Új Ember, 1996 (52. évfolyam, 1/2476-52/2527. szám)
1996-05-26 / 21. (2496.) szám
G fifímSegÜNNEP Rónai György A nyelvek csodája Pünkösd az értés és a megértés csodája is. Értjük még a szeretet szavait? Vagy t Mit csináltak ezek a „galileai férfiak", miután az Olajfák hegyéről visszatértek Jeruzsálembe, és „fölmentek az emeleti terembe"? Mit csinált ez a pásztor nélkül maradt nyáj? „Egy színes lélekkel állhatatosan imádkoztak"; ennyit mond róluk az írás; és még azt, hogy egy napon Péter szólásra emelkedik, és a zsoltár szavaira hivatkozva, melyek szerint „tisztségét kapja meg más", javaslatot tesz Júdás elárvult helyének betöltésére. Megejtik a sorsolást, és Mátyást „a többi tizenegy apostol közé sorolják". Aztán tovább imádkoznak és várnak. Mire várnak? Most már tudják, hogy amit a szívük mélyén olyan titkon és makacsul reméltek, semmiképp sem fog megtörténni „mostanában". Egyáltalán, ez az egész kérdés „nem rájuk tartozik". Világosan, félreérthetetlenül megkapták a választ, mintegy búcsúzóul, hagyatékul, végső eligazításul, hogy nem erről van szó. Nincs szó semmiféle „helyreállításról". Őrájuk valami egészen más tartozik: az, hogy „tanúságot tegyenek róla", Jézusról, Jeruzsálemben és Jeruzsálemen kívül, „egészen a föld végső határáig". Péter mindenesetre megjegyzi: Mátyást is azért választatja meg, hogy „velük együtt tanúskodjék". És velük együtt várjon. Egy pillanatnyilag képtelen perspektívában. Összebújva, bezárkózva egy „emeleti teremben", ahol nincsenek többen százhúsznál még egy olyan fontos aktusnál sem, amilyen az apostol-választás. Ezzel a maroknyi, megfélemedett férfival és aszszonnyal állítja szembe egy homályos ígéret, vagy inkább megbízás „a föld végső határainak" távlatát. Majd megkapjátok hozzá az erőt, mondja ugyanaz a búcsúígéret. Erőt mond, lelket, Szentlelket, de semmi olyasmit, ami az emberi gondolkodás szerint valóban konkrét, hatékony, fogható. Nem kecsegtet „helyreállítással", amikor is az apostolok netán mind egy-egy tartomány élére kerülnének a visszaállított országban, és módjuk nyílnék Isten országának erőteljes adminisztratív földi megszervezésére. Nem beszél hatalomról, fegyverről, seregekről. Erő és Lélek ebben a távlatban már-már utópiának tetszik, ha ugyan nem iróniának. Nincs semmitek, egy emeleti termen és a félelmeteken javul. Meg „a föld végső határain" kívül. S amellett itt vagyok nektek én, aki elmentem tőletek. Meg az Erő Lelke, akit megígértem. Mit gondolhattak erről a Lélekről, amíg megígért eljövetelét várták? Egyáltalán, mit gondoltak, miről gondolkodtak, miről beszélgettek együtt mind, akik az emeleti teremben voltak, vagy félrevonulva külön a tizenkettő? Ha a Kereszthalál el is vert minden földi reményt, ki tudja, a Föltámadás üres sírjánál nem hajtott-e ki újra egy-egy szívben a földi bizakodás. Kihajtott, bizonyosan kihajtott. Különben nem hangzanék föl még az utolsó pillanatban is a kérdés: „Tehát mostanában állítod helyre Izrael országát?" De most már tudják, megföllebbezhetetlenül, hogy nem. Ez az idő, a mennybemeneteltől pünkösdig: ez lehetett az apostolok, és az egész kis közösség számára a döntő és végleges átértékelés ideje. Most döbbentek rá igazán, hogy végérvényesen más szinten kell gondolkodniuk. Határul megkapták „a föld végső határait", de hozzá „fegyverül" semmi mást, mint a „tanúságtételt". Sejtik, hogy amennyit az idők folyamán esetenkint, koronkint a tanúságtételből föladnak, annyit fognak veszíteni, törvényszerűen, „határaikból", mégha más eszközökkel, más „fegyverekkel" akár minden addiginál meszszebbre terjesztik is a határaikat? Sejtik, hogy minden hódítás, ami nem tanúság, előbb-utóbb veszteséggé fog válni? Sejtik, hogy viszont ez a tanúság képes a legreménytelenebbnek látszó pillanatokban is jóváírni a rosszat? Nem, aligha sejtik. Legföljebb azt sejtik, sőt már egyre inkább tudják is talán, hogy mostantól fogva másként kell gondolkodniuk. Más perspektívában kell látniuk a dolgokat, a dolgukat, feladatukat, szerepüket, hivatásukat. És soha többé nem szabad visszaesniük a korábbi álmokba, korábbi tervezgetésekbe, korábbi vágyakba, korábbi szóhasználatba. Egyszer és mindenkorra le kell tenniük a hatalom ábrándjairól, képzeleteiről és fogalmairól, a tanúság fáradhatatlan gyakorlatában. Ez az erejük, és ehhez ígérte meg nekik a távozó Jézus a Lélek erejét. Erre választják már Mátyást is. Nem egy nemlétező sereg nemlétező osztagának várományos kapitányául, hanem „hogy velük együtt tanúskodjék az ő föltámadásáról". Amiben az is benne van: életéről és tanításáról. Ilyen várakozások és ilyen töprengések közt érkezhetett el az első keresztény pünkösd. Amikor megkapják a megígért Lelket, a megígért Lélek megígért erejét. Nem valami palotában vagy piacon, még csak a templom tornácán sem. Nem olyan helyen, ahonnét a hódításokat szokták elindítani. Hanem a töprengések, félelmek és remények helyén, „ugyanazon a helyen", mint az írás mondja, ugyanabban az emeleti teremben, ahol ezt az ingyen ajándékot kivárták, kiimádkozták, kiérdemelték. Ezt a szegény termet, ezt a rejtezkedő házat „tölti be a zúgás", nem a palotákat, csarnokokat, vagy éppenséggel kaszárnyákat. Jeruzsálem tele zarándokokkal,de a Lélek tüzes nyelvei nem a zarándokok szállásain és piacán lobbannak föl, hanem az „emeleti teremben". Ott, ahol már végbement a nagy átértékelés, ahol már nem várnak mást, csak a Lelket, a Lélek erejét a tanúsághoz, és nem akarnak már mást, „a föld határáig", csak tanúskodni. A zúgásra összeszaladnak „a mindenféle nemzetből ott tartózkodó istenfélő zsidók", a „galileai férfiak" hangja fogadja őket. Ezt a hangot kiki a maga nyelvén hallja. „Hogyan hallhatja mindegyikünk a saját anyanyelvét?" — kérdezik ámuldozva. Hogyan lehet, hogy ezek a galileaiak „a mi nyelvünkön hirdetik Isten csodás tetteit"? Hogyan lehet? Úgy, hogy most megszólal egy nemzetek fölötti, egyetemes nyelv. Kétségkívül ez történt: megszólalt az Egyház egyetemes nyelve, amely lényegében se nem arámi, se nem méd, se nem pártus, se nem latin, hanem mindezekben és mindezek fölött keresztény. „A nyelvi És „hogyan hallhatja mindegyikünk a saját anyanyelvét"? Úgy, hogy amit mondanak, amit hirdetnek, „Isten csodálatos tettei", vagyis Jézus tanúsága és tanítása egyetemes anyanyelve minden embernek, az emberi ős-anyanyelv, a valóban emberi, emberivé tisztult ember anyanyelve, az emberivé nemesült, vagy tudatosult természet nyelve. Közös nyelv, és közérthető. De ugyanakkor mindenki a saját nyelvén érti: egyetemessége nem megsemmisíteni akarja a különöst, hanem különössége színeiben és ízeiben a saját mivoltában segíteni egyetemessé. A méd nem hiába méd és a pártus nem hiába pártus: mindegyik egy-egy külön szín az egyetemes színképben, s akármelyik nélkül egy árnyalattal szegényebb lenne az emberiség egyetemes színképe. Az Egyház hajnalán ezt is jelenti a nyelvek csodája. .. (A Zakeus a fügefán című kötet most megjelent, második kiadásából.) Carlo Maria Martini bíboros, milánói érsek Találkozhatunk-e Bábelben? „Az egész földnek egy nyelve és egyféle beszéde volt" — olvashatjuk Mózes első könyvében. A Biblia így idealizálja azokat a boldog ősidőket, amikor az emberek könnyen és spontán módon megértették egymást. Ám miután az emberek belesodródtak abba a hatalmas erőfeszítéssel járó munkába, amely mindenható technikájukat lett volna hivatva felmagasztalni — nem bírták ki a feszültségeket, összekeveredtek, és szétszóródtak. Ezt a zűrzavart a Biblia mint isteni büntetést tartja számon, amely a város nevét örökre összeköti a nyelvek zűrzavarának szimbólumával, illetve azzal a fáradozással, ahogy az emberek és a kultúrák próbálják egymást megérteni. „Ezért nevezték azt Bábelnek, mert ott zavarta össze az Úr az egész föld nyelvét" (I Móz 11, 9). A meg nem értés szimbóluma Bábel tehát jelképül szolgál a képtelenségre, hogy az összes emberi lény egyetlen nyelven érthesse meg egymást. Olyan jeleket idéz fel gondolatvilágunkban, melyek ha egymásra halmozódnak, összezavarodnak, és kioltják egymás jelentését. Bábel az elmaradt találkozók helyszíne: a nyelvek nem értik meg egymást, többszörös félreértések születnek, és az emberek nem találkoznak. Legfeljebb hajbakapnak, kölcsönösen idegesítik egymást, sőt, vannak olyanok is, akik azért panaszkodnak, mert mások nem értik meg azt, amit mondanak. Bábel az anti-kommunikálás jelképe, a küszködésé, és a félreérthetőségé, amelynek az ember ki van téve a földön. Bábel egyben annak a kultúrának a szimbóluma is, amelyben az üzenetek egymásra halmozódása és összevisszasága végül félreértésekhez vezet. Lehetséges a találkozás? Felvetődik a már sokszor elhangzott kérdés: hogyan találjuk meg a mai Bábelben ismét az igaz, az autentikus kommunikációt, amelyben a szavak, a gesztusok és jelek a maguk útján haladnak, összegyűjtve és értelmezve megértésre és szimpátiára találnak. Találkozhatunk-e ebben a Bábelben, beilleszthető-e egy mégoly zavaros kultúrába egy autentikus találkozás? Lehetséges-e ma kommunikálni a családban, a társadalomban, az egyházban, az interperszonális kapcsolatokban? Hogyan legyünk jelen a tömegtájékoztatási eszközökben anélkül, hogy szó s képözönnel árasztanánk el a hallgatóságot? Miképpen tanulhatnánk meg annak a módját, hogyan kell hitelesen és hatásosan közvetíteni mondanivalónkat a tömegkultúrában és tömegkommunikációban? Az ember kommunikációs betegségére vonatkozó kérdésekre egy csodás gyógyulást idézzünk fel válaszul. Nézzük meg Jézust abban a pillanatban, amikor egy kommunikációra képtelen embert kigyógyít bajából. Márk evangéliumában (7, 31-37) egy süketnéma felépüléséről olvashatunk. Szent Ambrus ezzel a jelenettel kapcsolatban — akár a keresztelési szertartás esetében is — a „nyitás misztériumáéról beszél: „Krisztus bemutatta ezt a misztériumot az Evangéliumban, amikor meggyógyította a süketnémát." A kommunikáció mai kihívásai Vajon miért van az, hogy a kommunikálás, mely egyébként örök téma — különleges aktualitást nyert a '90- es évek elején? Szükségünk van arra, hogy Európa országai meg tudjanak tenni egy hatalmas lépést egymás felé a kommunikáció területén — mondotta a „Lélek Európájáról" szólva II. János Pál pápa 1990 januárjában, a Szentszékhez akkreditált diplomatákhoz szólva. Ez a kötelezettség az egyházra is vonatkozik, de ökumenikus kötelezettség is, s egyben az életkörülmények jobbítását, a béke, az igazság és minden egyes ember környezetének védelmét is jelenti. Ezt a feladatot vállalták az európai egyházak képviselői Bázelban 1989 májusában. Kommunikációs képességünkben tapasztalható minőségi ugrás hiányában nem használtuk még ki ezt a gondviselésszerű alkalmat, amely talán egyedülálló történelmünkben. A harmadik világból érkezők egyre erőteljesebb jelenléte tapasztalható a mi egyházmegyénkben is. Ez a jelenség a keresztény közösséget nem csupán segítségnyújtásra hívja fel, hanem arra is, hogy megteremtse az alapját olyan Európának, amely képes békében, és igazságban élni, kizárva a gettók és faji konfliktusok kockázatát. Hasonló jelenség az úgynevezett „déli kérdés", Itália déli és északi részeinek egymáshoz való viszonya, amellyel kapcsolatban az olasz egyház az 1989-ben kiadott levelében aggodalmának adott hangot. 1989. december 6-án Szent Ambrusról beszélve magam is szóvá tettem, hogy a helyzet minket a kölcsönös megértésre, a testvériségre és egymás elfogadására kötelez. Az elmúlt hónapok eseményei nem könnyítették meg ezt a feladatot. Az Olasz Püspöki Kar által a '90-es évekre közzétett levélben, a szeretetről szóló témakör a testvéries kommunikáció gyakorlatáról immár felkészülten ért bennünket. A küszöbön álló 2000. év nagy jubileumára való felkészülésre már első enciklikájában felszólított II. János Pál pápa. Próbáljuk a harmadik évezred előestéjét úgy megélni, hogy az egyben erőfeszítés is legyen a mindenki felé való nyitásra az új evangelizációra. A hit közlése nem rekedhet kívül a tömegkommunikációs eszközök világán, mely az európai kultúra egyre inkább megszokott színterévé válik, és ami azzal fenyeget, hogy hatalmával képes lenyelni minden olyan üzenetet, mely nem egyértelmű a versengés és a siker kultúrájának nevében. Hogy ebben az „elmédiásított" Európában lehetségessé váljék az üzenet autentikus közlése, fejlesztenünk kell kommunikációs képességünket, hogy aztán azt az Evangélium szolgálatába állíthassuk. Fordította: Lukács László Az ábi „Ki nyitja meg a betett könyvet? Ki szegi meg a töretlen időt? Lapozza fel hajnaltól hajnalig emelve és ledöntve lapjait ? Az ismeretlen tűzvészébe nyúlni ki merészel közülünk? S ki merészt a csukott könyv leveles sűrűjében, ki mer kutatni? S hogy mer puszta ki És ki nem fél közülünk? Ki ne félni midőn szemét az Isten is lehunyja, és leborulnak minden angyalok, és elsötétül minden kreatúra? A bárány az, ki nem fél közülünk, egyedül ő, a bárány, kit megöltek. Végigkocog az üvegtengeren és trónra száll. És megnyitja a köny (Pilinszky János: Introitusz) Talán nem lepődnek meg , hogy Pilinszky János versét idéző kiállítás képeit nézegetve úgy stem, hogy Olescher Tamás abba könyvből másolta ki őket, amely bárány nyit meg az Isten trón előtt. Művészettörténeti előzmér után kutatva eszünkbe juthat más könyvek is. A későközépkor kora reneszánsz hórás könyvei, a lyekben ugyanilyen paradicso tiszta színekkel találkozunk, kép és bibliai szövegnek, egyáltalán nek és betűnek ugyanazzal a nai testvéri barátságával, amely Olef Tamás műveiben is kedves meglátésként hat reánk. Eszünkbe jutnak a ravennai templomok mozai, amelyek közt úgy jár-kel a terlomlátogató, mintha álmai közt vesne eligazodást. Pilinszky János a modern szín és a modern művészet legnagy gondjának a szakrális megrendi ■V . Kosztos Fiam még első elemibe járt, mikor nem szerették Petőfit a portások? Ek e jeles költőnk ellen — legalább tét portások. Később rájöttem, hogy tan kortársakról. A hatéves kisfiú nem ért ismert, aztán képzeletével legendát svünket is, bűvös félreértések által, mogam is gyermekkoromból. Az óvoda Urunkban. Akkoriban már tudtam, és micsoda az a bűj. Minthogy azon képzeltem, hogy a mi urunkban egyes tárgy lehet, egy kehelyhez vagy egy attani, évekig ez a kép jelent meg lelken .