Új Ember, 1998 (54. évfolyam, 1/2580-52/2631. szám)

1998-01-04 / 1. (2580.) szám

Év eleji beszélgetés Seregély István érsekkel Nem torpant meg a keresztény magyar megújulás.... Érsek úr, a naptári új év kezdetén min­denki mérleget készít az elmúltról, és terveket alkot a jövőre vonatkozóan. Arra kérjük, mondja el, miképp értékeli egyházunk helyzetét, és hogyan látja sorsának további alakulását? — A keresztény ember számára ál­landó feladat élete megtett útjának mérlegelése. Ez a hála és az őszinte bűnbánat hatékony eszköze üdvös­ségre törekvő zarándoklatunkon. Csak a rendszeres önellenőrzés kímél meg a hangulat befolyásolta egyol­dalúságtól. Egyházunk jelenére és jö­vőjére tekintve ez is csak akkor reális, ha nemcsak az esztendő végén fordí­tunk rá időt, hanem az egész évi el­lenőrzést összegezhetjük, így elmondhatom a Jóisten előtt is, hogy nem vártam lényegében mást 1997 elején ettől az esztendőtől, mint amit ma érdemesnek tartok a hála­adásra és szükségesnek a javításra. Tudom, a keresztény magyar meg­újulás nem torpant meg. Ennek kéz­zelfogható eredménye a nagy nyilvá­nosság előtt, hogy aláírásra került a magyar egyház jövőjét tervezhetővé tevő megállapodás az Apostoli Szentszék és a Magyar Köztársaság között, amelyet a magyar Parlament is ratifikált. — Apor Vilmos vértanú püspök boldoggá avatása bátorító jel, hogy népünk, mely kereszténysége kezdetén szenteket nevelt, nem ve­szítette el életrevalóságát az élet­szentségre szóló hivatásban. Magyar püspöknek, Ternyák Csabának a kine­vezése a világegyház jelentős hivata­la, a Papi Kongregáció titkári tisztére a magyar püspökök és papság hite­les szolgálatát biztató üzenet. Mindezen túl: templomaink nem néptelenedtek el, mint ezt nem egy nyugat-európai országban sajnálat­tal tapasztaltam. Sokszor meglepő számunkra, milyen érdeklődés nyilvánul meg az új magyar nem­zedék részéről a krisztusi értékrend és életforma iránt.­­ A keresztény lelkiség csodálatos megnyilvánulá­sa volt, hogy a nyári árvízkataszt­rófa idején egyetlen vasárnap meg­hirdetett templomi gyűjtés 75 mil­lió forinttal tudta támogatni a ká­rok elhárítását. Ez hatszorosa az át­lagos országos gyűjtésnek.­­ Egy­re gyakrabban tapasztalható a vilá­gi és egyházi együttműködés, nem­csak egyéni, hanem közigazgatási, társadalmi, intézményes szinten is. Sok önkormányzat ismeri fel a he­lyi egyházzal való kapcsolat gyü­mölcsöző voltát a magyar élet min­den szintű megújulása érdekében. Nem térek ki az egyházmegyék ha­sonló biztató eseményeire, melyek elképzelhetetlenek voltak a meg­próbáltatás évtizedeiben. Mindezért az év folyamán és most az esztendő végén hála tölti el szí­vünket. Tudom azt is, hogy szemben ta­láltuk magunkat egy egyházellenes szellemiséggel, mely főleg az emlí­tett egyezmény körül lángolt fel. Kérdezhetem magamtól, mivel szolgáltunk rá. Bizonnyal van olyan hibánk, bűnünk, mely erre részben okot adott. — Sajnos egyhá­zunk nemcsak anyagiakat illetően néz szembe teljesíthetetlen igények­kel, de személyi téren is nagyon rosszul állunk. A papság elöregedése növekszik, létszáma tovább csökken. A világiak részvételét akadályozza a lelkekben ma is élő tartózkodás, sőt félelem a nyilvános egyházi szerep­­vállalástól. A keresztény média igénybevétele terén itt bizonyos kö­zönnyel vádolhatjuk magunkat. Az irgalmas Isten tekintsen ránk és segítsen a jobbulásban, újulásban. Ön tiszténél fogva is gyakran találkozik európai püspökökkel. Hogyan látják ők a mi egyházunkban történteket? Egyálta­lán, számon tartanak bennünket? — Valóban kezdek ismertté válni Európa egyházi vezetői körében. Nemcsak Rómában, de az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsában (CCEE) betöltött megbízatásom és külön meghívások révén is számos püspökkel, pappal, elkötelezett és tevékeny világi katolikussal talál­kozom. Ezen felül az Európai Egy­házak Konferenciája (KEK) protes­táns, ortodox reprezentánsai is is­merik már megnyilatkozásaimat. Tény, hogy jelenlétünk a keresz­tény Európában csak ezzel a sok utazással és az attól elválaszthatat­lan fáradsággal érhető el. Ezt most nekem kell vállalnom, amíg nálam (Folytatás a 2. oldalon.) tk A püspöki kar körlevele Szent Család vasárnapjára Az emberiség reménye és az egyház megújulásának záloga Kedves Hívek! II. János Pál pápa figyelmünket sokszor ráirányította a házasság szentségére. Őt követve a Szent Család vasárnapján szól­nunk kell a magyar családok hely­zetéről. Bátorítunk minden családé­pítő szándékot, és ellene mondunk a családellenes törekvéseknek. Tudjuk, hogy a család alapja, a házasság: szentség. Egy férfi és egy nő életre szóló, kizárólagos szere­­tetközössége, amely a gyermekek bátor elfogadására és egymás bol­­dogítására irányul. Isten, aki az em­bert szeretetből teremtette, őt­ ma­­gát is szeretetre rendelte. A házas­társak esetében ez a teljes önátadás­ban és a másik feltétel nélküli elfo­gadásában teljesedik ki, így válnak alkalmassá arra, hogy megkapják az apaság és anyaság, az élet továbba­dásának adományát. Ha a gyermek­eket Isten ajándékaként fogadják, há­zassági szövetségük is erősödik. Szomorúan tapasztaljuk, hogy ha­zánkban hiányosak az egészséges és kiegyensúlyozott családi élet feltételei. Korlátozottak a fiatalok családalapítási lehetőségei, a gyermekvállalás és -ne­velés feltételei. A­­családtámogatás rendszert. ’meggye .jS m. Ivlinden, in­kább magyarázható a törvényhozók és a társadalmi tudat formálóinak szem­léletével, mint gazdasági okokkal. Amikor a döntéshozók lelkiisme­reti kötelességére hivatkozunk, hozzátesszük, hogy a keresztény házastársi és szülői felelősség, a gondviselésre hagyatkozó hit ké­pes legyőzni a nehézségeket. A há­zasságra készülő fiataloknak és ifjú házasoknak tudniuk kell, hogy ma is lehet és érdemes szép családi éle­tet élni. Ehhez keresztény értékren­dünk szellemében naponta meg kell küzdenünk a túlzott fogyasztói szemlélettel, amely a család helyett megelégszik a közös háztartással, — az életre szóló elkötelezettség boldogsága helyett beéri az alkalmi együttélés örömével, — nem tudja, hogy a mély és tar­tós emberi kapcsolat nem akadálya, hanem feltétele az önmegvalósításnak, — nem tudja, hogy a szexualitás a házasságban tölti be igazi szerepét,­­ a gyermek pedig nem teher, hanem ajándék. A keresztény házaspárok és szü­lők szembetalálják magukat nem­csak a divatos családidegen szemlé­lettel, de a tudatos családellenes­­séggel is. Az októberben tartott Rio de Janeiró-i Családkonferencia zá­rónyilatkozata így fogalmaz: „A család támadási felület, amennyi­ben bizonyos szervezetek és egyé­nek előmozdítják a családellenes ideológia m­eggyökerezését". Sajnos a torz családkép és a téves szemlélet is túlzott nyilvánosságot kap a szórakoztató műsorokban és a reklámok világában, amíg a pozitív házasság- és családkép alig jelenik meg. Részben ennek következménye az ifjúság fokozott veszélyeztetettsé­ge, ami a fiatalok ellen, illetve a fiata­lok által elkövetett bűncselekmények növekedésében érzékelhető. Sok szülő rábízza gyermeke kizá­rólagos nevelését az iskolára. Eltűri a televízió és a rossz baráti társaság erőteljes hatását. Katolikus nemzetkö­zi konferenciákon ismételten elhang­zik a figyelmeztetés: a szülők vegyék vissza a gyermeknevelést. A természet rendje szerint a gyermekek első szá­mú nevelői a szülők. Ezt a jogukat gyakorolják, amikor részben az is­kolára bízzák — melyet szabadon választanak — gyermekeik nevelé­sét, és amikor megóvják gyermek­eiket a tömegkommunikációs esz­közökben teret kapó, erkölcsi érzé­küket romboló műsoroktól. A szü­lőknek gyermekeik érdekében ra­gaszkodniuk kell ezen alapvető jo­gukhoz. A jogalkotás, miközben a szüle­tendő gyermek számára nem bizto­sítja az élethez való jogot, túlhang­súlyozza a gyermeki jogokat. Ezzel megnehezíti a szülő nevelői felada­tait. Mi azt hangsúlyozzuk: a gyer­mekeknek joguk van arra, hogy családba szülessenek és családban nőjenek fel. Joguk van arra a biz­tonságra, a­mely a szülők egymás iránti hűséges szeretetéből és végle­ges elkötelezettségéből forrásozik. A család nemcsak az emberiség reménye, de a magyar egyház és társadalom megújulásának záloga is. Az állam alapvető feladata a csa­lád életkörülményeinek biztosítása. A társadalmat is családközpontúvá kell formálnunk, amelyben az em­beri személy értélme, érvényesül. Szolidaritást kell vállalnia a sze­gény családokkal, illetve azokkal, akik különleges nehézségekkel küszködnek. Egyházi közösségeink is keresik a lehetőségeket, hogyan tudnak családjaik számára még in­kább segítő hátteret nyújtani. A Szent Család vasárnapján szól­nunk kell a születések számának tragi­kus csökkenéséről is. Mindannyiunk felelőssége, hogy saját családi életünk példájával, a családok életkörülménye­inek javításával vagy a közhangulat formálásával hozzájáruljunk a nemzet jövőjének megmentéséhez. Minden nehézség és rossz példa el­lenére reménnyel tölt el bennünket, hogy sok katolikus családban él a hit, az egymás iránti szeretet és áldozat­vállalás. Hogy családjaink egyház­­községeken belül és azon túl közössé­get keresve, egymásnak segítséget nyújtanak. Hisszük, hogy a házasság szentsége erejében a keresztény csa­lád az egymás iránti kölcsönös szere­tet által képes boldogságot ajándé­kozni tagjainak és bátorító jel lesz egyházunk és társadalmunk számára. Ebben a reményben imádkozunk minden magyar családért és házas­ságra készülő fiatalért. Budapest, 1997. december 10. Boldog(abb) új évet! Ezekben a napokban számtalan­szor köszöntjük egymást a címben idézett szólással. Boldogabb, béké­sebb, nyugalmasabb évet remélünk, mint amilyen az előző volt. Nemrégiben olvastam egy cikket, amelynek szerzője az általunk is so­kat emlegetett furcsaságot fogal­mazta meg, hogy a nagy számokat cáfolják a kisebbek, míg a makro­gazdaság mutatói javulást mutat­nak, a kisemberek millióinak hely­zete és helyzettudata folytonos romlást jelez. Nem csoda, hiszen ők fizetik meg a lassú emelkedés árát. Nagyon is rájuk fér hát, hogy való­ban boldogabb legyen új évük, s végre ők érezzék a magyarság sor­sának jobbra fordulását. De hogy valóban megkezdődjék e folyamat, ahhoz a fejekben is rendet kelene tenni. Legelőször alighanem azt kellene világosan megértetni min­denkivel, mi a jó, és mi a rossz. Juhász Ferenc, kedves munkatársunk, n nemré­­giben statisztikát közölt a Demokratá­ban. Eszerint 1991 óta nyolc egyházi személyt gyilkoltak meg, bántalmaz­tak súlyosan, és majdnem T20T alka­lommal törtelé be templomokba, kira­­bolva­ vagy megrongálva Isten házát. Amikor e csüggesztő számokat má­soltam ki a lapból, épp hírül adták a médiumok, hogy ismeretlen tettes fel­gyújtotta a miskolci deszkatemplo­mot, amely porig égett. Úgy vélem, ha egy társadalomban papokat ölnek, templomokba törnek be nyereségvágyból, vagy vandaliz­musból, ott valami súlyos hiányos­ságnak kell lennie a nevelésben is, az emberek tudatában is. Most döbben­hetünk rá a rendszerváltás előtti kor­szak elképesztő erkölcsi rombolására. Az, hogy sokan azt sem tudják, mi fán terem a hit, a vallás, nem csoda. De hogy kialakult az a közfelfogás, hogy a papokat bántalmazni, megöl­ni, a templomokat meggyalázni nem iszonyatos bűn, az világossá teszi, hogy nemzedékek egész sorából ki­lúgozták a bűntudatot, a jó és a rossz megkülönböztetésének képes­ségét. Olyan finomabb mérlegelésről már ne is szóljunk, hogy tetteink kö­vetkezményeivel is számot vetnénk. Ami jó nekem, nem biztos, hogy a másiknak is előnyére válik. Ez a fajta mérlegelés­hiány egyébként össztár­sadalmi betegség, s a nagypolitikát is megtámadta, döntések következmé­nyeit nem kellőképp mérlegelik, sú­lyos károkat, veszteségeket okozva, amelyeknek nincs felelőse, vagy ha akad, akkor felelősségre vonása egy kabaré hangulatát idézi. Felvértezhetjük magunkat a bűnö­sök ellen? Élhetünk boldogan, bol­dogabban? Ennek első feltétele az imádságos élet, az adventi lelkület tartósítása, amelyre oly vonzó és követésre érdemes példát mutatnak szentjeink. Ezt a lelkületet kell szi­lárdan és megingathatatlanul kép­viselnünk a társadalomban is. Min­denütt, ahol vagyunk! Különféle százalékok ismeretesek arról, hány keresztény meggyőződésű állampol­gára van hazánknak. Sok. Az aztán megint más kérdés, ez a „sok" elég-e ahhoz, hogy átjárja a mai magyar tár­sadalom megrontott gondolkodását, mert csak így élhetnénk valóban nyugalmasan, békességben, hazug­ságok, csalások, igazságtalanságok és erőszak nélkül. Nekem összeszorul a szívem, ha arra gondolok, hogy öreg papokat, akik naponta azzal bocsájta­­nak el, hogy induljunk, teljesítsük küldetésünket, járjunk békességgel — lelőnek és bántalmaznak. És nem tölti el szívemet békesség, ha tudom, hogy Isten házát veszély fenyegeti. Ilyesmire legfeljebb a török időkben vagy a vallásháborúk korában akadt példa. Szeretném remélni, hogy az idő begyógyítja a mai sebeket. A gyó­gyító tevékenységből azonban ne­künk is ki kell vennünk részünket. Csak így remélhetjük, hogy ez a mostani évünk valóban boldogabb, békességesebb lesz. Rónay László

Next