Új Ember, 1996 (52. évfolyam, 1/2476-52/2527. szám)
1996-05-26 / 21. (2496.) szám
1996. május 26 - tíímée^__________Élő egyház A templomi közösség kovásza hithez 75 éves a vecsési felsőtelepi plébánia • Vecsés község Felsőtelep nevű része a századforduló után rohamos fejlődésnek indult. Köszönhette mindezt a főváros közelségének, a vasútépítésnek, a vidéki élet már akkor vonzó szépségének. Tisztviselők, iparosok, kereskedők, vasutasok telepedtek le a területen. 1909- ben elemi iskola épült, a felsőtelepi polgári leányiskolában 1912- ben kezdődött meg a tanítás. A község talán legszegényebb idejében felépült az új templom — mondja Szigetvári Imre, a jelenlegi esperes plébános. A felsőtelepi plébániatemplomot 1921. április 21-én szentelték fel. A jubileumi hangverseny előtt néhány perccel még izgult a zenekart vezénylő Somogyi Lajos, hátha nem lesz telt ház. Tévedett: a hívők s talán nem hívők is megtöltötték a padsorokat. A Cocerto Harmonico zenekar — amely a vecsési és környező községek zeneiskolai művésztanáraiból alakult — elragadó Mozart muzsikával tette méltóvá az évfordulót. Fehér Jánosnak, a község akkori plébánosának támadt a gondolata 1910- ben, hogy templomot kellene építeni Felsőtelepen apácazárdával, kollégiummal, iskolaépülettel. A község tehetősebb és szegényebb polgárai adományokkal járultak hozzá az építés anyagi fedezetéhez. Fehér János anyai örökségét ajánlotta fel a nemes célra. A templom berendezési tárgyainak adományozóit, készítőit hosszasan sorolhatnánk. Mindenképpen említésre méltó, hogy a frissen felszentelt orgonát ifjú zenészként Ferencsik János, a későbbi világhírű karmester szólaltatta meg elsőként 1925-ben. A második világháború idején a németek fel akarták robbantani a templomot, mivel a toronyból a gyorsan előre nyomuló oroszok tüzet nyithattak volna rájuk. A robbantást Verney Kornél plébános és az iskolában tanító kalocsai nővérek akadályozták meg. Az idősebbek úgy mesélik, Kornél atya előbb beszélt a németekkel, aztán teljes papi díszben, az apácákkal egyetemben bevonult a templomba. Az életük árán készek voltak megvédeni azt, bátorságuk eltántorította szándékuktól a német katonákat. A templomot a nyolcvanas évek elején renoválták: arányos méretei, szépen csengő harangjai, színes üvegablakai méltán vonzzák a messze földről érkezőket is. Az 1946- os kitelepítés ugyanis nem kímélte a német származású vecsésieket sem. De amikor a még élők és az utódok hazajönnek szülőföldjükre, örömmel mutatják meg nekik a templomot. Mintha egy kiőváros vagy a kerület középpontjának szánták volna az egykori építtetők. De ebből nem lett sok az idők folyamán. Fennállásának hetvenöt esztendeje alatt rengeteg ember lelki épülését szolgálta a templom. Mikor a jelenről, a hétköznapokról kérdezem, Szigetvári Imre plébános komor tényeket említ. — Idén harminchat temetés volt, és mindössze hat keresztelés. Csak kincstári optimizmus vélheti, hogy minden a legnagyobb rendben van. Sok szép dolog is akad persze. A plébánia melletti iskolában például a beiratkozó gyerekek szüleitől megkérdezik katolikus-e, ha igen, a gyerek máris hittanosnak tekinthető. A kicsiknél órarendben van a hittan. Hatodikos korukban sokan rájönnek: semmi bajuk sem lesz abból, ha nem jönnek hittanra, templomba. Gyakran kérdezik: meddig kell még templomba járnunk?! Ez lehangoló. Bár nem csoda: a keresztényi élet szempontjából nincs szülői hátterük. A szüleik közül alig járnak szentmisére néhányan. S ne vegye zokon senki: alig látom a templomban az ismerős tanári arcokat. A felsőtelepi plébánián valamikor hat-hét pap látta el a teendőket és rengeteget segítettek az apácák. Ma egyedül Imre atya — túl a hatvanon — és öt hitoktató. Érthető az aggodalma: a lelkipásztori munkát ilyen formában, ilyen öreg papokkal, szinte képtelenség úgy végezni, ahogyan kellene. A jó hitoktató akkor sem tudna ebből megélni, ha több órát kapna, olyan kevés az a néhány száz forint. Persze csak a napi munkájuk mellett tudnak itt dolgozni, arról nem beszélve, hogy az iskola sem teszi lehetővé a folyamatos hitoktatást. Mélyebb hitre volna szükségünk mindannyiunknak. A megújulást nehezen képzelhetjük el úgy az egyházban, hogy valami nagy stratégiát lebontunk egyházközségekre. Hanem ahogy az élet mutatja, tavasszal minden virág, minden fa tudja, mi a dolga, csak hagyni kell! Szerintem ezért nagyon nagy dolog, hogy szabadon lehet vallásos módon élni. Az Új Emberben is olvasok arról, ki hogyan teremt közösséget. Elámulok: csupa apostol van a magyar egyházban, virágzik minden. De ha egy kicsit a dolgok mögé nézünk, kiderül, hogy egy hatodikos osztály harminc katolikus gyerekéből talán három akad, aki korának megfelelően megismeri Jézus Krisztust. Be kell látnunk, hogy az idősebb gyerekekkel alig tudunk szót érteni, kontaktust kialakítani, ami szükséges volna. Mi, papok kevesen vagyunk és öregek vagyunk. Sokszor túl sokat várnak tőlünk, és keveset az emberek belső megújulásától. Fia sok ember keresi a belső utat, az Úristen megmutatja nekik. A hithez, amely kialakul és megérik az emberben, ahhoz persze kovász lehet a templomban működő kisebb-nagyobb közösség. A közösséget hagyni kell élni, természetesen úgy, hogy a pap — ha már a tavaszt említettük — jó kertész legyen. Valóban akkor működik egy egyházközség, ha hagyják, vallja Szucsák János is, akinek az édesapja kántor volt a plébánián. Ő a feleségével Könyves Tóth Katalinnal irányítja az ifjúsági közösséget a plébánián. János a gitáros énekegyüttest vezeti, Katalin hitoktató. A 15-30 év közötti fiatalok járnak hozzájuk. A közelmúltban megjelent első zenei kazettájuk. János úgy látja: örömteli, ha azt érzik a fiatalok, hogy tehetnek valamit az egyházért, és azt nem kell titkolni. Ezért jó élni az utóbbi évek lehetőségeivel. Friss szellemet jelez, hogy történészt, pszichológust is meghívnak közösségi óráikra. Utóbbit például azért, hogy többet megtudjanak korosztályuk személyiségfejlődéséről. — Mindig megbeszéljük, mire van igényük. Azt tapasztalom, azért nehéz ezzel a korosztállyal szót érteni, mert nagyon nehezen tudják saját problémáikat megfogalmazni. Őszinték, lelkesek, de nagyon nehéz kibontakoztatni őket. Ezt a problémát nehéz persze a családjuktól elkülöníteni, ahol évtizedekig rengeteg tabu téma volt, mint a szexualitás vagy akár maga a vallás is. Mivel az élőben lévő hitnek a plébánián működő közösség lehet a kovásza, Szucsák Jánosék gondolnak a jövőre: ha a nyolcadikat elvégzettekben látják az igényt, több kiscsoportot indítanának saját vezetővel, így gyarapodhat a közösség. A 75 éves vecsési felsőtelepi plébániatemplom toronyórája évekkel ezelőtt megállt. De alatta megmozdult az idő és az élet. Szulyovszky Csaba Magyar—lengyel életszentség „Virágos kert Pannónia..." címmel nemzetünk és hazánk ismert és kevéssé ismert szentjeiről és boldogjairól jelent meg két éve egy érdekes könyv, Puskely Mária munkája. A 189. lapon olvasható: „Árpád-házi Boldog Kinga 1224—1292 Szandec. IV. Béla és Laszkarisz Mária legidősebb leánya, Szemérmes Boleszláv lengyel király hitvese, majd annak halála után klarissza apáca. — VIII. Sándor pápa (1689-1691) avatta boldoggá 1690- ben. — XI. Kelemen pápa 1715-ben Lengyelország és Litvánia védőszentjévé nyilvánította." Három lappal odább pedig Árpád-házi Boldog Jolántáról (1235/39—1298. június 11. Gniezno) ezt olvashatjuk: „IV. Béla és Laszkarisz Mária hetedik leánya. A tatár veszély elől apja lengyel földre menekítette, és Kinga oltalmára bízta. Tizenhét éves korában Jámbor Boleszláv, pomerániai fejedelem hitvese lett. A krakkói székesegyházban kötöttek házasságot 1256-ban. Huszonhárom évig éltek példás családi életet, három gyermekük született. Amikor férje hadba vonult, s ez gyakran megtörtént, Jolánta imáival és vezekléseivel kísérte őt. Békében is férje oldala mellett állt, együtt járták az országot, gyógyították a háború ütötte sebeket, igazságot osztottak. 1279- ben elhunyt Boleszláv, s Jolánta, elrendezve gyermekei sorsát, belépett a szandeci kolostorba, ahol már nővére Kinga várt rá. Tizenkét évet élt még imában és áldozatokban. A gnieznói kolostorban temették el. Sírja a sok csoda következtében lengyel zarándokhellyé vált. — XII. Leó pápa avatta boldoggá 1827-ben." Az ószandeci klarissza kolostor ma is élő rendház Lengyelország déli, a Kárpátok hegylánca felőli részén. A városka lengyel neve Stary Lacz (ejtsd: Sztari Szoncs) Nowy Targ járásban. Klarissza kolostorának bronz kapuját egyfelől a szentkoronás magyar címer, másfelől a klarissza rendi címer díszíti. Zarándokutat szervez a „Lokomotív" budapesti utazási iroda úgy, hogy éppen Boldog Jolánta napján, június 15-én érkeznének oda a Budapestről autóbusszal induló zarándokok, akik azonban 13-án indulva Krakkót és a Magas-Tátra alján lévő Zakopane üdülőhelyet is meglátogatnák. A Szandecből hazafelé vezető úton pedig a kassai Szent Erzsébet székesegyház megtekintése is programpont. A zarándoklatot katolikus pap kíséri. Jelentkezéseket elfogad az utazási iroda (Bp. I. Szilágyi D. tér 1. Lem. Giczy Kálmánné) és az alábbi plébániák, illetve lelkészségek: Bp. II. Máriaremete; Bp. VIII. Jézus Szíve plébánia; Bp. V. Szent István bazilika, Bp. V. Pesti ferencesek, Bp. II. Budai ferencesek — mindenütt a sekrestyében. V.T. Pászthory Valter halálára Tudta, hogy súlyos beteg, de bizakodott. Tudta, hogy műtét előtt áll, de szentbeszédet fogalmazott a Te Deumra, és a jövő évi hittan tanmenetén gondolkodott. A hálaadást — most már érte is — nekünk kell elmondanunk. Valter atya május 14- én, hatvannégy éves korában súlyos, de méltósággal viselt szenvedés után meghalt. Egészen fiatalon választott hivatást: a pesti bencés gimnázium elvégzése után bencésnek jelentkezett. Példaképei, hivatástudatának alakítói olyan bencés tanárok voltak mint Csizmadia Gerő, Szunyogh Xavér és Szívós Donát. 1950-ben a már államosított gimnáziumban érettségizett, majd augusztusban Pannonhalmán beöltözött. 1956-tól az egyetem kémia-biológia szakán folytatta korábban megkezdett tanulmányait. Ugyanebben az évben szentelték pappá. Tanári diplomája megszerzésével vált teljessé hármas hivatása: bencés szerzetes, pap és tanár. Azonnal osztályfőnök és prefektus lett. Rendtársai, diákjai minden területen a maximumra törekvő embernek ismerték. „Nincs undorítóbb a középszerű embernél" — vallotta. Hármas hivatását egységben élte meg: diákjai számára a nap minden percében lelkivezető volt, szaktárgyait a legfrissebb kutatási eredmények figyelembe vételével, s a legújabb módszerekkel oktatta, bencésként imádkozott és dolgozott. Markáns stílusa megosztotta a környezetét: diákokat, szülőket, rendtársakat is. Tevékenysége összességében sikeres volt, élvezte az akkori főapát, Legányi Norbert bizalmát, tanítványai eredményesek voltak. Az első tragédia 1965 Szilveszterén történt. Egy általa vezetett baradlai barlangtúrán három fiatalember meghalt. A következő nyáron pedig egy fiatal lány — volt tanítványának nővére — közös kajakozás után kishíján a Balatonba veszett. Az aggteleki szerencsétlenséget követően nem sikerült perdöntő bizonyítékot találni ellene. A balatoni eset aztán kapóra jött az akkori hatalomnak, mivel szerették volna Legányi Norbert főapátot eltávolítani. A két ügyet összevonták, Pászthory Valtert hat évre ítélték. Elmondta akkor a bíróság előtt, később baráti beszélgetésekben, nyilatkozatokban megerősítette: „Nem világi hatalmaknak tartozom számadással, de lelkiismeretem tiszta, a tragédiáért és a majdnem balesetért nem terhel személyes felelősség." A bíróságon a Nagy Imrét halálra ítélő „vérbíró" ítélkezett fölötte. A börtönéveket úgy élte át, mintha szigorú szerzetben lenne, így emlékezett erre az időre: „Az alázatosságot és az engedelmességet nem itt kezdtem tanulni, így hát nem fogtak ki rajtam." Harmadolás után szabadult, de papi funkciót nem tölthetett be, Pannonhalmára nem mehetett vissza. Amikor Szennay András személyében újra lett főapátja a rendnek, s Csizmadia Gerő Győrbe került házfőnöknek, őt is hívták, így lett győri házgondnok. Közel húsz éven át főzött, mosott, átalakításokat és építkezéseket irányított — prefektusi, tanári szívvel. Korábbi hivatását így átformálva dolgozott, s győri évei alatt a rendház teljes építészeti és műszaki felújítása is megvalósult. 1990-ben új lehetőségek nyíltak a rend előtt, s ő is új feladatot kapott: a tihanyi — ismét bencés — plébánia vezetését bízták rá. Itt is a „Valter atyai" lendülettel és energiával látott munkához. Folytatta a templom és az orgona restaurálását, a „volt apátsági múzeumból" bencés apátsági múzeum lett, kiharcolta, hogy az apátság épülete ismét a rendé legyen. Örömmel foglalkozott újra gyerekekkel, hittant tanított. Arról álmodott, hogy a Tihanyi Bencés Apátság a hazáért való imádság, a kiengesztelődés helye, továbbképzések, lelkigyakorlatok, találkozások helyszíne lesz. 1994- ben, a gyermekek nevelésének szeretetétől vezetve, a budai Szent Benedek Bencés Általános Iskola és Gimnázium hittanára, az iskolaszervezés és fejlesztés apostola lett. Az utóbbi években — talán az újabb és újabb megpróbáltatások is közrejátszottak ebben — ő még bírta, a szervezete azonban már kevésbé. Néhány napra többször kórházba kényszerült, lábfájdalmát alig tudta leplezni. Húsvét második vasárnapján „szenzációs hírt" közölt a diákmisén: „Meghalt a halál". Tíz nap múlva operálták, és ezután nem állt lábra többé. Nehéz túrákon, a börtönben megtanulta, hogyan lehet zord körülmények között misézni. Kórházi ágyán, elfúló lélegzettel, alig mozduló kézzel is naponta misézett, amíg eszméleténél volt. Ha baráti látogató érkezett, vele mondta a zsolozsmát. Május 14-én, négy eszméletlen nap után testét legyőzte a rák. Hat évvel ezelőtt, amikor Tihanyba került, megkérdeztem tőle: boldog-e? Ezt válaszolta: „Amikor pappá szenteltek, úgy éreztem, az életem beteljesedett. Akármi történik ezután, akárhol leszek, papként tudok működni. Ezzel a perspektívával mindegy, mit hoz az élet, a legfontosabb megvan. Ez az életem, törekvéseim alapja, boldogságom biztosítéka." Szikora JózsefFotó: Vitray Valter atya búcsúztatása és testének beszentelése május 24-én délután 3 órakor lesz a Fő utcai kapucinus templomban. Június 1-én 11 órakor temetik Tihanyban, a bencés apátsági templomban.