Új Ember, 2003 (59. évfolyam, 1/2840-52/2890. szám)

2003-01-05 / 1. (2840.) szám

V 9780133­102055 25 éve érkezett haza a Szent Korona — írásunk a 16. oldalon http://ujember.katolikus.hu KATOLIKUS HETILAP LIX. évf. 1. (2840.) Ára: 82 Ft Laktanyai találkozások papnövendékekkel Emlékek az 1970-es évekből 3. oldal Magyarként a pápa és a világegyház szolgálatában Ternyák Csaba érsek 4. oldal Vallásosság és érett személyiség Süle Ferenc pszichiáter valláspatológiai szemináriumáról 4. oldal A cserkészek huszadik világtalálkozója Kilencvenéves a Magyar Cserkészszövetség 7. oldal Európai találkozó Párizsban Roger testvér: Isten csak szeretni tud Több mint nyolcvanezer fi­­zette a párizsi Notre Dame- nos Pál pápa, a konstantinápo­ltal érkezett december utolsó napjaiban Párizsba és környé­kére, hogy részt vegyen a Taizéi Közösség által szerve­zett európai találkozón. A 2002. december 28. és 2003. ja­nuár 1. között megrendezett találkozó huszonötödik állo­mása a Bizalom Zarándoklat­jának, amelyet Roger testvér, a Taizéi Közösség alapítója ál­modott meg, és indított el im­már negyed évszázada. A ta­valyi budapesti találkozó ha­zai és külföldi vélemények szerint is sikeres volt. Talán a magyarországi élményeknek is köszönhetően, ismét szíve­sen gyűltek össze a fiatalok a világ számos országából. Ha­zánkból közel ezren zarándo­koltak a francia fővárosba. December 29-én Jean-Marie Lifitigh­ bíboros, Párizs érseke köszöntötte a résztvevőket, és mint a találkozó többi estjén is, Roger testvér v., tott rövid el­mélkedést. A bíboros által ce­lebrált szentmisét a France 2 tévécsatorna élőben közveti­székesegyházból. A találkozó ökumenikus jellegét mutatja, hogy Európa minden országa képviseltette magát különféle keresztény felekezetekhez tar­tozó fiatalokkal. A zarándokok több mint fele Kelet-Európából érkezett, ahova a taizéi testvé­rek 1962 óta rendszeresen ellá­togatnak, de eljöttek Párizsba többek közt Szicíliából, Máltá­ról, Ausztráliából, Ukrajnából és a Fülöp-szigetekről is. II. Já­rancia, találkozótok a tolerancia és a szolidaritás élő jele — fogal­mazott üzenetében Kofi Annan, az ENSZ főtitkára. (Folytatás a 10. oldalon.)­lyi és a moszkvai pátriárka, va­lamint más egyházi és világi méltóságok küldték el üzene­tüket, támogatásukról biztosít­va a résztvevőket. A mai világban, ahol néha úgy tűnik, hogy napról napra jobban elhatalmasodik az intele­ Államfői beavatkozás a jogbiztonságért Az óév utolsó napjai­nak krónikájához tarto­zik, hogy Mádl Ferenc köztársasági elnök nem írta alá, hanem vissza­küldte a parlamentnek a szociális törvénymódo­sítást, mivel úgy ítélte meg, hogy az abban sze­replő­ egyik szabályozás hátrányosan érintheti azokat, akik egyházi in­tézményben kívánják igénybe venni a szociá­lis alapellátásokat. A Magyar Rádió Krónika cí­mű műsorában az államfő döntését a következőképpen indokolta meg: „A parlament által elfogadott, szociális tár­gyú törvényeket módosító csomag azok közé a törvény­­csomagok közé tartozik, ame­lyeket a köznyelv csak »saláta­törvénynek« hív. Mint ahogy ebből az elnevezésből is kide­rül, egy ilyen csomag több tör­vényt foglal magában. Ez nyil­vánvalóan azt a veszélyt is magában hordozza, hogy bi­zonyos fontos részletek elsik­kadnak, ha a »salátatörvényt« egyben fogadják el. Ez a be­nyújtók, jelen esetben a kor­mány felelőssége. (Folytatás a 4. oldalon.)­ ­ Márfi Gyula érsek Mentsük át az ünnepet a hétköznapokba! Újév ünnepének olvasmá­nyai még jórészt karácsony ünnepét idézik. Figyelmünk középpontjában ott vant még a jászolban fekvő betlehemi Kisded, akiben látható formá­ban megjelent a láthatatlan Is­ten. Nem félelmetes uralkodói fenséggel érkezett, hanem a hűséges szolga alázatával; nem egy felnőtt ember tiszte­letet parancsoló tekintélyével, hanem egy kisgyermek szere­­tetreméltóságával; nem bün­tető szigorral, hanem a bűnöst megmenteni akaró, érte halál­ba menni kész irgalommal. Lehet-e nemesebb célunk az új esztendőben, mint hogy kitárjuk szívünket az isten­gyermek felé? Ha megpróbál­juk megőrizni magunkban az istengyermekség lelkületét, testvérei maradunk Jézusnak, átmentjük az ünnep lényegét hétköznapjainkba. Ne ütközzünk meg azon, hogy ma is a világgal dacolva, az árral szemben úszva tu­dunk csak hűek maradni Krisztushoz! Vállaljuk mégis bátran a közösséget vele, ne tegyük magunkévá azt az igénytelen, emberhez méltat­lan életstílust, amelyet példá­ul egyes kereskedelmi tévé­­csatornák népszerűsítenek! Maradjunk közösségben Jé­zussal és Máriával, s a Szent­lélek irányítása mellett utasít­suk el korunk tévtanításait, és Máriával együtt kövessük Jé­zust egészen a halálig, hogy vele lehessünk majd a feltá­madásban is! Újév ünnepe a béke világ­napja is. Közel negyven éve már, hogy ezen a napon a föld katolikus templomaiban a bé­kéért imádkoznak. A keresz­tény ember jól tudja, hogy a béke nem csupán az erővi­szonyok egyensúlyától, az anyagi érdekek összehango­lásától függ. A béke Isten ajándéka. Kérhetjük-e a békét mástól, mint Jézustól, aki a Béke Fejedelme (íz 9,5)? Kö­nyöröghetünk-e máshoz, mint hozzá, aki — mint Szent Pál írja az efezusi levélben — „a mi békességünk" (Ef 2,14)? Ma Magyarországon egye­sek sokat beszélnek a nemzeti egyetértés megteremtésének, „az árkok betemetésének" fontosságáról, ugyanakkor dühödten és kérlelhetetlenül gyalázzák politikai ellenfelei­ket. Ezek az emberek azt hi­szik, hogy ők a béke letétemé­nyesei, és az általuk szabott feltételek teljesülése hozza majd el a békét. Mi azonban a békét nem tőlük, hanem Krisztustól várjuk, és az ő kö­vetésével akarjuk kivenni ré­szünket a béke szolgálatából. Lelkünk mélyén igyek­szünk megőrizni a krisztusi békét. Ez képesít minket arra, hogy ellenségeinkért is tud­junk imádkozni, ellenálljunk a bosszú kísértésének, a béke és a szeretet eszközei lehes­sünk közösségeinkben. 2003. január 5. Minden kedves Olvasójának áldott _J­ó boldog új évet kíván . it#7 az új Ember Most teljesül be a rendszerváltozás Beszélgetés az integrációs államtitkárral 9. oldal A szeretet lehet a béke kovásza Új nemzetközi erkölcsi rendet sürget a pápa II. János Pál pápa idei újévi béke világnapi üze­netét XXIII. János pápa negyven évvel ezelőtt napvilágot látott Pacem in­terni kezdetű encikli­­kájának méltatására, időszerűségének felmuta­tására szentelte. Elődjé­nek prófétai meglátásai nyomán vázolja a világ égető kérdéseivel kapcso­latos egyházi álláspon­tot. Az alábbiakban is­mertetjük a dokumentu­mot, mely nem egyetlen napra szól. Az esztendő folyamán szerte a vilá­gon az egyházi közössé­gek feldolgozzák, megbe­szélik és következtetése­ket vonnak le belőle ke­resztény életünk hétköz­napjai számára. A világ, amelyhez XXIII. Já­nos 1963-ban fordult, a XX. században két világháborút, totalitárius rendszerek kiépü­lését, az emberi szenvedés el­szaporodását és a történelem­ben addig soha nem tapasz­talt méretű egyházüldözést élt át. A béke négy oszlopa Négy követelményben je­lölte meg a béke feltételeit: igazság, igazságosság, szere­tet és szabadság. Az igazság — mondta — akkor lesz a bé­ke alapja, ha mindenki a saját jogain kívül a másikkal szem­beni kötelességét is elismeri. Az igazságosság akkor fogja a békét építeni, ha valóban min­denki elismeri a másik ember jogait, és azon fáradozik, hogy teljesítse a többiek iránti köte­lességét. A szeretet akkor lesz a béke kovásza, ha az embe­rek a másik ember szükségle­teit és igényeit is úgy ismerik el, mint a saját magukét, és tu­lajdonukat, lelki értékeiket megosztják másokkal. És vé­gül a szabadság akkor táplálja a békét és termi meg gyümöl­csét, ha az eszközök megvá­lasztásánál mindenki az érte­lem elérését követi, és bátran vállalja a felelősséget saját tet­teiért. XXIII. Jánosnak az volt a vágya, hogy megváltoztassa a világot. Az emberi méltóság új szemlélete A Pacem in terris tanítása abban is prófétainak bizo­nyult, hogy János pápa egy olyan világ láttán, amely egy­re inkább kölcsönösen függő­vé és globálissá vált, javasolta a közjó fogalmának az egész világra kiterjedő újrafogalma­zását. Nagy reményekkel te­kintett az Egyesült Nemzetek Szervezetére. (Folytatás az 5. oldalon.)­ ­ Vissza kell menni a ma született csecsemő­höz — valahogy így írta egy közíró a negyve­nes évek elejének egyik karácsonyán. Újév múltán, az új év kezdetén megkísérti a gon­dolat korunk emberét is: az áremelkedések első híreit hallva — talán csak az em­berélet lesz olcsóbb az idén, mint tavaly volt — szívesen térnénk vissza a karácsony hangulatába, amely jó eset­ben békés és meghitt volt, még ha közvetlen közelségünkben mindnyájan tudunk ellen­példákat is említeni. Csakhogy mint minden kísértés, ez a vá­gyakozás is tévútra vezet. Nem a karácsony kétes, de legalábbis törékeny idillj­éhez kel­lene visszatérni — a gyarapodó számú haj­léktalanok és a társra találás nélkül is szapo­rodni képes magányosok például alig várják az ünnep elmúltát —, nem a hangulatra, ha­nem a lényegre kellene összpontosítani. A „ma született csecsemőre". Megdöbbentő, milyen leleménnyel tud­juk elfelejtetni magunkkal a csilingelés, az angyalhaj és a fenyőfa díszleteivel, az aján­dékozás és a rövid együttlét meghitt pillana­taiban, hogy a lakásunkban élő, jól öltözött és jóllakott családtagunk — társunk, gyerme­künk vagy apánk-anyánk — is talán hajlék­talan. Aki nem érzi magát befogadva. Keresz­ténységünk — szinonimaként mondhatnám azt is: szeretetünk — radikalizmusa nem ak­kor fut zátonyra, amikor nem hívjuk be a haj­léktalanokat az ünnepi asztalhoz, hanem azon még jóval innen, amikor csak ünnepies hangulatunkba invitáljuk családtagjainkat és barátainkat. A karácsonyfa köré — és nem a jászolhoz. A fenyőfa szép, de a levele szúr — a jászol szalmája szúr, de meleget ad. Hétköznapi gondok és gondolatok kerítik hatal­mukba az embert az ün­nep múltával. Nagy a kí­sértés, hogy visszavá­gyódjunk az ünnepbe. Ha ráébredtünk az andalító hangulatok veszélyeire, akkor végre a lényeg­hez értünk. Igen, a „ma született csecsemő­höz". De talán ez a legnagyobb, az igazán ve­szedelmes kísértés. Maga a visszavágyódás. Mintha az ünnep alkalmával, vagy életünk­ben valamikor is ott lettünk volna nála... Mi­ért ne lehettünk volna? És még akár most is ott lehetünk. És mégis van bennünk vágyó­dás. Betölthetetlen. Csak az irányt nem sza­bad eltévesztenünk. A „ma született csecse­mőhöz" nem lehet visszavágyni, visszamenni. Csak oda, csak előre. (Különben azt is képzel­hetnénk, hogy túljutottunk rajta...) Az ünnep adjon örömet, de ne zavarja meg a tisztánlátásunkat. Az idő visszafordít­hatatlan. A „ma született csecsemő" azért nem csupán ember, mert kívül is áll az időn: nem lehet és nem kell hozzá visszatérni, mert újra és újra megszületik, ahogy pillana­tonként keresztre is feszül. Nem múlt, ha­nem a jövőbe forduló folyamatos jelen. Itt, ez alatt az ég alatt, ennek a földnek a hátán, ebben a szűkre szabott szerepben, ebben a hör­­dülésnyi létben — most. Kipke Tamás Vissza vagy előre?

Next