Új Ember, 2001 (56. évfolyam, 1/2737-52/2787. szám)

2001-11-25 / 47. (2782.) szám

2001. november 25 Fórum I­ímres­z Harrach Péter szociális és családügyi miniszterrel folytatott beszélgetésünknek egy nagy vihart kavart örök­­befogadás, a sajtóban „Terry Black-ü­gy"-ként elhíresü­lt eset adja az időszerűségét. A minisztert az eset összefüg­géseiről kérdeztük. — Az említett ügyben az örökbefogadó személyénél sokkal fontosabb a gyermek érdeke. Éppen emiatt azon­ban kénytelenek vagyunk foglalkozni az örökbefogadó­val is. Az egyedi eset mögött — ha megnézzük, kik sora­koztak föl az érintett személy védelmében —, nyilvánvaló­vá válik, hogy értékrendek közötti küzdelemről van szó. Puccsszerű kísérlet történt egy gyermek örökbefogadá­sára. Budapesten a tizenne­gyedik kerületi gyámhivatal vezetője szabadságon volt, amikor megszületett a szakér­tői vélemény. A gyámhivatal vezetője, amikor tudomást szerzett erről, azonnal értesí­tette a Fővárosi Gyámhatósá­got, illetve a Fővárosi Fő­ügyészség is óvást emelt, s le­állította az örökbefogadási el­járást. A szakértők többsége egy­értelműen úgy nyilatkozott, hogy szexuális identitászava­ra miatt az érintett személy nem alkalmas gyermekneve­lésre. De nem csupán ez a probléma. Kevesen tudnak arról — a médiából nem vált egyértelművé a nyilvánosság számára —, hogy homosze­xuális pornófilmek főszerep­lőjéről van szó. Nem megítél­ni vagy elítélni akarom őt ez­zel, hiszen elsősorban a gyer­mek érdekeit képviselem. Világnézeti küzdelem, értékrend­beli különbözőség ismerhető föl a háttérben, ami mára már szinte teljesen elhomályosította az ere­deti történetet. — Európában és hazánk­ban is olyan ultraliberális tö­rekvések jelentek meg, ame­lyek Hollandiában például az eutanázia-törvény megszava­zásával, vagy az egyneműek házasságának és az ilyen pá­rok örökbefogadási kérelmé­nek engedélyezésével jutot­tak érvényre. Ezen törekvé­seknek ismert élharcosaik vannak, akiket szakértőként a televíziós és rádiós műsorok­ban, a nyomtatott sajtóban egy-egy konkrét eset kapcsán azonnal megszólaltatnak. Erős médianyomás neheze­dik a döntéshozókra, ami a sajtó szereplőinek az ügyben való határozott elkötelezettsé­gét mutatja. Az általuk ger­jesztett vita ebben az esetben is túllépte a jó ízlés határait. Olyan cirkuszi mutatvány kezdődött el a képernyőn, amelybe jóérzésű ember nem szívesen kapcsolódik bele. Ta­lán ezért is szinte csak az egyik oldal képviselői jelen­nek meg a nyilvánosság előtt. Az így megfogalmazódó vélemé­nyek a magyar társadalom több­ségének vagy kisebbségének er­kölcsi meggyőződését tü­krözik­­e? —A magyarság döntő több­sége hagyományos európai — mondjuk ki nyugodtan, ke­resztény — értékrend alapján ítéli meg ezt a kérdést. Tudo­másul kell venni: nem minden ember alkalmas ugyanarra. Aki például a szexuális szoká­saiban a sokat emlegetett más­ságot éli meg — ami egyértel­műen magánéleti döntés —, kizárólag saját lelkiismeret­ének tartozik elszámolni. Ha életformájának sajátosságai a közéletben is megjelennek — anélkül, hogy bármilyen jog­szabályt sértenének —, akkor sem érheti ezért bármiféle kel­lemetlenség. Aki azonban másságot vállal, ezzel egyben azt is vállalja, hogy csak bizo­nyos feladatokra alkalmas, más feladatokra pedig nem. A társadalom állapotát, kultu­ráltságát jelzi, hogy a manapság divatos mássággal szemben ho­gyan viselkedik. A mai magyar társadalomban az eltérő, egyedi jelenségeket, vagy­ nevezzük úgy, másságot, kicsiny csoportok ér­tékrangra akarják emelni.­­ Két, határozottan szem­ben álló fölfogás van jelen a társadalomban, amelyek eltérő emberképet és társadalomké­pet, kétféle jövőképet fogal­maznak meg. Ennek a külön­bözőségnek a gyökere az em­beri szabadság értelmezésében keresendő. Az ultraliberálisok szerint a házasság, az élettársi, illetve a homoszexuális kap­csolat a társadalom szempont­jából egyforma értékű. Ezzel szemben mi azt mondjuk, hogy a választások értéktartalma alapján nem minden másság egyaránt tisz­teletre méltó. Van olyan, amelytől szép, színes a világ — a nemzetiségi különbségek például —, van, amit elvise­lünk, s amit nehezen tűrünk. A döntő kérdés tehát: azonos értékűnek tekintünk-e minden választást, minden másságot, vagy pedig értéktartalma sze­rint különböztetjük meg őket. A család, az örökbefogadás esetén hogyan határozhatjuk meg ezen fogalmak értéktartalmát? — Az örökbefogadásnak az a célja, hogy a gyermek családba kerüljön. A családot az én fogalmaim szerint egy férfi és egy nő házasságra épülő közösségének kell te­kinteni. A szakemberek általános véleménye az, hogy legjobb, ha szülőhöz kerül a gyer­mek, apához és anyához, nem pedig intézetbe, s szá­mára a két szülő kiegyensú­lyozott kapcsolata jelent biz­tonságot. A magyar társadalomban ma zavaros kép él a családról. Más az az eszmény, amelyet az ultraliberálisok megfogal­maznak, s médiatúlsúlyuknál fogva hangoztatnak, s más a valóság. A keresztény ember a há­zasságra épülő családban gondolkodik, de a tartós élet­társi kapcsolat is biztosabb hátteret jelent, mintha valaki tudatosan egyedül kíván gyermeket nevelni. Az élet­ben mégis előfordulnak olyan esetek, amikor a szülő — más kérdés, hogy mennyiben fele­lős ezért vagy sem — egyma­ga kénytelen élni és nevelni gyermekét. Ön a keresztény értékrend alap­ján beszélt a családról, s ezzel összefüggésben az örökbefoga­dásról. Milyen értékrendet követ politikájában a kormány? — Törekvésünk az, hogy a gyermekek egészséges, teljes családban nőjenek föl, s minél több gyermeket vállaljanak a fiatalok. A kormány olyan tár­sadalomban gondolkodik, amelynek alapját a családok jelentik. A támogatásukra szánt költségvetési összeget az 1997. évihez képest több mint kétszeresére emeltük. Az adó­­kedvezménnyel és más csa­ládtámogatási elemek vissza­állításával, megerősítésével és továbbfejlesztésével érezhető­en javítottunk a családok hely­zetén. Megteremtettük a gyer­meknevelés biztonságát. Ugyanakkor rendkívül fon­tos azon minták megjelenítése a társadalomban — iskolában, médiában, egyházi közössé­gek és civil szervezetek közre­működésével —, amelyek a közösség többségi értékrendje szerint formálják a közgon­dolkodást, s amelyek segítsé­gével tudatosítható a fiatalok­ban, hogy a család mint kö­zösség nem nélkülözhető, ha egészséges jövőt és egészsé­ges társadalmat akarunk. A kormány milyen terveket kíván még megvalósítani a családokkal, illetve az állami gondozással kap­csolatban a választásokig? — A kétéves költségvetés meghatározza a családtámo­gatásra fordítható kereteket. Ezen a rendszeren finomítunk a következő néhány hónap­ban. A képviselők a közelmúlt­ban fogadták el a szociális tör­vény módosítását. Ennek kere­tében az OTP-hitel-hátralékkal rendelkezők közül harminc­ezer családon segítettünk. A parlament előtt lévő gyermekvédelmi törvényter­vezetben a leglényegesebb módosítás, hogy kimondtuk: elsősorban örökbeadással kell az állami gondoskodásba került gyermekek sorsát ren­dezni. Ha ez nem sikerül, ak­kor a nevelőszülői kihelyezés a megoldás, ha ez sem járha­tó út, akkor kis létszámú csa­ládotthon létrehozása a cél, s csak végső esetben marad az intézményi elhelyezés. Igen fontos a nevelőszülők kiválasztása és a nevelőszülői hálózat kiépítése. Új szerve­zeteket vontunk be, ezen be­lül különösen erős a Máltai Szeretetszolgálat nevelőszü­lői hálózata. Az utóbbi tíz esztendőben a ma­gyarságot mintha hatalmába ke­rítette volna bizonyos pesszimiz­mus, miközben a pénzügyi-gaz­dasági optimizmust vetítik elő, amelynek érezhető hatásaiból ugyanakkor a többség kimarad. — A pesszimizmus mindig abból fakad, ha nem vagyunk eléggé életpártiak, ha keresz­tényekként nem bízunk elég­gé a Gondviselésben, vagy nem keresztényekként meg­ijedünk a nehézségektől. Amikor családról és nem­zeti jövőről vagy nemzeti új­raegyesítésről beszélünk, nagy esélye van annak — és egy-két mutató jelzi ezt, pél­dául az öngyilkosságok szá­mának csökkenése —, hogy optimista jövőkép kezd ki­bontakozni a társadalomban. Úgy tűnik, ezt támasztják alá a születési adatok is. A politikai ellenzék nagy hibát követ el, amikor folya­matosan sötét képet fest az or­szág jövőjéről. Az ellenzéknek az a dolga, hogy kritikát fo­galmazzon meg, ehhez hozzá­tartozik azonban az is, hogy észrevegye az eredményeket. Mit értsünk nemzeti újraegyesí­tésen? — A társadalom megerősí­tését, az egység növelését. A millenniumi ünnepségsoro­zat megtanított minket arra, hogy a nemzet egésze is ké­pes ünnepelni. Csodálatos dolog, hogy újból fölfedeztük önmagunkat. Nyilvánvaló, hogy a határokon átnyúló nemzetegyesítés is ide tarto­zik, amit a státusztörvény megszületése is bizonyít. Elmer István Ultraliberális törekvéseknek nem lehet áldozata egy gyermek A másság önmagában nem érték Harrach Péter: Értékrendek közötti küzdelemről van szó A keresztény ember a házasságra épülő családban gondolkodik A gyermekek egészséges, teljes családban nőjenek fel A Magyar Katolikus Püs­pöki Konferencia Árpád-házi Szent Erzsébet ünnepe alkal­mából idén is pásztorlevelet adott ki. Ebben azt a kérdést veti fel: mit tehetünk mi, hívő emberek azért, hogy egészsé­gesebb életet éljenek honfitár­saink? A hitben való látásmódunk az egész emberi életet, és an­nak minden feltételét Isten ajándékaként szemléli. Lelki és testi egészségünk egyaránt a felnőtt társadalom felelőssé­ge­ A keresztény szeretetszol­gálat természetesen elsősor­ban a bajba jutott embereket veszi észre, és siet segítségük­ ez­ re. Ám amikor egy egész tár­sadalom nyomorúságát ta­pasztaljuk, nyilvánvaló, hogy éppen úgy felelősséget kell éreznünk, mint az egyes em­ber baja iránt. Gondoskodá­sunk nem merülhet ki a bete­gek ápolásában, hanem min­dent meg kell tennünk azért, hogy a betegséget lehetőleg minél többen elkerülhessék. Az Egészségügyi Minisz­térium a közelmúltban köz­zétette tízéves egészségügyi programját. A hívő emberek­nek erre reagálniuk kell. Szá­munkra különösen figyelem­re méltó a 6. fejezet, amely­nek címe: Egészséges életkez­det. Ebben az összeállításban szembesülünk a mai egész­ségügyi helyzet egészen sajá­tos gondjaival. Nem nézhet­jük tétlenül, hogy a fiatalok jelentős része miként pusztít­ja magát alkohollal, droggal, felelőtlen szexuális kalandok­kal. Az nem lehet megoldás, hogy „megszakítjuk a terhes­séget". Mit kell tennünk nekünk, keresztényeknek? Mindenek­előtt a „szép élet példájával" (1Pét 3,16) kell segítséget nyújtani a fiatal nemzedék­nek. Persze legyen ez a szép élet őszinte és hiteles: étkezési szokásainktól, a családi spor­toláson, a természetjáráson át a „függőségektől" való men­tességig valóban vonzó és hi­hető perspektíva. Ezzel együtt a nevelés — akár a családban, akár a katolikus iskolákban, plébániai, lelkiségi közössé­gekben, cserkészetben — le­gyen minden katolikus ke­resztény szívügye. Vegyük észre a fiatalok szép kezdemé­nyezéseit. Szent Erzsébet és a magyar szentek égi közbenjárása segít­sen ebben! Természetesen az egészsé­ges életmód kölcsönhatásban van a szép emberi kapcsola­tokkal. A jól ismert szólás szerint : „ép testben ép lélek". A keresz­tény ember felelős a környeze­téért akkor is, amikor autót ve­zet, amikor a szabad idejét töl­ti, akkor is, amikor a napi munkáját végzi, akkor is, ami­kor névnapot ünnepel, vagyis minden élethelyzetben. Üdvözöljük az egészség­­ügyi programot, és szeret­nénk részt venni a megvalósí­tásban. Akkor is, amikor ön­kéntes véradásra jelentke­zünk, akkor is, amikor bete­get látogatunk, akkor is, ami­kor kerékpártúrára megyünk a gyerekekkel, akkor is, ami­kor idejében orvosi vizsgálat­ra jelentkezünk, de akkor is, amikor imádsággal asztalhoz ülünk a családban. Felelősek vagyunk egymásért, mert az életet az Úristen bízta ránk. Ezt az életet, a magyar nép életét itt és most, miránk — fejeződik be a pásztorlevél. egészséges élet védelmében

Next