Új Ember, 1992 (48. évfolyam, 1/2268-52/2318. szám)
1992-11-08 / 45. (2311.) szám
MINDSZENTY JÓZSEFRE EMLÉKEZTEK FOTÓ: BÓKAY Az élek Istene Talán neveltetésem az oka, talán az, hogy gyerekkoromban sokszor voltam tanúja, amint a végrehajtó közeledtére szüleim gyorsan összecsavarták a szőnyeget és az ágy alá lökték, de sehogy sem kedvelem a bonyolultan megfogalmazott, jogi nyelven előadott kérdéseket. A sok „amennyiben ... annyiban” olvastán mindig eszembe jut Vas István Nehéz szerelem című önéletírásának az a részlete, amelyben a kitűnő költő némi iróniával azt fejtegeti: célszerű a bonyolult dolgokat is egyszerűen, áttetsző világossággal előadni, hogy mindenki megérthesse, akit illet. Életünket azonban, bárhogy kapálódzunk is ellene, behálózzák az indázó megfogalmazások, nehezen érthető és értelmezhető engedélyek és tilalmak. A szigorúan vett szaktudományok területéről lassacskán a hétköznapi létbe is beszivárognak, megkeserítve az egyszerű ember életét. Mert az még rendben volna, hogy a tudás specializálódik, mégpedig oly mértékben, hogy azelőtt rokon szakterületek művelői sem értik már egymást, s nem egy tudománytörténész él azzal a cseppet sem vigasztaló analógiával, hogy a tudósok különféle bolygókról tekintenek egymásra, a kapcsolatteremtés különösebb esélye nélkül. Az a nagyobbik baj, hogy hovatovább ilyen távolságok nyílnak a közember és a törvények között is. Évtizedek helytelen törvényeit kell megváltoztatni, újakkal helyettesíteni, s az óriási tempóban születő intézkedések egy részét „értelmezni” kell. De hogyan értelmezi ezeket a nyolc osztályt végzett, az egyszerű ember, aki teljesen járatlan a paragrafusok útvesztőiben? Holott egyetemes érdekünk, hogy épp ő értse meg, hiszen munkájával eltart bennünket. Ő dolgozik a földeken, a gyárakban. Róla beszélünk, de nem hozzá szólunk. Nem speciális magyar jelenségről van szó, a mi helyzetünkben mégis drámai következményekkel járhat az érthetetlenség. Jézustól sok mindenben példát meríthetünk itt és most. Példánk lehet abban is, hogyan kell világosan, érthetően szólni. Ha az ember végiggondolja a szadduceusok hozzá intézett kérdését, mely a mai evangéliumban olvasható, azonnal érzékeli, hogy szándékosan bonyolítják túl felvetésüket. Abban a néhány esztendőben, amíg Krisztus tanított, újra meg újra szembetalálkozott ezzel a ravasz többértelműséggel, emberi bonyolultsággal. Néha annyira nyilvánvaló volt, hogy rosszindulatú, cseles a kérdés, hogy nem is válaszolt rá, csak szünet után, megszégyenítve a kérdezőket. Most azonban fontosnak érzi, hogy elmondja: „Ő nem a holtak Istene, hanem az élőké, hiszen mindenki érte él. ” Hasonlítsuk össze a kérdést és a választ. Cikornyával leplezett ravaszság hatja át az egyiket, kérlelhetetlen egyértelműség a másikat. Aki ezt hallja, annak nem azon kell gondolkodnia, hogyan oldódnak meg az örökkévalóságban a földi szemlélet szerint oly bonyolult dolgok, hanem arról kell eszmélkednie, milyen következményekkel jár számunkra, hogy Istenért élünk, érte kell élnünk. Beláthatatlanul sokat jelent. Mindenekelőtt talán azt, hogy ne a mellékes dolgokkal foglalkozzunk, mozgósítva energiáinkat,hanem az igazán fontosakkal, azoknak az életelveknek a valóra váltásával, amelyekről oly sok változatban olvashatunk az evangéliumokban és az apostoli levelekben, s amelyeknek megfogalmazása ugyancsak egyértelmű, mentes minden bonyolultságtól. Isten maga a szeretet. Szeretnünk kell(ene) nekünk is egymást. Szent Lukácsnál — azért rá hivatkozom, mert ennek az egyházi évnek középpontjában az ő evangéliuma áll — Jézus azt mondja, Istent teljes szívünkből, minden erőnkkel, minden gondolatunkkal kell szeretnünk, embertársunkat pedig mint önmagunkat. (Lk 10, 25—28) Istennek kell betöltenie egész életünket, felebarátunkban pedig önmagunkat kell látnunk. Hogy tényleg azt látjuk-e, azon érdemes volna elmerengenie kinekkinek. Sokszor elgondolkodtam azon, mi lehet a magyarázata, hogy az egyszerűek életét inkább áthatja az egymás iránt érzett szeretet, mint azokét, akik többet tudnak, tájékozottabbak, műveltebbek. Mi lehet az oka, hogy az értelmes, a szavakat jól forgatni tudók nagyon gyakran embertársaik ellen szólnak. Őket hallva olykor az az érzésünk, hogy a kölcsönös szeretet helyett egymás megalázását, lehetetlenné tételét tekintik ideáljuknak. A szeretetlenség nem lentről árasztja el a társadalmat: a gyökereink épek és egészségesek. Fentről ömlik ránk, mint szennyes áradat. Néha olyan érzése támad az embernek, hogy nagy színjáték szemlélője, s abban az aratja a legnagyobb sikert, aki leleményesebben pocskondiázza ellenfelét. Hovatovább ellenlábasunknak azokban a gesztusaiban sem hiszünk, amelyeket a szeretet diktál, mert mögöttes, hátsó szándékai után nyomozunk. Elveszítettük bizalmunkat a szavak első jelentésében. Teljesen megfeledkezve a köztünk élő Istenről és e köztünklét erkölcsi következményeiről, saját szájunk íze szerint értelmezzük át a bűn, a rossz, az ártalmas fogalmait, s habozás nélkül hajlamosak vagyunk arra, hogy bűnnek, hibának azt nevezzük, ami nem bennünket, a mi meggyőződésünket, véleményünket igazolja. Képzeljük el, mi történnék, ha manapság úgy szeretnénk önmagunkat, ahogy felebarátainkról írunk, beszélünk, nyilatkozunk! A jézusi egyértelműség legalább azt a kötelességünkké tenné, hogy a kimondott szavaknak higgyünk, s ne folyvást a mögöttesüket nyomozzuk, túlbonyolítva ezzel saját életünket is. Hiszen hovatovább kihal belőlünk az a készség, hogy hinni tudjunk a másiknak. De hogyan hiszünk akkor a nagyobb ideálokban, életcélokban? Hogyan élünk, élhetünk Isten szüntelen jelenlétének tudatában, ha keményszívűek, bonyolult és zavaros életűek vagyunk ...? Rónay László 1992. november 8. Az Almásy-kastély parkjában szabadtéri emelvény. Paskai László bíboros Mindszenty József hercegprímás kiszabadulásának 36. évfordulóján, Keszthelyi Ferenc váci püspökkel annál az oltárnál mutatta be a szentmisét, melynél rabélete utolsó esztendejében, Felsőpetényben Mindszenty József misézett. A kormány nevében Morvay István belügyi államtitkár vett részt a megemlékezésen. Jelen voltak még Angelo Acerbi nuncius, illetve a megye és a honvédség képviselői. A park fái között, az esős idő ellenére hatalmas tömeg gyűlt össze. Némán hallgatták a hosszú felsorolást: a váci egyházmegye meghurcolt papjainak nevét. Sokan voltak, köztük e sorok írójának két egykori tanára: P. Veres Géza és P. Tarcza Aurél ferencesek. Előbbit tizenöt esztendei börtönbüntetésre ítélték, Aurél atyát — aki már nem érhette meg ezt a napot, a közelmúltban hunyt el — tízesztendei elzárással sújtották. Keszthelyi Ferenc püspök olvasta fel Seregély István egri érsek, a püspöki kar elnökének szentbeszédét, aki betegsége miatt nem tudott részt venni a Mindszenty-emléknapon. Amikor emléktáblát állítunk az élő és meghalt üldözötteknek — írta a főpásztor —, Krisztushoz való hasonlóságuk mellett teszünk hitet. „Azt óhajtjuk, hogy ezek az emlékek minket figyelmeztessenek, hogy a Krisztusért, igaz ügyért meghurcolt, üldözött élők, megöltek, elesettek előtt meghajthassuk fejünket és imádkozzunk, nem értük, hanem magunkért, a hozzájuk való, számunkra lehetséges hasonlóságért.” A püspöki kar elnöke szentbeszédében felhasználta az alkalmat, hogy az igazságtételről és a kártalanításról is szót ejtsen. Az egyház kétezer éves történetében nem most van először szükség igazságtételre és kártalanításra — írta. „A kétezer éves történelem vértanúi és áldozatai is megelégedtek Isten ítéletével, mely őket örök országába fogadta. Tudom, hogy a hitét és a hazáját forrón szerető Mindszenty kardinális is és valamennyi, minap, a hazában hitéért megölt, meghurcolt keresztény és igaz ember sem sürgeti odaátról az igazságtételt. Legfeljebb, ha még itt van és elvárja az evilági elégtételt, csak azért lehet, mert közben mégis megtépte hitét a zord idő, s nem bízik eléggé Isten igazságszolgáltatásában. Az anyagi kárpótlásról sem titok a meggyőződésem. Meg fog kapni az egyház mindent, az idő rendje szerint, ami működéséhez szükséges lesz. Lesznek újra hatékony szerzetesrendjei és intézményei. Annyi, amennyit népünk és jövőnk szolgálatában a társadalom javára működtetni tud. ” A szentmise után a kastély homlokzatán leleplezték a hercegprímás rabságának és szabadulásának emléket állító márványtáblát. A résztvevők ezt követően Rétságra vonultak át. Azon az útvonalon haladtak, melyen Mindszenty József 1956 október harmincadikán az őt kiszabadító, Pallavicini Antal vezette katonai egységgel. Első éjszakáját a honvédek között töltötte. A laktanya udvarán felsorakozott katonák előtt Paskai László megáldotta a lövészdandár zászlaját, majd a tömeg körülvette a Pallavicini Antal emlékére állított kopjafát és a szomszédságában lévő Mindszentyemlékművet. Bíró Zoltán parancsnok beszédében arra figyelmeztetett, hogy egykori tiszttársukat ártatlanul, a szabadság és az igazságosság eszméinek védelmezéséért ítélték halálra, s végzett vele 1957- ben a forradalmat megtorló önkény. Az emlékműnél felolvasták a hercegprímás emlékiratainak a kiszabadulással foglalkozó részét, melyben a bíboros mély megindultsággal emlékezik Felsőpetény lakosságára és az őt kiszabadító magyar honvédekre. Szőke János páter, a Mindszenty Alapítvány képviselője a bíboros szellemi végrendeletéről beszélt. A kommunizmus évtizedei romba döntötték az országot, de a legsúlyosabb csapás, mely az országot érte, az erkölcsi pusztulás. Ha így is van — folytatta Szőke János —, nem nyugodhatunk bele, a nemzetnek meg kell találnia a fölemelkedés útját. Az igazságosság és a béke szellemében szűnjék meg a torzsalkodás és a viszálykeltés, az „őserdők törvényei” adják át helyüket a rendnek és a megértésnek. A nemzet — Mindszenty József szellemi végrendeletében figyelmeztet erre — mindvégig maradjon hűséges hazájához, történelmi múltjához. Nem szabad engednünk — folytatta Szőke páter —, hogy az ország közvéleménye azt fogadja el valóságnak, amit a médiumok segítségével beleoltani igyekeznek: a pesszimizmust, az egymás elleni acsarkodást, a szeretetlenséget, az igazság elkendőzését. Mindszenty József szellemében figyelmeztetett arra: „a nemzet nem pusztíthatja ki magát, ez Isten és az ember ellen való cselekedet. Az abortuszt nem indokolhatja még a viszonylag nehezebb gazdasági helyzet sem. Keresztény iskolákra és valóban keresztény szellemű szociális rendszer kiépítésére van szükség, hogy a fölnövekvő korosztályok életében helyreálljon az az értékrend, melyet mi, keresztények, követünk. Az egyház és a nemzet érdekében »megalkuvás nélküli apostoli lélekre« van szükség” — fejezte be Szőke páter. Elmer István A szabadító nép képes a fölemelkedésre Mindszenti-emléknap Felsőpetényben és Rétságon Fejkendős nénike áll a domboldalon, tekintete a távolba réved. A falubeliek munkára indulnak a földekre, elhaladnak a parasztasszony mellett. Amikor késő délután hazafelé tartanak, még mindig ott áll. Egy fiatal lány megkérdi tőle: mit néz, nénike? A fiamat, válaszolja amaz csendesen, s tovább figyel — egészen sötétedésig — Felsőpetény határában, az Almásy-kastélyra vetett tekintettel, ahol fia, Mindszenty József raboskodik. 1955 késő őszén történhetett . .. 1992. október harmincadikán a rétsági laktanyában fölismerem azt a fiatalembert, aki két esztendővel ezelőtt a köztársasági elnöktől átvette az 1957-ben kivégzett édesapja rehabilitálását és posztumusz előléptetését igazoló iratot. Most egy kis koszorúval lép ahhoz a kopjafához, melyet őrgróf Pallavicini Antalnak, a brigád néhai tisztjének emlékére állítottak a lövészdandár katonái. VÖT S3dvcmg KATOLIKUS HETILAP (2311.) A Magyar Katolikus Püspöki Kar nyilatkozata az antiszemitizmus és a faji megkülönböztetés ellen Aggodalommal látunk a világban és hazánkban minden olyan szélsőséges megnyilatkozást, amelyben faji megkülönböztetés vagy antiszemitizmus jelenik meg. Ezek nemcsak igazságtalan diszkriminációt jelentenek a társadalmi életben, hanem súlyos konfliktusokat is előidéznek. Az általános erkölcsi törvény kizárja a faji megkülönböztetés minden formáját. A keresztény tanítás ezenfelül hirdeti, hogy mindenki egyformán Isten teremtménye, és hogy a szeretet parancsa minden ember iránt kivétel nélkül kötelező. Ezért elutasít és elítél minden olyan szemléletet és magatartást, amely különbséget tesz ember és ember között faj, szín, társadalmi helyzet vagy vallás miatt. Végül idézzük II. János Pál pápa szavait, amelyeket a múlt esztendőben Budapesten a zsidó közösség képviselőinek mondott: „Fennáll a veszélye, hogy antiszemita érzelmek és megnyilvánulások támadnak és terjednek. Ennek sajnos mostanában máris nyugtalanító jelei mutatkoznak, a múltban pedig szörnyű eredményeit tapasztaltuk. E veszélylyel szemben az emberek lelkiismeretét arra kell nevelni, hogy az antiszemitizmust és a rasszizmus minden formáját úgy tekintsék, mint Isten és az emberiség elleni bűnt.” Budapest, 1992. október 26. Seregély István egri érsek, a Magyar Katolikus Püspöki Kar elnöke