Új Ember, 1993 (49. évfolyam, 1/2319-52/2370. szám)
1993-05-23 / 21. (2339.) szám
SzjímfíA KERÉK IMRE: Mintha az ő szemével Anyám nem látott soha tengert, s Európa zsúfolt képtárai sem tárták föl előtte kincsüket, pedig megélt már hetven évet. Korai lánykorától neki megtapasztalt valóság volt a Van Gogh-i búzamező, a kék magasban gyöngyöző pacsirtaének. S pipacsok: a táj lüktető, nyitott sebei vérezték be álmait, ha enyhet adó bokorárnyban, a dülővégen lepihent kicsit. Szőlőskert bordóvörös levelekkel zezgő, töppedt tőkéi közt cipelte zöldüveg-fényű fürtökkel telipúpozott kosarát, akár Arles görnyedt szüretelői, s arcához lenyúlt hamvas bársony gyümölcseit kínálva mandula-, szilva-, baradfaág... Anyám nem látott soha tengert, képet is csak a Bibliában, kalendáriumban ha látott. S most már késő! Megfáradt nagyon. Helyette is nekem kell néznem, mintha az ő szemével látnám, az idegenség meghasadt csontburkából kitüremlő világot._________________________________| Napló — könyvekről Szinte észrevétlenül futnak a napok, hetek. Folyvást növekszik adósságunk. A tennivalók, az olvasnivalók, melyek lassan szép halomba gyűlnek. Vannak közöttünk komolyak, elmélyedésre érdemesek, amelyeket nem egyszuszra olvasunk végig, hanem válogatva, fejezeteiket. Ilyen például a Szent István Társulat újdonsága, AZ EGYHÁZ TÁRSADALMI TANÍTÁSA amely Tomka Miklós és Goják János szerkesztésében, Paskai László előszavával, a Rerum novarumtól a Centesimus Annusig tartalmazza a kérdéssel foglalkozó legfontosabb vatikáni megnyilatkozásokat. Ezek időszerűségéről alighanem fölösleges sok szót ejtenünk. Külön felhívnám a figyelmet Tomka Miklós kitűnően tájékoztató előszavára, amelyben összefoglalja az egyház társadalmi tanításának alakulását, s kijelöli azokat a feladatainkat is, melyek elvégzése elől itt és most aligha térhetünk ki. Teljesen más jellegű könyv, de ugyancsak izgalmas olvasmány az MTA Irodalomtudományi Intézetének kiadásában, Veres András jegyzeteivel és válogatásában megjelent ÍRÓK PÓRÁZON című dokumentumgyűjtemény, amelyet a Kiadói Főigazgatóság irataiból Tóth Gyula rendezett sajtó alá. Nem tudom eldönteni, gyászos vagy mosolyra derítő olvasmány. Szomorú, mert volt egy korszak, amikor a szellem embereit meg lehetett bénítani, a kultúrát manipulálni, az írókat megfélemlíteni vagy társutassá tenni. A derűt talán az keltheti, hogy mindennek vége, s talán az „irodalompolitika" fogalma is a süllyesztőbe kerül, mint egy kevéssé lelkesítő kor furcsa torzszülötte. Akinek a félmúltból a távoli múltba van kedve portyát tenni s visszaidézni nagy íróink és szervezőink emlékezetét, annak a kiváló Kazinczy-filológus, Buda Margit KAZINCZY FERENC PANNONHALMÁN című könyvecskéjére hívnám fel figyelmét. A páratlanul érdekes dokumentumok irodalmunk nagy felfedezőjének pannonhalmi utazásait tárják elénk, s képet adnak e fontos kulturális centrum akkori életéről is. Szép gesztusa a szerzőnek, hogy könyvét Z. Szabó László, a nemrég elhunyt kiváló tanár emlékének ajánlotta, aki évekig szervezte és rendezte a Kazinczy-versenyeket. Néhány nagy versélményemet is szeretném megosztani az olvasókkal. Rába György, napjaink egyik legkiválóbb magyar költője, KOPOGTATÁS A SZEMHATÁRON címmel jelentette meg prózaverseit (Orpheusz). Egy rendkívül tudatos, nyitott személyiség ad számot e művekben a világról, sokáig homályba rejtett érzéseiről és — ne szégyelljük kimondani — szemérmesen palástolt érzelmeiről. A légszomjban szenvedő ember, akit kora rettenetei nyomasztanak, egy kart ragad meg féléberen. Ki tudja, nem a verse ez a segítő, támogató kar... Vasadi Péter MINDENKI ARANYAT SEJT (Jelenkor Irodalmi és Művészeti Kiadó) című, szigorúan válogatott verseskönyve magát szívós következetességgel továbbépítő személyiség reflexióinak rendkívül feszes, kristálykemény foglalata. Vasadi Péter elkötelezetten etikus költő, s arra készteti olvasóját, hogy maga is igyekezzék erkölcsös, tiszta, hiteles világ teremtésén munkálkodni. Lakatos István PARADICSOMÉÉRT címmel gyűjtötte egybe verseit és prózai írásait (Tevan). Versei az Újhold örökségének méltó letéteményesének, bizonyos vonatkozásban megújítójának mutatják, önéletírása pedig e manapság népszerű műfaj maradandó darabja. (sg) KULTÚRA Önsorsrontó századvég A csodacsapat titkai A labdarúgásban mindig is voltak, vannak és lesznek olyan csapatok, amelyek uralták, sőt, meghatározták az egész világ fociját. Ki ne emlékezne például az 50-es évek „aranycsapatára”, amelyet épp a döntő pillanatban taszítottak le trónjáról. De ilyen volt a 60-as években a brazil nemzeti tizenegy, klubszinten pedig a Real Madrid. A 70-es években aztán következett az Ajax-éra. A Cruyff fémjelezte gárda — Kovács István edző irányítása alatt — háromszor hódította el a legrangosabb trófeát, a Bajnokcsapatok Európa Kupáját. A 80- as évektől Itália vált a világ labdarúgásának központjává. Milánóban egy korábban alig ismert sajtómágnás, Silvio Berlusconi szép lassan verhetetlen csapatot formált, amely immár hét esztendeje — kisebb megszakításokkal persze — utasítja maga mögé a kontinens többi élcsapatát. Az együttes 91-93 között 58 bajnoki meccsen nem talált legyőzőre. Persze egyszer minden sorozatnak vége szakad, s nem volt ez másként a milánóiaknál sem. A csapattól azonban már nem lehet elvenni ezt a futball történelemkönyvébe kerülő diadalszériát. Manapság egyre többször merül fel a kérdés: miként sikerült az észak-olasz városban ilyen csodálatos gárdát építeni? Mint minden csapatnál, itt is döntő szerepet játszik a meccsek előtti felkészítés, s természetesen az edzések. A „Milanello” név fogalom Lombardiában. Ez ugyanis az AC Milan sport-"rezervátuma". 1 40 kilométerre, délre fekszik Milánótól. Úgy érzik, mint a legféltettebb bankokat: áthatolhatatlan acélkerítések és rejtett kamerák garmadája állja útját a betolakodónak. Ha esetleg valakinek mégis sikerülne kijátszania a technika csodáit, belül öt vérszomjas németjuhász kutya vár rá, s biztos, hogy végleg elveszik kedvét a további kíváncsiskodástól. De mi lehet az acélfalon túl? Mit őrizhetnek ilyen féltve? Kincseket? Drágaköveket? Tulajdonképpen igen. A futball-szerető közönség számára legalábbis, hiszen belül olyan „gyémántoknak" tartanak edzést, mint a tv-ből oly jól ismert Marco Van Basten, Gullit, Rijkaard, Boban, Papin vagy Szavicsevics. A 150 ezer négyzetkilométeren (!) szinte megszámlálhatatlan pálya biztosítja a felkészülést. De a játékosok családtagjainak is kellemes kikapcsolódást nyújthat a sportkomlexum. Amíg a férj edz, feleség és gyerekei nagyot sétálhatnak az erdőben. A csapat edzője, Fabio Capello is elégedetten beszél a Milanellóról: „Nagyon nyugodt hely, mert távol van a ’világ’, Milánó zajától. Itt mindenünk megvan, amire csak szükségünk lehet". S hogy milyen lehet a csapat hangulata? Képzeljük el, milyen „jóbarátok" a játékosok egy olyan együttesben, ahol senkinek sincs biztos helye a kezdő tizenegyben! A hátvéd, Enzo Gambaro így beszél erről: „Tulajdonképpen minden jó. Igaz, csak az öltözőben szoktuk ugratni egymást. Énekelünk, ordíttatjuk a zenét, vizet öntünk egymás cipőjébe". Sokáig nem volt oka a vigalomra a gárda legjobban fizetett labdarúgójának, a holland Van Bastennek. Súlyos sérülése miatt ugyanis több hónapig nem léphetett pályára. Sokan nem tudják róla, kedvenc szórakozása a golfozás. Erre ugyan csak esténként jut ideje, a nap többi részén ő is — kénytelen-kelletlen — tréningezik. „Jól érzem itt magam — mondja. — Nincsenek nyelvi nehézségeim, s szeretem az itteni embereket. A filozófiám: megpróbálok annyiszor győzni, ahányszor csak lehet.” A csapat sikeredzője, Fabio Capello játékosként 32-szer húzhatta magára az olasz címeres mezt. 46 éves, nős és két gyermek atyja. Ő így vall magáról: „Legszívesebben minden időmet a családommal tölteném. A gyerekekből igazi, munkájukat megbecsülő és szerető embereket szeretnék nevelni". Aztán: „otthon sohasem beszélünk a fociról, hiszen ez a munkám”. Arra a kérdésre, kit csodál, a következő választ adja: „Teréz anyát, ő azt a keveset is megosztja másokkal, amije van". Hogy valójában mi is az AC Milan titka, nem sikerült megtudni. De e titok természetéről elárul egyet-mást, hogy a Milanellóban egyénieskedő „sztárok" helyett összetartó család készül, együtt minden nap, az újabb megmérettetésre. S ha egy edzőnek a szegények gyámolítója, Teréz anya a példaképe, az azt is sejtetheti, hogy ebben a családban nemcsak az összetartozás erős, hanem eszmények is uralkodnak benne. (y-s) Kisfiam a zölddel árnyalt térképre bök: — Ide megyünk. Megyünk. Lent a patakvölgyben már tavaszi áramlatok simogatnak, de amikor fölérünk bércek választóihoz, a fennsík útját még fehér dunyha bontja. Cipőnk alatt ropog a hó, majd ____________ arrébb tocsog. Elénk szalad a hosszú ösvény. Letérünk. „Szőke bikkfák" alszanak a némaságban, a madarak ébredő dalsora lentről ide nem hallatszik. Megállok, a két gyerek előre siet. Megenyhít a fehérség, tisztává tesz, és annyi lenti zavartság, zsivajgás után igazat adok Szabó Zoltánnak, aki Szerelmes földrajzában írja: „A táj lényegére és szépségeire csak véletlenül döbbenhet rá az utas, mintegy tennivalóinak szünetében.” Ilyenkor lepnek meg a tájélmények, a gyönyörű vidékek léleklemezre nyomódott képei szinte zenélni kezdenek. Abban is igazat adok a szerzőnek, „hogy a hazai tájakkal... előre megfontolt szándék nélkül találkozik az ember... Mikor útnak indul, sohase a tájakat megy felkeresni, mindig valami mást keres." Ezúttal a Börzsöny fönt még havas, de már az új évszak parkadását jelentő ölelésében szülőföldem teljes térképét keresem egy sziklarajzolaton vagy a kivágott fák tönkábráin, amelyek jelzik az időt, éveket, századokat, s ha a bükkös csak százesztendős, hát két korszak történelmét, a már messze tűnt embereket, s velük annak a valóságnak a darabjait, amelyről itt csupán az erdők mondhatnának valamit. Az elmúlt nyáron a drégelyi várfalaknál töltött el a gyöngédség arra gondolva, ami sorsunkba záródott 400-500 esztendeje akár, s az ősök génjeibe ütötte bélyegét, csak a kövek és helyek személyes Erdő-hivogató megkeresései által rakhatják össze, ami valóságosan a miénk... Szabó Zoltán pontosan tudja, hogy „az ember a táj szülöttje is, a klíma neveltje, egy sajátos és másutt a világon fel nem található fénytörés gyermeke." Ennyi kötődést persze tanítani és tanulni kell, a fénytörésben élni kell, s minden esetben meglelni a Hegyek kapuját, amelyen átlépve mintha más dimenzióba kerülnénk, ahol több a benső Hang. Kisfiam szól, elázott a cipője. Merő víz a lába, jó, hogy a sálamat magammal hoztam. Kettéhasítom, bebugyolálom a nedves lábakat, a nylon-szatyor darabjaiból szigetelést is biztosítok: belül védett a test, a vérkeringés, csak szét ne málljék a cipő. A gerincről a látvány elragadó. A még lombtalan erdő, a természet csontváza tartogatja a lehetőségek ezer változatát; felhők gördülnek a tavasz-kék égre, fehér gomolyagok, s amíg tükörvariánsban játszadozik a hó és a felhő, az elveszett Éden nosztalgiája suhan át bensőm labirintusában. És mintha a Paradicsomból jönne valaki, egy angyal, akit Berda Jóskának hívnak, a hegyek költőjének, hogy szárnyát borítsa Börzsönyre, Mátrára, Bükkre, Pilisre, folyókra, tavakra, akár csak tenyérnyi tisztásra, ahol türelmetlen, mégis szelíd hóvirágok csöngetnek. Vigyázzatok ránk is, amíg vagyunk, lehetünk, mert általatok együtt lehet minden, de részeire hull, ha ránk tapostok. A Csóványoson, az ősi csalánoson fiatalok sokasága. A kilátó hengerfalán hegymászók gyakorolnak. Csupa magas vágy e táj, élő lendület, amely nem harcol, hanem terem. Völgyek, patakok, hegyek hajlatszögletébe ékelt esővédő kalyibák békességre, szeretetre, türelemre intenek, mentesek a fanatizmustól, otthon meleggel tanítanak vándorlásra, pihenésre, látásra. Már alkonyodik, mire megérkezünk a diósjenői állomásra. Csak az utak maradnak helyükön a mögöttünk magasodó hegyeken. Az erdei utak, amelyek mindenike vezet valahová. Olykor együtt futnak, majd szétágaznak, ég kékje, lomb zöldje rejti az Irányt. — Ott állsz az elágazásban, s míg gyönyörködsz tűzlepkék játékaiban, töprengsz, merre is indulj. Fölfelé szélsikált a köves ösvény, lefelé puha pázsitos vezet, valahol mégis találkoznak, akkor már választásod nem marad. Nekivágsz fölfelé, izgat a látvány, a kaland széljárásban, lombzúgásban néha hangot hallasz. Nem nézel hátra, bár szakaszonként az út a sűrűbe fordul, s te oly egyedül maradsz széllel és lombbal, szívesebben fordulnál vissza, de magányod megerősít, és tétovaságod lesz bátorítód... Aztán a nyárból őszbe érsz, a zöld megfakul, a kék ércesebbre fordul, de minden fordulónál aranylevelek, megritkul a cserjés, szélsikálta utadon a durva kő válik kapaszkodóddá. E bizonytalanság a kegyelem. A levegő egyre frissebb, magaslatok gazdája lettél, láthatod földedet, mit kezdettől Gazdánk ígért. — Őszöd aranytallérjai tenyeréből hulltak, hogy egészen szétoszthasd magadat. Tóth Sándor : 1993. május 23. II. Erzsébet királynő tiszteletére Az Országos Széchényi Könyvtár az évszázados angol és magyar kapcsolatokra utalva, részben saját tulajdonú, részben ez alkalomra kölcsönzött műkincsekből rendezett kiállítást. A Corvina teremben bemutatott értékeket nagy érdeklődéssel, kérdéseket feltéve nézte végig a királynő. Érdekelték a magyar államiság írásos dokumentumai, legszebb kódexeink, a magyar királyok portréi az ősnyomtatványaink lapjain. A kiállítás rendezője az Aranybulla mellé helyezte a Magna Charta másolatát, ezzel is rámutatva az angol és a magyar jogalkotás XIII. századi párhuzamosságára. A látogatók megtekinthették a Corvinákat, a Thúróczy Krónikát, Kálmáncsehi Domokos breviáriumát, Mátyás király törvénykönyvét, Szent István törvénykönyvét, Werbőczy István dekrétumát, KoraDen terképeket, Angnai Demulato régi metszeteket, köztük a királynő kedvelt tartózkodási helyét, a Windsort idéző, nagyméretű, színes, korabeli képet. A kiállítás második része II. Erzsébet magyar családi kapcsolataira utal. Szépanyja, Rhédey Claudia, a valóban szépséges fiatal grófné portréja mellett számos kép, régi magyar újságbeszámoló látható itt, egyik tárlóban pedig a kései leszármazott gyűjteményéből mai napig őrzött emléktárgyak, írásos dokumentumok, korabeli selyemruha. A viszonylag kevés anyagból válogatott, történelmi értékeket és családi kapcsolatokat bemutató, emlékeket idéző kiállítás — dr. Karsay Orsolya rendezése — mértéktartó, mégis sokat mondó, a figyelemnek és tiszteletnek kifejezője. Schelken Pálma RHÉDEY CLAUDIA GRÓFNŐ, ŐFELSÉGE SZÉPANYJA, (1812-1841)