Új Ember, 1995 (51. évfolyam, 1/2423-53/2475. szám)
1995-01-01 / 1. (2423.) szám
KO KD CM *-i in X O rM o :p O'. ’CD K o •'—I - i— 'ID I U_J es az ídi évzárás ’ így is lehet... 2. oldal ity-ház Budán 4. oldal ' lelkiismerete sz tevékenységéről 4. oldal sony Erdélyben György írása 5. oldal vés Olvasónknak is, eredményes boldog újesztendőt kíván szeretettel Új Ember Szerkesztősége és Kiadóhivatalai- a "Ori rio Együtt, mindig együtt Lélekben már korábban megkezdtük a következő egyházi évet. Újév napján mégis kötelességünknek érezzük, hogy visszatekintve mérleget készítsünk, elhatározásokat tegyünk, latolgassuk, mit kellene jobban, okosabban tennünk. Talán megértik olvasóink, ha ezúttal közös kincsünk, az Új Ember perspektívájából próbálom megtenni mindezt. Már csak azért is kötelességemnek érzem megtenni, mert az elmúlt időszakban annyi szeretetet, megértést tapasztaltunk, hogy nemcsak erőt, hanem reményt is meríthettünk belőle az elkövetkezőkre. Tudjuk, nem mindig voltunk képesek arra, hogy látható módon jelét adjuk hálánknak, megválaszolatlan levelek, elintézetlen ügyek, bírálat nélkül maradt írások tornyosulnak előttünk, újra meg újra lelkifurdalást keltve. Még jobban kellene gazdálkodnunk erőinkkel, de így sem tudnánk a dolgok végére járni. El kell mondanom, bennem napról napra a biztonság érzését keltik a levélhalmok, még ha képtelenek vagyunk is mindegyikre válaszolni. Azt a tudatot erősítik bennünk, hogy nem vagyunk egyedül, magunkra hagyatva. Személyesen ismert és ismeretlen olvasók sokasága támogat, informád, bírál vagy buzdít, még az sem ritkaság, hogy minden „érdek nélkül" írnak nekünk, s ilyesmit olvashatunk a levél végén: „miért írtam le mindezt, nem is tudom, jól esett elmondani valakinek.” Épp ezt szeretnénk elérni. Hogy az Új Ember ne csak újság legyen, ne csak hétről-hétre megérkező olvasnivaló, hanem valaki, akit meg lehet szólítani, akivel párbeszédet lehet kezdeni, lehet dicsérni és szidni, de ha szidják, akkor is szeretik, mint a gyereket, amikor rossz fát tett a tűzre. Hadd ne a nehézségekről, szomorúságainkról, keserveinkről szóljak. Minek beszélni arról, amit napról napra átélünk? Sokkal örvendetesebb, szívet melengetőbb azokat az apró szeretet-üzeneteket számba venni, amelyek megerősítenek, lelkünkbe ivódnak, azt sugallják: érdemes csinálni, nem szabad csüggedeznünk. Néha magam is úgy éreztem az elmúlt évben: elnyelnek a bajok, a betegségek. S akkor valaki azt írta: közösen imádkoznak értem. Egyszeriben mintha jobban éreztem volna magam. Nehéz volna megfogalmazni azt az érzést, azt a tudatot, hogy az ember szerető, imádkozó közösség tagja. S ugyanezt a felszabadító érzést valamennyien átéltük és átéljük. Az Új Ember minden munkatársa azzal a meggyőződéssel tevékenykedhetik, hogy közösség tagja, figyelnek rá, visszhangja van a szavainak. A mai világban sokszor nehéz tájékozódnunk. Hová, merre menjünk? Aztán az ember beleolvas az új katekizmusba, és teljesen egyértelművé válik számára: ez a természetes állapot. Botladozunk sebeket kapunk, bizonytalankodunk, így haladunk Isten népeként a nagy cél felé. Botorkál, olykor eltéved az Új Ember is. De mindig segítő kezek nyúlnak felé, nehogy elmerüljön. S a magunk szerény lehetőségei szerint mi is óvjuk, vigyázzuk annak a mécsesnek a lángocskáját, amelyet az előző nemzedék nagyjai vettek kezükbe, s adták át nekünk, akik még érezhetjük kezük melegét, s hallani véljük figyelmeztetésüket: ne legyünk méltatlanok arra, amit ők annyi nehézségtől nyomasztva oly szépen végeztek. Mostanában, hogy fél évszázados jubileumunkat üljük, még többet gondolunk rájuk. Visszaidézzük egy-egy jellegzetes szójárásukat, gesztusukat, visszapergetve a lassan sárguló lapokat, amelyek ma is égetnek, mert a keresztény elkötelezettség, a hivatástudat, az önfeláldozás izzik bennük. És ha csüggedni kezdünk, rögtön szégyenkezve gondolunk arra, menynyivel nehezebb volt az ő helyzetük. Akkor is, ott is, a sokféle nyomás és korlátozás idején az olvasók szeretete adta nekik az erőt a kitartáshoz és a lebírhatatlan reményt. 1985-ben járhattunk. Üldögéltem a Kútvölgyi úti kórház rendelőjében. A mellettem lévő idős úr hozzám fordult: „Az elvtárs is a partizánoktól jött?" „Nem — válaszoltam. — Az Új Embertől." Derű uralkodott el az ideges várakozók között. „Nahát, az elvtársnak milyen remek a humora!" Pedig némi büszkeséggel szoktam mondani, hogy az Új Emberhez tartozom. Egy nagy és összetartó család legfiatalabbja voltam valaha, amolyan „szaladj-ide-szaladj-oda" szerepkörben, de már akkor is átmelegített a szeretet, s megéreztem: egy nagy családnak is része lehetek, amelynek mindenhol vannak tagjai. S ugyanez a tudat él bennem ma is. Most, amikor új naptárt teszünk magunk elé, azt kívánom, sokáig éljen együtt e nagy család szeretetben, békességben, azzal a céltudattal, amelynek nem árthatnak a hétköznapok gondjai. Segítsen bennünket Isten kegyelme, hogy így lehessen. Rónay László 1995. január 1. KATOLIKUS HETILAP Ára: 20.é Ft LI. évf. 1. (2423.) II. János Pál pápa üzenete a béke világnapjára A békére nevelő nő 1995 kezdetén „szomorú felhívást” intézett a Szentatya a világ minden jóakaratú emberéhez. Meglátása szerint a különböző földrészek lakosságát nyomasztó igazságtalanság már elviselhetetlen. Ezért: Itt az idő, hogy a szavakról a tettekre térjünk: az egyes polgárok és a családok, a hívők és az egyházak, az államok és a nemzetközi szervezetek, érezzék magukat mind arra indítva, hogy megújult elkötelezettséggel vegyék kezükbe a béke előmozdításának ügyét! Jól tudjuk, ez milyen nehéz vállalkozás. Ahhoz, hogy valóban hatékony és tartós legyen, nem korlátozódhat az együttélés külső szempontjaira, inkább a lelkekre és az emberi méltóság megújított lelkiismeretének felébresztésére kell irányulnia. Újra nyomatékosan kell megállapítani: valódi békesség nem jöhet létre, csak az emberi személy méltóságának minden szinten történő elismerése által, felkínálva minden egyes embernek a lehetőséget, hogy ennek a méltóságnak megfelelően éljen. (...) A nők és a békére nevelés Békére nevelni annyit jelent, mint megnyitni az értelmet és a szíveket XXIII. János pápa Pacemon terris enciklikája értékeinek elfogadására. Ezek egy béke, tá/SHA PPSíi alrpján vetik meg: az igazságra, az igazságosságra, a szeretetre és a szabadságra vonatkoznak. Egy nevelői tervről van szó, amely átjárja az egész életet, s ami egy egész életen át tart. Ez a nevelés önmagáért és másokért felelős (Folytatás a 6. oldalon) SEREGÉLY ISTVÁN ÉRSEK: Hogyan tovább? Újévi gondolatok Megint megértem egy esztendőt. Immár, a nem remélt sokadikat. Mégis tudom, ha új esztendő hajnalára ébredek, új erővel és bizalommal veszem tudomásul, hogy nem vagyok készen az örökkévalóságra, és van még feladatom a múlandó világon. Még van mit tennem, hogy elmondhassam, érdemes volt születnem és élnem e világon. Miből merítem ezt a készséget és hajlandóságot 1995. küszöbén? Nyilván a megismert világ rendjéből, amelyhez tartozom. Az emberi történelem eligazításából, amely nélkül nem lennék itt, és természetesen eddig kifogástalan életalapnak bizonyuló keresztény hitemből. Nem emlékszem, hogy valaha is más jutott volna eszembe, mint az, hogy ez a világ teremtésétől fogva egységes cél útján halad. Ez a mindenség az élet beteljesülése szolgálatában bontakozik. Azért született az anyag mindenhol érvényes törvényeivel, hogy létrehozza a csillagok világát, és benne ezt a földet, melyen Teremtőjének szándéka szerint létrejött az élet. Azért bontakozott ki az ezerarcú élet, hogy benne immár önmaga életét alakító emberi családunk vegye át a továbbhaladás munkálását. Nekünk kell vállalni az ősember fossziliáiban tanúsítottan már ismert és várt el nem múló élet előkészítését. Erről annyira meg vagyok győződve, hogy önmagában is elég ahhoz, hogy szeressem és szolgáljam az életet, amíg lehet. Szolgálni kell úgy, ahogyan van. Tudom, véges az élet a világ előhaladásának mai fokán. A világ marad: fényes és árnyékos, derűs és borongós, örvendező és kesergő. Mert ami véges, annak két oldala van. Minden emberé ilyen, és ilyen is marad. Ilyen lesz az új esztendő is. Teremtett voltunk velejárója. Mást mondani és ígérni csak hazugság lehet. Ha az embernek szolgálnia kell az élet beteljesedésének művét, akkor alkalmas is rá. Alkalmas arra, hogy értelmével, akaratával a történelemben felismerje Teremtője eligazítását. Ez lesz most is életet szolgáló új esztendőm világító útmutatása. Hosszú volt az emberiség útja saját teremtett voltának felismerésétől Jézus Krisztusig, aki az idők teljességében, minden idők számára meghirdette, hogyan kell az ő üres sírjával evilágból kitörölhetetlenül meghirdetett életteljességet tovább munkálni. Hogyan kell minden embernek az élet kibontakozását tovább szolgálni az út végéig, az új ég és új föld elérkezéséig. Nincsenek ezért más szabályaim az élet idei szolgálatához, mint Jézus Krisztus szabályai, az általa adott eszmény és életút. Jó volt eddig járni rajta, és bízom benne, hogy végig is járhatom. Ami előre vitte az élet szolgálatát az általa ismert világban, megegyezik szavával. Lehet, hogy megkérdezik tőlem, miért mégis oly siralmas a Krisztust ismerők életszolgálata. — Igen, a véges világhoz hozzá tartozik, hogy a tudomány történetét meg lehet írni, mint tévedések történetét, a nagy művészi alkotások megannyi selejt között születnek. Az emberiség történetét és benne a kereszténység történetét is meg lehet írni, mint az élet elleni tettek, mint a bűneink történetét. Ezért lett törvénye a világnak az állandó megújulás kötelessége. Nem az lakik tiszta otthonban, aki sohasem takarít, hanem aki mindig takarít. Nem annak terem a kertje, aki sohasem gyomlál, hanem aki rendszeresen gyomlál. Nem az az emberi élet viszi előre a világot, és nyújtja a visszatekintés örömét, amely hibátlan, hanem amely megismerte és járta a megváltás ajándéka folytán kimeríthetetlen megtérésnek és önmaga megújításának, a világ javításának útját. Tudjuk azt is, hogy erre az életre teszi rá Isten is koronaként az üdvösség ajándékát. Hány embernek kell ezt átlátnia és megvalósítania? Nem lehet statisztikai törvényt felállítani, de bizonyos, hogy aki a világot ilyennek alkotta, számolt benne a világ törvényeinek, hozzánk intézett szavának és irgalmassága ajándékának emberek közti szerepével. Ezért az embereket egymásért felelősnek teremtette. Mégpedig keveseket sokakért és hatékonyan. — Ilyen a világ: a sóból nem kell sok, hogy megóvjon a romlástól. A mécsesnek kicsi a lángja, de megvilágítja a szobát, és kevés kovász jóízűvé teszi az egész kenyeret. Ábrahám tíz igazért megmenthette volna Szodomát. Ebből született a francia megállapítás. „Une âme qui monte ne monte pas seul, une âme qui, monte éleve le monde." „Egy ember, aki felfelé megy, nem megy egyedül, egy ember aki felfelé megy, emeli a világot.” Így próbálok indulni az új esztendőben, így nézhetek majd vissza rá megelégedéssel. Jöjjön velem, aki szereti az életet, a jövőt és a mindezt adó Jóistent. Jöjjön, aki mindig el akarja mondani, hogy érdemes volt születnie és élnie a világon.