Új Ember, 2005 (60. évfolyam, 52/2941. szám - 61. évfolyam 51/2992. szám)
2005-08-21-28 / 34-35. (2975-2976.) szám
I Fórum 2005. augusztus 21-28. * A Deszkaversekkel a hamis hangok ellen Péger József, a paksi „életművész" rendkívül bohém, s igen öntörvényű ember. Ám a szíve nagy. Galériája Paks egyik éke. Szeretni való közösségi hely, ahol hónapról hónapra testvérmúzsák adnak egymásnak randevút, hogy gazdagodjon, nemesedjen és felviduljon a lélek, hogy könnyebbek legyenek a lépéspróbák a másik felé. A galéria, ahova behallatszik a paksi templom harangszava, missziós hely. Jó itt megpihenni vagy éppen részesévé válni annak a kínnalgyönyörrel teli alkotófolyamatnak, ami a művészt jellemzi. S jó azt is érezni, hogy talpig nehéz hűség jellemzi az alkotót. Hűség a szülőföldhöz, a szépséges tolnai tájhoz, hűség a magyarsághoz, a hithez, a családi gyökerekhez, hűség és alázat a művészethez - az örökös jobbítás szándékával. Volt műszaki rajzoló és raktáros, dolgozott a pécsi geodéziai vállalatnál, de köztisztviselőként és könyvárusként is kereste kenyerét. Több mint húsz éve azonban a magánszférában próbál szerencsét. Megnyitotta lakásfelszerelési boltját, később sört mért, majd belvárosi kávéházat működtetett, ami három éve művészellátó és galéria. Műtermében magával ragadó, felkavaró, merész installációk, hömpölygő „deszkaversek" születnek, amelyek nemcsak a Duna-parti kisváros életében, hanem a kortárs képzőművészetben is felkiáltójelek. Péger József a saját igazát kiáltja világgá. Nemcsak lírai akvarellekkel, merész olajképekkel, tussal, dróttal és textillel, hanem évszázados, szúrágta, esőkoptatta deszkákra írt gondolatfutamaival, hogy még teljesebb legyen az üzenet, még inkább célba érjen a gondolat. Trianon gyűlölettermében összesereglett / vérgőzmámorban tobzódó / győzelemittas sötét lelkű Káin-ivadékok / a félelem és a rettegés konkolyát szétszórva / artikulálva ordítva / követelték egy ősi nemzet / keresztre feszítését /és a sötétség mérgébe mártott tollak / kéjes sercegéssel szántották / a végzet papírját / s mint tépett ruhadarabok /hullott szét az ország / az örökké tartó vad viharban - festette rikító vörössel a fekete deszkalapra, melyet egy szál, szögesdróttal körbecsavart gyertya fénye világít meg. Vagy: A hatalom és a pénz forgószele / családok millióit szórja szét / testvér a testvért / barát a barátját tapossa / aprópénzzé vált a gyűlölet /fekéllyé a féltékenység/a szeretet a sarokban hever / az érzéketlen vak világban / nem kell senkinek. A hatvan felé tartó alkotó bibliai magvető, ki termést remél a szívekben, a fejekben, az attitűdökben -, hogy jobb legyen e bűntől terhes világ. Az ezredforduló éveiben veti be az ősi technikát, s ha tehetné, még zenét is társítana a látványhoz, a deszkákra rótt sorokhoz, csak hogy hatásosabb legyen az élmény. S teszi ezt kíméletlen következetességgel, mindenféle kényszerítés és megalkuvás nélkül, politikusokkal nem paktálva. Mert tudja: a sötétség urának a váladéka a politika. Meg azt is: Sátáni emlőn felnövő / középszerű kisstílű lények / tiszavirág életükkel / a felszínre kerülve / szivarfüstös kénes leheletükkel / édeskés hangjukkal / szirén szíkeken zúzzák szét /a megtévedtek reményhajóit / ki nem vigyáz a hamis hangokra / örökre elvész a sárga habokban. Péger József alkotásai - amelyekkel számos csoportos és önálló kiállításon mutatkozott be, legutóbb a paksi művelődési házban -, kiállják a próbát. A művész a maga választotta úton halad, de Isten kegyelméből. Hiszi, hogy odafönn is követik útját, figyelik lépteit. Ezért bízik oly kitartóan az égi-földi párbeszéd erejében. És a tárlatlátogatókban, akiket mindig sikerül felráznia expresszív deszkaverseivel, festményeivel, s akik Goethével vallják: művésznek lenni nem szakma, hanem sors. Lőrincz Sándor Olvasói levél Köszönet a jubiláló Új Embernek Engedje meg, hogy a hatvanéves jubileum alkalmából szeretettel és tisztelettel megköszönjem a Jóisten segítségével végzett munkájukat. Családunkban már a harmadik generáció (hála érte a Jóistennek, még együtt!) olvassa színvonalas, lelket építő, melengető lapjukat hétről hétre és szinte betűről betűre. Kívánom Önöknek is az élet minden területén a hűség örömét. Tisztelettel és köszönettel: Molnárné Polgár Katalin Kőszeg Az első péntek kegyelme Az Úr Jézus Alacoque Szent Margitnak tett kinyilatkoztatásai között a legnagyobb és legvigasztalóbb az, amely az első pénteki nagykilencedre vonatkozik: „Szívem határtalan könyörületéből megígérem, hogy mindazok, akik kilenc hónap egymásután következő első péntekén megáldoznak, életük végéig állhatatosan megmaradnak a bűnbánatban, nem fognak kegyelem nélkül, sem a szentségek felvétele nélkül meghalni, mivel az én isteni szívem ama végső órában biztos menedéke lesz." A katolikus keresztények életében ez a mozgalom széles körben elterjedt, és kegyelmi erejét azóta is számtalan élmény igazolja. Úgy érzem, hogy a saját családom életében megélt, az első pénzek kegyelmi erejét bizonyító biztos tényről be kell számolnom. Gimnazista voltam, mikor egy éjszaka apámra heves, görcsös rosszullét jött, a mentők sürgősen kórházba vitték, ahol perforált vakbélgyulladással azonnal megműtötték, s igen súlyos állapotot konstatáltak. A kórházban akkoriban a szatmári irgalmas nővérek szolgáltak, köztük, mint műtősnővér, anyám unokahúga is, Fidel nővér. Ezen az éjjelen ő volt szolgálatban, s apám altatását is ő látta el. A nővér a műtét utáni hosszas lábadozás során sem hagyta magára apámat. Szabadidejében sokszor ott ült az ágya mellett, beszélgetett vele, s végtelenül megnyerő lényével, valamint az átélt életveszély hatása által elérte, hogy apám - hosszú évtizedek után - meggyónt és megáldozott. A következő évek során az első pénteki szentgyónást és szentáldozást, valamint a vasárnapi szentmisét soha el nem mulasztotta. Amikor ránk tört a második világháború, apánknak is be kellett vonulnia. 1944 decemberében hadtestüket elindították nyugat felé. Katonatársai elbeszéléséből hónapok után tudtuk meg, hogy az 1944 karácsonya előtti napokban apám néhány nap eltávozást kapott, hogy családját meglátogassa, s a nyugati határról elindult Pest felé. Közben az oroszok már körülzárták Pestet. Apám néhány társával a Pilisen keresztül szándékozott átjutni, de szovjet fogságba esett. Sok hányattatás után a szegedi hadifogolytáborba került, mely a szegedi repülőtér puszta földje volt. Akkor igen legyengült egészségi állapotában a táborban kitört tífuszjárvány őt is elérte. Az első betegek közt volt, kiket még bevittek a Csillagbörtön kórházába. 1945. március 30-án kaptunk apámtól egy levelet, melyet a kórházban egy ápolónővérnek diktált, mert írni már képtelen volt. Anyám azonnal készülődött, hogy bármi áron Szegedre utazzon, ami abban az időben nagyon kockázatos, nehéz dolog volt. A készülődés közben érkezett egy értesítés a Vöröskereszttől, melyben közölték anyámmal, hogy férje 1945. március 30-án, tehát levelének érkezése napján meghalt. Anyánk nagy nehézségek árán lejutott Szegedre, s a szeged-móravárosi plébánostól tudta meg, hogy a kórház megnyitásának elején állandó belépésük volt a hadifogoly betegek látogatására, s a haldoklók szentségekkel való ellátására. Haldokló apánkat is elláthatták a szent kenet szentségével. S a plébános a halotti anyakönyvi kivonatot is átadta anyámnak. Azokat a katonákat, akik a kórházban haltak meg a szeged-belvárosi temetőnek az 1914-18-as hősi halottak parcellájával szemben nyitott táblában temették el, egy-egy nyolcszemélyes sírhalom alatt, egyházi szertartással, így a temetői térkép alapján meg tudták mutatni a sírhelyét, ahol a későbbiekben felállíthattunk egy síremléket. Mindezt részletesen azért mondtam el, hogy megvilágíthassam, ha volt valaha reménytelenebb helyzet, amelyben valaki az utolsó kenet és a szentáldozás kegyelmében részesülhetett, akkor ez valóban az volt. Szt,lárd meggyőződésem, hogy az első péntek kegyelme adta meg apánknak, hogy annyi szenvedés után és ilyen reménytelen helyzetben is részesülhetett a jó halál kegyelmében. A család nagy szomorúságában ez a tudat vigasztalásunkra és lelki útmutatásunkra szolgált. Krasznai László István obi. OSB A hatalmas termetű Belon Gellértet azután láttam gyakrabban, hogy Zimándi Piust Budafokról hozzánk menekítette apám. Mintha évfolyamtársak lettek volna, de ebben sem vagyok biztos. Abban azonban igen, hogy a szemináriumban együtt járt Horváth Zoltánnal, aki Balatonszárszón lett lelkipásztor, és emlékezetem szerint igen hosszan prédikált. Belon Gellért egyébként annak a kornak egyik legtekintélyesebb, kikezdhetetlen egyházi személyisége volt, nem véletlen, hogy az egyházügyi hatalmasságok semmiképp se engedték, hogy püspök legyen. Pécsi segédpüspökségig vitte, számára ez volt a csúcs. Elmélyült lelkiségi ember volt, lelkigyakorlatai eseménynek minősültek. Kattogtak a magnetofonok, egymás hegyén-hátán álltak a hallgatói, közöttük szorgos besúgók. Nem volt mit besúgniuk. Gellért atya Istenről és a hiteles keresztény életvitelről beszélt. Ez utóbbi persze véteknek is minősülhetett. Amikor nálunk járt, mindig azt vitatták, merre tartson a Vigilia. Tanulmányok sokaságával is segítette a folyóiratot. Egy időre hallgatásra ítélték, egy másik alkalommal a Népszabadságban vesézte ki a lap egyik ügyeletes vadászebe, akiből szelídeleb lett napjainkra. Akkor apámat ismét behívatták a hivatalba, és Múltidéző Gellért atya kemény feddésben részesítették. „Amennyiben... annyiban..." Belon Gellért, a tanulmányíró ismét elnémult, nem mintha berekedt volna. Torkára forrasztották a szót. Az iránta megnyilvánuló tiszteletet, amelyet elmélyült lelkisége táplált, nem tudták kikezdeni. Fölfigyelt rá Kodolányi János, a szintén sokszorosan ellenőrzött író is, kinek egy-egy sok szűrőn átesett regényének megjelenése nagy irodalmi esemény volt, Jésusregénye például egyetlen délután során fogyott el. Zimándi, mint ezt egyik kiadatlan naplója is bizonyítja, rajongott az íróért, nemegyszer apámmal is összekülönbözött, miért nem közli gyakrabban a Vigilia. Ha apámon múlt volna... A cenzúra „jó szándékú" közbelépéseiről persze nem lehetett beszélni. Talán Zimándi közvetített Kodolányi és Belon között, tény, hogy mind gyakrabban találkoztak hármasban, ha az író Pestre jött, telefonált Piusért, aki közben dedikálandó könyvek sorát is összegyűjtötte nyelvész barátaitól, s így alaposan föltarisznyázva indult látogatásaira. Réges-rég meg kellett volna jelennie Zimándi egyik naplójának, amelynek főhőse Kodolányi János, és megrendítően szép passzusai idézik, hogyan térítette katolikus hitre Belon Gellért az írót. Persze, nem jelenik meg, Zimándi Pius egyik-másik örököse nem lelkesedik az ilyen jellegű közlésekért, de az író jogutódjával sem egyszerűbb a helyzet. Belon szellemi és erkölcsi nagyságát az is bizonyítja, hogy Illyés Gyula koporsója fölött ugyancsak ő mondta a temetési beszédet. De e társadalmi eseményeknél sokkal fontosabbak a művei, a lelkiségi könyvei, a bibliamagyarázatai. Halála után nem sokkal kettő is megjelent, azóta azonban semmi, s ezt a kivételes személyiséget szép lassan elfelejtjük. Sokkal izgalmasabb a bűnösökkel szembesülni, mint az igazakkal. Talán hasznára lehetne napjaink lelkiségének és Gellért atya emlékezetének is, ha valamelyik kiadónk alapos válogatásban jelentetné meg legszebb írásait. Bőven vannak ilyenek, Zimándi idézett naplójáról nem is merek beszélni. Rónay László Hazakerült a „Döri kéziratos" A győri egyházmegyében lévő döri egyházközség és falu augusztusban megtartott ünnepének keretében hazahoztuk a „Döri kéziratost". A könyv - amelyet Kováts István déri kántortanító 1763-ban írt igazi egyházzenei és történelmi ritkaság. Ebben a könyvben szerepel először leírva az Ah, hol vagy magyarok tündöklő csillaga... kezdetű Szent István-ének! Az ének szövege mellett barokk keretben a trónon ülő szent király és Szent Imre képe. A király feje fölött angyalok tartják a Szent Koronát. A képet szintén Kováts István rajzolta 1768. július 25-én. A könyvről Bánhegyi Miksa OSB, a pannonhalmi bencés főapátság könyvtárosa tartott előadást a község templomában. Az egyházi énekeskönyv a XVIII. század második felében egy dunántúli faluban énekelt - esetleg szerzett - dalok gyűjteménye. Néhány kivételtől eltekintve egy kéznek az írása, mégpedig Kováts István dori kántoré. A kézirat első oldalán rokokó keretben a következő szöveg olvasható: „Ezen könyvet írta be Kováts István Déri oskolamester Pápista Kó a A ballagó időben a nyár, a nyugalmas sepregető előhozza az emlékeket, s akár egy kerti padon, felvillogtatja a tájban rejlő üzeneteket, vagy felidézi a hangulatokat, ahogyan Goethének a parkban az a naiv versezet, melyet egy fiatal lányka írt - döccenő rímmel, szakadozott ritmussal, de a poéta rögtön észrevette a belerejtett költészetet, s a gyatra verset megnemesítette, így született egyik legbájosabb verse, A kedves közelléte. Mire képes akár egy hallott - nem olvasott történet is. A visegrádi parton üldögélve egy ház látványa, amely annak idején elragadta Móricz Zsigmond meg Krúdy Gyula fantáziáját, ma is rejtelmes évekről beszélget, s ki tudja: Görgey nagyságos úr mi mindent vitt el magával e házról, ahol élete utolsó éveit szenvedte, írták, gyötrelmes volt számára a visegrádi nyár, s főleg amikor már tolókocsijában vitte sétára a felfogadott gondozófiú az öreg gesztenyésbe. Inasa volt? Inkább törődött vele, hiszen ha Visegrádi ház az utcán is rátámadtak az agg tábornokra, másfelé vette a tolókocsi útját, és elbújtatta gazdáját... Fő utca 5. Erről a házlakóról beszélt nekem egyszer a hatvanas években, míg élt az utolsó Görgey Artúr-vincellér, Falta András, már túl a kilencvenen. Fiatal volt, amikor a „nagyságos úr szolgálatába állt" - mint mondta, de bevált a szőlőértésben. Görgey elégedetten nézegette a fürtöket, csillantotta a fényben a teli poharat. András bácsi az egyik késő nyári délután váci kertjében üldögélve Visegrád felé mutatva mondta el a következő „történetet" - roppant udvarias szóhasználattal: - Görgey nagyságos úr sokat sírt - tetszik tudni. Jöttek hozzá a honvédek, a régi ruhájukban, egyik-másik már szakadozott mentében. Ilyenkor a tábornok úr hozta a pénzét, gúnyáját, nadrágját osztogatta nekik. Tán még a rajtalévőt is levetette volna. Egyedül élt, elbújt a családjától, úgy gondolom - tetszik tudni: bánatában. Okos ember volt, nagyon okos. A házvezetőasszony, aki főzögetett neki, ha már látta, megint jönnek hozzá, eldugdosta a pénzt, ruhát, félt - a nagyságos úrnak nem marad semmije. Ősszel aztán a nagyságos úr mindig megrakatott néhány kosarat szép fürtökkel, s küldte Bécsbe hajón a császárnak. Mondogatta: kegydíjból él, de István öccse is segíti... Görgey nagyságos úr értett a gazdálkodáshoz, sokáig gazdatiszt volt, amikor már le kellett vetnie katonai öltözetét - tetszik tudni. Elhatároztam, ha egyszer magnetofonhoz jutok, mindent kiszedek András bácsiból, de amire a masinához jutottam, az utolsó Görgey-vincellért kikísértük a váci deákvári ótemetőbe. Ott nyugszik Landerer is. Falta András a barátom nagyapja volt Tibornak, aki néhány év múlva követte a holthűségesek sorába távozott nagyapját. Harmincéves lehetett. Tóth Sándor némelyeknek nótáit is kottával féltéve 1763 ék esztendőben el kezdvén." A 425 lapos könyv valószínűleg a XIX. században került Pannonhalmára, Sztachovics Rémig gyűjtéséből. 1982-ben restaurálták. Fazakas Z. Márton O. Praem.