Új Ember, 1998 (54. évfolyam, 1/2580-52/2631. szám)
1998-01-04 / 1. (2580.) szám
Év eleji beszélgetés Seregély István érsekkel Nem torpant meg a keresztény magyar megújulás.... Érsek úr, a naptári új év kezdetén mindenki mérleget készít az elmúltról, és terveket alkot a jövőre vonatkozóan. Arra kérjük, mondja el, miképp értékeli egyházunk helyzetét, és hogyan látja sorsának további alakulását? — A keresztény ember számára állandó feladat élete megtett útjának mérlegelése. Ez a hála és az őszinte bűnbánat hatékony eszköze üdvösségre törekvő zarándoklatunkon. Csak a rendszeres önellenőrzés kímél meg a hangulat befolyásolta egyoldalúságtól. Egyházunk jelenére és jövőjére tekintve ez is csak akkor reális, ha nemcsak az esztendő végén fordítunk rá időt, hanem az egész évi ellenőrzést összegezhetjük, így elmondhatom a Jóisten előtt is, hogy nem vártam lényegében mást 1997 elején ettől az esztendőtől, mint amit ma érdemesnek tartok a hálaadásra és szükségesnek a javításra. Tudom, a keresztény magyar megújulás nem torpant meg. Ennek kézzelfogható eredménye a nagy nyilvánosság előtt, hogy aláírásra került a magyar egyház jövőjét tervezhetővé tevő megállapodás az Apostoli Szentszék és a Magyar Köztársaság között, amelyet a magyar Parlament is ratifikált. — Apor Vilmos vértanú püspök boldoggá avatása bátorító jel, hogy népünk, mely kereszténysége kezdetén szenteket nevelt, nem veszítette el életrevalóságát az életszentségre szóló hivatásban. Magyar püspöknek, Ternyák Csabának a kinevezése a világegyház jelentős hivatala, a Papi Kongregáció titkári tisztére a magyar püspökök és papság hiteles szolgálatát biztató üzenet. Mindezen túl: templomaink nem néptelenedtek el, mint ezt nem egy nyugat-európai országban sajnálattal tapasztaltam. Sokszor meglepő számunkra, milyen érdeklődés nyilvánul meg az új magyar nemzedék részéről a krisztusi értékrend és életforma iránt. A keresztény lelkiség csodálatos megnyilvánulása volt, hogy a nyári árvízkatasztrófa idején egyetlen vasárnap meghirdetett templomi gyűjtés 75 millió forinttal tudta támogatni a károk elhárítását. Ez hatszorosa az átlagos országos gyűjtésnek. Egyre gyakrabban tapasztalható a világi és egyházi együttműködés, nemcsak egyéni, hanem közigazgatási, társadalmi, intézményes szinten is. Sok önkormányzat ismeri fel a helyi egyházzal való kapcsolat gyümölcsöző voltát a magyar élet minden szintű megújulása érdekében. Nem térek ki az egyházmegyék hasonló biztató eseményeire, melyek elképzelhetetlenek voltak a megpróbáltatás évtizedeiben. Mindezért az év folyamán és most az esztendő végén hála tölti el szívünket. Tudom azt is, hogy szemben találtuk magunkat egy egyházellenes szellemiséggel, mely főleg az említett egyezmény körül lángolt fel. Kérdezhetem magamtól, mivel szolgáltunk rá. Bizonnyal van olyan hibánk, bűnünk, mely erre részben okot adott. — Sajnos egyházunk nemcsak anyagiakat illetően néz szembe teljesíthetetlen igényekkel, de személyi téren is nagyon rosszul állunk. A papság elöregedése növekszik, létszáma tovább csökken. A világiak részvételét akadályozza a lelkekben ma is élő tartózkodás, sőt félelem a nyilvános egyházi szerepvállalástól. A keresztény média igénybevétele terén itt bizonyos közönnyel vádolhatjuk magunkat. Az irgalmas Isten tekintsen ránk és segítsen a jobbulásban, újulásban. Ön tiszténél fogva is gyakran találkozik európai püspökökkel. Hogyan látják ők a mi egyházunkban történteket? Egyáltalán, számon tartanak bennünket? — Valóban kezdek ismertté válni Európa egyházi vezetői körében. Nemcsak Rómában, de az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsában (CCEE) betöltött megbízatásom és külön meghívások révén is számos püspökkel, pappal, elkötelezett és tevékeny világi katolikussal találkozom. Ezen felül az Európai Egyházak Konferenciája (KEK) protestáns, ortodox reprezentánsai is ismerik már megnyilatkozásaimat. Tény, hogy jelenlétünk a keresztény Európában csak ezzel a sok utazással és az attól elválaszthatatlan fáradsággal érhető el. Ezt most nekem kell vállalnom, amíg nálam (Folytatás a 2. oldalon.) tk A püspöki kar körlevele Szent Család vasárnapjára Az emberiség reménye és az egyház megújulásának záloga Kedves Hívek! II. János Pál pápa figyelmünket sokszor ráirányította a házasság szentségére. Őt követve a Szent Család vasárnapján szólnunk kell a magyar családok helyzetéről. Bátorítunk minden családépítő szándékot, és ellene mondunk a családellenes törekvéseknek. Tudjuk, hogy a család alapja, a házasság: szentség. Egy férfi és egy nő életre szóló, kizárólagos szeretetközössége, amely a gyermekek bátor elfogadására és egymás boldogítására irányul. Isten, aki az embert szeretetből teremtette, őt magát is szeretetre rendelte. A házastársak esetében ez a teljes önátadásban és a másik feltétel nélküli elfogadásában teljesedik ki, így válnak alkalmassá arra, hogy megkapják az apaság és anyaság, az élet továbbadásának adományát. Ha a gyermekeket Isten ajándékaként fogadják, házassági szövetségük is erősödik. Szomorúan tapasztaljuk, hogy hazánkban hiányosak az egészséges és kiegyensúlyozott családi élet feltételei. Korlátozottak a fiatalok családalapítási lehetőségei, a gyermekvállalás és -nevelés feltételei. Acsaládtámogatás rendszert. ’meggye .jS m. Ivlinden, inkább magyarázható a törvényhozók és a társadalmi tudat formálóinak szemléletével, mint gazdasági okokkal. Amikor a döntéshozók lelkiismereti kötelességére hivatkozunk, hozzátesszük, hogy a keresztény házastársi és szülői felelősség, a gondviselésre hagyatkozó hit képes legyőzni a nehézségeket. A házasságra készülő fiataloknak és ifjú házasoknak tudniuk kell, hogy ma is lehet és érdemes szép családi életet élni. Ehhez keresztény értékrendünk szellemében naponta meg kell küzdenünk a túlzott fogyasztói szemlélettel, amely a család helyett megelégszik a közös háztartással, — az életre szóló elkötelezettség boldogsága helyett beéri az alkalmi együttélés örömével, — nem tudja, hogy a mély és tartós emberi kapcsolat nem akadálya, hanem feltétele az önmegvalósításnak, — nem tudja, hogy a szexualitás a házasságban tölti be igazi szerepét, a gyermek pedig nem teher, hanem ajándék. A keresztény házaspárok és szülők szembetalálják magukat nemcsak a divatos családidegen szemlélettel, de a tudatos családellenességgel is. Az októberben tartott Rio de Janeiró-i Családkonferencia zárónyilatkozata így fogalmaz: „A család támadási felület, amennyiben bizonyos szervezetek és egyének előmozdítják a családellenes ideológia meggyökerezését". Sajnos a torz családkép és a téves szemlélet is túlzott nyilvánosságot kap a szórakoztató műsorokban és a reklámok világában, amíg a pozitív házasság- és családkép alig jelenik meg. Részben ennek következménye az ifjúság fokozott veszélyeztetettsége, ami a fiatalok ellen, illetve a fiatalok által elkövetett bűncselekmények növekedésében érzékelhető. Sok szülő rábízza gyermeke kizárólagos nevelését az iskolára. Eltűri a televízió és a rossz baráti társaság erőteljes hatását. Katolikus nemzetközi konferenciákon ismételten elhangzik a figyelmeztetés: a szülők vegyék vissza a gyermeknevelést. A természet rendje szerint a gyermekek első számú nevelői a szülők. Ezt a jogukat gyakorolják, amikor részben az iskolára bízzák — melyet szabadon választanak — gyermekeik nevelését, és amikor megóvják gyermekeiket a tömegkommunikációs eszközökben teret kapó, erkölcsi érzéküket romboló műsoroktól. A szülőknek gyermekeik érdekében ragaszkodniuk kell ezen alapvető jogukhoz. A jogalkotás, miközben a születendő gyermek számára nem biztosítja az élethez való jogot, túlhangsúlyozza a gyermeki jogokat. Ezzel megnehezíti a szülő nevelői feladatait. Mi azt hangsúlyozzuk: a gyermekeknek joguk van arra, hogy családba szülessenek és családban nőjenek fel. Joguk van arra a biztonságra, amely a szülők egymás iránti hűséges szeretetéből és végleges elkötelezettségéből forrásozik. A család nemcsak az emberiség reménye, de a magyar egyház és társadalom megújulásának záloga is. Az állam alapvető feladata a család életkörülményeinek biztosítása. A társadalmat is családközpontúvá kell formálnunk, amelyben az emberi személy értélme, érvényesül. Szolidaritást kell vállalnia a szegény családokkal, illetve azokkal, akik különleges nehézségekkel küszködnek. Egyházi közösségeink is keresik a lehetőségeket, hogyan tudnak családjaik számára még inkább segítő hátteret nyújtani. A Szent Család vasárnapján szólnunk kell a születések számának tragikus csökkenéséről is. Mindannyiunk felelőssége, hogy saját családi életünk példájával, a családok életkörülményeinek javításával vagy a közhangulat formálásával hozzájáruljunk a nemzet jövőjének megmentéséhez. Minden nehézség és rossz példa ellenére reménnyel tölt el bennünket, hogy sok katolikus családban él a hit, az egymás iránti szeretet és áldozatvállalás. Hogy családjaink egyházközségeken belül és azon túl közösséget keresve, egymásnak segítséget nyújtanak. Hisszük, hogy a házasság szentsége erejében a keresztény család az egymás iránti kölcsönös szeretet által képes boldogságot ajándékozni tagjainak és bátorító jel lesz egyházunk és társadalmunk számára. Ebben a reményben imádkozunk minden magyar családért és házasságra készülő fiatalért. Budapest, 1997. december 10. Boldog(abb) új évet! Ezekben a napokban számtalanszor köszöntjük egymást a címben idézett szólással. Boldogabb, békésebb, nyugalmasabb évet remélünk, mint amilyen az előző volt. Nemrégiben olvastam egy cikket, amelynek szerzője az általunk is sokat emlegetett furcsaságot fogalmazta meg, hogy a nagy számokat cáfolják a kisebbek, míg a makrogazdaság mutatói javulást mutatnak, a kisemberek millióinak helyzete és helyzettudata folytonos romlást jelez. Nem csoda, hiszen ők fizetik meg a lassú emelkedés árát. Nagyon is rájuk fér hát, hogy valóban boldogabb legyen új évük, s végre ők érezzék a magyarság sorsának jobbra fordulását. De hogy valóban megkezdődjék e folyamat, ahhoz a fejekben is rendet kelene tenni. Legelőször alighanem azt kellene világosan megértetni mindenkivel, mi a jó, és mi a rossz. Juhász Ferenc, kedves munkatársunk, n nemrégiben statisztikát közölt a Demokratában. Eszerint 1991 óta nyolc egyházi személyt gyilkoltak meg, bántalmaztak súlyosan, és majdnem T20T alkalommal törtelé be templomokba, kirabolva vagy megrongálva Isten házát. Amikor e csüggesztő számokat másoltam ki a lapból, épp hírül adták a médiumok, hogy ismeretlen tettes felgyújtotta a miskolci deszkatemplomot, amely porig égett. Úgy vélem, ha egy társadalomban papokat ölnek, templomokba törnek be nyereségvágyból, vagy vandalizmusból, ott valami súlyos hiányosságnak kell lennie a nevelésben is, az emberek tudatában is. Most döbbenhetünk rá a rendszerváltás előtti korszak elképesztő erkölcsi rombolására. Az, hogy sokan azt sem tudják, mi fán terem a hit, a vallás, nem csoda. De hogy kialakult az a közfelfogás, hogy a papokat bántalmazni, megölni, a templomokat meggyalázni nem iszonyatos bűn, az világossá teszi, hogy nemzedékek egész sorából kilúgozták a bűntudatot, a jó és a rossz megkülönböztetésének képességét. Olyan finomabb mérlegelésről már ne is szóljunk, hogy tetteink következményeivel is számot vetnénk. Ami jó nekem, nem biztos, hogy a másiknak is előnyére válik. Ez a fajta mérlegeléshiány egyébként össztársadalmi betegség, s a nagypolitikát is megtámadta, döntések következményeit nem kellőképp mérlegelik, súlyos károkat, veszteségeket okozva, amelyeknek nincs felelőse, vagy ha akad, akkor felelősségre vonása egy kabaré hangulatát idézi. Felvértezhetjük magunkat a bűnösök ellen? Élhetünk boldogan, boldogabban? Ennek első feltétele az imádságos élet, az adventi lelkület tartósítása, amelyre oly vonzó és követésre érdemes példát mutatnak szentjeink. Ezt a lelkületet kell szilárdan és megingathatatlanul képviselnünk a társadalomban is. Mindenütt, ahol vagyunk! Különféle százalékok ismeretesek arról, hány keresztény meggyőződésű állampolgára van hazánknak. Sok. Az aztán megint más kérdés, ez a „sok" elég-e ahhoz, hogy átjárja a mai magyar társadalom megrontott gondolkodását, mert csak így élhetnénk valóban nyugalmasan, békességben, hazugságok, csalások, igazságtalanságok és erőszak nélkül. Nekem összeszorul a szívem, ha arra gondolok, hogy öreg papokat, akik naponta azzal bocsájtanak el, hogy induljunk, teljesítsük küldetésünket, járjunk békességgel — lelőnek és bántalmaznak. És nem tölti el szívemet békesség, ha tudom, hogy Isten házát veszély fenyegeti. Ilyesmire legfeljebb a török időkben vagy a vallásháborúk korában akadt példa. Szeretném remélni, hogy az idő begyógyítja a mai sebeket. A gyógyító tevékenységből azonban nekünk is ki kell vennünk részünket. Csak így remélhetjük, hogy ez a mostani évünk valóban boldogabb, békességesebb lesz. Rónay László