Új Ember, 1993 (49. évfolyam, 1/2319-52/2370. szám)

1993-01-03 / 1. (2319.) szám

Ára: 15 Ft­ ATOLIKUS HETILAP XLIX. 1. (2319.) m fO I -.- t­ékét , í­rt szegényekhez II. János Pál pápa ü­zenete a béke világnapjára A háborúkkal kapcsolatban a Szentatya béke­üzenete elsősorban az etnikai okokból kirobbant véres konfliktusokra figyelmeztet, s utal 1981-es, ma is aktuális békeüzenetére: „Ha békét akarsz, tiszteld a szabadságot!... Nehéz lesz a béke előfelté­teleit megteremteni ama szándék nélkül, hogy min­den népnek, nemzetnek és kultúrának szabad­ságát tiszteletben tartják... Ez minden nemzettől és kormányától tudatos és nyilvános lemondást kíván azokról a törekvésekről és célokról, amelyek más nemzeteket sértenek..." Elsősorban Bosznia-Herce­govina drámája áll elöttünk, ahol a háborús ese­mények naponta szedik áldozataikat a civil lakos­ság körében is. A háború esztelen logikája sajnos felülkerekedik minden béketörekvésen. Egyre nagyobb gondot okoz a világnak a békét fenyegető másik veszély: sok ember, sőt egész né­pek élnek ma iszonyatos szegénységben. A szegé­nyek és a gazdagok különbsége az iparilag fejlett országokban is megnövekedett. Az emberiség lelki­­ismeretét nem hagyhatja nyugodni ez a gond, hi­szen sokan élnek olyan nyomorúságos körülmé­nyek között, hogy ez ellenkezik emberi méltóságuk­kal, s ezért veszélyezteti az emberiség valódi és harmonikus fejlődését. A szegénység és a nyomor, a társadalmi különbségek s a nemegyszer tör­vénnyel szentesített igazságtalanság, a testvérhá­borúk és az elnyomó rendszerek a nemzetek lelki­­ismeretékez kiáltanak szerte a világon. A szegénység­i konfliktusok forrása „Szegénység és béke"; az új év kezdetén arra szó­lít fel a Szentatya, gondoljuk végig közösen, milyen sokféle kapcsolat köti egybe e két valóságot. A nyo­morúsággá növekvő szegénység súlyosan fenyegeti a békét. „Milliónyi gyermek, asszony és férfi szen­ved naponta az éhségtől, a bizonytalanságtól, ten­geti életét a társadalom peremén". Főleg Afrikában, Ázsiában és Latin-Amerikában vannak olyan or­szágok, amelyekben egész népcsoportok élnek vég­ső nyomorúságban. Közülük egyre több a gyermek, akikről senki sem gondoskodik. Ez a drámai hely­zet minden kétséget kizáróan veszélyezteti a békét. „Bármilyen politikai szervezetet és gazdasági rend­szert építsen is fel egy állam, törékeny és bizonyta­lan marad, ha folytonosan nem szentel figyelmet leggyöngébb tagjainak, s nem tesz meg minden le­hetségeset azért, hogy legalább a legfontosabb szükségleteik kielégítéséről gondoskodjék. A leg­szegényebb országok joga a fejlődésre azt a nyil­vánvaló kötelességet rója a fejlettebb országokra, hogy gondoskodjanak megsegítésükről." Sürgős szükség van tehát arra, hogy a gazdasági élet irányításában ne csak a szabad piac törvénye érvényesüljön, hanem a társadalom is vállaljon benne felelősséget, hogy a szegénységet csökkentse. Ehhez nemzetközi összefogásra van szükség, annak felisme­résére, hogy kölcsönösen egymásra utaltan élünk. Különös figyelemmel kell kísérni a fiatalok mun­kanélküliségét — ők forognak a legnagyobb ve­szélyben, hogy kiszorulnak a társadalom peremére, s kiszolgáltatott helyzetükben kiszámíthatatlanul reagálnak nyomorúságukra, fenyegetve így a társa­dalom életét is. Világszerte súlyos gondot jelent az eladósodás , éppen a legszegényebb országok vi­selik a legsúlyosabb adósságok terhét. „Talán eljött az ideje annak, hogy ezeknek az országoknak kül­­földi adósságait az elsődlegesen megoldásra váró feladatok közé sorolják és újra felülvizsgálják. Meg kellene gondolni, vajon kérhető-e tőlük teljes adós­ságuk kifizetése, vagy pedig csak egy részének visszafizetését kellene kérni, újra meg kellene ha­tározni a visszafizetés feltételeit." A másik súlyos gond a kábítószer. „Fájdalmasan és tragikusan ismerjük mindnyájan, hogy a kábító­szerek milyen összefüggésben állnak az erőszakkal és a törvényszegéssel." Közismert az is, hogy a drog­kereskedők éppen a legszegényebb népcso­portokkal termesztetik a szükséges anyagokat. Ez ellen csak úgy léphetünk fel, ha a parasztoknak biztosítani tudjuk az emberhez méltó megélhetést. Súlyos válságokat idéz elő az is, hogy a szegé­nyebb országokból hatalmas elvándorlási hullám indul meg a gazdagabb országokba. Ezekben aztán komoly társadalmi feszültségek keletkeznek. Nem érhetjük be a konkrét válsághelyzetek feloldásával, tartós megoldásra kell törekednünk. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha a szegényebb és gazdagabb or­szágok között a szolidaritás új formái alakulnak ki. „Az elmúlt években szinte minden kontinensen helyi háborúk, heves és kegyelten belső, konfliktu­son tahin' télféníilik."Tiemzetis rarzsi o faji gy­ű­lölködés emberi életek sokaságát oltotta ki, meg­osztott olyan társadalmakat, amelyek a múltban békésen éltek együtt, elhintette a fájdalom és a gyűlölködés magvát... A háború nem old meg sem­mit, sőt, komolyan veszélyeztet mindent." „Bár elis­merem, hogy a nemzetközi és humanitárius szerve­zetek sokat tettek azért, hogy az erőszak áldozatai­nak sorsán enyhítsenek, kötelességemnek tartom, hogy minden jóakaratos embert arra szólítsak fel, hogy fokozza erőfeszítéseit.” Helyenként a mene­kültek sorsa egyesegyedül attól a néptől függ, amely őket befogadta, s amely éppen olyan szegény vagy talán még szegényebb, mint ők. Csak nemzet­közi együttműködéssel találhatunk megnyugtató megoldásokat. „Egyszers mindenkorra el kell ismernünk, hogy a háború sohasem szolgálja az emberi közösség ja­vát, hogy az erőszak mindig pusztít és sohasem épít, hogy az általa okozott sebek sokáig vérzenek, s hogy a konfliktus a szegényeknek már amúgy is szomorú helyzetét csak tovább rontja és újfajta nyomorúságokat hoz létre. A világ közvéleményé­nek nyilvánossága előtt folyik a háborúk által oko­zott nyomorúság vigasztalan drámája. A tömeg­kommunikációs eszközök által nemrégen is elénk tárt megrázó képek komolyan kell, hogy figyelmez­tessenek mindnyájunkat — egyeseket, társadalma­kat és államokat — arra, hogy a pénzt nem szabad a háborúra és a pusztításra fordítani, hanem arra, hogy az ember méltóságát védelmezzék, sorsát megkönnyítsék, és egy valóban nyitott, szabad és szolidáris társadalmat építsenek föl." A szegénység — a konfliktusok következménye A szegén­ység szelleme: a béke forrása A fejlett ipari országokban eközben az anyagi ja­vak megszerzéséért folyik a gátlástalan hajsza. A jólét beteges vágya érzéketlenné tehet mások szük­ségletei iránt. Ha a társadalom minden tagjának jólétéről akarunk gondoskodni, akkor korlátozni kell a földi javak élvezetét, s ellenállni a mestersé-­ gesen fölkeltett vágyaknak. ..Az önmérséklet és az egyszerűség a mindennapi élet részévé kell váljék." Az Evangélium a hívőket arra szólítja fel, hogy ne a múló evilági javait gyűjtsék maguknak. Az evangé­liumi szegénység lényegesen különbözik a gazdasá­gi és társadalmi szegénységtől. A nyomor erőszako­san szakad rá az emberre, és nemegyszer érzéket­lenséget szül, az evangéliumi szegénység viszont önként vállalt, Krisztus példája nyomán. „Ez a sze­génység a béke forrása lesz, mert helyes kapcsolatot létesít Istennel, a többi emberrel és a teremtéssel... Megváltoztatja az életünket... Az Evangélium szerinti szegények készek arra, hogy javaikat, sőt önmagukat is feláldozzák azért, hogy mások élhessenek." „Ha békét akarsz, fordulj a szegényekhez! Bár­csak a gazdagok és a szegények megosztanák egy­mással azt, amijük van, s elfogadnák egymást test­vérként, az egyetlen Isten gyermekeként, aki min­denkit szeret, mindenkinek a javát akarja, minden­kinek felajánlja a béke ajándékát." A létminimum még nem nyomoz... szociális állapotainkról beszél a Népjóléti Minisztérium helyettes államtitkára 2. oldal A legismertebb ismeretlen római magyar Hajnal János egyházművészről 4-5. oldal Magyarok Baselban riport 5. oldal A magzatvédelmi törvényről A püspöki kar nyilatkozata 5. oldal Leh­etü­n­k-e optimisták? Legelőször a rajzos hirdetés szö­vegén akadt meg a szemem: „Mi­előtt a kádba lépsz, — beledobsz egy Velosát, — fenyőfürdővé válik­­ a gőzölgő fürdőkád." 1932-őt írtak akkor, a gazdasági világválság egyik legsúlyosabb esztendejét. Nem hinném, hogy az ország la­kosságának túlnyomó többsége azzal a gondolattal foglalkozott, Velosával vagy más egyébbel illato­sítsa-e fürdővizét. Nem kétséges azonban, hogy volt, akiknek arra is tellett. Minden válságos idő­szaknak vannak szerencsés nyer­tesei és — sajnos többségben — vesztesei. M­­osi be­li teljes joggal azt­­mondhatja, nyissam ki a szemem, vegyem észre, hogy ugyanilyen reklámokat sugároz a televízió, hasonlók tömegét láthatjuk az új­ságokban, legfeljebb az a különb­ség, hogy a Velosa fölött eljárt az idő, s manapság az igényeseknek a francia parfümöket és testápoló­kat kínálják. „Kicsit drága, de megéri." Az 1932-es reklám alatt a főcím: „A papság feladata a gazdasági válságban". A lap tudósítója a fő­városi lelkészek szokott havi kon­ferenciájának eseményeiről szá­molt be. Pontosabban Glattfelder Gyula azon elhangzott előadásá­ról. Napjainkban talán ezzel a cím­mel szólt volna a csanádi püspök - soha nem hallhattam beszélni, kortársai azt írják róla, a „régi is­kola" képviselője volt, ám nyilván­való, hogy mindig nagyon fontos dolgokat mondott ki: „A papság és a keresztény értelmiség feladatai itt és most". Nem hiszem ugyanis, hogy válság jellemezné a mai ma­gyar közállapotokat, de vak, aki nem látja a valós nehézségeket, süket, aki nem hallja a segítségért kiáltók szavát. Nagyon sokan van­nak s a jelek szerint egyhamar nem fogyatkozik a számuk. Glattfelder Gyula megállapítása szerint a válságból nem lehet más­ként kilábolni, csak a keresztény igazságosság és szeretet szellemé­ben. Ez a gondolata mit sem veszí­tett időszerűségéből. El lehet és el kell persze merengeni, mit is jelent a keresztények szabadsága, ezt azonban megtették már azok, akik részt vettek a 34. magyar Pax Ro­mana kongresszuson, Lillafüre­den. 1992-ben elmondott gondola­taik olvashatók is a Keresztények és a szabadság című, rendkívül tanulságos kiadványban, mely Bé­kés Gellért és Boór János szer­kesztésében jelent meg a Katoli­kus Szemle kiadásában. Az is nyil­vánvaló, hogy a papság küldetése nem a gazdasági rend szabályozá­sa, hanem az örök üdvösség felé vezető út kijelölése és megmutatá­sa. Mivel azonban a hétköznapok­tól nem függetleníthetjük a lelkie­ket, igenis felességgel kell keres­nünk a választ arra a­ kérdésre: mi a teendőnk? Glattfelder Gyula így foglalta össze a lényeget: „ 1. Áttörni a jel­szavak frontját és mindenkit meg­győzni, hogy jogát és érdekét biz­tosítja a vallásos erkölcsi szemlélet eszközeivel, mint az osztályharc fegyvereivel; 2. Addig pedig, amíg ez a gondolat úrrá nem lesz, nagy­arányú karitatív tevékenységgel, az irgalmaság lelki és testi művei­nek gyakorlásával és a néppel való állandó foglalkozás során kell az emberiséget a krízisen átvezetni. 3. A lelkeket ma megülő katasztro­fális pesszimizmus helyébe - túl­zás és egyoldalúság kerülésével - a keresztény optimizmus szellemét kell felébreszteni, mely egyrészt az áldozatkészséget, másrészt a mél­tányosságot van hivatva biztosí­tani, m­er­t ezek nélkül a mai társa­dalmi rend katasztrófája el nem kerülhető". Né­miképp meggondolkodtató, hogy ezek a célkitűzések — termé­szetesen megváltozott történelmi­társadalmi körülmények között — ma is vállalhatók, mi több, sajá­tunkéinak mondhatók. Ahhoz, hogy célt látó hittel és optimizmus­sal kanyarodjunk be a naptári új évbe, nem árt újra végiggondolni, a mára alkalmazni őket. Áttörni a jelszavak frontját. Nem könnyű feladat. A jelek szerint ak­kor is a mostanihoz hasonló jel­­szó-dömping uralkodott, pártok kínálták őket rokonszenvezőiknek, azoknak, akiket meg akartak tar­tani vagy nyerni maguknak. A jel­szavak azonban sajnos arra is al­kalmasak, hogy elfödjék a valóság igazi arcát. „Előre!" — kiáltja az őrmester harcba indítva katonáit, de azt is mondhatná: „A halálba!" A végső győzelemig!" — ezt a jel­szót talán mindnyájan hallottuk, s mindenki tudta azt is, hogy a mé­lyén az a gondolat is bemnerezgett, de előbb belegebedünk. Manapság is sok a jelszavakból és sajnos kevesebb az áldozatkész­ségből, a méltányosságból és a szolidaritásból. A nagy püspök ál­tal vészjóslóan emlegetett „ka­tasztrofális pesszimizmus" pedig nyomasztóan üli meg a lelkeket. Pedig hát a reménytelen ember képtelen örömöt kicsiholni a sors­tól, s még azokat a biztató jeleket sem veszi észre, amelyek éltethetik szívében a reményt. Pedig vannak jelek. Csak sokan nem veszik ma­guknak a fáradságot, hogy rájuk figyeljenek, bőven elég nekik a hí­radások sok-sok baljóslatú előre­jelzése, kilátástalanságot sugalló elemzése. Aki a keresztény életértékeket akarja megvalósítani önmagában, s aki ezek jegyében közeledik má­sokhoz is, sosem lehet végletesen borúlátó, hiszen küldetésének lé­nyegét tagadná meg ezzel. Nem szabad letagadni vagy kisebbíteni a bajokat, nemlétezővé stilizálni a feszültségeket. Ne feledjük azon­ban Claudel nagy igazságát: „Nin­csen hatalmasabb, mint a szeretet. A szeretet nagyobb mindennél". E cselekvő szeretet nevében kezdjük új évünket. Rónay László

Next