mindszenty József misézett. A kormány nevében Mor­­vay István belügyi államtitkár vett részt a megemlékezésen. Jelen vol­tak még Angelo Acerbi nuncius, il­letve a megye és a honvédség kép­viselői. A park fái között, az esős idő elle­nére hatalmas tömeg gyűlt össze. Némán hallgatták a hosszú felsoro­lást: a váci egyházmegye meghur­colt papjainak nevét. Sokan voltak, köztük e sorok írójának két egykori tanára: P. Veres Géza és P. Tarcza Aurél ferencesek. Előbbit tizenöt esztendei börtönbüntetésre ítélték, Aurél atyát — aki már nem érhette meg ezt a napot, a közelmúltban hunyt el — tízesztendei elzárással sújtották. Keszthelyi Ferenc püspök olvasta fel Seregély István egri érsek, a püspöki kar elnökének szentbeszé­dét, aki betegsége miatt nem tudott részt venni a Mindszenty-emlékna­­pon. Amikor emléktáblát állítunk az élő és meghalt üldözötteknek — írta a főpásztor —, Krisztushoz való ha­sonlóságuk mellett teszünk hitet. „Azt óhajtjuk, hogy ezek az emlé­kek minket figyelmeztessenek, hogy a Krisztusért, igaz ügyért meghur­colt, üldözött élők, megöltek, eleset­tek előtt meghajthassuk fejünket és imádkozzunk, nem értük, hanem magunkért, a hozzájuk való, szá­munkra lehetséges hasonlóságért.” A püspöki kar elnöke szentbeszé­dében felhasználta az alkalmat, hogy az igazságtételről és a kártala­nításról is szót ejtsen. Az egyház kétezer éves történetében nem most van először szükség igazságtételre és kártalanításra — írta. „A kétezer éves történelem vértanúi és áldoza­tai is megelégedtek Isten ítéletével, mely őket örök országába fogadta. Tudom, hogy a hitét és a hazáját forrón szerető Mindszenty kardi­nális is és valamennyi, minap, a hazában hitéért megölt, meghur­colt keresztény és igaz ember sem sürgeti odaátról az igazságtételt. Legfeljebb, ha még itt van és elvár­ja az evilági elégtételt, csak azért lehet, mert közben mégis megtépte hitét a zord idő, s nem bízik eléggé Isten igazságszolgáltatásában. Az anyagi kárpótlásról sem titok a meggyőződésem. Meg fog kapni az egyház mindent, az idő rendje szerint, ami működéséhez szüksé­ges lesz. Lesznek újra hatékony szerzetesrendjei és intézményei. Annyi, amennyit népünk és jövőnk szolgálatában a társadalom javára működtetni tud. ” A szentmise után a kastély hom­lokzatán leleplezték a hercegprímás rabságának és szabadulásának em­léket állító márványtáblát. A részt­vevők ezt követően Rétságra vonul­tak át. Azon az útvonalon haladtak, melyen Mindszenty József 1956 ok­tóber harmincadikán az őt kiszaba­dító, Pallavicini Antal vezette kato­nai egységgel. Első éjszakáját a honvédek között töltötte. A laktanya udvarán felsorakozott katonák előtt Paskai László megál­dotta a lövészdandár zászlaját, majd a tömeg körülvette a Pallavicini An­tal emlékére állított kopjafát és a szomszédságában lévő Mindszenty­­emlékművet. Bíró Zoltán parancs­nok beszédében arra figyelmezte­tett, hogy egykori tiszttársukat ár­tatlanul, a szabadság és az igazsá­gosság eszméinek védelmezéséért ítélték halálra, s végzett vele 1957- ben a forradalmat megtorló önkény. Az emlékműnél felolvasták a her­cegprímás emlékiratainak a kisza­badulással foglalkozó részét, mely­ben a bíboros mély megindultság­­gal emlékezik Felsőpetény lakossá­gára és az őt kiszabadító magyar honvédekre. Szőke János páter, a Mindszenty Alapítvány képviselője a bíboros szellemi végrendeletéről beszélt. A kommunizmus évtizedei romba döntötték az országot, de a legsúlyosabb csapás, mely az orszá­got érte, az erkölcsi pusztulás. Ha így is van — folytatta Szőke János —, nem nyugodhatunk bele, a nem­zetnek meg kell találnia a fölemel­kedés útját. Az igazságosság és a béke szelle­mében szűnjék meg a torzsalkodás és a viszálykeltés, az „őserdők tör­vényei” adják át helyüket a rend­nek és a megértésnek. A nemzet — Mindszenty József szellemi végren­deletében figyelmeztet erre — mindvégig maradjon hűséges hazá­jához, történelmi múltjához. Nem szabad engednünk — folytatta Sző­ke páter —, hogy az ország közvéle­ménye azt fogadja el valóságnak, amit a médiumok segítségével bele­­oltani igyekeznek: a pesszimizmust, az egymás elleni acsarkodást, a sze­­retetlenséget, az igazság elkendőzé­sét. Mindszenty József szellemében figyelmeztetett arra: „a nemzet nem pusztíthatja ki magát, ez Isten és az ember ellen való cselekedet. Az abortuszt nem indokolhatja még a viszonylag nehezebb gazdasági helyzet sem. Keresztény iskolákra és valóban keresztény szellemű szo­ciális rendszer kiépítésére van szük­ség, hogy a fölnövekvő korosztályok életében helyreálljon az az érték­rend, melyet mi, keresztények, kö­vetünk. Az egyház és a nemzet ér­dekében »megalkuvás nélküli apostoli lélekre« van szükség” — fejezte be Szőke páter. Elmer István A szabadító nép képes a fölemelkedésre Mindszenti-emléknap Felsőpetényben és Rétságon Fejkendős nénike áll a domboldalon, tekintete a távolba réved. A falubeliek munkára indulnak a földekre, elhalad­nak a parasztasszony mellett. Amikor késő délután haza­felé tartanak, még mindig ott áll. Egy fiatal lány megkérdi tőle: mit néz, nénike? A fiamat, válaszolja amaz csende­sen, s tovább figyel — egészen sötétedésig — Felsőpetény határában, az Almásy-kastélyra vetett tekintettel, ahol fia, Mindszenty József raboskodik. 1955 késő őszén történ­hetett . .. 1992. október harmincadikán a rétsági laktanyá­ban fölismerem azt a fiatalembert, aki két esztendővel ez­előtt a köztársasági elnöktől átvette az 1957-ben kivégzett édesapja rehabilitálását és posztumusz előléptetését iga­zoló iratot. Most egy kis koszorúval lép ahhoz a kopjafá­hoz, melyet őrgróf Pallavicini Antalnak, a brigád néhai tisztjének emlékére állítottak a lövészdandár katonái. VÖT­ ­S3dvcmg KATOLIKUS HETILAP (2311.) A Magyar Katolikus Püspöki Kar nyilatkozata az antiszemitizmus és a faji megkülönböztetés ellen Aggodalommal látunk a világban és hazánkban minden olyan szélsőséges megnyilatkozást, amely­ben faji megkülönböztetés vagy antiszemitizmus jelenik meg. Ezek nemcsak igazságtalan diszkrimi­nációt jelentenek a társadalmi életben, hanem sú­lyos konfliktusokat is előidéznek. Az általános erkölcsi törvény kizárja a faji meg­különböztetés minden formáját. A keresztény taní­tás ezenfelül hirdeti, hogy mindenki egyformán Is­ten teremtménye, és hogy a szeretet parancsa min­den ember iránt kivétel nélkül kötelező. Ezért el­utasít és elítél minden olyan szemléletet és maga­tartást, amely különbséget tesz ember és ember között faj, szín, társadalmi helyzet vagy vallás miatt. Végül idézzük II. János Pál pápa szavait, ame­lyeket a múlt esztendőben Budapesten a zsidó kö­zösség képviselőinek mondott: „Fennáll a veszélye, hogy antiszemita érzelmek és megnyilvánulások támadnak és terjednek. Ennek sajnos mostanában máris nyugtalanító jelei mutatkoznak, a múltban pedig szörnyű eredményeit tapasztaltuk. E veszély­­lyel szemben az emberek lelkiismeretét arra kell nevelni, hogy az antiszemitizmust és a rasszizmus minden formáját úgy tekintsék, mint Isten és az emberiség elleni bűnt.” Budapest, 1992. október 26. Seregély István egri érsek, a Magyar Katolikus Püspöki Kar elnöke

Next