Új Ember, 2002 (58. évfolyam, 1/2788-52/2839. szám)
2002-01-13 / 2. (2789.) szám
Dokumené 2002. január 13 turntio- Melyik az érvényes keresztség? Szűkszavú közleményt adott ki 2001. június 5-én a vatikáni Hittani Kongregáció arról, hogy vajon érvényes-e az Utolsó Napok Szentjeinek Egyháza (közismerten a mormonok) keresztelése. A válasz egészen egyszerűen: nem. Vajon mi vezette el odáig a tanítóhivatalt, hogy ezt a - II. János Pál pápa által is elfogadott - rövid iratot, Joseph Ratzinger bíboros aláírásával, közreadta? A keresztség eredete zsidó—görög környezetre vezethető vissza, ahonnan a keresztények is átvették, és az egyházhoz való tartozás feltételeként mint beavató szentséget határozták meg. Maga a feltámadt Jézus küldte apostolait, hogy kereszteljenek meg minden népet (Mt 28,18- 20), mert ez jelenti a belépést az Isten és népe közötti új szövetségbe. Az Apostolok Cselekedetei, az apostoli levelek és az egyházatyák írásai a tanúi a keresztség általános gyakorlatának, az egyház első napjaitól kezdve. A görög baptidzein szó jelentése: alámeríteni, bemeríteni valakit a vízbe. A magyar nyelvbe szláv közvetítéssel jutott el a kifejezés, és inkább Krisztus keresztjéhez kapcsolódik. Bár rituális jellegű fürdők léteztek a Közel-Keleten (például Mithrász-kultusz), és a világ több pontján ma is található vízzel való tisztulási szertartás (Nílus, Eufrátesz, Gangesz), ám a keresztény keresztséget megelőző Keresztelő Szent János által gyakorolt keresztség bűnbánati jellege megkülönböztette ezt az előzőktől. Jézus maga is megkeresztelkedett Jánosnál a Jordánban (Mt 3,15) azért, hogy a bűnösökkel szolidaritást vállaljon. Feltámadása után azonban az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére keresztelnek az apostolok, s az első pünkösdtől kezdve szolgáltatja ki az egyház a keresztséget, mely a Krisztus halálában való eltemetkezés és az új életre születés eszköze. A keresztény egyházak között nincs alapvető eltérés a keresztséget illetően, sőt éppen ebből fakad annak a követelménye, hogy a keresztények egysége közösségi szinten is kifejeződjék. Ennek szép példája az a Limai dokumentum (1982), mely ökumenikus módon közelítette meg a keresztség szentségét. A történelem során azonban a keresztség gyakorlata többféle formát öltött. A világ különböző pontjain a névadás pótolta a keresztelési szertartást. Több európai és észak-amerikai szabadegyházban minden megkülönböztetés nélkül gyakorolják például a gyermekkeresztséget. Más afrikai egyházak pedig a Szentlélek keresztségét szolgáltatják ki kézrátétellel, víz nélkül. Az elmúlt száz évben az egyház viszonylag csöndesen élt együtt a különféle vallási csoportok és szekták tevékenységével. Az 1970-es évektől kezdődően a „vallási piac" bővülésével megnövekedett az ilyen csoportok térnyerése, és napjainkban az élet minden területét érintik. Az egyháznak éberen kell őrködnie a tanítás és az istentisztelet tisztaságán. A jelen esetben a tanítóhivatal világosan kifejezte, hogy a mormonok nem tekinthetők keresztényeknek, mert politeista nézeteket képviselnek. Elgondolásaik teljesen eltérnek a zsidó—keresztény kinyilatkoztatástól, jóllehet arra építik fel saját hitrendszerüket. Jahve és Elohim náluk két külön személy. Az alapító, Joseph Smith (1805—1844) szerint az Atyának és a Szentléleknek is teste van, mint a Fiúnak. Az ő „tanítása" szerint Jézus a XIX. században az Egyesült Államokban is megjelent, és hasonló csodákat tett, mint földi élete során. Ekkor apostolokat választott, és egy „tökéletesebb evangéliumot" hirdetett. A keresztséget alámerítéssel végző mormonoknál előfordul, hogy azt megismétlik, és még a halottak keresztségét is gyakorolják. A vatikáni irat elsősorban a katolikusoknak szól, de súlyánál fogva más keresztény közösséget is tájékoztat a Krisztus által hozott, többek között a keresztségről szóló tanítás örök érvényéről, megmásíthatatlan voltáról. Kránitz Mihály : „Messze nem hittérítésről van szó!" Ökumenikus szeretetotthon Dabason „Tudja, azért választottunk egyházi intézményt, mert itt megbékélést, szeretetet, jóságot remélünk édesapánk/édesanyánk számára." — Többségében ezekkel a szavakkal keresnek fel minket a rokonok — mondja Csoó Lászlóné, a dabas gyóri Ökumenikus Otthon igazgatója —, ha már úgy alakult, hogy idős hozzátartozójuk elhelyezését csak ezen a módon tudják megoldani. Szeretnék őt biztonságban tudni. Mi pedig mindent megteszünk azért, hogy a sokszor súlyos beteg emberek számára ne csak testi, hanem lelki segítséget is adjunk. Nemcsak gyógyítjuk, hanem dédelgetjük, szeretgetjük is őket. Csoó Lászlóné több mint harminc éve dolgozik az otthonban, melynek 1988 óta igazgatója. Az elmúlt tíz év tapasztalata alapján állítja, hogy Dabason, ahol három felekezet (katolikus, református, evangélikus) van jelen, az ökumené az idősek otthonának szellemiségéből indult ki. A jelenleg három és fél hektáron elterülő, tizennégy épületből álló intézmény jórészt a múlt század történelmi változásai okán lett azzá, ami: ökumenikus otthonná. A hajdani karmelita rendház 1950-től állami fenntartású egyházi otthon lett, ahol idős szerzetesnők ellátását biztosították. Az államosítás után csak a beutalási jog maradt az egyházé. 1985-re az egyházellenes intézkedések következményeként olyannyira lecsökkent az igény az idős szerzetesnők itteni elhelyezésére, hogy a dabasi otthon teljes mértékben az állam kezébe került, és az akkori Pest Megyei Tanácsé lett mint szociális otthon. Az addig itt lakó néhány nővért más egyházi intézménybe vitték. 1992-ben a karmeliták visszakapták tulajdonjogukat, de a kis létszámú rend nem tudta vállalni a szociális otthoni feladatok ellátását. Az intézmény üzemeltetésére a Római Katolikus Szeretetszolgálat vállalkozott, így 1992. január elsejétől az otthon egyházi intézmény lett. A későbbiekben a karmeliták a tulajdonjogot is átadták a szeretetszolgálatnak. Az otthonban kialakuló ökumenikus szellem gyakorlati alapja az volt, hogy tíz évvel ezelőtt az egyház az ott lakó civil, idős emberekkel és dolgozókkal együtt kapta meg az intézményt. Csoó Lászlóné az akkori eseményekre emlékezve elmondja, hogy mind a munkatársaknak, mind a bentlakóknak lehetőségük volt intézményt váltani, de senki nem kívánt elmenni. Sok olyan ember maradt tehát itt, aki különféle felekezethez tartozott, vagy nem volt vallásos. A kérés azonban mindenkihez szólt, tolerálni kell az egyházi miliőt, szokásokat. Ami az ökumenét illeti, az átadás pillanatában az otthonban lakók közül a katolikusok voltak a legtöbben, de szép számban voltak reformátusok és evangélikusok is. Ezért az átadás utáni első évben ökumenikus kápolna létesült a dabasi otthonban, melyet a három felekezet lelkészeinek beleegyezésével alakítottak ki. A szembenéző oltár például református istentisztelet esetén Úr asztalává alakítható, lekerül róla a gyertya, a feszület. A mindennapi gyakorlat azt mutatja, hogy az otthon hívő lakói szívesen részt vesznek miséken, istentiszteleteken egyaránt. Az áldozást és az Úrvacsorát természetesen kiki a saját felekezetének megfelelő szertartáson végzi. A felekezetek közötti párbeszéd kiindulópontja lett ez a hely, de a katolikusok, reformátusok, evangélikusok közötti jó együttműködés jellemző az otthon tágabb környezetében is. A dabasi lelkészek rendszeresen látogatják az itt lakó idős embereket és az otthon szellemét magukkal viszik egyházközségeikbe. Bisztray László dabasi plébános is egyik motorja a közös törekvéseknek. Mindezen felül az otthonban élő nem hívő emberekkel is úgy bánnak, hogy ne érezzék magukat megtűrt személynek, biztosítják számukra a segítő szeretet légkörét. „Fontos szempont nálunk az, hogy minden embert úgy fogadjunk el, amilyen. Dolgozóink felvételekor is főként ezt hangsúlyozzuk ki. Nálunk messze nem hittérítésről van szó, hanem inkább az emberi méltóság tiszteletéről. Amikor valakinek oda jut a sorsa, hogy szociális otthonba kerül, legyen az bármilyen szép környezetben, az illetőnek komoly lelki gyötrelmeken kell keresztülmennie. Az egyháziasság nálunk nemcsak abban áll, hogy lehetőséget biztosítunk a hétvégi szentmisére, hanem abban is, hogy mindenki számára biztosítunk olyan valakit (akár lelkészt, akár papot), akivel beszélgetve az idős, beteg emberek feldolgozhatják félelmeiket, életük e fontos szakaszában nem maradnak lelki kísérő nélkül" — mondja az igazgatónő. Talán ez a mindenki felé nyitott, szeretetteljes hozzáállás a keresztény felekezetek közötti párbeszédnek, az ökumenének is egyik fő szempontja: nem a másságot, hanem a közöset keressük egymásban. Körössy László Egy régen várt megegyezés Az ökumenikus esketési szertartások rendjéről Az Új Ember december elején közölt beszámolót az ökumenikus esketési szertartások rendjére vonatkozó megállapodás aláírásáról. A régóta várt dokumentumot a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia és a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa által alakított közös bizottság dolgozta ki. Jelentőségéről Veres András püspökkari titkár és Zászkaliczky Péter evangélikus lelkész nyilatkozott lapunknak. Veres András püspök: — Fontosnak tartom leszögezni, hogy katolikus szempontból a házasságkötés jogi előfeltételeire és következményeire vonatkozó kitételek a megállapodás aláírása után sem változtak. E megállapodás elsősorban a szertartás szövegére vonatkozik, illetve az a célja, hogy tisztázza az elmúlt években kialakult rendezetlen helyzetet. Amikor két felekezet lelkipásztora vett részt egy házasságkötési szertartáson, meglehetősen esetleges volt a liturgia menete. Megállapodásunk szerint, amennyiben a házasságkötés katolikus templomban történik, akkor minden a katolikus szertartás menetét követi, melynek bizonyos pontjain — melyet a megálla-kodás szövege pontosan megatároz — a másik felekezet képviselője Szentírást olvashat, prédikálhat, illetve áldást adhat. Amennyiben a házasság a társegyház templomában köttetik, a katolikus félnek fölmentést kell kérnie a kánoni forma alól, melynek feltételei változatlanok maradtak. A szertartás a protestáns egyház rendje szerint történik, úgy, hogy a megállapodásban rögzített részeknél a katolikus lelkipásztor kapcsolódik be áldással, prédikációval, a Szentírás olvasásával. A püspöki konferencia és a két társegyház által elfogadott megállapodás igazi értéke tehát, hogy a korábbi bizonytalanságokat felszámolva egységes szertartásrendet rögzített. Zászkaliczky Péter, a Deák téri evangélikus egyházközség gyülekezeti lelkésze: — Létezett egy lassan már tíz éve kialakított szertartásrend, amelyhez a végső jóváhaás hiányzott. Ezt a rendet — jól tudom — elfogadták a magyar katolikus egyház illetékesei is, de a római jóváhagyás még nem volt meg. Ezt a rendet gyakoroltuk, még ha nem is volt hivatalos. Tavaly például egy nógrádi faluban katolikus templomban eskettem egy vegyes párt az ott lévő pap közreműködésével, aki előzőleg a váci püspök jóváhagyását kérte. Éppen tíz éve a Deák téri evangélikus templomban pedig Jeleníts István közreműködésével végeztük a szertartást, melyhez akkor neki is engedélyt kellett kérnie. Végtelenül örülök, hogy a megegyezés létrejött. Gyakorló lelkészként sokszor tanúja voltam, milyen áldatlan helyzetek alakultak ki, amikor egy vegyes házasság megkötésekor mindkét fél egyháza iránt elkötelezett volt. Gyakran komoly családi feszültségek keletkeztek, sokszor lelkiismereti konfliktushelyzet adódott abból, hogy melyik templomba menjenek, főleg hagyományőrző falvakban. Sokszor a kezdődő kapcsolat bukott bele a megegyezés hiányába. Öröm tehát, hogy ez a nehézség megoldódott, csak az a fájdalom, hogy ilyen későn. Egyik egyháznak sincs különösebb elvi fenntartása a másik esketési rendjével kapcsolatban. Most ezt a legmagasabb szinten is elfogadták. A megállapodás fölszabadít mindenkit attól a lelkiismereti tehertől, hogy olyat kell tennie, ami szabálytalan. Mindkét házasulandó megkaphatja a saját egyháza szerinti áldást. Nyitott kérdés azért maradt. A katolikus egyház továbbra is ragaszkodik egy olyan nyilatkozattételhez, mely szerint ha katolikus templomban történik az esküvő, akkor a gyermekek — nemüktől függetlenül — katolikusok lesznek. Korábban ezt a nyilatkozatot mindkét féllel aláíratták. A helyzet annyit változott, hogy a nyilatkozatot csak a katolikus féllel íratják alá, de a másik félnek ezt tudomásul kell vennie. A kölcsönösség és a viszonosság hiánya ebben a tekintetben egyházaink között még megmaradt. Örülnék, ha egyszer ebben is azonos lenne a gyakorlat. Pallós Tamás „Reformátusnak kereszteltek, katolikus lettem" Ne azt keressük, ki honnan jött Kováts Tibor közgazdász a szocializmus idején részt vett a hatalom által üldözött katolikus mozgalmakban. A Keresztény Front tagjaként tizenkét esztendei börtönbüntetésre ítélték. Az ökumenikus gondolat elkötelezett híve, hiszen annak idején reformátusnak keresztelték. Erről, s élete további fordulatairól, amelyeket végigkísért az ökumené szelleme, így vall: — Édesapám református volt, édesanyám katolikus. Az akkori szokásoknak megfelelően a fiúgyermeket az apa, a leányokat az anya vallási hovatartozása szerint keresztelték, így lettem református. A karcagi református reálgimnáziumban mindent a református egyház tanítása szerint tanultam. A többségében protestáns alföldi városba még születésem előtt, a trianoni diktátum következtében Erdélyből menekültek a szüleim. Amikor azonban édesanyámmal első alkalommal mentek el a református istentiszteletre , a katolikus templomba ugyancsak együtt jártak —, kellemetlen élmény érte. A templomban ugyanis az volt a szokás, hogy mindenkinek foglalt helye volt. Az egyházfi ezért figyelmeztette édesapámat, amikor valahol helyet akart foglalni, ő annyira zokon vette ezt, hogy többé nem látogatták az istentiszteletet. Ettől kezdve csak a katolikus templomba jártak. Gyermekkoromban valamennyi zsoltárt és dicséretet szorgalmasan megtanultam, ma is emlékszem rájuk. Hetedikes gimnazista koromban azonban meghatározó élményben volt részem. Egyik barátommal elhatároztuk, hogy kerékpárral kirándulunk Rómába. Magával ragadott a klaszszikus világ hangulata — nyolc éven keresztül latint, négy évig görögöt tanultam. XII. Piusz pápánál kihallgatáson vettünk részt, s ez tovább erősítette bennem az elhatározást: ha elérem a nagykorúságot, áttérek a katolikus hitre.öbb hétig jártam Róma templomait, miközben meggyőződésem egyre mélyült. Amikor átszellemült lélekkel visszatértem Karcagra, a nagy többségű református közösség részéről támadások értek. Kioktattak, mekkorát tévedek. Az egyik nagygazda család szemben lakott velünk, s társaságban — zongoradélutánok, teadélutánok alkalmával — rendszeresen találkoztam csinos leányukkal. Szégyelljem magam, olvasták a fejemre. Az élet különös sorsa, hogy ez a leány később Kaszap István bátyja, Kaszap Béla ügyvéd felesége lett. Barátom volt az egyik tanúm, amikor kiléptem a református egyházból. Két tanúval kellett ugyanis megjelenni annál a nagytiszteletűnél, aki annak idején megkeresztelt. Felháborodottan közölte: nincs miről beszélnünk, majdhogynem azt mondta: takarodjam. Közben megtudtam, hogy az akkoriban alakult pannonhalmi gimnázium igazgatója, Kovács Arisztid atya rokonunk. Amikor meghallotta, hogy az áttérés gondolatával foglalkozom, felajánlotta, hogy felkészít erre. Harmadéves egyetemista koromban Pannonhalmán gyóntam, majd áldoztam. Egész más volt a hangulat, mint a puritán református közösségben. Feleségem megtartotta református hitét, így közösen látogatjuk a református istentiszteleteket, miközben a katolikus templomban részt veszünk a szentmiséken. Ez semmiféle zavart vagy félreértést nem okoz köztünk. Igazi ökumenikus gondolat, ha az ember nem azt keresi, ki honnan jött. Számos olyan zsidó barátom van, akik a háború idején nemcsak azért tértek át, hogy megmeneküljenek, hanem meggyőződésből cselekedtek így. Az egyik kolléganőm például, akinek 1990 táján kétségei támadtak, hozzám fordult: ne térjen-e vissza a zsidó vallásra. Végül megmaradt kereszténynek. Blumgrund János, Ausztriában élő barátom Csehszlovákiából akkor menekült Magyarországra, amikor 1944-ben itt még menedéket találhatott. Nem az üldözések idején tért át, hanem a második világháború után Rómában keresztelte meg a pápa. Az ökumenikus gondolathoz tartozónak érzem például azt a magatartást, amellyel a börtönben találkoztam. A zsidó vallású Lőcsei Pál keresztényi alázattal segített bennünket, amikor a börtönben házi tanítóként szabadabban mozogva, lopva vitte az ostyát, a mazsolát vagy az abból készült bort az egyes cellákban raboskodó katolikus papoknak.