Új Ember, 1995 (51. évfolyam, 1/2423-53/2475. szám)

1995-01-01 / 1. (2423.) szám

KO KD CM *-i in X O rM o :p O'. ’CD K o •'—I - i— 'ID I U_J es az ídi évzárás ’ így is lehet... 2. oldal ity-ház Budán 4. oldal ' lelkiismerete sz tevékenységéről 4. oldal sony Erdélyben György írása 5. oldal vés Olvasónknak is, eredményes boldog újesztend­őt kíván szeretettel Új Ember Szerkesztősége és Kiadóhivatala­i- a "O­r­i ri­o Együtt, mindig együtt Lélekben már korábban meg­kezdtük a következő egyházi évet. Újév napján mégis köteles­ségünknek érezzük, hogy visszate­kintve mérleget készítsünk, elha­tározásokat tegyünk, latolgassuk, mit kellene jobban, okosabban tennünk. Talán megértik olvasó­ink, ha ezúttal közös kincsünk, az Új Ember perspektívájából próbá­lom megtenni mindezt. Már csak azért is kötelességemnek érzem megtenni, mert az elmúlt időszak­ban annyi szeretetet, megértést ta­pasztaltunk, hogy nemcsak erőt, hanem reményt is meríthettünk belőle az elkövetkezőkre. Tudjuk, nem mindig voltunk ké­pesek arra, hogy látható módon jelét adjuk hálánknak, megvála­szolatlan levelek, elintézetlen ügyek, bírálat nélkül maradt írá­sok tornyosulnak előttünk, újra meg újra lelkifurdalást keltve. Még jobban kellene gazdálkodnunk erőinkkel, de így sem tudnánk a dolgok végére járni. El kell monda­nom, bennem napról napra a biz­tonság érzését keltik a levélhal­mok, még ha képtelenek vagyunk is mindegyikre válaszolni. Azt a tudatot erősítik bennünk, hogy nem vagyunk egyedül, magunkra hagyatva. Személyesen ismert és ismeretlen olvasók sokasága tá­mogat, informád, bírál vagy buzdít, még az sem ritkaság, hogy minden „érdek nélkül" írnak nekünk, s ilyesmit olvashatunk a levél végén: „miért írtam le mindezt, nem is tu­dom, jól esett elmondani valaki­nek.” Épp ezt szeretnénk elérni. Hogy az Új Ember ne csak újság legyen, ne csak hétről-hétre megérkező ol­vasnivaló, hanem valaki, akit meg lehet szólítani, akivel párbeszédet lehet kezdeni, lehet dicsérni és szidni, de ha szidják, akkor is sze­retik, mint a gyereket, amikor rossz fát tett a tűzre. Hadd ne a nehézségekről, szo­morúságainkról, keserveinkről szóljak. Minek beszélni arról, amit napról napra átélünk? Sokkal ör­­vendetesebb, szívet melengetőbb azokat az apró szeretet-üzeneteket számba venni, amelyek megerősí­tenek, lelkünkbe ivódnak, azt su­gallják: érdemes csinálni, nem szabad csüggedeznünk. Néha ma­gam is úgy éreztem az elmúlt év­ben: elnyelnek a bajok, a betegsé­gek. S akkor valaki azt írta: közö­sen imádkoznak értem. Egyszeri­ben mintha jobban éreztem volna magam. Nehéz volna megfogal­mazni azt az érzést, azt a tudatot, hogy az ember szerető, imádkozó közösség tagja. S ugyanezt a fel­szabadító érzést valamennyien át­éltük és átéljük. Az Új Ember min­den munkatársa azzal a meggyő­ződéssel tevékenykedhetik, hogy közösség tagja, figyelnek rá, vissz­hangja van a szavainak. A mai világban sokszor nehéz tájékozódnunk. Hová, merre men­jünk? Aztán az ember beleolvas az új katekizmusba, és teljesen egyértelművé válik számára: ez a természetes állapot. Botladozunk sebeket kapunk, bizonytalanko­dunk, így haladunk Isten népe­ként a nagy cél felé. Botorkál, oly­kor eltéved az Új Ember is. De mindig segítő kezek nyúlnak felé, nehogy elmerüljön. S a magunk szerény lehetőségei szerint mi is óvjuk, vigyázzuk annak a mécses­nek a lángocskáját, amelyet az előző nemzedék nagyjai vettek ke­zükbe, s adták át nekünk, akik még érezhetjük kezük melegét, s hallani véljük figyelmeztetésüket: ne legyünk méltatlanok arra, amit ők annyi nehézségtől nyomasztva oly szépen végeztek. Mostanában, hogy fél évszáza­dos jubileumunkat üljük, még többet gondolunk rájuk. Vissza­idézzük egy-egy jellegzetes szójárá­sukat, gesztusukat, visszapergetve a lassan sárguló lapokat, amelyek ma is égetnek, mert a keresztény elkötelezettség, a hivatástudat, az önfeláldozás izzik bennük. És ha csüggedni kezdünk, rögtön szé­gyenkezve gondolunk arra, meny­nyivel nehezebb volt az ő helyze­tük. Akkor is, ott is, a sokféle nyo­más és korlátozás idején az olva­sók szeretete adta nekik az erőt a kitartáshoz és a lebírhatatlan re­ményt. 1985-ben járhattunk. Üldögél­tem a Kútvölgyi úti kórház rende­lőjében. A mellettem lévő idős úr hozzám fordult: „Az elvtárs is a partizánoktól jött?" „Nem — vála­szoltam. — Az Új Embertől." Derű uralkodott el az ideges várakozók között. „Nahát, az elvtársnak mi­lyen remek a humora!" Pedig némi büszkeséggel szok­tam mondani, hogy az Új Ember­hez tartozom. Egy nagy és össze­tartó család legfiatalabbja voltam valaha, amolyan „szaladj-ide-sza­­ladj-oda" szerepkörben, de már akkor is átmelegített a szeretet, s megéreztem: egy nagy családnak is része lehetek, amelynek min­denhol vannak tagjai. S ugyanez a tudat él bennem ma is. Most, amikor új naptárt teszünk magunk elé, azt kívánom, sokáig éljen együtt e nagy család szere­­tetben, békességben, azzal a céltu­dattal, amelynek nem árthatnak a hétköznapok gondjai. Segítsen bennünket Isten kegyelme, hogy így lehessen. Rónay László 1995. január 1. KATOLIKUS HETILAP Ára: 20.é Ft LI. évf. 1. (2423.) II. János Pál pápa üzenete a béke világnapjára A békére nevelő nő 1995 kezdetén „szomorú felhívást” intézett a Szentatya a világ minden jóakaratú emberéhez. Meglátása szerint a különböző földrészek lakosságát nyomasztó igazságtalanság már elviselhetetlen. Ezért: Itt az idő, hogy a szavakról a tettekre térjünk: az egyes polgárok és a családok, a hívők és az egyházak, az államok és a nemzetközi szervezetek, érezzék magukat mind arra indítva, hogy megújult elkötelezettséggel vegyék kezükbe a béke előmozdí­tásának ügyét! Jól tudjuk, ez milyen nehéz vállalkozás. Ahhoz, hogy valóban hatékony és tartós legyen, nem kor­látozódhat az együttélés külső szempontjaira, in­kább a lelkekre és az emberi méltóság megújított lelkiismeretének felébresztésére kell irányulnia. Új­ra nyomatékosan kell megállapítani: valódi békes­ség nem jöhet létre, csak az emberi személy méltó­ságának minden szinten történő elismerése által, felkínálva minden egyes embernek a lehetőséget, hogy ennek a méltóságnak megfelelően éljen. (...) A nők és a békére nevelés Békére nevelni annyit jelent, mint megnyitni az értelmet és a szíveket XXIII. János pápa Pacem­on terris enciklikája értékeinek elfogadására. Ezek egy béke, tá/SHA PPSíi al­rpján vetik meg: az igaz­ságra, az igazságosságra, a szeretetre és a szabad­ságra vonatkoznak. Egy nevelői tervről van szó, amely átjárja az egész életet, s ami egy egész életen át tart. Ez a nevelés önmagáért és másokért felelős (Folytatás a 6. oldalon) SEREGÉLY ISTVÁN ÉRSEK: Hogyan tovább? Újévi gondolatok Megint megértem egy esztendőt. Immár, a nem remélt sokadikat. Mégis tudom, ha új esztendő hajnalára ébredek, új erővel és bizalommal veszem tudomásul, hogy nem vagyok készen az örökkéva­lóságra, és van még feladatom a múlandó világon. Még van mit tennem, hogy elmondhassam, érde­mes volt születnem és élnem e világon. Miből merítem ezt a készséget és hajlandóságot 1995. küszöbén? Nyilván a megismert világ rendjé­ből, amelyhez tartozom. Az emberi történelem el­igazításából, amely nélkül nem lennék itt, és ter­mészetesen eddig kifogástalan életalapnak bizo­nyuló keresztény hitemből. Nem emlékszem, hogy valaha is más jutott volna eszembe, mint az, hogy ez a világ teremtésétől fogva egységes cél útján halad. Ez a mindenség az élet be­teljesülése szolgálatában bontakozik. Azért született az anyag mindenhol érvényes törvényeivel, hogy létre­hozza a csillagok világát, és benne ezt a földet, melyen Teremtőjének szándéka szerint létrejött az élet. Azért bontakozott ki az ezerarcú élet, hogy benne immár önmaga életét alakító emberi családunk ve­gye át a továbbhaladás munkálását. Nekünk kell vállalni az ősember fossziliáiban tanúsítottan már ismert és várt el nem múló élet előkészítését. Erről annyira meg vagyok győződve, hogy önma­gában is elég ahhoz, hogy szeressem és szolgáljam az életet, amíg lehet. Szolgálni kell úgy, ahogyan van. Tudom, véges az élet a világ előhaladásának mai fokán. A világ marad: fényes és árnyékos, de­rűs és borongós, örvendező és kesergő. Mert ami véges, annak két oldala van. Minden emberé ilyen, és ilyen is marad. Ilyen lesz az új esztendő is. Te­remtett voltunk velejárója. Mást mondani és ígérni csak hazugság lehet. Ha az embernek szolgálnia kell az élet beteljese­désének művét, akkor alkalmas is rá. Alkalmas arra, hogy értelmével, akaratával a történelemben felismerje Teremtője eligazítását. Ez lesz most is életet szolgáló új esztendőm világító útmutatása. Hosszú volt az emberiség útja saját teremtett voltá­nak felismerésétől Jézus Krisztusig, aki az idők tel­jességében, minden idők számára meghirdette, ho­gyan kell az ő üres sírjával evilágból kitörölhetetle­nül meghirdetett életteljességet tovább munkálni. Hogyan kell minden embernek az élet kibontakozá­sát tovább szolgálni az út végéig, az új ég és új föld elérkezéséig. Nincsenek ezért más szabályaim az élet idei szol­gálatához, mint Jézus Krisztus szabályai, az általa adott eszmény és életút. Jó volt eddig járni rajta, és bízom benne, hogy végig is járhatom. Ami előre vitte az élet szolgálatát az általa ismert világban, megegyezik szavával. Lehet, hogy megkérdezik tőlem, miért mégis oly siralmas a Krisztust ismerők életszolgálata. — Igen, a véges világhoz hozzá tartozik, hogy a tudo­mány történetét meg lehet írni, mint tévedések tör­ténetét, a nagy művészi alkotások megannyi selejt között születnek. Az emberiség történetét és benne a keresz­ténység történetét is meg lehet írni, mint az élet elleni tettek, mint a bűneink történetét. Ezért lett törvénye a világnak az állandó megújulás köteles­sége. Nem az lakik tiszta otthonban, aki sohasem takarít, hanem aki mindig takarít. Nem annak te­rem a kertje, aki sohasem gyomlál, hanem aki rendszeresen gyomlál. Nem az az emberi élet viszi előre a világot, és nyújtja a visszatekintés örömét, amely hibátlan, hanem amely megismerte és járta a megváltás ajándéka folytán kimeríthetetlen meg­térésnek és önmaga megújításának, a világ javítá­sának útját. Tudjuk azt is, hogy erre az életre teszi rá Isten is koronaként az üdvösség ajándékát. Hány embernek kell ezt átlátnia és megvalósíta­nia? Nem lehet statisztikai törvényt felállítani, de bizonyos, hogy aki a világot ilyennek alkotta, szá­molt benne a világ törvényeinek, hozzánk intézett szavának és irgalmassága ajándékának emberek közti szerepével. Ezért az embereket egymásért fe­lelősnek teremtette. Mégpedig keveseket sokakért és hatékonyan. — Ilyen a világ: a sóból nem kell sok, hogy megóvjon a romlástól. A mécsesnek kicsi a lángja, de megvilágítja a szobát, és kevés kovász jóízűvé teszi az egész kenyeret. Ábrahám tíz igazért megmenthette volna Szodomát. Ebből született a francia megállapítás. „Une âme qui monte ne monte pas seul, une âme qui, monte éleve le monde." „Egy ember, aki felfelé megy, nem megy egyedül, egy ember aki felfelé megy, emeli a világot.” Így próbálok indulni az új esztendőben, így néz­hetek majd vissza rá megelégedéssel. Jöjjön velem, aki szereti az életet, a jövőt és a mindezt adó Jóis­tent. Jöjjön, aki mindig el akarja mondani, hogy érdemes volt születnie és élnie a világon.

Next