Új Ember, 2001 (56. évfolyam, 1/2737-52/2787. szám)

2001-03-18 / 11. (2747.) szám

2001. március 18 Fórum Egyházi tanítás és roma kultúraA ciszterci rendtől a romológiáig Várnagy Elemér Apáczai-díjas A­páczai Csere János­­díjjal tüntették ki Várnagy Elemért, a pécsi egyetem pe­dagógia tanszék­ének nyugalmazott docensét a Magyar Kultúra Napja al­kalmával, aki 1947-ben rako­dómunkásként kezdte pálya­futását. Ekkor még gimnazis­taként tiltották el a ciszterci diákot a további tanulástól, s csak 1949-ben érettségizhe­tett. A cserkészetben annak állami betiltása után tovább működött, s ez nem tetszett Komlós Jánosnak, később a Mikroszkóp Színpad igazga­tójának, aki ekkoriban AVH századosként uralkodott Pé­csett. Élete további alakulásá­ról Várnagy Elemér így me­sél: - Akkoriban Zircre készültem, egy évig novicius voltam. Ami­kor kiűzték a cisztercieket a ko­lostorból, a noviciátus egy része nyugatra készült, közülük többe­ket elfogtak, börtönbe kerültek, mi pedig, többiek szétszéledtünk. Egy évet töltöttem még a Köz­ponti Szemináriumban, de mint szerzetesnövendéket, állami nyo­másra elbocsájtottak. Várnagy Elemért Kerpel Frónius Ödön, ismert gyer­mekgyógyász vette maga mellé a gyermekklinikára, s mindenáron szerette volna, hogy orvos legyen. Ehhez azonban nem volt kedve, s mivel máshová nem pályáz­hatott eséllyel, a pécsi peda­gógiai főiskola orosz szakára jelentkezett. - Jó néhány szerzetes vá­lasztotta 1950 után ezt az utat. - Kerekes Károly apát úr is orosz szakon végzett. Megszeret­tem a szláv nyelveket, mellette a magyar szakot is elvégezhettem. Kitüntetéses diplomája után Várnagy Elemér kikerült egy sváb, sokác és magyar kö­zösség által lakott faluba. A cserkész módszereket úttörő­vezetőként kamatoztatta, s ezzel belopta magát tanítvá­nyai szívébe. A hatvanas évek elején négy esztendeig egy pécsi iskolában tanított, majd 1965-ben hívták meg az egye­tem pedagógia tanszékére, ahol harminc esztendeig dol­gozott. - Hogyan fordult érdeklő­dése a cigányok helyzete, a romológia felé? - Tanszékvezetőm, Szántó Károly indíttatására kezdtem el a hátrányos helyzetű fiatalokkal foglalkozni. Szegeden végeztem el a pedagógia szakot, s szerez­tem bölcsészdoktori címet. 1995-ben ment nyugdíjba Várnagy Elemér, közben el­vállalta Zsámbékon, a tanító­képző főiskolán a romológia tanszék vezetését. A tanszék azonban — pénzhiány miatt — 1999-ben megszűnt. Choli Daróczi József az irodalommal, Karsai Ervin a nyelvészettel foglalkozott, Várnagy Elemér pedig a cigányságra alkal­mazható pedagógiával foglal­kozott. - Mi a cigány pedagógia lényege?­­ A leendő pedagógusokat — óvónőket, tanítókat, hitoktatókat — meg kell ismertetni a cigány kultúrával, a tárgyiasult kultúra világával, ugyanakkor a viselke­déskultúrával is, azzal, hogy te­vékenység- és normarendszerük­ben különböznek a többségi nép­től. Ne csodálkozzunk azon, hogy a cigányok kissé mások. A másság hangoztatása azonban nem lehet elsődleges, inkább az összekötő kapcsok erősítése ve­zethet célra.­­ Ez az asszimilációhoz vezető út lehet, vagy azt se­gítheti elő, hogy a cigányság a maga autentikus kultúrájá­nak megőrzésével integrá­lódjék a többségi társada­lomba? - Az integrációt fontos hang­súlyozni, szemben az asszimilá­cióval vagy a szegregációval, te­hát az elkülönüléssel. Aki asszi­milálódni vagy elkülönülni akar, annak sem szabad útjában állni. Úgy tűnik azonban, az egyház által használt fogalom — inkulturáció — ebben az esetben is eredményes. Vajon hogyan éli meg az utóbbi tíz esztendő pedagó­gia váltását a szakember? Hi­szen nem pusztán arról van szó, hogy a kommunista dik­tatúra ideológiai nyomása alól szabadult fel a pedagó­gia, hanem évszázados isko­­lamodell váltása következett be. Ez az irányváltás vajon jó irányt vett-e? - Ahogyan régebben mondták, az orosz—porosz keveréket a li­berális fölfogás váltotta föl. Az orosz típusú kollektivizmus mí­toszát a másik véglet, az indivi­duális szabadosság váltotta föl. Ebben az erős előbbre jut, a töb­biek pedig valahová a helóták vi­lágába zuhannak le. A pedagógiában is az említett irányzatokkal szemben a perszo­­nalista, tehát a személyközpontú út látszik leginkább járhatónak. Az individualizmust nem té­veszthetjük össze a perszona­­lizmussal, mert az előbbi a libe­rális fölfogásból, az utóbbi a ke­resztény eszmerendből követke­zik. - Kérdés azonban, vajon a mára kialakult iskola módot ad-e az egyénnel való, annak sajátosságaihoz igazodó fog­lalkozásra? - Az individualista iskola erre nem ad lehetőséget. Ezért változ­tatni kellene a pedagógiában. Tíz év alatt — nem vitathatjuk el — végbement azért valamiféle fejlő­dés. A Rogers-féle személyköz­pontú iskolamodell sokkal ré­gebbre nyúlik vissza. A gyö­kereket megtaláljuk már Szent Benedek Regulájában. Amit ő az apát jellemzéseként leír, ma nyugodtan leírhatnák egy iskolaigazgató elé állítan­dó követelményként. Elmer István Az emberi szolidaritás és szeretet törvénye — mely nem zárja ki a személyekben, kultúrákban és népekben megnyilvánuló gazdag válto­zatosságot — biztosít ben­nünket arról, hogy minden ember valóban testvér. XII. Pius pápa „Summi pontifica­tus" kezdetű enciklikája je­lentette ki ezt. Testvéreink tehát a hazánk­ban élő romák, mint a ma­gyarországi legnagyobb lét­számú kisebbség, a maguk sa­játos kultúrájával. Természetesen Isten népé­nek egységében együtt van­nak a népek, népcsoportok kultúráinak különbözőségei is. Egyetemes egyházunk ezt figyelembe véve ereszti gyö­kereit folyamatosan a külön­böző kultúrákba. (lásd „Evangelii nuntiandi" 62.) A „Redemptoris mater" en­­ciklika szerint az inkulturáció fogalma „az evangélium meg­testesülése a népek kultúrái­ban". Mindez fokozatosan történik, a szeretet türelmé­nek lassú, de teljességre törek­vő lendületével (vö. „Ad gentes" 6.) Vannak különbségek gád­zsók és romák között. Az elté­rések azonban bátorítanak bennünket nagylelkűségre kö­teleznek, jóindulatra, az oszto­­zás örömére. Arra ösztönzik a kultúrákat — kisebbségét és többségét — hogy egyik a má­sikat gazdagítsa. Az egyház katolikus, azaz­ egységébe ké­pes beépíteni a kultúrák min­den igazi gazdagságát. (Vö. „Lumen gentium" 23. és „Unitatis redintegratio" 4.) Persze a kultúrákhoz való alkalmazkodás megköveteli a szív megtérését és ha kell, szakítást a katolikus hittel össze nem egyeztethető ősi szokásokkal — ahogy II. János Pál írja („Vicesimus quintus annus" kezdetű apostoli levél 16.). Ismeretes, hogy a kultúra mint értékrendszer egy-egy népcsoporton belül — így a hazai roma közösségeknél is — speciális jellege ellenére sa­játos egész, amelyben minden értékirány összefügg mások­kal, része az összeurópai kul­túrának (a kultúra konver­genciája). Másrészt a hatalomnak le­hetővé kell tennie mindenki (többség és kisebbség) számá­ra mindazt, ami az emberi élet kibontakozásához elengedhe­tetlen: táplálék, ruházat, egészség, munka, nevelés, kultúra, hiteles tájékoztatás, családalapítási lehetőség stb. (Lásd „Gaudium et spes" 26. 2.) Ugyanakkor egyre inkább tapasztaljuk, hogy fokozód­nak a nyugtalanító egyenlőt­lenségek, a szegénység, el­­esettség a roma lakosság kö­rében. E nagy gazdasági és társadalmi kulturális különb­ségek lassan elviselhetetle­nekké válnak és ellenkeznek a társadalmi igazságossággal, a méltányossággal, a személy méltóságával s veszélyeztet­hetik a társadalmi békét is. (Uo. 29. 3.) Tud-e fejlődni ilyen mostoha mostoha körül­mények között a kisebbségek — köztük a cigányok — kul­túrája. Van-e lehetőség a ké­pességek kibontakoztatására? — vetődnek fel a kérdések. A ma kultúrájának tekinte­tében is igazak egyházatyáink gondolatai a korai keresz­ténység századaiból: „Nem osztani meg a szegé­nyekkel a saját javainkat any­­nyi, mint őket meglopni és megfosztani az életüktől. Nem a mi javainkat birtokol­juk, hanem az övékét." (Aranyszájú Szent János) Vagy: „Amikor a szegé­nyeknek nélkülözhetetlen dolgokat adunk, egyáltalán nem személyes bőkezűsé­günk valósul meg, hanem visszaadjuk nekik azt, ami az övék." (Nagy Szent Gergely) Végül is egyházunk tanítá­sa a roma kultúra megértése, empátiás megélése-befogadá­­sa, továbbfejlődési­ lehetősé­gei kibontakoztatása tekinte­tében tömören Jézusnak az utolsó ítéletről mondott egyetlen gondolatában foglal­ható össze: „Amit nem tette­tek eggyel is a legkisebbek kö­zül, velem nem tettétek. (Mt 25,45) Várnagy Elemér Cigányok a csatkai búcsún Karl-Josef Räuber érsek Világiak az egyházban 6. Helyénvaló sort keríte­nünk egy olyan jelenség tár­gyalására, amely manapság leginkább Latin-Amerikára jellemző, de az egész világon elterjedt, sőt a kommunista uralom idején Magyarorszá­gon is ismertté vált: az úgyne­vezett bázisközösségekről van szó. Ezt az igen sokszínű jelenséget latin-amerikai for­májában szeretném néhány gondolattal felvázolni, mivel éppen itt tett szert speciális je­lentőségre, és véleményem szerint igen jól illusztrálja mindazt, amit rendek nélküli egyházi közösségként körvo­nalaztam. A bázisközösségek kisebb, átlátható, személyes kapcso­latokon alapuló, 30-150 fős közösségek. Létrejöhetnek a hagyományos plébániai rend­szer mellett és azon belül is; utóbbi esetben a plébánia a közösségek közössége, a bá­zisközösségek egységét létre­hozó gyülekezési hely lesz, amely az egész plébánia de­­centralizáltabb, a néphez kö­zelálló strukturáltságához és pasztorációjához vezet. A „közösség" szóval való összefüggésében a „bázis" előtagnak hármas jelentése van: szociológiailag a társada­lom legalsó osztályaira utal, tehát azokra az emberekre, akiknek a társadalmi igazság­talanságok által okozott nyo­mort a legkeményebben és közvetlenül kell érzékelniük. Nagyrészt belőlük tevődnek össze e közösségek, az ő kör­nyezetükben és az ő perspek­tívájuk szerint bontakozik ki a közösség élete; ők annak mű­ködtető alanyai. Teológiailag a­ „bázis" az egyházi struktu­ráltság „alapsejtjét" jelenti, a kereszténység alapszövetét, ahonnan az evangelizáció ki­indul, és ahol a hit alapesemé­nyei lejátszódnak. Leíró érte­lemben a „bázis" azt jelenti, hogy az egyház alulról, a konkrét hívők és az ő tevé­kenységük kezdeményezésé­re épül föl, tehát nem fölülről, a hivatal intézményes szabá­lyozásainak kezdeményezésé­re. Ennyiben a bázisközössé­gek keretei között az­ egyház kialakulásának új módja fi­gyelhető meg, azaz az egyház ilyen bázisközösségek létre­jöttének folyamatában szület­nek. Egyházi szempontból ezek a közösségek nem egy bizonyos lelkiségi mozgalom­nak tartják magukat, nem is a pasztoráció új módszerének, és végképp nem a hagyomá­nyos egyházi struktúrákkal párhuzamosan működő egy­háznak, hanem olyan közös­ségnek, ahol Jézus Krisztus egyháza egy konkrét helyi kö­zösségben valósul meg. A bázisközösségek nem akarják a hagyományos plé­bániai vagy egyházmegyei struktúrát egyszerűen helyet­tesíteni, vagy azokat tisztán bázisközösségek hálózatává átalakítani. Sokkal inkább úgy tűnik, hogy mindkét for­mának szüksége van a másik­ra, hogy a teljes értelemben vett egyház megvalósulhas­son. Az intézményes­­szakramentális megalapozá­sú egyház struktúráival gon­doskodik a bázisközösségek kontinuitásáról, katolikus identitásáról és egységéről, míg ezek az összegyházban enzimként, kovászként, an­nak testébe mélyedő tövis­ként működnek, amely az egyházat a maga egészében megtartja ahhoz az evangéli­umhoz való hűségben, ame­lyet a szegényeknek az Isten Országáról hirdettek. Azt, hogy a hivatal a kö­zösség számára szükséges, egyáltalán nem tagadjuk. Va­lamint e­ megállapításnak azt a teológiai megindoklását sem, mely szerint a hivatal Jé­zus Krisztus személyében cselekszik, és ebből kifolyólag konstitutív jelentősége van minden közösség, így a bázis­közösség számára is. (Folytatjuk) (Fordította: Bitter Ákos) Magyarul és keresztényként volt politikus Esterházy János-emlékünnep (Folytatás az 1. oldalról.) A szlovák parlamentben sajnos nem emlékeznek meg Esterházy Jánosról. Nagyon sajnálom, kifejezetten hibá­nak tartom, hogy a szlovák külügyminisztérium nyilat­kozatában „sajnálkozásának és nyugtalanságának" adott hangot amiatt, hogy a ma­gyar parlament épületében megemlékeznek Esterházy Jánosról. Ezzel a nyilatkozat­tal nem tudok azonosulni, és nagyon remélem, hogy nem fogja negatívan befolyásolni a szlovák-magyar viszonyt, és a szlovákiai kormánykoa­líción belüli viszonyt. - A Magyar Koalíció Párt­jának adott Esterházy János­­emlékérem valószínűleg ed­digi munkánk elismerését akarja jelezni — folytatta Csáky Pál. — Ugyanakkor nyilván egy elvárást is jelez, hogy valóban európai szelle­miségű, demokratikus, tole­ráns, másokat tiszteletben tartó politikát folytassunk a továbbiakban is. Frantisek Miklosko kereszténydemok­rata politikus kitüntetése azt az üzenetet hordozza, hogy Esterházy szellemében el kell ismernünk egymásban azokat az értékeket, ame­lyekre közös jövő építhető. Esterházy János ismert volt mély hitéről, katolikus egy­házához való hűségéről. Ez tartotta meg őt és a szlováki­ai magyarságot is a nehéz körülmények között. Lénár Károly atya több mint tíz évet töltött börtönben hitéért és hazaszeretetéért, és azóta is fáradhatatlanul dolgozik azon, hogy övéinek hitét és nemzeti öntudatát erősítse. Méltán kapta ezt a magas ki­tüntetést. Lénár Károly számára örö­met és bátorítást jelent a ki­tüntetés. - Arra bátorít, hogy ne fél­jünk semmitől, tegyük a dol­gunkat. És őrizzük Esterházy emlékét. Mert csak az a nem­zet érdemes a megmaradásra, aki tiszteli és követni tudja nagyjait. Az idős pap szemé­lyes emlékeket is őriz Esterházy Jánosról. Lipótváron a börtön kórházában találkoz­tam vele. Ott is példát adott a többieknek. Ti­tokban miséztünk a börtön vaságyán, a rozsdás kanál volt a ke­hely. A jobb érzésű őrök csempészték be a bort, és a legmegbízha­tóbb civil rabtársaink — élen Esterházy gróf­fal — hordták szét az Oltáriszentséget a többi fogolynak. Akik őt ünnepelték parlamenti emlékülést követően a Szép utcai emlék­tábla megkoszorúzásával és a pesti ferences templomban bemutatott szentmisével — láthatóan megszívlelték Es­terházy János egész életével hitelesített intelmét: „Egyet kérek tőletek, szívünk-lel­­künk nagy kincsét, nemzeti öntudatunkat és Krisztus urunkba vetett hitünket ne té­vesszük szem elől egy pilla­natra sem. Ápoljuk és őrizzük ezt, mert ez az egyetlen pozi­tív érték, amit senki el nem vehet, s amelynek varázslatos ereje átsegít a legnehezebb megpróbáltatásokon is." Kipke Tamás

Next