Új Ember, 2006 (61. évfolyam, 52/2993. szám - 62. évfolyam, 53/3046. szám)

2006-02-26 / 9. (3002.) szám

j­i A­z Olvasó írja A budaörsi németek kitelepítéséről Budaörsön kezdődött a magyarországi német­ség erőszakos kitelepíté­se. Senki nem állt a katoli­kus egyházon kívül az el­kergetett katolikus néme­tek mellé. Sík Zoltán plé­bános és Nyíri Tamás káp­lán (a későbbi nagy hírű teológus) tartotta a lelket elűzetésre ítélt híveiben. 1946 februárjában je­gyezte fel Elisabeth Ebner, a budaörsi bíró felesége Sík Zoltán újonnan beik­tatott plébános beköszöntő beszédének megrázó mondatát: „Pásztor lettem nyáj nélkül, nincsenek juhaim!" Egy hónappal korábban íróasztala mellett ült, és menlevelet írt elkergetésre ítélt híveinek. Sík Zoltán 1946. január 27-én kísérőlevelet (egy­fajta menlevelet) adott vagonokba zsúfolt hívei kezébe. A buda­örsi pap kérte az ismeretlen német paptestvértől, hogy segítsen hontalanná vált híveinek lelki sebei gyógyításában: „Főtiszte­lendő Úr! Odakint kocsi kocsi után áll. Az emberek fölpakolják holmijukat, s indulnak lassan a vasútállomásra. Rettenetes lát­vány ez nekem: mintha végtelen temetési menet lenne. S ebben a hangulatban igyekszem Főtisztelendő Úrnak írni, hogy ami a jövőt illeti, legalább egy kissé megnyugodtak. Budaörs tisztán katolikus, körülbelül tizenkétezer lelket számláló község volt. (...) A papoknak nagy öröm volt a hívek e nagy számát szemlél­ni, amint minden templomi szertartáson jelen voltak, s ebben az országban nagy hírű ülnapi körmenetünkben részt vettek. (...) A papjuknak mindennapi csendes öröme volt mélyen vallá­sos érzületük, Istenbe vetett erős bizalmuk. Ez az utóbbi esztendő természetesen egyetlen idegtépő megpróbáltatás volt a sok fogság miatt, a hozzátartozók inter­nálása hitük kemény próbaköve volt. Mindent megpróbáltam, amit csak lehetett, hogy lelküket megnyugtassam, hogy súlyos keresztjük terhe alatt teljesen össze ne roppanjanak. Főtisztelendő arra vár a szép feladat, hogy lelkük nyitott sebét begyógyítsa, s őket az új életbe be­vezesse..." A katolikus egyház ismét az üldözöttek mellé állt, mint szá­mos pap korábban, egy évvel azelőtt. Akkor, a nyilas terror idején a csillagos házak zsidó lakóit próbálták menteni. Úgy, ahogy lehetett... Nyíri Tamás káplántárs elkísérte az első te­­hervonatba zsúfolt elkergetett budaörsiek csoportját. Ezt is Ebnemé jegyezte fel. (A budaörsi németek kitelepítésének hatvanadik évfordulójára Rögös utakon címmel a helyi és Németországban élő budaörsiek feljegyzéseiből, írásaiból egy gyűjteményt állítottunk össze.) Kovács József László Képünk illusztráció A vértanú püspök méltó utóda Negyven esztendeje hunyt el Papp Kálmán Az immár boldoggá avatott vértanú főpásztor, báró Apor Vilmos püspöki széke több mint egy évig üresedésben volt már. Győr, a keresztény nagyvá­ros és Nyugat-Magyaror­­szág népe valami újat, a barna diktatúra után jobb megélhetést, szabadságot, demokráciát remélve már átélte az első csalódásokat, a növekvő félelmet. A há­ború után Istennél megúju­lást keresők megtöltötték a templomokat, tömegesen keresték fel a búcsújáró he­lyeket, sok hivatással gazdagították a lelki­pásztori és szerzetes papságot. Várták az új főpásztort, a vértanú püspök méltó utódát. Amikor azután 1946. június el­ső napjaiban futótűzként elterjedt a híre, hogy XII. Piusz pápa Papp Kálmán soproni vá­rosplébánosban látta meg a méltó utódot és a vészterhes időkben is helytállni tudó főpász­tort, öröm és megkönnyebbülés járta át sok hívő szívét. Jól ismerték ifjú éveiből és jó hí­réből. Leendő papjai lelkipásztori alkatú vezető­jüket látták benne, a hívek körében kitűnő prédikációi keltettek reményeket. Mindszenty József bíboros hercegprímás szentelte püspökké, így idézte fel a vértanú elődöt: „A magyar történelem egyebek közt nagy-nagy temető is. Ebben a temetőben há­rom nagy sír nyílik és mered föl előttem: 1241, 1526, 1938-1945. Mind a három sír egy-egy győri püspököt kívánt és vitt el: Gergelyt, Paksi Balázst és Vilmos püspököt." Vasúton érkezett beiktatása napján székvá­rosába a hatvanesztendősen is ereje teljében lévő püspök. A püspökvárig vezető út men­tén hívei sorakoztak fel tömegesen üdvözlésé­re. A főispán a romváros újjáépítéséhez kérte segítségét, de ő másféle romok eltakarítására is gondolhatott. Lelkes ünneplés kísérte a püspököt végig Győr belvárosán. Papp Kálmán első püs­pöki beszédében többek kö­zött elhangzott: „Első sza­vam: békesség. Az emberek lelke még tele van háború­sággal, kenyértelenséggel, hazugsággal, meghasonlás­­sal. A békesség kell. De nem az úgynevezett békebeli nyárspolgári élet, annál több. Amit én akarok hozni: az isteni kegyelem teljessé­ge a lélekben. Összhang és rend a lelkekben, s ennek alapja a hit, az erkölcsi tör­vények és az egyház kegye­lemeszközei. Hozni akarom azután a szociális igazság békességét." * Papp Kálmán 1886-ban Sopronban szüle­tett, bencés diák volt, „tiszta kitűnő" osztály­zattal. Osztálytársa volt Serédi György, későb­bi rendi nevén Jusztinián (hercegprímás) és Harsányi Lajos győri pap költő. A szeminári­umban spirituálisa Barilich János, a maga ide­jében a legkorszerűbb kispapnevelés és lelki­ség szakembere. Pappá szentelése 1908-ban történt. Első kápláni helye Moson, majd négy év után Győrben hitoktató, aztán az első vi­lágháború tábori papja. A háború megrendítő élményei után Röjtökmuzsaj csendjébe kérte magát plébánosnak. Innen került 1928-ban Sopronba „haza" városplébánosnak. Nyolcvanadik születésnapján azt írta pap­jainak: „Most, amikor az évek súlya alatt mind jobban érzem gyengeségemet, arra kér­lek benneteket, tartsátok meg azt a tanítást, amelyet minden alkalommal hangsúlyoztam, amikor hozzátok szóltam: fiacskáim, szeressé­tek egymást!" 1966. július 28-án hazahívta az Úr. Apor Vilmos méltó utódát kemény hűségben a vértelen mártíromság koronája várta. Nem alkudott meg. „Pax in virtute" volt jelmon­data. Az erényben látta és hirdette az ember belső békéjét. Rosdy Pál­ ­ K­ÖNYVESPOLCRA Fontos tájékoztatás az unióról Valaha megszokott volt, hogy külföldről jutot­tunk fontos könyvekhez magyarul is. Ma szerencsé­re már nem így van, most azonban fontos könyv ér­kezett Rómából. A Somorjai Ádám bencés kezdemé­nyezésével létrejött Erkölcsteológiai Füzetek sorozatá­nak hatodik köteteként látott napvilágot Holló Lász­ló kitűnő összefoglaló műve: Európai Unió - értékkö­zösség. Olykor megdöbbenve tapasztalom, hogy még ma is mennyi fenntartás, ellenérzés és művelt katolikus körökben is az Európai Unióval szemben. Mintha nem hallották, vagy elfelejtették volna sokan kifeje­zetten keresztény katolikus fogantatását, értékközös­ség jellegét. Mintha a vitákat, kritikát összetéveszte­nék az elítéléssel, pedig a viták, bírálatok kezdettől természetes velejárói az unió életének, fejlődésének, és éppen demokratikus felépítését mutatja. A kormá­nyok dolga, hogy felelős módon éljenek az unió adta lehetőségekkel a közösség és hazájuk javára. Mindenesetre sokat kell még tanulnunk az Európai Unió­ról. Holló László könyve ebben kiváló kalauzunk lehet. Az innsbrucki végzettségű pap tanárt - aki a kolozsvári Babes- Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológiai Kará­nak adjunktusa - főleg az unió katolikus társadalometikai vo­natkozásai érdeklik ugyan, de ezek kifejtéséhez az alapoktól fog hozzá. Az első fejezet bemutatja az Európa fogalom sokar­­cúságát: a legendától a földrajzon és Huntington tézisén át a kultúráig és gazdaságig. Samuel Huntington amerikai politoló­gusnak a kultúrák harcáról szóló nézetét mindjárt értelmes bí­rálatával együtt ismerheti meg az olvasó. Ezt követi az európai egységtörekvés története. A szerző ugyan már a XIX. század közepén kezdi ezt a történetet - ez ebben az összeállításban különösen érdekes. A huszadik szá­zad derekán, amikor ez a történet legújabb szakaszába jutott, mi éppen „a Szovjetunió vezetésével a szocializmust kezdtük építeni". Elvonták figyelmünket Európáról. A III. fejezetben az Európai Unió kissé bonyolult intéz­ményrendszerét ismerhetjük meg, majd pedig igen tanulsá­gos XV. Benedek pápától kezdődően máig olvasni a pápák főbb megnyilatkozásait az európai egységről, valamint azt, hogyan támogatja a katolikus egyház ennek az egységnek va­lódi értékközösséggé nemesedését. A két tulajdonképpeni társadalometikai fejezet ad választ arra a kérdésre, hogy értékközösség-e az EU, és mi mélyítheti el azt. Ezen belül kitűnően foglalja össze a szerző az Alkot­mány körüli vitát is. (Holló László: Európai Unió - értékközösség.­­ Róma, 2006. Kap­ható a Szent István Társulat árusítóhelyein. Ára: 1800 Ft) Rosdy Pál ! Talán Montaigne volt az első jegyzet­író. Igaz, írásait esszéknek nevezte, va­gyis kísérleteknek. A kísérlet még nem a törvény, nem a súlyos igazság. De ka­land, küzdelmes vagy szépséges utazás, körüljárás. Nemegyszer barangolás is, mely már magában rejti a végeredményt, a célt. Sokszor azonban oly titokzatosan, hogy maga a kísérletező is meglepődik azon, amire végül rábukkan. Lapunk munkatársa, Kipke Tamás szintén a nagy barangolók és kísérlete­zők közé tartozik. Saját jegyzeteiről s a jegyzetírás különös mesterségéről azt ír­ja, mindez a végiggondolás gyöngéd kény­szerű lehetősége. Gyöngéd, mert nem akarja erőltetni az igazságot, hiszen úton van felé. S kénysze­rű, mert aki az igazság után jár, az valami miatt „a fájda­lomküszöbön túl" is a nyomában marad. A szerző legújabb könyvében, a Jegyzetkönyvben mintegy hatvan ilyen valóra vált lehetőséget olvashatunk, melyek va­sárnapról vasárnapra hangzottak el a Magyar Katolikus Rá­dióban. S hogy milyen témákat jár körbe az író? Csak azt, ami tör­ténik körülöttünk, velünk, bennünk. Vagyis mindent. Mert a jó újságíró szemében minden gondolkodásra ösztönöz. Az is, ami mások szemében sok példányszámmal kecsegtető címlapsztori, szenzáció, vagy éppen ellenkezőleg, szóra sem érdemes apró mozzanat, a jó újságíró tolla alatt végig- és együttgondolkodásra hívja az olvasót. A mindennapok mázsás súlya, az ünnepek meghitt öröme, vágyakozások és várakozások, a beteljesült és beteljesülni mégsem tudó élet, hit, remény, reménytelenség, kudarc, barát­ságok és a múlt temetetlen árnyai mind-mind lehetőség a szerző szemében arra, hogy választ keressen a sok kis miért mellett az egyetlen nagy miértre is. A jegyzetek témaköre széles, hiszen a személyes emlékek legszebb kincseitől a közélet legégetőbb kérdésein át kalau­zolnak bennünket. De hangulatukban, mélységükben is kü­lönbözőek az írások. Van köztük fájdalmasan őszinte, egysze­rű és kedves, filozofikus, ironikus vagy éppen önironikus. S van, amelyik líraian szép, lelket simogató. Kísérletek, lehetőségek. Hogy mire is? Azt hiszem arra, hogy mindaz, ami a körülöttünk lévő világban, és a magunk világában összetört sok apró darab, újból egésszé váljon. Ez felfedezés? Nagyszerű találmány? Igen, így is fogalmazha­tunk. De azt is mondhatjuk: feladat. Talán az egyetlen, az iga­zán fontos. Koncz Vera A(2s · / 1 Hí Kipke Tamis Jegyzetkönyv A végiggondolás gyöngéd kényszerű lehetősége K—~—) fT3) r?* Fórum 2006. február 26. MÚLTIDÉZŐ A tanítás zsenije Tanárokra - nyilván igaz­ságtalanul - nagyon ritkán függesztjük a zseniális jelzőt. Nemzedékről nemzedékre száll a legjobbak emlékezete, hatásuk gyakran óriási - és mégsem. Pogány János azonban vitat­hatatlanul zseniális matema­tikatanár volt. Károlyházi Fri­gyestől Esterházy Péterig min­denki egyetért ebben. Még én is, noha nem igazán vagyok méltó e kérdésben ítéletet al­kotni, meg is esküdtem neki, hogy soha nem ütöm orromat a tudományába. Ez akkor tör­tént, amikor negyedikes ko­romban év végén jelest adott. „Egyetemre - hadarta ma­ga magyar szakra akar men­ni, rajtam ne múljon! De..." - fenyegetően emelte fel kezét... Ez a „de" egyértelmű tilalom volt, melyet nem volt nehéz megtartanom. Egyetlenegy­szer szegtem meg, amikor Bicskén a matematikatanárok nem tudták megoldani a ver­senyfeladatot. Nekem vilá­gosság gyűlt agyamban, kép­zeletemben megjelent a tanár úr, aki utóbb, mikor a Vigilia számára interjút készítettem vele, megbocsájtotta vétke­met. „Lászlóra úgy emléke­zem - írta egyik levelében -, mint igyekvő diákomra." Igyekeztem, hogyne igyekez­tem volna. Csak éppen vala­mi hiányzott. Félelmetes volt és arany­szívű. Oroszlán és szeretetre méltó. Bömbölt, s ha sérelem érte, olyan halkan szólt, hogy a légy zümmögését is hallani lehetett. Tőle tanultam meg, hogy a tanárság különleges színészi képességeket kíván. Ha ezek hiányoznak, marad az átlag. Akit magával raga­dott, a tudomány jelese lett. Ám mindenkitől megkövetel­te, hogy legalább lépkedni próbáljon. Elsős korunkban minden áldott nap volt vele óránk. Többnyire az első. Ismeretes, az első óra előtt szokás sebtiben lemásolni azokat a házi feladatokat, amelyeket elfelejtünk, vagy nem tu­dunk megoldani. Ám ő már háromnegyed nyolckor az osztály előtt cirkált. Becsön­­getéskor berontott, három nevet hörgött, akik füzetük­kel a tanári asztalhoz lohol­tak, miközben ezt kiáltotta: „Nem imádkozunk!" Nem holmi pogányság vezérelte, ami az ő esetében a nevéből is következett volna, hanem pontosan tudta, hogy az óra előtti ima az időhúzás eszkö­ze is lehet. Debrecen és Kolozsvár kö­zött ingázott, midőn Erdély visszacsatolását követően a piaristák visszakapták gim­náziumukat a „kincses" vá­rosban. Nem lehetetlen, hogy a diákok imáikkal ostromol­ták az eget, a vonat késéséért fohászkodva. Kispesten volt kisegítő lelkész, s olyan korán érkezett, hogy a templom és a plébánia is zárva volt még. „Kiáltoztam" - mondta mo­solyogva. Ó, azok a kiáltások! A táblához rontott, óriásit vá­gott a rozoga alkalmatosság­ra, és „kiáltozott". Olyan erő­vel, hogy szerencsétlen áldo­zata nem talált a helyére. S ez még nem volt elég: „Előveszi az ellenőrző könyvecskéjét (becézte!) - dörögte -, és beír­ja: Kedves Szüleim, értesítem Önöket, hogy matematikából meg fogok bukni!" Az értesí­tettek szomorúan kanyarítot­­ták alá nevüket, de egyáltalán nem volt biztos, hogy a tragé­dia bekövetkezik. Pogány ta­nár úr a sziklakemény fejek­ből is képes volt valamennyi tudást fakasztani. A piarista gimnázium ab­ban az időben az úgynevezett „reál" tantárgyakból volt a legerősebb. Legkiválóbb taná­rait országszerte ismerték és becsülték, pedig akkoriban a papokat és szerzeteseket sem­mibe vették. Pedagógiavizs­gámon azt kérdezte a profesz­­szor, van-e tanár példaké­pem? Volt több is, de kis ha­bozás után Pogány Jánost ne­veztem meg. „A piaristák­nál..." - kezdtem magyarázni, de közbevágott: „Tudom ki ő..." Ilyen híre volt. Irgalmatlan sokadalom kí­sérte utolsó útjára. Néhá­­nyan egy fára másztak, hogy jobban lássanak. Az ág han­gos reccsenéssel letört, néhá­­nyan lehuppantak, a gyászo­lók egy része derült. Nyilván ezt tette a tanár úr is a meny­­nyek országában, ahol egy tábla előtt zsörtölődik a bu­tább angyalokkal, akik nem képesek megoldani a nehe­zebb példákat. Rónay László

Next