Új Ember, 2006 (61. évfolyam, 52/2993. szám - 62. évfolyam, 53/3046. szám)
2006-02-26 / 9. (3002.) szám
ji Az Olvasó írja A budaörsi németek kitelepítéséről Budaörsön kezdődött a magyarországi németség erőszakos kitelepítése. Senki nem állt a katolikus egyházon kívül az elkergetett katolikus németek mellé. Sík Zoltán plébános és Nyíri Tamás káplán (a későbbi nagy hírű teológus) tartotta a lelket elűzetésre ítélt híveiben. 1946 februárjában jegyezte fel Elisabeth Ebner, a budaörsi bíró felesége Sík Zoltán újonnan beiktatott plébános beköszöntő beszédének megrázó mondatát: „Pásztor lettem nyáj nélkül, nincsenek juhaim!" Egy hónappal korábban íróasztala mellett ült, és menlevelet írt elkergetésre ítélt híveinek. Sík Zoltán 1946. január 27-én kísérőlevelet (egyfajta menlevelet) adott vagonokba zsúfolt hívei kezébe. A budaörsi pap kérte az ismeretlen német paptestvértől, hogy segítsen hontalanná vált híveinek lelki sebei gyógyításában: „Főtisztelendő Úr! Odakint kocsi kocsi után áll. Az emberek fölpakolják holmijukat, s indulnak lassan a vasútállomásra. Rettenetes látvány ez nekem: mintha végtelen temetési menet lenne. S ebben a hangulatban igyekszem Főtisztelendő Úrnak írni, hogy ami a jövőt illeti, legalább egy kissé megnyugodtak. Budaörs tisztán katolikus, körülbelül tizenkétezer lelket számláló község volt. (...) A papoknak nagy öröm volt a hívek e nagy számát szemlélni, amint minden templomi szertartáson jelen voltak, s ebben az országban nagy hírű ülnapi körmenetünkben részt vettek. (...) A papjuknak mindennapi csendes öröme volt mélyen vallásos érzületük, Istenbe vetett erős bizalmuk. Ez az utóbbi esztendő természetesen egyetlen idegtépő megpróbáltatás volt a sok fogság miatt, a hozzátartozók internálása hitük kemény próbaköve volt. Mindent megpróbáltam, amit csak lehetett, hogy lelküket megnyugtassam, hogy súlyos keresztjük terhe alatt teljesen össze ne roppanjanak. Főtisztelendő arra vár a szép feladat, hogy lelkük nyitott sebét begyógyítsa, s őket az új életbe bevezesse..." A katolikus egyház ismét az üldözöttek mellé állt, mint számos pap korábban, egy évvel azelőtt. Akkor, a nyilas terror idején a csillagos házak zsidó lakóit próbálták menteni. Úgy, ahogy lehetett... Nyíri Tamás káplántárs elkísérte az első tehervonatba zsúfolt elkergetett budaörsiek csoportját. Ezt is Ebnemé jegyezte fel. (A budaörsi németek kitelepítésének hatvanadik évfordulójára Rögös utakon címmel a helyi és Németországban élő budaörsiek feljegyzéseiből, írásaiból egy gyűjteményt állítottunk össze.) Kovács József László Képünk illusztráció A vértanú püspök méltó utóda Negyven esztendeje hunyt el Papp Kálmán Az immár boldoggá avatott vértanú főpásztor, báró Apor Vilmos püspöki széke több mint egy évig üresedésben volt már. Győr, a keresztény nagyváros és Nyugat-Magyarország népe valami újat, a barna diktatúra után jobb megélhetést, szabadságot, demokráciát remélve már átélte az első csalódásokat, a növekvő félelmet. A háború után Istennél megújulást keresők megtöltötték a templomokat, tömegesen keresték fel a búcsújáró helyeket, sok hivatással gazdagították a lelkipásztori és szerzetes papságot. Várták az új főpásztort, a vértanú püspök méltó utódát. Amikor azután 1946. június első napjaiban futótűzként elterjedt a híre, hogy XII. Piusz pápa Papp Kálmán soproni városplébánosban látta meg a méltó utódot és a vészterhes időkben is helytállni tudó főpásztort, öröm és megkönnyebbülés járta át sok hívő szívét. Jól ismerték ifjú éveiből és jó híréből. Leendő papjai lelkipásztori alkatú vezetőjüket látták benne, a hívek körében kitűnő prédikációi keltettek reményeket. Mindszenty József bíboros hercegprímás szentelte püspökké, így idézte fel a vértanú elődöt: „A magyar történelem egyebek közt nagy-nagy temető is. Ebben a temetőben három nagy sír nyílik és mered föl előttem: 1241, 1526, 1938-1945. Mind a három sír egy-egy győri püspököt kívánt és vitt el: Gergelyt, Paksi Balázst és Vilmos püspököt." Vasúton érkezett beiktatása napján székvárosába a hatvanesztendősen is ereje teljében lévő püspök. A püspökvárig vezető út mentén hívei sorakoztak fel tömegesen üdvözlésére. A főispán a romváros újjáépítéséhez kérte segítségét, de ő másféle romok eltakarítására is gondolhatott. Lelkes ünneplés kísérte a püspököt végig Győr belvárosán. Papp Kálmán első püspöki beszédében többek között elhangzott: „Első szavam: békesség. Az emberek lelke még tele van háborúsággal, kenyértelenséggel, hazugsággal, meghasonlással. A békesség kell. De nem az úgynevezett békebeli nyárspolgári élet, annál több. Amit én akarok hozni: az isteni kegyelem teljessége a lélekben. Összhang és rend a lelkekben, s ennek alapja a hit, az erkölcsi törvények és az egyház kegyelemeszközei. Hozni akarom azután a szociális igazság békességét." * Papp Kálmán 1886-ban Sopronban született, bencés diák volt, „tiszta kitűnő" osztályzattal. Osztálytársa volt Serédi György, későbbi rendi nevén Jusztinián (hercegprímás) és Harsányi Lajos győri pap költő. A szemináriumban spirituálisa Barilich János, a maga idejében a legkorszerűbb kispapnevelés és lelkiség szakembere. Pappá szentelése 1908-ban történt. Első kápláni helye Moson, majd négy év után Győrben hitoktató, aztán az első világháború tábori papja. A háború megrendítő élményei után Röjtökmuzsaj csendjébe kérte magát plébánosnak. Innen került 1928-ban Sopronba „haza" városplébánosnak. Nyolcvanadik születésnapján azt írta papjainak: „Most, amikor az évek súlya alatt mind jobban érzem gyengeségemet, arra kérlek benneteket, tartsátok meg azt a tanítást, amelyet minden alkalommal hangsúlyoztam, amikor hozzátok szóltam: fiacskáim, szeressétek egymást!" 1966. július 28-án hazahívta az Úr. Apor Vilmos méltó utódát kemény hűségben a vértelen mártíromság koronája várta. Nem alkudott meg. „Pax in virtute" volt jelmondata. Az erényben látta és hirdette az ember belső békéjét. Rosdy Pál KÖNYVESPOLCRA Fontos tájékoztatás az unióról Valaha megszokott volt, hogy külföldről jutottunk fontos könyvekhez magyarul is. Ma szerencsére már nem így van, most azonban fontos könyv érkezett Rómából. A Somorjai Ádám bencés kezdeményezésével létrejött Erkölcsteológiai Füzetek sorozatának hatodik köteteként látott napvilágot Holló László kitűnő összefoglaló műve: Európai Unió - értékközösség. Olykor megdöbbenve tapasztalom, hogy még ma is mennyi fenntartás, ellenérzés és művelt katolikus körökben is az Európai Unióval szemben. Mintha nem hallották, vagy elfelejtették volna sokan kifejezetten keresztény katolikus fogantatását, értékközösség jellegét. Mintha a vitákat, kritikát összetévesztenék az elítéléssel, pedig a viták, bírálatok kezdettől természetes velejárói az unió életének, fejlődésének, és éppen demokratikus felépítését mutatja. A kormányok dolga, hogy felelős módon éljenek az unió adta lehetőségekkel a közösség és hazájuk javára. Mindenesetre sokat kell még tanulnunk az Európai Unióról. Holló László könyve ebben kiváló kalauzunk lehet. Az innsbrucki végzettségű pap tanárt - aki a kolozsvári Babes- Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológiai Karának adjunktusa - főleg az unió katolikus társadalometikai vonatkozásai érdeklik ugyan, de ezek kifejtéséhez az alapoktól fog hozzá. Az első fejezet bemutatja az Európa fogalom sokarcúságát: a legendától a földrajzon és Huntington tézisén át a kultúráig és gazdaságig. Samuel Huntington amerikai politológusnak a kultúrák harcáról szóló nézetét mindjárt értelmes bírálatával együtt ismerheti meg az olvasó. Ezt követi az európai egységtörekvés története. A szerző ugyan már a XIX. század közepén kezdi ezt a történetet - ez ebben az összeállításban különösen érdekes. A huszadik század derekán, amikor ez a történet legújabb szakaszába jutott, mi éppen „a Szovjetunió vezetésével a szocializmust kezdtük építeni". Elvonták figyelmünket Európáról. A III. fejezetben az Európai Unió kissé bonyolult intézményrendszerét ismerhetjük meg, majd pedig igen tanulságos XV. Benedek pápától kezdődően máig olvasni a pápák főbb megnyilatkozásait az európai egységről, valamint azt, hogyan támogatja a katolikus egyház ennek az egységnek valódi értékközösséggé nemesedését. A két tulajdonképpeni társadalometikai fejezet ad választ arra a kérdésre, hogy értékközösség-e az EU, és mi mélyítheti el azt. Ezen belül kitűnően foglalja össze a szerző az Alkotmány körüli vitát is. (Holló László: Európai Unió - értékközösség. Róma, 2006. Kapható a Szent István Társulat árusítóhelyein. Ára: 1800 Ft) Rosdy Pál ! Talán Montaigne volt az első jegyzetíró. Igaz, írásait esszéknek nevezte, vagyis kísérleteknek. A kísérlet még nem a törvény, nem a súlyos igazság. De kaland, küzdelmes vagy szépséges utazás, körüljárás. Nemegyszer barangolás is, mely már magában rejti a végeredményt, a célt. Sokszor azonban oly titokzatosan, hogy maga a kísérletező is meglepődik azon, amire végül rábukkan. Lapunk munkatársa, Kipke Tamás szintén a nagy barangolók és kísérletezők közé tartozik. Saját jegyzeteiről s a jegyzetírás különös mesterségéről azt írja, mindez a végiggondolás gyöngéd kényszerű lehetősége. Gyöngéd, mert nem akarja erőltetni az igazságot, hiszen úton van felé. S kényszerű, mert aki az igazság után jár, az valami miatt „a fájdalomküszöbön túl" is a nyomában marad. A szerző legújabb könyvében, a Jegyzetkönyvben mintegy hatvan ilyen valóra vált lehetőséget olvashatunk, melyek vasárnapról vasárnapra hangzottak el a Magyar Katolikus Rádióban. S hogy milyen témákat jár körbe az író? Csak azt, ami történik körülöttünk, velünk, bennünk. Vagyis mindent. Mert a jó újságíró szemében minden gondolkodásra ösztönöz. Az is, ami mások szemében sok példányszámmal kecsegtető címlapsztori, szenzáció, vagy éppen ellenkezőleg, szóra sem érdemes apró mozzanat, a jó újságíró tolla alatt végig- és együttgondolkodásra hívja az olvasót. A mindennapok mázsás súlya, az ünnepek meghitt öröme, vágyakozások és várakozások, a beteljesült és beteljesülni mégsem tudó élet, hit, remény, reménytelenség, kudarc, barátságok és a múlt temetetlen árnyai mind-mind lehetőség a szerző szemében arra, hogy választ keressen a sok kis miért mellett az egyetlen nagy miértre is. A jegyzetek témaköre széles, hiszen a személyes emlékek legszebb kincseitől a közélet legégetőbb kérdésein át kalauzolnak bennünket. De hangulatukban, mélységükben is különbözőek az írások. Van köztük fájdalmasan őszinte, egyszerű és kedves, filozofikus, ironikus vagy éppen önironikus. S van, amelyik líraian szép, lelket simogató. Kísérletek, lehetőségek. Hogy mire is? Azt hiszem arra, hogy mindaz, ami a körülöttünk lévő világban, és a magunk világában összetört sok apró darab, újból egésszé váljon. Ez felfedezés? Nagyszerű találmány? Igen, így is fogalmazhatunk. De azt is mondhatjuk: feladat. Talán az egyetlen, az igazán fontos. Koncz Vera A(2s · / 1 Hí Kipke Tamis Jegyzetkönyv A végiggondolás gyöngéd kényszerű lehetősége K—~—) fT3) r?* Fórum 2006. február 26. MÚLTIDÉZŐ A tanítás zsenije Tanárokra - nyilván igazságtalanul - nagyon ritkán függesztjük a zseniális jelzőt. Nemzedékről nemzedékre száll a legjobbak emlékezete, hatásuk gyakran óriási - és mégsem. Pogány János azonban vitathatatlanul zseniális matematikatanár volt. Károlyházi Frigyestől Esterházy Péterig mindenki egyetért ebben. Még én is, noha nem igazán vagyok méltó e kérdésben ítéletet alkotni, meg is esküdtem neki, hogy soha nem ütöm orromat a tudományába. Ez akkor történt, amikor negyedikes koromban év végén jelest adott. „Egyetemre - hadarta maga magyar szakra akar menni, rajtam ne múljon! De..." - fenyegetően emelte fel kezét... Ez a „de" egyértelmű tilalom volt, melyet nem volt nehéz megtartanom. Egyetlenegyszer szegtem meg, amikor Bicskén a matematikatanárok nem tudták megoldani a versenyfeladatot. Nekem világosság gyűlt agyamban, képzeletemben megjelent a tanár úr, aki utóbb, mikor a Vigilia számára interjút készítettem vele, megbocsájtotta vétkemet. „Lászlóra úgy emlékezem - írta egyik levelében -, mint igyekvő diákomra." Igyekeztem, hogyne igyekeztem volna. Csak éppen valami hiányzott. Félelmetes volt és aranyszívű. Oroszlán és szeretetre méltó. Bömbölt, s ha sérelem érte, olyan halkan szólt, hogy a légy zümmögését is hallani lehetett. Tőle tanultam meg, hogy a tanárság különleges színészi képességeket kíván. Ha ezek hiányoznak, marad az átlag. Akit magával ragadott, a tudomány jelese lett. Ám mindenkitől megkövetelte, hogy legalább lépkedni próbáljon. Elsős korunkban minden áldott nap volt vele óránk. Többnyire az első. Ismeretes, az első óra előtt szokás sebtiben lemásolni azokat a házi feladatokat, amelyeket elfelejtünk, vagy nem tudunk megoldani. Ám ő már háromnegyed nyolckor az osztály előtt cirkált. Becsöngetéskor berontott, három nevet hörgött, akik füzetükkel a tanári asztalhoz loholtak, miközben ezt kiáltotta: „Nem imádkozunk!" Nem holmi pogányság vezérelte, ami az ő esetében a nevéből is következett volna, hanem pontosan tudta, hogy az óra előtti ima az időhúzás eszköze is lehet. Debrecen és Kolozsvár között ingázott, midőn Erdély visszacsatolását követően a piaristák visszakapták gimnáziumukat a „kincses" városban. Nem lehetetlen, hogy a diákok imáikkal ostromolták az eget, a vonat késéséért fohászkodva. Kispesten volt kisegítő lelkész, s olyan korán érkezett, hogy a templom és a plébánia is zárva volt még. „Kiáltoztam" - mondta mosolyogva. Ó, azok a kiáltások! A táblához rontott, óriásit vágott a rozoga alkalmatosságra, és „kiáltozott". Olyan erővel, hogy szerencsétlen áldozata nem talált a helyére. S ez még nem volt elég: „Előveszi az ellenőrző könyvecskéjét (becézte!) - dörögte -, és beírja: Kedves Szüleim, értesítem Önöket, hogy matematikából meg fogok bukni!" Az értesítettek szomorúan kanyarították alá nevüket, de egyáltalán nem volt biztos, hogy a tragédia bekövetkezik. Pogány tanár úr a sziklakemény fejekből is képes volt valamennyi tudást fakasztani. A piarista gimnázium abban az időben az úgynevezett „reál" tantárgyakból volt a legerősebb. Legkiválóbb tanárait országszerte ismerték és becsülték, pedig akkoriban a papokat és szerzeteseket semmibe vették. Pedagógiavizsgámon azt kérdezte a profeszszor, van-e tanár példaképem? Volt több is, de kis habozás után Pogány Jánost neveztem meg. „A piaristáknál..." - kezdtem magyarázni, de közbevágott: „Tudom ki ő..." Ilyen híre volt. Irgalmatlan sokadalom kísérte utolsó útjára. Néhányan egy fára másztak, hogy jobban lássanak. Az ág hangos reccsenéssel letört, néhányan lehuppantak, a gyászolók egy része derült. Nyilván ezt tette a tanár úr is a menynyek országában, ahol egy tábla előtt zsörtölődik a butább angyalokkal, akik nem képesek megoldani a nehezebb példákat. Rónay László