Új Ember, 2006 (61. évfolyam, 52/2993. szám - 62. évfolyam, 53/3046. szám)

2005-12-25 - 2006-01-01 / 52-1. (2993-2994.) szám

Minden kedves Olvasónknak áldott karácsonyt és boldog új évet kívánunk Beke György, Benyik György, Bertha Éva, Bíró László, Bodnár Dániel, Bókay László, Cser István, Dalos László, Elmer István, Eperjes Károly, Erdő Péter, Fazekas Orsolya, Gyűrű Géza, Illés Sándor, Jásper Éva, Kántor Péter, Káposztássy Béla, Kipke Tamás, Kilián István, Kocsis Éva, Kormos Gyula, Kovács Ágnes, Kuklay Antal, L. Kecskés András, Lengyel Erzsébet, Lovas Katalin, Lőrincz Sándor, Chiara Lubich, Lukács János, Magyari Erzsébet, Messik Miklós, Móser Zoltán Nádasdi Éva, Nobilis Mária, Pados Katalin, Pallós Tamás, Papp Tamás, Pintér Béla, Pintér Katalin, Reviczky Katalin, Rosdy Pál, Rónay László, Rudnyánszky Melinda, Sulyok Elemér, Schmidt Egon, Sütő András, Süveges Gergő, Szakolcay Lajos, Szalontai Anikó, Szarvas István, Szekeres Mária, Szende Ákos, Szigeti László, Szikora József, Szőke Péter, Tarjáni Imre, Tempfli József, Tímár Ágnes, Tóth Sándor, Turcsány Péter, Udvarhelyi Olivér, Ullmann Péter, Utasi Jenő, Verbényi István és Zatykó László írásaival, gondolataival. 9­770133 120548 1 ISSN 0133-1205 http://ujember.katolikus.hu KATOLIKUS HETILAP LXI. 52—LXII. 1. (2993-2994.) 3r jöjjetek, imádjuk! Ára: 220 Ft • 24 korona • 14 000 lej, 1,4 új lej o is.i /,<* íSrft' huj ssa jg 1I» Erdő Péter bíboros Gondolatok ma Rá! kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige"- így kezdődik Szent János evangéliumának gyönyörű élőbeszé­de, mely mintegy nyitányként foglalja össze Krisztus megváltói művének egész titkát. A második isteni személy, aki öröktől születik az Atyától, a te­remtő Szó, mely ott van a világ szüle­tésének pillanatában, az igazi, a való­di, a teljes világosság a világba jött. Az Ige testté lett. Jézus áll középen, ő a Fiú, az egyszülött és egyetlen Fiú. Minden más lénytől különbözik, mert Istennek a saját örök és egyetlen Fia. Aki volt már a világ előtt, akit bevezet a világba az Atya, aki magasabb ren­dű minden angyalnál. Benne nyilat­koztatta ki, benne mondta ki magát az Isten. A János-evangélium megfogal­mazásában: Istent sohasem látta sen­ki, az egyszülött Fiú, aki az Atya keb­lén van, ő nyilatkoztatta ki. A Zsidók­hoz írt levélben pedig úgy látjuk, ő az Atya képmása, benne ragyog az isten­ség. Ugyanazt mondja, de micsoda rö­vidséggel és micsoda erővel! Összeha­sonlítja a múlttal, összehasonlítja a jö­vővel is Krisztust. A múlttal? Igen, mert az Isten előtte is szólt az embe­rekhez, szeretetében megteremtette az értelmes és szabad emberiséget, azért, hogy önként viszontszeresse őt, azért, hogy így, ebben a kapcsolatban emel­kedjen föl hozzá, saját erejét is megfe­szítve. És az emberiség története során bűnök és katasztrófák történetén ke­resztül, újra meg újra segített és szólt az Isten az emberhez. Szólt hozzá már a teremtett természetnek a szavával is. Szólt az emberi gondolkodás és erőfe­szítések útján. Ahogy az egyházatyák mondják, olykor az igazság magvai a görög bölcseknél és a legkitűnőbb po­­gányoknál is megmutatkoztak. De még inkább szólt a kinyilatkoztató Is­ten a választott néphez. Szólt Ábra­hámhoz, és kihívta az otthonából, hogy teljesen új helyre vezesse, új tör­ténet kezdődjön általa. És szólt Mó­zeshez, és szólt az egész néphez. Pró­fétákat is küldött, akik valamit meg­hallottak, akik valamit megéreztek az Isten üzenetéből. Egy-egy szóval, egy­egy tanúságtevő cselekedettel, egy­­egy különleges írással valóban az Is­ten szavát közvetítették az emberiség felé. De ezeknek a prófétáknak és szen­teknek minden tanúságtétele és min­den üzenete elhalványodik amellett, ami Jézus személyében megjelent. Ő nemcsak egy-két igaz gondolatot, egy­két fénysugarat, egy-két reményt adó szót hozott, hanem vele maga az Isten jött el közénk. Ezért mondjuk, hogy a végső idő lett a miénk, mert ennél töb­bet nem lehet Istenről elmondani. Ne­künk, embereknek semmiképpen. De éppen ezért utána sem. Krisztus után sem múlhatja őt senki felül az Istenről való igaz, emberhez szóló beszédben és tanúságtételben. És Isten személyes megtestesülésé­vel egyszer s mindenkorra beleszólt az emberiség történelmébe. Egyszerre lett az Isten kiszolgáltatott, hajléktalan csecsemővé, kétkezi munkából élő fia­talemberré, egy elnyomott, kis nép gyermekévé, és lett egy valódi ember egész természete az isteni személy sa­játjává. „Krisztus, a gazdag, értünk szegénnyé lett, hogy szegénysége által meggazdagodjunk." Isten lett valódi emberré, és emberi természetünk emelkedett fel a Szentháromság ben­sőséges közösségébe. I­sten világba jövő Szava meghívó szó. Lakomára hív, mert a közös­ségnek és a boldogságnak az em­ber számára talán ez a legotthonosabb kifejezése. De ezt a lakomát a meny­­nyei Atya házában készíti el számunk­ra. A Szó azonban az emberiség törté­nelmében hangzik el. Emberek hallot­ták és látták Krisztus tanítását, csodá­it, halálát és megdicsőülését. Emberek tanúskodnak róla a föld végső határá­ig és az idők végéig. Krisztus eljövete­le ajándék. A szavát hűen hirdető és ajándékozó szeretetét továbbadó em­ber az igazi tanúja. Ezért sem puszta fogyasztói tobzódás a karácsonyi ajándék és a családi ünnep. Igazi kará­csonya annak van, aki tudja, mit és kit ünnepel. Mert az igazi ajándékozó az ajándékozó Istent utánozza, és aki örömmel fogadja el mástól az ajándé­kot, az egész emberiség háláját és örö­mét tudja átérezni Isten iránt. Szimbo­likus és felemelő dolog a karácsonyi ajándékozás. Hát még ahol a család együtt tud étkezni, együtt tud ünne­pelni. A család közössége felvillant va­lamit a Szent Család szeretetének me­legéből, és szeretetközössége, mely­nek Krisztus is részese, már kezdete az Isten életébe való belekapcsolódá­­sunknak, legszebb pillanataiban az örök boldogság előtte. És az igazi ka­rácsonyi ünneplésben mindig ott van­nak a gyerekek: a gyermek Jézus a bet­lehem középpontjában, a saját gyer­mekkori énünk, az emlékeink, a gyer­meki örömünk, és főleg a mostani gyermekek, kicsik és nagyok, akiknek a jelenléte a családban jelzi a hitet és a reményt, tanúsítja, hordozza, viszo­nozza a szeretetet. Szenteste még a magányos emberek is szívesen ünne­pelnek együtt gyermekes családokkal. És ez így van rendjén. A jövő évre püspöki karunk imaévet hirdet a nemzet lelki megújulásáért. Nagy szüksé­günk van arra, hogy az önzés, a jö­­vőtlenség, a mély megoszlások, a bi­zalmatlanság, az élet elfogadásától való félelem helyett megújuljunk hit­ben és szeretetben. Hogy átérezzük: egyénként és közösségként is fonto­sak vagyunk az Isten tervében. Ho­gyan ne lennénk fontosak annak, aki értünk emberré lett, aki - Babits Mi­hállyal szólva - becsesnek látta e földi test koldusruháját? Akinek a szemé­ben értékesek az állat- és növényfa­jok, akinek a számára egy veréb sem közömbös, hogyan lenne közömbös az emberiség iránt, az emberek nyel­ve és kultúrája iránt? Ha pedig ő eny­­nyire szeret és becsül minket, nekünk is becsülnünk kell magunkat, és tisz­telettel kell néznünk egymásra is. Ér­ték hát az ember, és értékek a kultú­rák, a közösségek is. Isten előtt va­gyunk felelősek a saját életünkért, amelyet ő bízott ránk, és népünk, csa­ládunk életéért is, amelyet hordo­zunk. A karácsony emelkedettsége él­ét­ így világítja meg emberségünk érté­két. XVI. Benedek pápa írja: „Amikor az ember önzését, gőgjét, kényelmét az igazság követelményei fölé helyezi, ennek eredménye nem lehet más, mint hogy fejtetőre áll: amit imád, töb­bé nem Isten, akit egyedül illet meg az imádás, az elképzelés, a látszat, az ép­pen aktuális vélemény eluralkodik az emberen. Ez az általános felfordulás kiterjed az élet minden területére", és rombolhatja magát az életet. Ha tehát történelmünk nagy évfordulói kap­csán lelkünk megújulásáért imádko­zunk, azt kérjük, hogy visszataláljunk Krisztushoz. Hogy megtaláljuk benne az isteni igazságot, hogy találkozzunk benne azzal az isteni szeretettel, ame­lyet karácsonykor ünneplünk, és hogy magunk is átalakuljunk mintájára, ré­szesüljünk az ő teljességéből „kegyel­met kegyelemre halmozva". D­e ez az átalakulásunk, embersé­günknek ez a felragyogása csak akkor következhet be, ha szere­tettel fordulunk egymás felé. Ragadjuk meg az alkalmat karácsony ünnepén, tanuljunk meg újra segíteni és emberi szót szólni mindenkihez a környeze­tünkben, idősekhez, magányosokhoz, betegekhez, még azokhoz is, akikkel talán egy ideje már nem beszélünk. Mert karácsony titka emberségünk leg­mélyét szólítja meg, azt a szintet, ahol akaratlanul is egyek vagyunk minden emberi lénnyel, ahol Istennel találko­zunk. Ebben a szellemben kívánok Ju­hász Gyula szavaival áldott karácsonyt az Új Ember minden kedves olvasójá­nak: Ó, emberek, gondoljatok ma rá, A betlehemi kisded jászolára, Amely fölött nagyobb fény tündökölt, Mint minden várak s kastélyok fölött. Ó, emberek, gondoljatok ma rá, Ki rómaihoz, barbárhoz, zsidóhoz, A kerek föld mindegyik gyermekéhez, Egy üzenettel jött: Szeressetek! Ó, emberek, gondoljatok ma rá!

Next