Új Ember, 2001 (56. évfolyam, 1/2737-52/2787. szám)
2001-01-21 / 3. (2739.) szám
2001. január 21 Kultúra Történelmi Harangszó és mikrofon olvasókönyv Közel fél évszázadnyi rádiós szolgálat legalább olyan ismertséget és népszerűséget jelent országosan, mint egy színészi vagy előadóművészi pálya. Kiváltképp, ha olyan emberi hang és személyiség áll mögötte, mint Bőzsöny Ferencé, aki egyike az elektronikus sajtó kivételes egyéniségeinek. Ha ehhez hozzátesszük azt is, hogy Bőzsöny eredetileg a papi hivatásra készült, s csak a szemináriumok megszüntetése után, némi kitérővel került a Magyar Rádióhoz, és ott is, azóta is a katolikus hit és eszmeiség nyílt megvallója, gyakorlója, 70. évének betöltése így a mai keresztény közösségünk ünnepe is. Hogyan alakult ez a mindvégig színes életpálya. A véletlen, de tekintsem inkább isteni gondviselésnek, terelt rá erre az útra. Nem magamtól, mások figyelmeztetéséből jöttem rá, hogy milyen hangot örököltem. Eredetileg papnak készültem, s a teológián retorikát is tanultunk. Az első próba-prédikáció során szabadon választhattunk valamely nyomtatásban megjelent szentbeszédtől. Aranyszájú Szent János, Temesvári Pelbárt, Pázmány s Bossuet szónoklatai mellett Prohászka Ottokár és Sík Sándor konferencia beszédei jelentették a széles választékot. Magam egy Mindszenty-beszédet választottam, amely 1948-ban hangzott el szülővárosomban, Pécsett, annak ismert székesegyházában. Ezt a beszédet szóról-szóra pontosan megtanultam, és a nagy átéléssel elmondott beszéd a mintegy kilencven főnyi hallgatóság előtt tetszést aratott. Spirituálisom, Major Kálmán dicsérete, biztatása is komoly hatással volt rám. Hogyan alakult élete ezt követően? Mivel a veszprémi szemináriumot állami rendelettel föloszlatták, lakatos átképzésnek mentem. Két év a vasas szakmában, majd két esztendős sorkatonaság következett, s mivel „előéletem" miatt egyetemre nem vettek föl, jelentkeztem a Magyar Rádiónál. Több mint háromezer jelentkező közül sikerült fölvétetni magam bemondónak. Ennek a szakmának kivételes rangja volt akkoriban. Alig néhány hónap múlva életem mindmáig legszörnyűbb éjszakáját éltem át az ostromlott Bródy Sándor utcai stúdióépületben. Ott és azokban a napokban végképp megláthattam, mire képes a kommunista rendszer, és mekkora különbség van szabadság és elnyomó diktatúra között. Nem titok, hogy keresztény hitét és magyarságtudatát élete sorait mindvégig megőrizte. — Nekem magyarnak és kereszténynek lenni természetes állapot. Néhai Szabó Imre püspök úr tanácsát igyekeztem megfogadni: keresztény mivoltunkat szívünkben minden nehéz körülmény között meg kell tartanunk. Felső megerősítést és útmutatást is kaptam ehhez. Amikor hat társamat és Major tanár urat egy éjszaka elvitte az ÁVO, és a többieket — velem együtt — szétkergették, a hitünket töretlenül megőriztük. A 63- as villamoson utazva Budapesten, a kezemben lévő Kempis Tamás könyve éppen ott nyílt ki, ahol a következő szöveg volt olvasható: „Szárnyaid árnyékában bízom Uram, amíg átvonul a gonoszság." Magánéletem nagy küzdelemmel járt, az idők folyamán bölcsész diplomát és magyar nyelvészetből doktorátust szereztem az ELTÉ-n. S ezzel felvértezve végeztem rádiós munkámat. Végül is sikerült túlélnem a magyarság és a kereszténység kíméletlen elnyomásának hosszú időszakát. Hogyan látja mai közéletünket, a magyarság jövőjét? — Nem túlzás, ha azt mondom, hogy a Gondviselés ajándéka az az okos, energikus fiatalember, aki ma az ország miniszterelnöke. A „csodavárók" közül lesznek, akik benne is csalódni fognak. De nem ez a döntő. Kemény munka árán jön csak létre részben is mindaz, amit a korábbi évtizedek alaposan elrontottak. És az előttünk álló negyven évből még csak tíz telt el. Az igazi változáshoz legalább harminc-negyven évre és új generációkra lesz szükség. Hivatáshoz szorosan kapcsolódik a magyar nyelv ismerete és szeretete. Többek között Kazinczydíjas is. — Nem a rádió, a televízió s a hírlapok anyagának, valamint az amerikai kultúrának a kritikátlan átvétele, szolgai követése teheti egységessé nemzetünket, hanem édes anyanyelvünk művelése, ébren tartása. Az a páratlan kincs, amelyet minden magyarnak féltő gonddal kellene elsajátítania és megőriznie. Ez az összetartó erőnk országhatároktól függetlenül. E magyar nyelv ápolására, megőrzésére törekszem nyilvános megszólalásaim, szerepléseim során. Akkor is, amikor ezt a nyelvet tanítom (például a budapesti Központi Szeminárium kispapjainak), akiknek nyelvi kultúráját, előmenetelét különös szeretettel ápolni kívánom. Többször halljuk hangját a déli „millenniumi harangszó" felcsendülése kapcsán is. — Maga a tény örömet keltő. Valóban nagy visszhangja van ennek, hiszen a Magyar Rádió minden héten más templom harangszavát közvetíti. Több ezer templom és kápolna közül sajnos, csak mintegy 60-62 kerülhet sorra. Ezek között székesegyházak és valamilyen szempontból ismert helységek, illetve azok harangjai kerülnek a rádió adásába. (Az ismertető szöveg a felelős szerkesztő, Ágoston István lelkiismeretes munkáját dicséri.) Nagy öröm számomra, hogy ez a megtisztelő felkérés és megbízás nekem jutott. Ami pedig mindennapi életünket illeti: kevesebb beszédre, több jócselekedetre volna szüksége nemzetünknek. A Jézus által sugallt szeretetet igénylem magamtól és másoktól egyaránt, s a feltétlen hitet a gondviselő Istenben, aki akkor is ott áll mellettünk, amikor minden emberi törekvés és erőfeszítés kevésnek bizonyul. Szeghalmi Elemér Beszélgetés Bözsöny Ferenccel Szeghalmi Elemér: Keresztény küzdelmek és megtorpanások 1945-1956. A magunk mögött hagyott évben még az úgynevezett katolikus közvélemény is szinte észrevétlenül engedte elsiklani az időt, megfosztva önmagát az emlékezéstől. Pedig a kétezredik esztendőben éppen fél évszázada volt annak, hogy a kommunista diktatúra betiltotta a szerzetesrendek működését az országban (s nem betiltotta őket, mint sokan tévesen mondják-gondolják), s a magyar egyházra kényszerítette a szégyenletes, kommunista szempontból szégyenletes kényszer-dokumentum aláírását, amelyet — talán a megszépítő messzeség okán? — olykor még egyházi körökben is megállapodásnak neveznek ma is. Amikor pedig megállapodás — tudhatjuk — csak két egyenlő fél között jöhet létre. Ami 1950- ben bekövetkezett, azt a letartóztatásokkal, a deportálás rémének fenyegetésével csikarták ki a még szabadlábon lévő főpapoktól, akik jól emlékeztek a néhány évvel korábbi deportálásokra. Vagy netán a szemérmes megemlékezéshez hozzájárulhatnak olyan — bonyolultnak mondható — meggondolások, amelyekhez adalék lehet az a tény is, hogy az egyház kommunista felügyeleti szerve, az Állami Egyházügyi Hivatal elnöke, Miklós Imre 1991-ben díszes oklevelet kapott Agostino Casaroli bíboros államtitkártól, a magyar egyház érdekében kifejtett sokéves fáradozása elismeréseként... Az emlékezésnek nem lehet az indulat a szülője. Az emlékezés kötelesség, a magunk — átélők nemzedéke — erkölcsi érzékének ébrentartása mellett a fiatalabb nemzedékek erkölcsi tisztánlátásának elősegítéséért. Lassanként ugyanis úgy tűnik, mindaz, ami 1945 után következett, keserédes melodráma volt, nem pedig kegyetlen tragédia. A liberalizmus csónakjában tovább gondolázó baloldaliság ezt az eszmezavarodottságot igyekszik elhitetni velünk. Ezért is különösen fontosak azok a művek, amelyek nem engedik a ténybeli, szellemi és erkölcsi eliszaposodást — a „borítsunk fátylat rá" hamis ideológiai címke segítségével. Szeghalmi Elemér Keresztény küzdelmek és megtorpanások 1945-1956 című, az Új Ember kiadásában közelmúltban megjelent könyve azért is kiemelkedik a közelmúltunkat elemző munkák sokaságából (amelyek jelentős része úgy tárgyalja a kort, mintha kizárólag hősi kommunista belharc folyt volna a jó kommunisták és a rossz kommunisták között, miközben a magyar népről, a polgári és paraszti milliók meghurcolásáról, az igazi meghurcoltakról könnyedén elfeledkeznek, s marad Nagy Imre és néhány kommunista társa sorsértelmezése, mert az Új Ember indulásától, 1945-től kezdve 1956-ig, az újságban megjelent írások segítségével — az imént említett művekkel szemben — tárgyilagosan közeledik a korhoz. Ez a tárgyilagosság az egyik nagy erénye a könyvnek. A szerző tudja, hogy a tények — különösen a történelmi tények — önmaguk szikárságában a leginkább beszédesek. A katolikus hetilap hasábjain a köztörténeti tények látleleti pontossággal jelentek meg 1945-től kezdve, s kaptak olyan hangsúlyt, amely lexikoni világossággal tárja elénk a kor valóságos arculatát. A Szeghalmi Elemér által idézett írásokból például nyilvánvaló, hogy 1945-től az ország életében nem történt más, mint hogy az egyik megszálló hatalmat (a nácit) a másik megszálló hatalom (a szovjet) váltotta föl. A kezdetektől jelentkező egyházellenes tendencia, majd rövidesen nyílt üldözés pedig nyilvánvalóvá teszi a náci és szovjet ideológia eszmei hasonlóságát. Példaként csak azt a Mindszenty Józsefet üldözték a kommunisták meggyőződése miatt, akit a nyilas időkben a sopronkőhidai fegyházba hurcoltak. Elénk idézi a szerző az egykori cikkek segítségével annak a magyar népnek (amely mára nagyrészt lakossággá silányodott, mert azzá silányították) természetes megnyilatkozásait, amelyek tanúi annak, hogyan őrizte ezeréves hagyományát, kulturális azonosságát a keresztény-nemzeti múlt ápolásával. Az olyan apró közlések, mint például Einstein 1947-es nyilatkozatának felidézése akkor is erős hatású volt, de ma is hozzásegíthet a tisztánlátáshoz média-bombára maszatolt korunkban. Einstein, a náci időkre emlékezve, úgy nyilatkozott: sokaktól várta, hogy Németországban Hitler hatalomra jutása után fölemelik szavukat. De — állapítja meg Einstein — „csak az egyház mozdult meg ellene, amelynek vezetőit azonban Hitler százával csukatta börtönbe". Szeghalmi Elemér sajtótörténeti könyvéből pontosan kirajzolódik, hogyan küzdött az Új Ember a kezdetektől a kommunizmus és ateizmus ellen, míg el nem fojtották hangját, de tette a lap, amit tehetett, még akkor is, amikor kolhozagitációra és Sztálin dicséretére kényszerítették. Működött az a gondolat — amelyet Illyés Gyulának tulajdonítanak: életben maradni, még a részleges becsület árán is. Ezt a nem könnyű magatartást is érzékenyen közvetíti Szeghalmi Elemér könyve. A szerző sosem ítélkezni akar, sokkal inkább bemutatni: ez volt a múlt, vésd jól eszedbe — s hozzátehetjük, amit Szeghalmi Elemér egyéb munkássága sugall: hogy el ne tévedjünk a jelenben, s a keresztény tanítás erkölcsi-társadalmi igazságát pillanatnyi érdekek, erkölcsiszellemi renyheség vagy törpejancsik hatalomdiktáló kénye miatt föl ne adjuk. A keresztény küzdelmek és megtorpanások 1945-1956 jól tagolt, rövid fejezeteivel okulást adó történelmi olvasókönyv. Elmer István V. Júdás anyjának története A bibliai történések már sok tollforgatót, írót csábítottak arra, hogy az adott kor számára ismét megfogalmazzák az eseményeket. Netán példálódznak velük vagy egyéni szempontjaik szerint, az alkotói szabadság hitével, újrafogalmazzanak valamely történést. Ismert írók életművében is találkozhatunk biblikus témák feldolgozásával: Selma Lagerlöftől Kodolányi Jánosig. Az emberi kultúrának ez a közös szellemi emléke olyan forrás, mely, mint a mesékben, sosem apad ki. Mert a mesék is transzcendentális világba kalauzolnak bennünket, akárcsak a bibliai történések. Viszont aki oly módon választ ilyen biblikus témát, hogy az ismeretlen körülményeket egyéni fantáziával igyekszik kiegészíteni, bízvást számíthat éppúgy egyetértőkre, mint ellenzékre. Van, aki elfogadja, mind a téma választását, mind az alkotói szabadság szellemiségében történő feldolgozást, van, aki nem. Az eleddig újságíróként ismert Vasvári Erika munkáját, a Júdás anyja című kisregényt mindkét szempontból nemcsak elfogadhatónak, de kitűnőnek is találhatjuk. Valóban sok érthetetlen momentumot és következetlenséget fedezhetünk föl a bibliai Júdás cselekedeteiben. Kiváltképpen a legfőbb bűnt: miért árulta el Jézust harminc sékelért? Persze azt is mondhatnánk: jellemtelen áruló volt. A szerző ennek a zavaros életútnak a megfejtését próbálta ábrázolni. Pontosabban nem Júdásról írt könyvet, hanem egy kiváló és lélekemelő gondolattól vezérelve, ha Jézus anyja Szűz Mária volt, úgy Júdás anyjának is meg volt a saját sorsa — és a szerző ezt kívánta ábrázolni, amiből természetesen fiának életútja is kirajzolódik. Kiváló szépírói módon bonyolítja a szerző regényét és lélektanilag is elfogadható magyarázattal szolgál, amikor Leia szerelemgyerekként szüli meg Júdást, ezután pedig Iskarioth falu szélén kénytelenek élni, a falu közösségéből kizáratva, az arab kereskedők piacának közelében. Az anya létfenntartási küzdelmei, a falubeli gyerekektől távol élő, idegen, átutazó gyerekekkel játszadozó, magányos Júdás már önmagában is egy lelkileg sérült gyermekkort jelez. A szerző szerinti júdási életút: a vándorkereskedői foglalkozás, aminek segítségével némi jólétben él anyjával, majd teljesen felhagyva jövedelmező munkájával, csatlakozva Jézushoz és tanítványaihoz, a kezdeti jézusi tanításokra való rácsodálkozást felváltó, egyre radikálisabb cselekedeteket követelő magatartás a regény szerkezetén belül logikusan vezet Jézus elárulásához. Mindez azonban Júdás anyjának szemszögéből jut az olvasó tudomására, bár a regény cselekményét átszövő, az egyes szereplők búvópatakszerű belső gondolatait kitűnően ábrázoló egyik júdási töprengésben így fogalmaz a szerző: „a Mesternek okosabban kellene csinálni a dolgot. Miért nem bízik bennem? Bajkeverőnek tart? Vagy aggodalmaskodónak, kishitűnek? Örülhetne, hogy van mellette valaki, aki nem engedi fejjel menni a falnak. A földön ő is esendő ember, aki tévedhet, rosszul dönthet... Nem szabad indulat űzte apró forrongásokba bocsátkozni, mert hamar a körmünkre koppintanak. Jól megszervezett, hatalmas erőt felmutató hitvallásra van szükség, ahol ember és Isten egyként megnyilatkozik. Nem marad más hátra, csak a főpapoktól remélhet segítséget." A kisregény emberi érzéseinket megérintő írói értékét akkor tapasztalhatjuk meg igazán, mikor anyja Júdás megkeresésére indul Jeruzsálembe, majd elvétett szavakból tudomására jut, hogy Jézus árulója nem más, mint saját fia, s tán ezért lett öngyilkos. Ezután határozza el, hogy találkozni akar Jézus anyjával, meg akarja magyarázni fia viselkedését s bár véletlenül (?), de létrejön ez a találkozás. És két anya beszélget egymással, kiknek gyermekei halottak. Az a szellemilelki bújócska, ahogy Leia gátlásaival küszködve végül Mária tudomására hozza, hogy az ő fia a halott Júdás, s ahogy erre Mária reagál, érzékeny, szépírói remeklés. Akárcsak az az érzelmi küzdelem, ahogy Júdás anyja eljár Máriáékhoz, a Krisztuskövetőkhöz, még betegségében is velük dolgozik, majd véletlenül (?) beleszédül egy kútba. Ez a befejezés — és a kisregénynek eme utolsó negyede — görög sorstragédiákat idézhet föl az olvasó gondolatvilágában. (Kráter Műhely, 2000.) Györffy László