Új Ember, 1999 (55. évfolyam, 1/2632-52/2683. szám)
1999-01-03 / 1. (2632.) szám
Ára: 58.— Ft LV. évf. 1. (2632.) KATOLIKUS HETILAP Sajátos női értékeink öntudatos vállalása A marxista hatalom nemcsak az országot tette tönkre, hanem sokat ártott a nőknek, asszonyoknak is. Felnőtt-tanfolyamainkon abban szeretnénk segíteni, hogy a keresztény nők öntudatra ébredjenek, képesek legyenek Isten adta képességeiket kibontakoztatni, és az egyház és a társadalom javára gyümölcsöztetni. (Összeállításunk a Sacré Coeur rendről a 6. oldalon.) Ötven éve történt Fél esztendővel az iskolák államosítása után, 1948 karácsony másnapján letartóztatták Mindszenty József esztergomi érseket. A bíboros ellen folytatott koncepciós per az egyház totális felszámolására indított hadjárat látványos csapása volt. A következő évtizedekben az egyház — a Vatikán politikájával összhangban is — kétféle úton tett kísérletet a túlélésre: Mindszenty József következetes, evangéliumi hűségű magatartása jelentette az egyiket, a másik kísérlet pedig az „ahogy lehet" szellemében folytatott megoldás volt. (Összeállításunk a 7. oldalon.) Festők ámítása A karácsony is félreértett ünnep. Talán a festők bűne is ez. Különössen Correggioé, a főcsalóé. Ahogy képre vitte a betlehemi éjszakát, ecsetjét akkora áhítatba mártotta, hogy színei nyomán egy elszépített, elmásított valóság ábrázolódott. Mi esztétikum, varázs lehet egy barlangistállóban? (Prokop Péter karácsonyi levele Rómából a 8. oldalon.) Századunk békéje Nyolcvan év telt el az első világháborút lezáró párizsi békekonferencia kezdete óta. Az akkor és ott aláírt békediktátumok a mai napig meghatározzák a kelet- és közép-európai országok politikai helyzetét és tevékenységét. De hát volt-e alternatíva? (Írásunk a 9. oldalon.) ( 7 ) Köszönet Kárpátaljáról Majnek Antal kárpátaljai püspök az ó év utolsó munkanapján telefonon hívta szerkesztőségünket. Kérte, tolmácsoljuk a kárpátaljai hívek és az ő személyes köszönetét mindazoknak, akik az árvízkárosultak megsegítéséhez hozzájárultak. A püspök ezúton kívánt békés boldog karácsonyt és új esztendőt az Új Ember minden kedves Olvasójának is._______ Pápai üzenet a béke világnapjára A valódi béke titka az emberi jogok tiszteletben tartása II. János Pál üzenete különösen időszerű ezekben a napokban, amikor ismét a háború, a pusztítás eszközét használják fel a konfliktusok megoldására, ártatlan életeket oltva ki. A pápa tizenhárom mondatból álló üzenetében az egész világhoz szól, a politikai felelősökhöz, a vallási vezetőkhöz és mindazokhoz, akik szeretik a békét, és megszilárdítására törekszenek. Mindenki kötelessége ugyanis, hogy hozzájáruljon a béke rendkívül értékes kincsének megőrzéséhez és védelméhez. „Amikor a tetteinket irányító vezérelv a személy méltóságának előmozdítása, amikor legfontosabb elkötelezettségünk a közjó keresése, akkor helyezzük el a béke építéséhez szükséges szilárd és tartós alapokat. Ezzel szemben, ahol semmibe veszik vagy megvetik az emberi jogokat, ahol az egyéni érdekek megvalósítása igazságtalan elsőbbséget élvez a közjóval szemben, ott elkerülhetetlenül a bizonytalanság, a lázadás, az erőszak magvait hintik el." Ez a vezérelv, amelyre a Szentatya utal, a Teremtő Istenbe vetett hitből fakad, aki az embert saját képére és hasonlatosságára teremtette, és mindenkit ugyanazzal a méltósággal ruházott fel. A különféle ideológiák — mint a marxizmus, a nácizmus, a fasizmus, a nacionalizmus, csakúgy mint a gyakorlati materializmus — arra mutattak példát, milyen fájdalmakat és tragédiákat okoz, ha figyelmen kívül hagyják az ember méltóságát. A témaválasztást az is indokolja, hogy 1998-ban ünnepeltük az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának 50. évfordulóját. „A Nyilatkozat abból az alapvető tételből indul ki, hogy az emberi család minden tagja veleszületett méltóságának, egyenlő és elidegeníthetetlen jogainak elismerése a szabadság, az igazságosság és a világ békéjének alapja. Az emberi jogokról a későbbiekben született minden egyes nemzetközi dokumentum ismételten leszögezi ezt az igazságot, elismerve és megállapítva, hogy ezek a jogok az emberi személyhez tartozó méltóságból és értékből fakadnak." (Folytatás a 3. oldalon.) Éjfélig, a nap fordulójáig és az új év beköszöntéig öt perc; az ezredfordulóig egy év, és mindannyiunk életének utolsó, nagy fordulatáig mennyi idő van még hátra? Az idős kegyelem. Mint csábítók, de mégis igazmondók Ha valaki 48. életévében egy olyan hetilap élére kerül, amely ötvennégy éve rendszeresen megjelenik, akkor is szorongással átitatott tiszteletet illene éreznie az elődök iránt, ha nem az Új Emberről volna szó. Azaz ha nem egy hosszú diktatúrát — meggörnyedve, de egyenes gerinccel — átvészelt újságról volna szó. Első gesztusom így hat a főhajtás mindazok felé, akik szellemükkel és verejtékükkel katolikus hetilapunk folyamatosságát biztosították. Második ténykedésem a szilárd fogódzópont keresése. Ezt a II. vatikáni zsinatnak a médiáról szóló dekrétuma jelöli ki: „Az egyház minden tagja egy színes lélekkel azon legyen, hogy a tömegtájékoztató eszközöket haladéktalanul és semmi fáradságot nem kímélve eredményesen használják föl az apostolkodás legkülönfélébb munkáiban, amint az idők és a körülmények megkívánják, főleg azokon a területeken, ahol az erkölcsi és a vallási fejlődés fokozott erőfeszítéseket igényel." (Inter mirifica 13) A katolikus sajtó feladata tehát az apostolkodás: az ember egyéni és közösségi életét átitatni az Evangélium erejével. Ezt csak apostoli szívvel lehetséges megvalósítani. Milyen ez az osztatlan szívű szolgálat? Szent Pál fejti ki (mintha csak az Új Ember történelmi viszontagságairól tudósítana): „Nagy türelemmel, megpróbáltatásban, szükségben, szorongatott helyzetben... Fáradozásban, virrasztásban, böjtben. Tisztaságban és tudásban, béketűrésben és jóságban, a Szentlélekben és őszinte szeretetben. Igazmondásban és Isten erejében, az igazság támadó és védő fegyverzetében... Mint csábítók, de mégis igazmondók, mint szomorkodók, de mindig derűsek. Mint szűkölködők, de sokat gazdagítok..." (2 Kor 6,4—10) Mindegyik páli gondolatban magára ismerhet az elkötelezett katolikus újságíró, illetve bármelyik programot adhat neki apostoli szolgálatához. Ám hadd emeljem ki a címben is jelzett mottót: az Új Ember csábító, de mégis igazmondó akar lenni. A csábítónak két dolgot kell nagyon ismernie: mesterségét, és azt, akit befolyásolni óhajt. Szükséges hát birtokolni a szakmai fortélyokat, hogy képes legyen a figyelmet felkelteni, sőt azt fenntartani. Hogy vonzani tudjon. Hogy életképes módon bemutasson általa fontosnak tartott értékeket. De alaposan ismernie kell a csábítónak azt is, életének minden vonatkozásával együtt, akire vonzást akar gyakorolni. Csak az tud hosszú időn át csábítani, aki a felszín alá tekint, s az emberi élet lényegi kérdéseire ad hiteles válaszokat. A mesterségbeli tudás így válik hatékonnyá: ha meg tudja igézni a szellemet, s eléri a szívet. Az apostol azonban olyan csábító, aki Jézus Krisztushoz akarja vonzani az embereket. Azért veti latba minden pallérozottságát és valóságismeretét, hogy a Mestert minél teljesebben megismerjék és befogadják. Innét fakad hát az igazmondás kötelezettsége: az apostolnak a teljes Krisztust kell hirdetnie, semmit el nem hallgatva, illetve le nem tagadva üzenetéből és követelményeiből, inkább azon munkálkodva, hogy átfogóan szembesüljenek vele az emberek. Azaz minél igényesebben követhessék Jézust, megélve az Isten akarata szerinti emberi élet teljességét. Azt, hogy minden életállapotunkban és élethelyzetünkben meghívást kaptunk a szellemi mivoltünkhöz méltó, tudatos és átgondolt, Jézus Krisztusba való beöltözésre. Az Új Ember ilyen értelemben fogja fel apostoli munkáját: e szellemben próbálunk tájékoztatni a világ- és a magyar egyház, valamint a helyi közösségek életéről. S e szellemben iparkodunk orientálni is, szellemi táplálékot nyújtva, hogy olvasóink katolikus keresztény módon értelmezzék az életüket körülvevő és befolyásoló jelenségeket. Amikor a püspöki kar felkért, hogy vállaljam el a főszerkesztői megbízatást, éber szívvel várakoztam valamiféle „felső" útmutatásra. S másnap azt a jelenetet olvastuk fel a szentmise olvasmányában, hogy Elizeus örökli Illés próféta palástját, s vele együtt küldetését. Igen, így értelmezem szolgálatomat: Pénzes Balduin, Saád Béla, Magyar Ferenc, Lukács László és Rónay László után most rám kerül ez a nagy hagyományokkal, értékekkel és súlyos terhekkel együtt járó palást. A nemes tradíciókat folytatva nekem kell koordinálnom az Új Ember prófétálását. Közvetlen elődömnek, Rónay Lászlónak, az ELTE tanárának azt kívánom, hogy aminek kedvéért lemondott a főszerkesztői posztról, a Széchenyi professzori ösztöndíj biztosítson neki sok gyümölcsű oktatói és alkotói éveket. Áldozatos munkáját megköszönve mégsem búcsúzunk tőle: kérésemre készséggel vállalta, hogy továbbra is rendszeresen ír szeretett lapjába, lapunkba. Kérem az Új Ember minden Olvasóját, hogy ezután is segítse munkánkat: híradással, reflexióval, kiigazítással, s ha megérdemeljük, korholással is. Csak közös párbeszédünkkel és együttműködésünkkel tudja a katolikus hetilap folytatni és beteljesíteni misszióját, hogy a szabad, demokratikus körülmények között önmagát újjáépítő magyar egyház evangelizációs eszköze legyen. Isten áldását kérem munkánkra abban a megingathatatlan meggyőződésben, hogy ha vonzó módon tudjuk bemutatni a keresztény élet teljességét, akkor nemcsak az Új Ember válik csábító, de mégis igazmondó apostollá, hanem Olvasói is. Hogy erre küldetésünk van, abban biztosak lehetünk. Mert — kicsit módosítva a zsinati útmutatás „terület"-fogalmát — van a világnak olyan területe, „ahol az erkölcsi és a vallási fejlődés fokozott erőfeszítéseket igényel". Neve ez: Magyarország. Tarjányi Zoltán