Új Ember, 1996 (52. évfolyam, 1/2476-52/2527. szám)

1996-05-26 / 21. (2496.) szám

1996. május 26 - tí­ímée^­__________Élő egyház A templomi közösség kovász­a hithez 75 éves a vecsési felsőtelepi plébánia • Vecsés község Felsőtelep nevű ré­sze a századforduló után rohamos fejlődésnek indult. Köszönhette mindezt a főváros közelségének, a vasútépítésnek, a vidéki élet már akkor vonzó szépségének. Tisztvi­selők, iparosok, kereskedők, vas­utasok telepedtek le a területen. 1909- ben elemi iskola épült, a felső­telepi polgári leányiskolában 1912- ben kezdődött meg a tanítás. A község talán legszegényebb idejé­ben felépült az új templom — mondja Szigetvári Imre, a jelenlegi esperes plébános. A felsőtelepi plé­bániatemplomot 1921. április 21-én szentelték fel. A jubileumi hangverseny előtt né­hány perccel még izgult a zenekart vezénylő Somogyi Lajos, hátha nem lesz telt ház. Tévedett: a hívők s talán nem hívők is megtöltötték a padso­rokat. A Cocerto Harmonico zenekar — amely a vecsési és környező köz­ségek zeneiskolai művésztanáraiból alakult — elragadó Mozart muzsiká­val tette méltóvá az évfordulót. Fehér Jánosnak, a község akkori plébánosának támadt a gondolata 1910- ben, hogy templomot kellene építeni Felsőtelepen apácazárdával, kollégiummal, iskolaépülettel. A község tehetősebb és szegényebb polgárai adományokkal járultak hozzá az építés anyagi fedezetéhez. Fehér János anyai örökségét aján­lotta fel a nemes célra. A templom berendezési tárgyainak adományo­zóit, készítőit hosszasan sorolhat­nánk. Mindenképpen említésre méltó, hogy a frissen felszentelt or­gonát ifjú zenészként Ferencsik Já­nos, a későbbi világhírű karmester szólaltatta meg elsőként 1925-ben. A második világháború idején a németek fel akarták robbantani a templomot, mivel a toronyból a gyorsan előre nyomuló oroszok tü­zet nyithattak volna rájuk. A rob­bantást Verney Kornél plébános és az iskolában tanító kalocsai nővé­rek akadályozták meg. Az időseb­bek úgy mesélik, Kornél atya előbb beszélt a németekkel, aztán teljes papi díszben, az apácákkal egye­temben bevonult a templomba. Az életük árán készek voltak megvé­deni azt, bátorságuk eltántorította szándékuktól a német katonákat. A templomot a nyolcvanas évek elején renoválták: arányos méretei, szépen csengő harangjai, színes üvegablakai méltán vonzzák a messze földről érkezőket is. Az 1946- os kitelepítés ugyanis nem kímélte a német származású vecsésieket sem. De amikor a még élők és az utódok hazajönnek szülőföldjükre, örömmel mutatják meg nekik a templomot. Mintha egy kiőváros vagy a kerület középpontjának szánták volna az egykori építtetők. De ebből nem lett sok az idők folyamán. Fennállásának hetvenöt eszten­deje alatt rengeteg ember lelki épü­lését szolgálta a templom. Mikor a jelenről, a hétköznapokról kérde­zem, Szigetvári Imre plébános ko­mor tényeket említ. — Idén harminchat temetés volt, és mindössze hat keresztelés. Csak kincstári optimizmus vélheti, hogy minden a legnagyobb rendben van. Sok szép dolog is akad persze. A plébánia melletti iskolában például a beiratkozó gyerekek szüleitől megkérdezik katolikus-e, ha igen, a gyerek máris hittanosnak tekinthe­tő. A kicsiknél órarendben van a hittan. Hatodikos korukban sokan rájönnek: semmi bajuk sem lesz ab­ból, ha nem jönnek hittanra, temp­lomba. Gyakran kérdezik: meddig kell még templomba járnunk?! Ez le­hangoló. Bár nem csoda: a keresz­tényi élet szempontjából nincs szülői hátterük. A szüleik közül alig járnak szentmisére néhányan. S ne vegye zokon senki: alig látom a templom­ban az ismerős tanári arcokat. A felsőtelepi plébánián valami­kor hat-hét pap látta el a teendőket és rengeteget segítettek az apácák. Ma egyedül Imre atya — túl a hat­vanon — és öt hitoktató. Érthető az aggodalma: a lelkipásztori munkát ilyen formában, ilyen öreg papok­kal, szinte képtelenség úgy végez­ni, ahogyan kellene. A jó hitoktató akkor sem tudna ebből megélni, ha több órát kapna, olyan kevés az a néhány száz forint. Persze csak a napi munkájuk mellett tudnak itt dolgozni, arról nem beszélve, hogy az iskola sem teszi lehetővé a folya­matos hitoktatást.­­ Mélyebb hitre volna szüksé­günk mindannyiunknak. A meg­újulást nehezen képzelhetjük el úgy az egyházban, hogy valami nagy stratégiát lebontunk egyházközsé­gekre. Hanem ahogy az élet mutat­ja, tavasszal minden virág, minden fa tudja, mi a dolga, csak hagyni kell! Szerintem ezért nagyon nagy dolog, hogy szabadon lehet vallá­sos módon élni. Az Új Emberben is olvasok arról, ki hogyan teremt kö­zösséget. Elámulok: csupa apostol van a magyar egyházban, virágzik minden. De ha egy kicsit a dolgok mögé nézünk, kiderül, hogy egy hatodikos osztály harminc katoli­kus gyerekéből talán három akad, aki korának megfelelően megismeri Jézus Krisztust. Be kell látnunk, hogy az idősebb gyerekekkel alig tudunk szót érteni, kontaktust ki­alakítani, ami szükséges volna. Mi, papok kevesen vagyunk és öregek vagyunk. Sokszor túl sokat várnak tőlünk, és keveset az emberek belső megújulásától. Fia sok ember keresi a belső utat, az Úristen megmutatja nekik. A hithez, amely kialakul és megérik az emberben, ahhoz per­sze kovász lehet a templomban működő kisebb-nagyobb közösség. A közösséget hagyni kell élni, ter­mészetesen úgy, hogy a pap — ha már a tavaszt említettük — jó ker­tész legyen. Valóban akkor működik egy egy­házközség, ha hagyják, vallja Szu­csák János is, akinek az édesapja kántor volt a plébánián. Ő a felesé­gével Könyves Tóth Katalinnal irá­nyítja az ifjúsági közösséget a plé­bánián. János a gitáros énekegyüt­test vezeti, Katalin hitoktató. A 15-30 év közötti fiatalok járnak hozzájuk. A közelmúltban megjelent első zenei kazettájuk. János úgy látja: örömteli, ha azt érzik a fiatalok, hogy tehetnek valamit az egyházért, és azt nem kell titkolni. Ezért jó élni az utóbbi évek lehetőségeivel. Friss szellemet jelez, hogy történészt, pszichológust is meghívnak közösségi óráikra. Utób­bit például azért, hogy többet meg­tudjanak korosztályuk személyiség­­fejlődéséről. — Mindig megbeszéljük, mire van igényük. Azt tapasztalom, azért nehéz ezzel a korosztállyal szót érteni, mert nagyon nehezen tudják saját problémáikat megfogal­mazni. Őszinték, lelkesek, de nagyon nehéz kibontakoztatni őket. Ezt a problémát nehéz persze a családjuk­tól elkülöníteni, ahol évtizedekig rengeteg tabu téma volt, mint a sze­xualitás vagy akár maga a vallás is. Mivel az élőben lévő hitnek a plébánián működő közösség lehet a kovásza, Szucsák Jánosék gon­dolnak a jövőre: ha a nyolcadikat elvégzettekben látják az igényt, több kiscsoportot indítanának saját vezetővel, így gyarapodhat a kö­zösség. A 75 éves vecsési felsőtelepi plé­bániatemplom toronyórája évekkel ezelőtt megállt. De alatta megmoz­dult az idő és az élet. Szulyovszky Csaba Magyar—lengyel életszentség „Virágos kert Pannónia..." címmel nemzetünk és hazánk ismert és ke­véssé ismert szentjeiről és boldog­jairól jelent meg két éve egy érde­kes könyv, Puskely Mária munkája. A 189. lapon olvasható: „Árpád-házi Boldog Kinga 1224—1292 Szandec. IV. Béla és Laszkarisz Mária legidősebb leánya, Szemérmes Boleszláv lengyel király hitvese, majd annak halála után kla­­rissza apáca. — VIII. Sándor pápa (1689-1691) avatta boldoggá 1690- ben. — XI. Kelemen pápa 1715-ben Lengyelország és Litvánia védő­szentjévé nyilvánította." Három lappal odább pedig Ár­pád-házi Boldog Jolántáról (1235/39—1298. június 11. Gniezno) ezt olvashatjuk: „IV. Béla és Laszka­risz Mária hetedik leánya. A tatár ve­szély elől apja lengyel földre menekí­tette, és Kinga oltalmára bízta. Tizen­hét éves korában Jámbor Boleszláv, pomerániai fejedelem hitvese lett. A krakkói székesegyházban kötöttek házasságot 1256-ban. Huszonhárom évig éltek példás családi életet, há­rom gyermekük született. Amikor férje hadba vonult, s ez gyakran megtörtént, Jolánta imáival és vezek­­léseivel kísérte őt. Békében is férje ol­dala mellett állt, együtt járták az or­szágot, gyógyították a háború ütötte sebeket, igazságot osztottak. 1279- ben elhunyt Boleszláv, s Jolánta, el­rendezve gyermekei sorsát, belé­pett a szandeci kolostorba, ahol már nővére Kinga várt rá. Tizenkét évet élt még imában és áldozatok­ban. A gnieznói kolostorban temet­ték el. Sírja a sok csoda következté­ben lengyel zarándokhellyé vált. — XII. Leó pápa avatta boldoggá 1827-ben." Az ószandeci klarissza kolostor ma is élő rendház Lengyelország déli, a Kárpátok hegylánca felőli ré­szén. A városka lengyel neve Stary Lacz (ejtsd: Sztari Szoncs) Nowy Targ járásban. Klarissza kolostorá­nak bronz kapuját egyfelől a szent­koronás magyar címer, másfelől a klarissza rendi címer díszíti. Zarándokutat szervez a „Loko­motív" budapesti utazási iroda úgy, hogy éppen Boldog Jolánta napján, június 15-én érkeznének oda a Budapestről autóbusszal induló za­rándokok, akik azonban 13-án indul­va Krakkót és a Magas-Tátra alján lé­vő Zakopane üdülőhelyet is meglá­togatnák. A Szandecből hazafelé ve­zető úton pedig a kassai Szent Erzsé­bet székesegyház megtekintése is programpont. A zarándoklatot kato­likus pap kíséri. Jelentkezéseket elfogad az utazá­si iroda (Bp. I. Szilágyi D. tér 1. Lem. Giczy Kálmánné) és az alábbi plébániák, illetve lelkészségek: Bp. II. Máriaremete; Bp. VIII. Jézus Szí­ve plébánia; Bp. V. Szent István ba­zilika, Bp. V. Pesti ferencesek, Bp. II. Budai ferencesek — mindenütt a sekrestyében. V.T. Pászthory Valter halálára Tudta, hogy súlyos beteg, de biza­kodott. Tudta, hogy műtét előtt áll, de szentbeszédet fogalmazott a Te Deumra, és a jövő évi hittan tanme­netén gondolkodott. A hálaadást — most már érte is — nekünk kell el­mondanunk. Valter atya május 14- én, hatvannégy éves korában sú­lyos, de méltósággal viselt szenve­dés után meghalt. Egészen fiatalon választott hiva­tást: a pesti bencés gimnázium el­végzése után bencésnek jelentke­zett. Példaképei, hivatástudatának alakítói olyan bencés tanárok vol­tak mint Csizmadia Gerő, Szunyogh Xavér és Szívós Donát. 1950-ben a már államosított gimnáziumban érettségizett, majd augusztusban Pannonhalmán beöltözött. 1956-tól az egyetem kémia-biológia szakán folytatta korábban megkezdett ta­nulmányait. Ugyanebben az évben szentelték pappá. Tanári diplomája megszerzésével vált teljessé hármas hivatása: bencés szerzetes, pap és tanár. Azonnal osztályfőnök és pre­fektus lett. Rendtársai, diákjai min­den területen a maximumra törek­vő embernek ismerték. „Nincs un­dorítóbb a középszerű embernél" — vallotta. Hármas hivatását egy­ségben élte meg: diákjai számára a nap minden percében lelkivezető volt, szaktárgyait a legfrissebb ku­tatási eredmények figyelembe véte­lével, s a legújabb módszerekkel oktatta, bencésként imádkozott és dolgozott. Markáns stílusa megosz­totta a környezetét: diákokat, szülő­ket, rendtársakat is. Tevékenysége összességében sikeres volt, élvezte az akkori főapát, Legányi Norbert bi­zalmát, tanítványai eredményesek voltak. Az első tragédia 1965 Szil­veszterén történt. Egy általa veze­tett baradlai barlangtúrán három fiatalember meghalt. A következő nyáron pedig egy fiatal lány — volt tanítványának nővére — közös ka­jakozás után kishíján a Balatonba veszett. Az aggteleki szerencsétlen­séget követően nem sikerült per­döntő bizonyítékot találni ellene. A balatoni eset aztán kapóra jött az akkori hatalomnak, mivel szerették volna Legányi Norbert főapátot el­távolítani. A két ügyet összevonták, Pászthory Valtert hat évre ítélték. Elmondta akkor a bíróság előtt, ké­sőbb baráti beszélgetésekben, nyi­latkozatokban megerősítette: „Nem világi hatalmaknak tartozom szám­adással, de lelkiismeretem tiszta, a tragédiáért és a majdnem balesetért nem terhel személyes felelősség." A bíróságon a Nagy Imrét halálra íté­lő „vérbíró" ítélkezett fölötte. A börtönéveket úgy élte át, mint­ha szigorú szerzetben lenne, így emlékezett erre az időre: „Az aláza­tosságot és az engedelmességet nem itt kezdtem tanulni, így hát nem fogtak ki rajtam." Harmadolás után szabadult, de papi funkciót nem tölthetett be, Pannonhalmára nem mehetett vissza. Amikor Szennay András sze­mélyében újra lett főapátja a rend­nek, s Csizmadia Gerő Győrbe került házfőnöknek, őt is hívták, így lett győri házgondnok. Közel húsz éven át főzött, mosott, átalakításo­kat és építkezéseket irányított — prefektusi, tanári szívvel. Korábbi hivatását így átformálva dolgozott, s győri évei alatt a rendház teljes építészeti és műszaki felújítása is megvalósult. 1990-ben új lehetőségek nyíltak a rend előtt, s ő is új feladatot kapott: a tihanyi — ismét bencés — plébá­nia vezetését bízták rá. Itt is a „Val­ter atyai" lendülettel és energiával látott munkához. Folytatta a temp­lom és az orgona restaurálását, a „volt apátsági múzeumból" bencés apátsági múzeum lett, kiharcolta, hogy az apátság épülete ismét a rendé legyen. Örömmel foglalko­zott újra gyerekekkel, hittant taní­tott. Arról álmodott, hogy a Tihanyi Bencés Apátság a hazáért való imádság, a kiengesztelődés helye, továbbképzések, lelkigyakorlatok, találkozások helyszíne lesz. 1994- ben, a gyermekek nevelésének sze­­retetétől vezetve, a budai Szent Be­nedek Bencés Általános Iskola és Gimnázium hittanára, az iskola­­szervezés és fejlesztés apostola lett. Az utóbbi években — talán az újabb és újabb megpróbáltatások is közrejátszottak ebben — ő még bírta, a szervezete azonban már kevésbé. Néhány napra többször kórházba kényszerült, lábfájdalmát alig tudta leplezni. Húsvét második vasárnap­ján „szenzációs hírt" közölt a diák­misén: „Meghalt a halál". Tíz nap múlva operálták, és ezután nem állt lábra többé. Nehéz túrákon, a bör­tönben megtanulta, hogyan lehet zord körülmények között misézni. Kórházi ágyán, elfúló lélegzettel, alig mozduló kézzel is naponta misézett, amíg eszméleténél volt. Ha baráti lá­togató érkezett, vele mondta a zso­lozsmát. Május 14-én, négy eszmélet­len nap után testét legyőzte a rák. Hat évvel ezelőtt, amikor Tihanyba került, megkérdeztem tőle: boldog-e? Ezt válaszolta: „Amikor pappá szen­teltek, úgy éreztem, az életem betelje­sedett. Akármi történik ezután, akár­hol leszek, papként tudok működni. Ezzel a perspektívával mindegy, mit hoz az élet, a legfontosabb megvan. Ez az életem, törekvéseim alapja, bol­dogságom biztosítéka." Szikora József­Fotó: Vitray Valter atya búcsúztatása és testének be­­szentelése május 24-én délután 3 órakor lesz a Fő utcai kapucinus templomban. Június 1-én 11 órakor temetik Tihany­ban, a bencés apátsági templomban.

Next