Új Ember, 1993 (49. évfolyam, 1/2319-52/2370. szám)

1993-05-23 / 21. (2339.) szám

SzjímfíA KERÉK IMRE: Mintha az ő szemével Anyám nem látott soha tengert, s Európa zsúfolt képtárai sem tárták föl előtte kincsüket, pedig megélt már hetven évet. Korai lánykorától neki megtapasztalt valóság volt a Van Gogh-i búzamező, a kék magasban gyöngyöző pacsirtaének. S pipacsok: a táj lüktető, nyitott sebei vérezték be álmait, ha enyhet adó bokorárnyban, a dülővégen lepihent kicsit. Szőlőskert bordóvörös levelekkel zezgő, töppedt tőkéi közt cipelte zöldüveg-fényű fürtökkel teli­­púpozott kosarát, akár Arles görnyedt szüretelői, s arcához lenyúlt hamvas­ bársony gyümölcseit kínálva mandula-, szilva-, barad­faág... Anyám nem látott soha tengert, képet is csak a Bibliában, kalendáriumban ha látott. S most már késő! Megfáradt nagyon. Helyette is nekem kell néznem, mintha az ő szemével látnám, az idegenség meghasadt csontburkából kitüremlő világot.­­_________________________________| Napló — könyvekről Szinte észrevétlenül futnak a napok, hetek. Foly­vást növekszik adósságunk. A tennivalók, az olvas­nivalók, melyek lassan szép halomba gyűlnek. Van­nak közöttünk komolyak, elmélyedésre érdemesek, amelyeket nem egyszuszra olvasunk végig, hanem válogatva, fejezeteiket. Ilyen például a Szent István Társulat újdonsága, AZ EGYHÁZ TÁRSADALMI TANÍ­TÁSA amely Tomka Miklós és Goják János szerkesz­tésében, Paskai László előszavával, a Rerum nova­­rumtól a Centesimus Annusig tartalmazza a kérdés­sel foglalkozó legfontosabb vatikáni megnyilatkozá­sokat. Ezek időszerűségéről alighanem fölösleges sok szót ejtenünk. Külön felhívnám a figyelmet Tom­ka Miklós kitűnően tájékoztató előszavára, amelyben összefoglalja az egyház társadalmi tanításának ala­kulását, s kijelöli azokat a feladatainkat is, melyek elvégzése elől itt és most aligha térhetünk ki. Teljesen más jellegű könyv, de ugyancsak izgal­mas olvasmány az MTA Irodalomtudományi Intéze­tének kiadásában, Veres András jegyzeteivel és válo­gatásában megjelent ÍRÓK PÓRÁZON című doku­mentumgyűjtemény, amelyet a Kiadói Főigazgatóság irataiból Tóth Gyula rendezett sajtó alá. Nem tudom eldönteni, gyászos vagy mosolyra derítő olvasmány­­­. Szomorú, mert volt egy korszak, amikor a szellem embereit meg lehetett bénítani, a kultúrát manipu­lálni, az írókat megfélemlíteni vagy társutassá tenni. A derűt talán az keltheti, hogy mindennek vége, s talán az „irodalompolitika" fogalma is a süllyesztőbe kerül, mint egy kevéssé lelkesítő kor furcsa torzszü­lötte. Akinek a félmúltból a távoli múltba van kedve por­tyát tenni s visszaidézni nagy íróink és szervezőink emlékezetét, annak a kiváló Kazinczy-filológus, Bu­da Margit KAZINCZY FERENC PANNONHALMÁN cí­mű könyvecskéjére hívnám fel figyelmét. A páratla­nul érdekes dokumentumok irodalmunk nagy felfe­dezőjének pannonhalmi utazásait tárják elénk, s ké­pet adnak e fontos kulturális centrum akkori életé­ről is. Szép gesztusa a szerzőnek, hogy könyvét Z. Szabó László, a nemrég elhunyt kiváló tanár emléké­nek ajánlotta, aki évekig szervezte és rendezte a Ka­­zinczy-versenyeket. Néhány nagy versélményemet is szeretném meg­osztani az olvasókkal. Rába György, napjaink egyik legkiválóbb magyar költője, KOPOGTATÁS A SZEM­HATÁRON címmel jelentette meg prózaverseit (Orp­heusz). Egy rendkívül tudatos, nyitott személyiség ad számot e művekben a világról, sokáig homályba rejtett érzéseiről és — ne szégyelljük kimondani — szemérmesen palástolt érzelmeiről. A légszomjban szenvedő ember, akit kora rettenetei nyomasztanak, egy kart ragad meg féléberen. Ki tudja, nem a vers­e ez a segítő, támogató kar... Vasadi Péter MINDENKI ARANYAT SEJT (Jelenkor Irodalmi és Művészeti Kiadó) című, szigorúan válo­gatott verseskönyve magát szívós következetességgel továbbépítő személyiség reflexióinak rendkívül fe­szes, kristálykemény foglalata. Vasadi Péter elkötele­zetten etikus költő, s arra készteti olvasóját, hogy maga is igyekezzék erkölcsös, tiszta, hiteles világ te­remtésén munkálkodni. Lakatos István PARADICSOMÉÉRT címmel gyűjtöt­te egybe verseit és prózai írásait (Tevan). Versei az Újhold örökségének méltó letéteményesének, bizo­nyos vonatkozásban megújítójának mutatják, ön­életírása pedig e manapság népszerű műfaj mara­dandó darabja. (s­g) KULTÚRA Önsorsrontó századvég A csodacsapat titkai A labdarúgásban mindig is voltak, vannak és lesznek olyan csapatok, ame­lyek uralták, sőt, meghatározták az egész világ fociját. Ki ne emlékezne pél­dául az 50-es évek „aranycsapatára”, amelyet épp a döntő pillanatban taszí­tottak le trónjáról. De ilyen volt a 60-as években a brazil nemzeti tizenegy, klub­szinten pedig a Real Madrid. A 70-es években aztán következett az Ajax-éra. A Cruyff­ fémjelezte gárda — Kovács Ist­ván edző irányítása alatt — háromszor hódította el a legrangosabb trófeát, a Bajnokcsapatok Európa Kupáját. A 80- as évektől Itália vált a világ labdarúgá­sának központjává. Milánóban egy ko­rábban alig ismert sajtómágnás, Silvio Berlusconi szép lassan verhetetlen csa­patot formált, amely immár hét eszten­deje — kisebb megszakításokkal persze — utasítja maga mögé a kontinens többi élcsapatát. Az együttes 91-93 között 58 bajnoki meccsen nem talált legyőzőre. Persze egyszer minden sorozatnak vége szakad, s nem volt ez másként a milá­nóiaknál sem. A csapattól azonban már nem lehet elvenni ezt a futball történe­lemkönyvébe kerülő diadalszériát. Manapság egyre többször merül fel a kérdés: miként sikerült az észak-olasz városban ilyen csodálatos gárdát építe­ni? Mint minden csapatnál, itt is döntő szerepet játszik a meccsek előtti felké­szítés, s természetesen az edzések. A „Milanello” név fogalom Lombardiá­ban. Ez ugyanis az AC Milan sport-"re­­zervátuma". 1 40 kilométerre, délre fek­szik Milánótól. Úgy érzik, mint a legfél­tettebb bankokat: áthatolhatatlan acél­­kerítések és rejtett kamerák garmadája állja útját a betolakodónak. Ha esetleg valakinek mégis sikerülne kijátszania a technika csodáit, belül öt vérszomjas németjuhász kutya vár rá, s biztos, hogy végleg elveszik kedvét a további kí­­váncsiskodástól. De mi lehet az acélfalon túl? Mit őriz­hetnek ilyen féltve? Kincseket? Drága­köveket? Tulajdonképpen igen. A fut­­ball-szerető közönség számára leg­alábbis, hiszen belül olyan „gyémántok­nak" tartanak edzést, mint a tv-ből oly jól ismert Marco Van Basten, Gullit, Rij­­kaard, Boban, Papin vagy Szavicsevics. A 150 ezer négyzetkilométeren (!) szinte megszámlálhatatlan pálya biztosítja a felkészülést. De a játékosok családtagja­inak is kellemes kikapcsolódást nyújt­hat a sportkomlexum. Amíg a férj edz, feleség és gyerekei nagyot sétálhatnak az erdőben. A csapat edzője, Fabio Ca­­pello is elégedetten beszél a Milanellóról: „Nagyon nyugodt hely, mert távol van a ’világ’, Milánó zajától. Itt mindenünk megvan, amire csak szükségünk lehet". S hogy milyen lehet a csapat hangulata? Képzeljük el, milyen „jóbarátok" a játé­kosok egy olyan együttesben, ahol sen­kinek sincs biztos helye a kezdő tizen­egyben! A hátvéd, Enzo Gambaro így be­szél erről: „Tulajdonképpen minden jó. Igaz, csak az öltözőben szoktuk ugratni egymást. Énekelünk, ordíttatjuk a ze­nét, vizet öntünk egymás cipőjébe". So­káig nem volt oka a vigalomra a gárda legjobban fizetett labdarúgójának, a hol­land Van Bastennek. Súlyos sérülése miatt ugyanis több hónapig nem léphe­tett pályára. Sokan nem tudják róla, kedvenc szórakozása a golfozás. Erre ugyan csak esténként jut ideje, a nap többi részén ő is — kénytelen-kelletlen — tréningezik. „Jól érzem itt magam — mondja. — Nincsenek nyelvi nehézsége­im, s szeretem az itteni embereket. A filozófiám: megpróbálok annyiszor győz­ni, ahányszor csak lehet.” A csapat sikeredzője, Fabio Capello já­tékosként 32-szer húzhatta magára az olasz címeres mezt. 46 éves, nős és két gyermek atyja. Ő így vall magáról: „Legszí­vesebben minden időmet a családommal tölteném. A gyerekekből igazi, munkáju­kat megbecsülő és szerető embereket sze­retnék nevelni". Aztán: „otthon sohasem beszélünk a fociról, hiszen ez a munkám”. Arra a kérdésre, kit csodál, a következő választ adja: „Teréz anyát, ő azt a keveset is megosztja másokkal, amije van". Hogy valójában mi is az AC Milan tit­ka, nem sikerült megtudni. De e titok természetéről elárul egyet-mást, hogy a Milanellóban egyénieskedő „sztárok" he­lyett összetartó család készül, együtt minden nap, az újabb megmérettetésre. S ha egy edzőnek a szegények gyámolí­­tója, Teréz anya a példaképe, az azt is sejtetheti, hogy ebben a családban nem­csak az összetartozás erős, hanem esz­mények is uralkodnak benne. (­y-s) K­isfiam a zölddel ár­nyalt térképre bök: — Ide megyünk. Megyünk. Lent a patak­völgyben már tavaszi áramlatok simogatnak, de amikor fölérünk bér­cek választóihoz, a fenn­sík útját még fehér dunyha bontja. Cipőnk alatt ropog a hó, majd ____________ arrébb tocsog. Elénk szalad a hosszú ösvény. Letérünk. „Szőke bikkfák" alszanak a némaságban, a madarak ébredő dal­so­ra lentről ide nem hallatszik. Megállok, a két gyerek előre siet. Meg­enyhít a fehérség, tisztává tesz, és annyi lenti zavartság, zsivajgás után igazat adok Szabó Zoltánnak, aki Szerelmes földrajzában írja: „A táj lényegére és szépségeire csak véletlenül döbbenhet rá az utas, mintegy tennivalóinak szüneté­ben.” Ilyenkor lepnek meg a tájélmé­nyek, a gyönyörű vidékek lélek­lemezre nyomódott képei szinte zenélni kezde­nek. Abban is igazat adok a szerzőnek, „hogy a hazai tájakkal... előre megfontolt szándék nélkül találkozik az ember... M­­ikor útnak indul, sohase a tájakat megy felkeresni, mindig valami mást ke­res." Ezúttal a Börzsöny fönt még havas, de már az új évszak parkadását jelentő ölelé­sében szülőföldem teljes térképét keresem egy szikla­rajzolaton vagy a kivágott fák tönk­ábráin, amelyek jelzik az időt, éve­ket, századokat, s ha a bükkös csak száz­­esztendős, hát két korszak történelmét, a már messze tűnt embereket, s velük an­nak a valóságnak a darabjait, amelyről itt csupán az erdők mondhatnának valamit. Az elmúlt nyáron a drégelyi várfalaknál töltött el a gyöngédség arra gondolva, ami sorsunkba záródott 400-500 eszten­deje akár, s az ősök génjeibe ütötte bé­lyegét, csak a kövek és helyek személyes Erdő-hivogató megkeresései által rakhatják össze, ami valóságosan a miénk... Szabó Zoltán pontosan tudja, hogy „az ember a táj szülöttje is, a klíma neveltje, egy sajátos és másutt a világon fel nem található fénytörés gyermeke." Ennyi kö­tődést persze tanítani és tanulni kell, a fénytörésben élni kell, s minden esetben meglelni a Hegyek kapuját, amelyen át­lépve mintha más dimenzióba kerül­nénk, ahol több a benső Hang. Kisfiam szól, elázott a cipője. Merő víz a lába, jó, hogy a sálamat magammal hoztam. Kettéhasítom, bebugyolálom a nedves lábakat, a nylon-szatyor darab­jaiból szigetelést is biztosítok: belül vé­dett a test, a vérkeringés, csak szét ne málljék a cipő. A gerincről a látvány elragadó. A még lombtalan erdő, a természet csontváza tartogatja a lehetőségek ezer változatát; felhők gördülnek a tavasz-kék égre, fehér gomolyagok, s amíg tükör­variánsban ját­szadozik a hó és a felhő, az elveszett Éden nosztalgiája suhan át bensőm labirintusá­ban. És mintha a Paradicsomból jönne valaki, egy angyal, akit Berda Jóskának hívnak, a hegyek költőjének, hogy szár­nyát borítsa Börzsönyre, Mátrára, Bükk­­re, Pilisre, folyókra, tavakra, akár csak te­nyérnyi tisztásra, ahol türelmetlen, mégis szelíd hóvirágok csöngetnek. Vigyázzatok ránk is, amíg vagyunk, lehetünk, mert ál­talatok együtt lehet minden, de részeire hull, ha rán­k tapostok. A Csóványoson, az ősi csalánoson fiatalok sokasága. A kilátó hengerfalán hegymá­szók gyakorolnak. Csupa magas­ vágy e táj, élő lendület, amely nem harcol, hanem te­rem. Völgyek, pata­kok, hegyek hajlat­szögletébe ékelt esővé­dő kalyibák békesség­re, szeretetre, türelemre intenek, mente­sek a fanatizmustól, otthon­ meleggel ta­nítanak vándorlásra, pihenésre, látásra. Már alkonyodik, mire megérkezünk a diósjenői állomásra. Csak az utak ma­radnak helyükön a mögöttünk magaso­dó hegyeken. Az erdei utak, amelyek mindenike vezet valahová. Olykor együtt futnak, majd szétágaznak, ég kékje, lomb zöldje rejti az Irányt. —­ Ott állsz az elágazásban, s míg gyönyörködsz tűzlepkék játékaiban, töprengsz, merre is indulj. Fölfelé szélsikált a köves ös­vény, lefelé puha pázsitos vezet, valahol mégis találkoznak, akkor már választá­sod nem marad. Nekivágsz fölfelé, izgat a látvány, a kaland széljárásban, lomb­zúgásban néha hangot hallasz. Nem nézel hátra, bár szakaszonként az út a sűrűbe fordul, s te oly egyedül maradsz széllel és lombbal, szívesebben fordulnál vissza, de magányod megerő­sít, és tétovaságod lesz bátorítód... Az­tán a nyárból őszbe érsz, a zöld megfa­kul, a kék ércesebbre fordul, de minden fordulónál aranylevelek, megritkul a cserjés, szélsikálta utadon a durva kő válik kapaszkodóddá. E bizonytalanság a kegyelem. A levegő egyre frissebb, ma­gaslatok gazdája lettél, láthatod földe­det, mit kezdettől Gazdánk ígért. — Őszöd aranytallérjai tenyeréből hulltak, hogy egészen szétoszthasd magadat. Tóth Sándor : 1993. május 23. II. Erzsébet királynő tiszteletére Az Országos Széchényi Könyvtár az évszázados angol és magyar kapcsola­tokra utalva, részben saját tulajdonú, részben ez alkalomra kölcsönzött mű­kincsekből rendezett kiállítást. A Corvi­na teremben bemutatott értékeket nagy érdeklődéssel, kérdéseket feltéve nézte végig a királynő. Érdekelték a magyar államiság írásos dokumentumai, leg­szebb kódexeink, a magyar királyok portréi az ősnyomtatványaink lapjain. A kiállítás rendezője az Aranybulla mellé helyezte a Magna Charta másolatát, ez­zel is rámutatva az angol és a magyar jogalkotás XIII. századi párhuzamossá­gára. A látogatók megtekinthették a Corvi­nákat, a Thúróczy Krónikát, Kálmáncse­­hi Domokos breviáriumát, Mátyás király törvénykönyvét, Szent István törvény­­könyvét, Werbőczy István dekrétumát, KoraDen terképeket, A­ngnai Demulato régi metszeteket, köztük a királynő ked­velt tartózkodási helyét, a Windsort idéző, nagyméretű, színes, korabeli képet. A kiállítás második része II. Erzsébet magyar családi kapcsolataira utal. Szé­panyja, Rhédey Claudia, a valóban szépséges fiatal grófné portréja mellett számos kép, régi magyar újságbeszámo­ló látható itt, egyik tárlóban pedig a ké­sei leszármazott gyűjteményéből mai napig őrzött emléktárgyak, írásos doku­mentumok, korabeli selyemruha. A viszonylag kevés anyagból váloga­tott, történelmi értékeket és családi kapcsolatokat bemutató, emlékeket idé­ző kiállítás — dr. Karsay Orsolya rende­zése — mértéktartó, mégis sokat mon­dó, a figyelemnek és tiszteletnek kifeje­zője. Schelken Pálma RHÉDEY CLAUDIA GRÓFNŐ, ŐFELSÉGE SZÉPANYJA, (1812-1841)

Next