Új Ember, 1992 (48. évfolyam, 1/2268-52/2318. szám)

1992-11-01 / 44. (2310.) szám

­­­­ÁCS JÓZSEF: A halál oly halovány ! Ha meghalok, nem leszek csafó tízegynéhány elem semmisége, százezer évig nem volt létező, mely ha a világgal saját igaz formájában egyesülne, e világ tiltakozását látva önnön elrajzolt arcmásával szembesülne. S mert létezése így lesz rész szerint való, csak áll e mozdulatlan széttagoltság, a részleges halál. N­ Ha mások, mint majd a férgek, nekünk esnek, hát soha többé nem leszünk. Elvérzünk. Elveszünk. A földlakó fehérje túl vidám. Vagy túl magányos. Vagy nagyon fáj. Vagy ostobasága hasztalan dühöng városokba zárva, csak önmagát ölti önmagára. III Engem nem a halál ijeszt, e molekulákra szétesettek sokszor igazabbak, mint a tettek, miket személytelen mód elkövettek, hisz elevenebb részük e holt anyag, mint amit a fejükben hordanak. Hulla leszek én is. És nem túl másmilyen. Emlékeim csak addig élnek, míg testem létezik, e rész, ha kamerámból kifut a film, majd fényt kap az egész. PETŐCZ MIKLÓS: A szép halál Egy kép reszket félős kezemben. Nézd Tűz Tamás halálos ágyon. A lencsevég úgy érte tetten, amint szemére szállt az álom. Nyugalmat ad, mert nincsen rajta se kín, se félsz. Nézd őt, ez Ő! Felkészülés remélt jutalma a szép halál — elérhető. Elégre visszatért e földre. A porba hulló üstökös hült hamva lett e térség őre: hithez, hazához így kötöz. BALLA MÁTÉ: In memóriám Pilinszky Azon a legelső hajnalon. Abban az utolsó szürkületben. A sivataggá pusztuló világvégi kertben. A csend. Egy bokor. A kő. Egy nyugágy. A szálka. Egy ketrec. Győztesként eltávolodsz, vesztesként megszerethetsz. Izzás, fehér izzás a húnyt szemhéj alatt. Hallani, hogy reccsen az ég! Még megáldasz, még megáldalak. Aztán lezúdul a fájdalom: rémült madarak, lombok, bogarak hanyatt-homlok menekülnek, s nincs értelmük a szavaknak. És nincs többé nap, se hold, csak az ítélet óriás ütése. Inkább érezni, mint látni, ahogy végtelenbe dől a lét kerítése. Te síró árvaság, Te ama kései remény a vak elevenben! Azon az utolsó hajnalon. Abban a legelső szürkületben. MÉSZÁROS FERENC: egyetlen kérdés csupán... — ecce homo — mondta Pilátus s mondom én is mint bárki tehetné nem tudva nem észrevenni mivé lett fajzatunk eltévedtünk talán e járhatatlan úton feledve minden útmutatást s a célt elérni mi egyetlen feladatunk \________________________________________/ KULTÚRA Jegyzet a hétről Halottaink Furcsa, szorongató érzés évtizedek múltán találkozni régi ismerőssel, s felfedezni arcán azokat a jeleket, melyek láttán az orvosok szó nélkül is megértik egymás baljós gondo­latát. Döbbenetes nyugtázni: emberek va­gyunk, meghalunk. Sánta Ferenc egyik megrázó elbeszélése (Sokan voltunk a címe) a halálra ítélt öreg történetét mondja el, akik kikísérnek a bü­dös barlanghoz, mert amíg él, a kicsinyek, az életre valók szája elől vonja el a falatot. Meg kell halnia, hogy a fiatalabbak élhessenek. Nem sokkal azután olvastam ezt az elbeszé­lést, hogy a Nagyvilágban egy felkavaró, ha­sonló témájú japán kisregényt szorongtam végig, folyvást arra gondolva: el kell jönnie annak a korszaknak, amikor megtiszteljük az elmúlást és méltó életet biztosítunk a vele va­ló találkozásra készülőknek, az öregeknek, betegeknek. Most itt vagyunk. Kizarándokolunk a te­metőbe, virágokat vásárolunk, beszívjuk az őszi avar fanyar illatát, mécsest és gyertyát gyújtunk a síroknál, csendes beszélgetések során idézzük az elhunytak emlékezetét, imákat mormolunk értük. De jó lelkiismerettel nézünk-e az élők sze­mébe? Béke honolhat-e szívünkben, amikor nap­ról napra találkozunk a lassan hervadó, a sír felé ballagó kopott öregekkel, kiknek arcán már látható az elmúlás érintése? A feketébe öltözött öregasszonyok láttán, kik előre gyá­szolják magukat, ugyan mit érzünk? Mit ak­kor, amikor látjuk őket a zöldséges standja melletti szemétkosarakban turkálni, ahon­nan az ebédre valót gyűjtögetik össze? Mit válaszolunk a padon homyadozó öregúrnak, aki arra kér, ne dobjuk el a félig égett ciga­rettát? Mi jár a fejünkben, amikor arról hal­lunk, olvasunk, hogy 2 milliónyi öreg, nyug­díjas mindenfajta érdekvédelem nélkül, riad­tan várja, mi lesz sorsa holnap, holnapután, ha uralomra jutnak a piac törvényei? Nem érezhet-e jogos lelkifurdalást az a tár­sadalom, amely halálra ítéli az élők egy ré­szét? Amelyben évtizedek során sikerült telje­sen felélni azokat az anyagi javakat, amelyek a mostani öregek békés és nyugodt életét biztosíthatták volna? Amely kényszeredetten úgy emlegeti öreg­jeit, mint akiket — sajnos — el kell tartani? Amely kétségbeesve próbálja emelni a nyugdíjakat, ám azok mindig az emberhez méltó megélhetés költségei mögött kocog­nak? Amely intézményesítette a családon kívül rekesztett, elhagyott öregek befogadására szolgáló otthonokat? Ugyan hol, mikor kezdődött bűnbeesé­sünk? Melyik volt az a szörnyű pillanat, ami­kor olyan pályára állítottuk az öregek életét, amely egyre sebesebben visz a mélybe? A te­metőbe? A sírkeresztek alá? Jézus végignézett a tömegen, amely körül­vette, és ezt mondta: ezek az én anyáim és testvéreim. Mit mondunk mi, amikor végig­szemlélődünk az öregek, az elmúlás felé bot­ladozók csapatán, amely körülvesz bennün­ket és segítséget, vigasztalást, enyhületet re­mél? Hogyan készülünk majd mi a halálra, ha így készítjük fel a betegeket és a gyámolítá­­sunkra szorulókat? „Ha valaki, utánam akar jönni, tagadja meg magát és vegye fel keresztjét” — mond­ta a Tanító. Nem azt mondta, tegyük a ke­resztet az öregek vállára! Megrendítő erővel fogalmazza meg Clau­del drámájában Jeanne d’Arc a végszót: „Nincsen hatalmasabb, mint a szeretet.” Tudunk jól szeretni? (1. 1.) „ Találkozás apámmal Egyszer csak ott ült a fotelban. Mint egy­kor. Háziköntösben, komolyan, várakozva. Oda akartam rohanni hozzá, de mintha béklyóba vertek volna. Mozdulni sem tud­tam. Ültem vele szemben. Az arcvonásait fürkésztem. Jól nézett ki. Mint a hosszú nya­rak után, amikor hazacihelődött Szárszóról. Tényleg, Szárszó. Tudja vajon, hogy utcát neveztek el róla? S hogy Kakucson is, mely­nek rózsáit köteteimül idézte? Boríték előtte az asztalon. Fehér boríték. Amilyenben a leveleinket szoktuk feladni. Ezeket a borítékokat csúsztatta a kezembe, szégyenkezve, hogy adnia kell. Olyasmit dünnyögött minden alkalommal: „Apanázs az unokáimnak”. Nem tudom, hogyan éltünk volna meg a borítékok nélkül. Tanár vol­tam ... Nem, apu, köszönjük szépen, nem kell már a boríték. Megélünk. Most már én készítem a borítékot. Felnőttek a gyerekek, hiszen tu­dod. Két nagyobbik unokád tanít, a harma­dik ugyanolyan elszánt szurkoló, amilyen te voltál. Meg is írja a bölcsességeit. Mit szólsz, apu, Mándy azt mondta róla: tehetséges. Hol késik Judit? Szegény, biztos a kórházban van még. Talán a friss halott hozzátartozóját vi­gasztalja. Vagy élete bánatát önti elé valaki. A röntgenben nézi a baljós árnyékot a tüdőn. Tudod, mennyit gondolok rád? Amikor es­te eloltom a lámpát, néha megjelensz emlé­kezetem vásznán. Elbeszélgetünk. Megkér­dezem: jól csináltam? Ha nem válaszolsz, szégyellem magam. Ha elharapott, szemér­mes mosollyal nyugtázod dicsekvésemet, megmelegszik a szívem. Mondd, szoktál találkozni azokkal, akik annyi keserűséget okoztak neked életedben? Látom, nevetsz. Igen, ott ezeknek a dolgok­nak már nincsen jelentősége. Nem számíta­nak. Elenyésznek, mint a jelenés. Ne hara­gudj, csak kíváncsiskodtam. Most már végigsimíthatja a homlokodat édesanyád, akit elzártak tőled a kastély elkü­lönített részébe, mert tüdőbeteg volt? Emlék­szem, az arcképe bekeretezve függött a szo­bád falán. Hasonlítottál rá. Megvan még va­lahol, de kezdenek rárakódni az idő kövüle­tei. „Liebner Róza . . . Élt.” ... szégyenszem­re nem tudom már, mikor, meddig. Őt már végképp megfakította bennem a halál. Igen, tudom. Minket is megfakít majd. Unokáink még emlékeznek — talán. Rád emlékeznek. „Dápi”-nak hívtak. Miért, nem tudom már. „Dápi, menjünk sétálni! Hoztál kisautót?” Mentetek a kocsival. Ági a kocsiban, te húztad-vontad, aztán vitted. Szidtad, mint a bokrot, miért nem megy a saját lábán! A szárszóiak összenevettek a hátad mögött: „Az írót egrecírozza az unokája!” Mennyivel jobban szeretted ezeket az egrecírozásokat, mint amikor raportra kellett menned! „Ró­nay elvtárs, már megint...” Képzeld, ők még megvannak. Összejöttök csütörtökönként az „asztal­nál”? Ott biztos nem figyel senki rátok az új­ságba vágott résen át! Nem készítenek fel­jegyzést: „Rejtjeles beszélgetést folytattak egy rímről... Feltűnt egy ismeretlen sze­mély is, valami Sárosi doktor ... Utána kelle­ne nézni, ki az a Sárosi doktor!” A papír al­ján másik írással: „labdarúgó, jelenleg Olaszországban él”. Tudod, amikor idén átvettem a díjat, arra gondoltam, mennyit bosszantanálak most: neked is csak ennyire tellett! Hogy nem ez volt az igazi? Hogy neked Schöpflin Aladár is adott? Hol vannak a schöpflinaladárok? Emlékszel még a bicskei gyerekeknek írt szavalókórusodra? „Jó reggelt! A nap is fel­kelt! Ki az ágyból szaporán, kezdjük a mun­kát ma korán!’’ Látod, ma is tudom a kezde­tét. És a végét is, ahogy elhalkult a kórus: „csak az álom ... csak az álom ... csak az álom ...” Csend lett. Aludt a tábor. Most már elmondhatom, páni rémülettel olvastam annak idején azt a versedet, amely­ben arról írtál, nyitva kell tartanunk az abla­kot, sosem tudhatjuk, mikor jön a hívás. Jaj, csak téged el ne hívjanak! Aztán elindultál, s teljes bizonyossággal tudtuk, zárva volt az ablakod. Vártál, figyel­tél. Nem aludt ki a mécsesed. Amikor ki akartak nyírni! Ne nevess, tu­dom, ennek sincs már ott jelentősége. Az az értekezlet. Háromféle eretnekséget sütöttek rád. Majdnem elsírtam magam, annyira ag­gódtam, mi lesz most. Felálltál, kicsit reme­gett a hangod. „Szégyelljétek magatokat!” Csönd volt, iszonyú csönd. Mindenki lehaj­totta a fejét. Aztán kinyírtak. Mentünk haza a Petőfi Sándor utcán. Kép­zeld, ma is ez a neve! Belém kapaszkodtál. Hirtelen megöregedtél. Meleg volt a kezed. Egyszer csak elnevetted magad: „Majd ha te is így kapaszkodsz a fiad kezébe!” Bizony, jó jól voltál. Ha lépcsőn megyek lefelé, látom, amint a fiam­ aggodalmasan méreget, mikor zuhanok el. Ő is a kezét nyújtja. Azt szeret­ném, ha majd neki is nyújtaná az ő fia. Milyen furcsa, apu. Elmentetek, mégis ti éltek igazán. Szépen, tisztán, hitelesen, ahogy az emlékekből életre hívottak szoktak megjelenni a tudatunkban. Kicsit nagyob­bak, mint a valóságban voltak. Áttetszőek, áthatolhatóak. Őket, titeket már nem lehet elvenni tőlünk. Sok mindent elvehetnek. Ti­teket nem. Bennünk vagytok, s olyannak szeretnénk átadni az unokáitoknak, a déd­unokáitoknak, amilyenek voltatok. A ke­resztvivők menete. Végig, az ötvenes-hatva­nas évek országútján. És te? Milyen odaát? Apu, hol vagy? Ugye, hallasz még? Ugye, eljössz megint? Ugye, segítetek nekünk? Rónay László „KI MÉLTÓ LÁTNI A CSODÁT, AZ A CSODÁT MAGÁBAN HORDJA . Babits Mihály: Babona, varázs Borsos Miklós biblikus látomásai E rajzok ellenpontjai a Borsos Miklós mű­vészetét annyira jellemző „klasszikus álmok­nak”. Ezek is univerzális szemléletről árul­kodnak, s ugyanolyan őszinte ámulat és alá-­­zat hatja át őket, mint többi, közismert alko­tásait. Vonalrajzokat és lavírozott tussal kiegészí­tett diófapácokat láthatunk Bor­sos Miklós műtermi sorozatában, melyet hitvese, B. Kéry Ilona bocsátott a Csontváry Terem rendelkezésére. E biblikus rajzok helyszíne — s ez a ciklus külön érdekessége — a Bala­ton, amely sajátos arculatával a Genezáret­­tavat idézi. A halászok ezúttal Tihany kör­nyékén lesznek a csodálatos halfogás ámuló és alázatos tanúi. Másutt a bibliai történése­ket nem lehet pontosan lokalizálni: „Ég és föld” között játszódnak, s Krisztus küldetésé­nek magányos drámáját idézik. Az 1982-ben rajzolt „Úton” a Messiás szamaragol magá­nyosan, s „Veronika kendőjén” a gyűrt papí­ron festéknyomok jelzik Jézus arcát. Láthat­juk a fenséges fehérben ragyogó Krisztust, amint betegeket gyógyít, s tizenhárom néző­je van a „Bűnbocsánat” (1982) jelenetének. Áhítatos lelkülettel, biztos rajzzal. Lenyűgö­ző „Az irgalmas szamaritánus” a szürke ár­nyalatainak csoportosításával, s ezt ellenpon­tozza a barna melegségével érzékeltetett iz­galom. Borsos Miklós „Horizont”-ja a végtelen. A Balaton nála az értelmes, emberi létezés közege és ihletője. A másik helyszín Firenze 1973-ban. Itt a Dóm lépcsőjére kuporodókat — önmagát is — Dante társaságában jeleníti meg. Másik képén egy franciskánus szerze­tes kötözi be embertársa sebét, s a barát sza­márkordéval igyekszik Sienába. Kristálytisz­ta szemlélet és kristálytiszta fogalmazás jel­lemzi Borsos Miklós biblikus lapjait — a gya­korlati kereszténység élő példáit. Érmeit is hasonló szemléletmód jellemzi. Kiemelkedik közülük Assisi Szent Ferenc portréja és a Pyrker Lászlót, a kiváló és önzetlen műgyűj­tő egri érseket megmintázó darab. (Pyrker László gyűjteményének híres velencei fest­ményei egyébként a Szépművészeti Múze­umban láthatók.) Losonci Miklós FIRENZEI FEJEK 1992. november 1.

Next