Új Ember, 1996 (52. évfolyam, 1/2476-52/2527. szám)

1996-05-26 / 21. (2496.) szám

G fifímSeg­ÜNNEP Rónai­ György A nyelvek csodája Pünkösd az értés és a megértés csodája is. Értjük még a szeretet szavait? Vagy t M­it csináltak ezek a „galileai férfiak", miután az Olajfák hegyéről visszatértek Jeru­zsálembe, és „fölmentek az emeleti terembe"? Mit csinált ez a pásztor nélkül maradt nyáj? „Egy színes­ lé­­lekkel állhatatosan imádkoztak"; ennyit mond róluk az írás; és még azt, hogy egy napon Péter szólásra emelkedik, és a zsoltár szavaira hi­vatkozva, melyek szerint „tisztségét kapja meg más", javaslatot tesz Júdás elárvult helyének betöltésére. Megej­tik a sorsolást, és Mátyást „a többi tizenegy apostol közé sorolják". Aztán tovább imádkoznak és vár­nak. Mire várnak? Most már tudják, hogy amit a szívük mélyén olyan tit­kon és makacsul reméltek, semmi­képp sem fog megtörténni „mostaná­ban". Egyáltalán, ez az egész kérdés „nem rájuk tartozik". Világosan, fél­reérthetetlenül megkapták a választ, mintegy búcsúzóul, hagyatékul, vég­ső eligazításul, hogy nem erről van szó. Nincs szó semmiféle „helyreállí­tásról". Őrájuk valami egészen más tartozik: az, hogy „tanúságot tegye­nek róla", Jézusról, Jeruzsálemben és Jeruzsálemen kívül, „egészen a föld végső határáig". Péter mindenesetre megjegyzi: Má­tyást is azért választatja meg, hogy „velük együtt tanúskodjék". És ve­lük együtt várjon. Egy pillanatnyilag képtelen pers­pektívában. Összebújva, bezárkózva egy „emeleti teremben", ahol nincse­nek többen százhúsznál még egy olyan fontos aktusnál sem, amilyen az apostol-választás. Ezzel a marok­nyi, megfélemedett férfival és asz­­szonnyal állítja szembe egy homá­lyos ígéret, vagy inkább megbízás „a föld végső határainak" távlatát. Majd megkapjátok hozzá az erőt, mondja ugyanaz a búcsúígéret. Erőt mond, lelket, Szentlelket, de semmi olyasmit, ami az emberi gondolko­dás szerint valóban konkrét, haté­kony, fogható. Nem kecsegtet „hely­reállítással", amikor is az apostolok netán mind egy-egy tartomány élére kerülnének a visszaállított ország­ban, és módjuk nyílnék Isten orszá­gának erőteljes adminisztratív földi megszervezésére. Nem beszél hata­lomról, fegyverről, seregekről. Erő és Lélek ebben a távlatban már-már utópiának tetszik, ha ugyan nem iró­niának. Nincs semmitek, egy emeleti termen és a félelmeteken ja­vul. Meg „a föld végső határain" kívül. S amellett itt vagyok nektek én, aki el­mentem tőletek. Meg az Erő Lelke, akit megígértem. Mit gondolhattak erről a Lélekről, amíg megígért eljövetelét várták? Egyáltalán, mit gondoltak, miről gondolkodtak, miről beszélgettek együtt mind, akik az emeleti terem­ben voltak, vagy félrevonulva külön a tizenkettő? Ha a Kereszthalál el is vert minden földi reményt, ki tudja, a Föltámadás üres sírjánál nem haj­­tott-e ki újra egy-egy szívben a földi bizakodás. Kihajtott, bizonyosan kihajtott. Kü­lönben nem hangzanék föl még az utolsó pillanatban is a kérdés: „Tehát mostanában állítod helyre Izrael or­szágát?" De most már tudják, megföllebbez­­hetetlenül, hogy nem. Ez az idő, a mennybemeneteltől pünkösdig: ez lehetett az apostolok, és az egész kis közösség számára a döntő és végle­ges átértékelés ideje. Most döbbentek rá igazán, hogy végérvényesen más szinten kell gondolkodniuk. Határul megkapták „a föld végső határait", de hozzá „fegyverül" semmi mást, mint a „tanúságtételt". Sejtik, hogy amennyit az idők folyamán eseten­­kint, koronkint a tanúságtételből föl­adnak, annyit fognak veszíteni, tör­vényszerűen, „határaikból", mégha más eszközökkel, más „fegyverek­kel" akár minden addiginál mesz­­szebbre terjesztik is a határaikat? Sej­tik, hogy minden hódítás, ami nem tanúság, előbb-utóbb veszteséggé fog válni? Sejtik, hogy viszont ez a tanú­ság képes a legreménytelenebbnek látszó pillanatokban is jóvá­írni a rosszat? Nem, aligha sejtik. Legföljebb azt sejtik, sőt már egyre inkább tudják is talán, hogy mostan­tól fogva másként kell gondolkodni­uk. Más perspektívában kell látniuk a dolgokat, a dolgukat, feladatukat, szerepüket, hivatásukat. És soha töb­bé nem szabad visszaesniük a koráb­bi álmokba, korábbi tervezgetésekbe, korábbi vágyakba, korábbi szóhasz­nálatba. Egyszer és mindenkorra le kell tenniük a hatalom ábrándjairól, képzeleteiről és fogalmairól, a tanú­ság fáradhatatlan gyakorlatában. Ez az erejük, és ehhez ígérte meg nekik a távozó Jézus a Lélek erejét. Erre választják már Mátyást is. Nem egy nemlétező sereg nemlétező osztagának várományos kapitányá­ul, hanem „hogy velük együtt tanús­kodjék az ő föltámadásáról". Amiben az is benne van: életéről és tanításá­ról. Ilyen várakozások és ilyen töpren­gések közt érkezhetett el az első ke­resztény pünkösd. Amikor megkap­ják a megígért Lelket, a megígért Lé­lek megígért erejét. Nem valami pa­lotában vagy piacon, még csak a templom tornácán sem. Nem olyan helyen, ahonnét a hódításokat szok­ták elindítani. Hanem a töprengések, félelmek és remények helyén, „ugyanazon a helyen", mint az írás mondja, ugyanabban az emeleti te­remben, ahol ezt az ingyen ajándékot kivárták, kiimádkozták­, kiérdemel­ték. Ezt a szegény termet, ezt a rejtez­­kedő házat „tölti be a zúgás", nem a palotákat, csarnokokat, vagy éppen­séggel kaszárnyákat. Jeruzsálem tele zarándokokkal,­­de a Lélek tüzes nyelvei nem a zarándokok szállásain és piacán lobbannak föl, hanem az „emeleti teremben". Ott, ahol már végbement a nagy átértékelés, ahol már nem várnak mást, csak a Lelket, a Lélek erejét a tanúsághoz, és nem akarnak már mást, „a föld határáig", csak tanúskodni. A zúgásra összeszaladnak „a min­denféle nemzetből ott tartózkodó is­tenfélő zsidók", a „galileai férfiak" hangja fogadja őket. Ezt a hangot ki­ki a maga nyelvén hallja. „Hogyan hallhatja mindegyikünk a saját anya­nyelvét?" — kérdezik ámuldozva. Hogyan lehet, hogy ezek a galileaiak „a mi nyelvünkön hirdetik Isten cso­dás tetteit"? Hogyan lehet? Úgy, hogy most megszólal egy nemzetek fölötti, egyetemes nyelv. Kétségkívül ez tör­tént: megszólalt az Egyház egyete­mes nyelve, amely lényegében se nem arámi, se nem méd, se nem pár­tus, se nem latin, hanem mindezek­ben és mindezek fölött keresztény. „A nyelvi És „hogyan hallhatja mindegyi­künk a saját anyanyelvét"? Úgy, hogy amit mondanak, amit hirdet­nek, „Isten csodálatos tettei", vagyis Jézus tanúsága és tanítása egyetemes anyanyelve minden embernek, az emberi ős-anyanyelv, a valóban em­beri, emberivé tisztult ember anya­nyelve, az emberivé nemesült, vagy tudatosult természet nyelve. Közös nyelv, és közérthető. De ugyanakkor mindenki a saját nyelvén érti: egyetemessége nem megsemmisíteni akarja a különöst, hanem különössége színeiben és íze­iben a saját mivoltában segíteni egye­temessé. A méd nem hiába méd és a pártus nem hiába pártus: mindegyik egy-egy külön szín az egyetemes színképben, s akármelyik nélkül egy árnyalattal szegényebb lenne az em­beriség egyetemes színképe. Az Egyház hajnalán ezt is jelenti a nyelvek csodája. .. (A Zakeus a fügefán című kötet most megjelent, második kiadásából.) Carlo Maria Martini bíboros, milánói érsek Találkozhatunk-e Bábelben? „Az egész földnek egy nyelve és egyféle beszéde volt" — olvashatjuk Mózes első könyvében. A Biblia így idealizálja azokat a boldog ősidőket, amikor az emberek könnyen és spontán módon megértették egymást. Ám miután az emberek belesodród­tak abba a hatalmas erőfeszítéssel já­ró munkába, amely mindenható technikájukat lett volna hivatva fel­magasztalni — nem bírták ki a fe­szültségeket, összekeveredtek, és szétszóródtak. Ezt a zűrzavart a Bib­lia mint isteni büntetést tartja szá­mon, amely a város nevét örökre összeköti a nyelvek zűrzavarának szimbólumával, illetve azzal a fára­dozással, ahogy az emberek és a kul­túrák próbálják egymást megérteni. „Ezért nevezték azt Bábelnek, mert ott zavarta össze az Úr az egész föld nyelvét" (I Móz 11, 9). A meg nem értés szimbóluma Bábel tehát jelképül szolgál a képte­lenségre, hogy az összes emberi lény egyetlen nyelven érthesse meg egy­mást. Olyan jeleket idéz fel gondolat­­világunkban, melyek ha egymásra halmozódnak, összezavarodnak, és kioltják egymás jelentését. Bábel az elmaradt találkozók helyszíne: a nyelvek nem értik meg­­ egymást, többszörös félreértések születnek, és az emberek nem találkoznak. Leg­feljebb hajbakapnak, kölcsönösen idegesítik egymást, sőt, vannak olya­nok is, akik azért panaszkodnak, mert mások nem értik meg azt, amit mondanak. Bábel az anti-kommunikálás jelké­pe, a küszködésé, és a félreérthetősé­­gé, amelynek az ember ki van téve a földön. Bábel egyben annak a kultúrának a szimbóluma is, amelyben az üzene­tek egymásra halmozódása és össze­visszasága végül félreértésekhez vezet. Lehetséges a találkozás? Felvetődik a már sokszor elhangzott kérdés: hogyan találjuk meg a mai Bábelben ismét az igaz, az autenti­kus kommunikációt, amelyben a sza­vak, a gesztusok és jelek a maguk út­ján haladnak, összegyűjtve és értel­mezve megértésre és szimpátiára ta­lálnak. Találkozhatunk-e ebben a Bábel­ben, beilleszthető-e egy mégoly za­varos kultúrába egy autentikus talál­kozás? Lehetséges-e ma kommuni­kálni a családban, a társadalomban, az egyházban, az interperszonális kapcsolatokban? Hogyan legyünk je­len a tömegtájékoztatási eszközök­ben anélkül, hogy szó­ s képözönnel árasztanánk el a hallgatóságot? Mi­képpen tanulhatnánk meg annak a módját, hogyan kell hitelesen és ha­tásosan közvetíteni mondanivalón­kat a tömeg­kultúrában és tömeg­kommunikációban? Az ember kommunikációs betegsé­gére vonatkozó kérdésekre egy cso­dás gyógyulást idézzünk fel vála­szul. Nézzük meg Jézust abban a pil­lanatban, amikor egy kommunikáci­óra képtelen embert kigyógyít bajá­ból. Márk evangéliumában (7, 31-37) egy süketnéma felépüléséről olvas­hatunk. Szent Ambrus ezzel a jele­nettel kapcsolatban — akár a keresz­telési szertartás esetében is — a „nyi­tás misztériumáéról beszél: „Krisz­tus bemutatta ezt a misztériumot az Evangéliumban, amikor meggyó­gyította a süketnémát." A kommunikáció mai kihívásai Vajon miért van az, hogy a kommu­nikálás, mely egyébként örök téma — különleges aktualitást nyert a '90- es évek elején? Szükségünk van arra, hogy Euró­pa országai meg tudjanak tenni egy hatalmas lépést egymás felé a kom­munikáció területén — mondotta a „Lélek Európájáról" szólva II. János Pál pápa 1990 januárjában, a Szent­székhez akkreditált diplomatákhoz szólva. Ez a kötelezettség az egyház­ra is vonatkozik, de ökumenikus kö­telezettség is, s egyben az életkörül­mények jobbítását, a béke, az igazság és minden egyes ember környezeté­nek védelmét is jelenti. Ezt a felada­tot vállalták az európai egyházak képviselői Bázelban 1989 májusában. Kommunikációs képességünkben ta­pasztalható minőségi ugrás hiányá­ban nem használtuk még ki ezt a gondviselésszerű alkalmat, amely ta­lán egyedülálló történelmünkben. A harmadik világból érkezők egy­re erőteljesebb jelenléte tapasz­talható a mi egyházmegyénkben is. Ez a jelenség a keresztény közössé­get nem csupán segítségnyújtásra hívja fel, hanem arra is, hogy megte­remtse az alapját olyan Európának, amely képes békében, és igazságban élni, kizárva a gettók és faji konflik­tusok kockázatát. Hasonló jelenség az úgynevezett „déli kérdés", Itália déli és északi ré­szeinek egymáshoz való viszonya, amellyel kapcsolatban az olasz egy­ház az 1989-ben kiadott levelében aggodalmának adott hangot. 1989. december 6-án Szent Ambrusról be­szélve magam is szóvá tettem, hogy a helyzet minket a kölcsönös megér­tésre, a testvériségre és egymás elfo­gadására kötelez. Az elmúlt hóna­pok eseményei nem könnyítették meg ezt a feladatot. Az Olasz Püspö­ki Kar által a '90-es évekre közzétett levélben, a szeretetről szóló témakör a testvéries kommunikáció gyakorla­táról immár felkészülten ért bennün­ket. A küszöbön álló 2000. év nagy ju­bileumára való felkészülésre már el­ső enciklikájában felszólított II. János Pál pápa. Próbáljuk a harmadik évezred előestéjét úgy megélni, hogy az egyben erőfeszítés is legyen a mindenki felé való nyitásra az új evangelizációra. A hit közlése nem rekedhet kívül a tömegkommuniká­ciós eszközök világán, mely az eu­rópai kultúra egyre inkább megszo­kott színterévé válik, és ami azzal fe­nyeget, hogy hatalmával képes le­nyelni minden olyan üzenetet, mely nem egyértelmű­­ a versengés és a siker kultúrájának nevében. Hogy ebben az „elmédiásított" Európában lehetségessé váljék az üzenet autentikus közlése, fejleszte­nünk kell kommunikációs képessé­günket, hogy aztán azt az Evangéli­um szolgálatába állíthassuk. Fordította: Lukács László Az ábi „Ki nyitja meg a betett könyvet? Ki szegi meg a töretlen időt? Lapozza fel hajnaltól­ hajnalig emelve és ledöntve lapjait ? Az ismeretlen tűzvészébe nyúlni ki merészel közülünk? S ki merészt a csukott könyv leveles sűrűjében, ki mer kutatni? S hogy mer puszta ki És ki nem fél közülünk? Ki ne félni midőn szemét az Isten is lehunyja, és leborulnak minden angyalok, és elsötétül minden kreatúra? A bárány az, ki nem fél közülünk, egyedül ő, a bárány, kit megöltek. Végigkocog az ü­vegtengeren és trónra száll. És megnyitja a köny (Pilinszky János: Introitusz) Talán nem lepődnek meg , hogy Pilinszky János versét idéz­ő kiállítás képeit nézegetve úgy s­tem, hogy Olescher Tamás abba könyvből másolta ki őket, amely bárány nyit meg az Isten trón előtt. Művészettörténeti előzmér után kutatva eszünkbe juthat más könyvek is. A későközépkor kora­ reneszánsz hórás­ könyvei, a lyekben ugyanilyen paradicso tiszta színekkel találkozunk, kép és bibliai szövegnek, egyáltalán­­ nek és betűnek ugyanazzal a nai testvéri barátságával, amely Olef Tamás műveiben is kedves meglá­tésként hat reánk. Eszünkbe jut­nak a ravennai templomok moz­­ai, amelyek közt úgy jár-kel a ter­lomlátogató, mintha álmai közt vesne eligazodást. Pilinszky János a modern szín és a modern művészet legnagy gondjának a szakrális megrendi ■V . Kosztos Fiam még első elemibe járt, mikor nem szerették Petőfit a portások? Ek e jeles költőnk ellen — legalább tét portások. Később rájöttem, hogy tan kortársakról. A hatéves kisfiú nem ért ismert, aztán képzeletével legendát s­­vünket is, bűvös félreértések által, mo­gam is gyermekkoromból. Az óvoda Urunkban. Akkoriban már tudtam,­­ és micsoda az a bűj. Minthogy azon­ képzeltem, hogy a mi urunkban egyes tárgy lehet, egy kehelyhez vagy egy at­tani, évekig ez a kép jelent meg lelken­ ­.

Next