Új Ember, 2006 (61. évfolyam, 52/2993. szám - 62. évfolyam, 53/3046. szám)
2006-06-25 / 26. (3019.) szám
Jelmondatában óriási remény rejlik Húsz éve hunyt el Lékai László bíboros Rossz próféta lett volna Miklós Imréből, az Állami Egyházügyi Hivatal egykori elnökéből, aki az 1980-as években azt nyilatkozta, hogy a katolikus egyház ma már nem az, ami azelőtt volt. Ahhoz, hogy visszatérjen a közéletbe, már sem anyagilag, sem emberileg nincsenek meg a lehetőségei. Bizonyára nem ismerte Jób könyvét, ahol azt olvassuk: a megnyesett fa kizöldül. A húsz esztendeje, 1986. június 30-án elhunyt Lékai László bíboros azonban éppen ezt az idézetet választotta püspöki jelmondatául. Tíz éven át vezette az esztergomi főegyházmegyét, melynek élére harminc évvel ezelőtt, 1976. február 10-én, VI. Pál pápa állította. Zalalövőn, mélyen vallásos családban született 1910. március 12-én. Középfokú tanulmányait Nagykanizsán, majd Veszprémben végezte. Elöljárói Rómába küldték, ahol 1934. október 28-án szentelték pappá. Két évvel később a Gregoriána Egyetemen doktorált. Rövid kápláni szolgálat után hét éven át a veszprémi hittudományi főiskola dogmatikatanára és a szeminárium prefektusa, majd Mindszenty József bíboros aulistája lett. A nyilasok - főpásztorával együtt - őt is bebörtönözték. Majd amikor a vörös diktatúra idején 1949- ben a magyar prímást elítélték és bebörtönözték, Lékai Lászlót is félreállították. Aztán évtizedeket töltött a lelkipásztorkodásban. Megismerte a papság mindennapi küzdelmes életét, hitoktatási gondjait, az állami hatóságok részéről megnyilvánult gyakori zaklatásokat. Megjegyzik róla, hogy a legegyszerűbb falusi emberektől kezdve a városi értelmiségiekig mindenkit meg tudott szólítani. A hozzáfordulók atyai megértésre találtak nála. Társaságában soha senki nem érezte magát feszélyezve. Közvetlen, ugyanakkor művelt ember volt, nagy történelmi tudással. Szívesen foglalt állást morális vagy egyházpolitikai kérdésekben is. Egy évvel Kádár János római látogatását követően, 1978. augusztus 6-án meghalt VI. Pál pápa, akit I., majd II. János Pál pápa követett. Megszűnt a némaságra ítélt egyház korszaka - mondta akkor környezetének Lékai László bíboros -majd a pápa beszél helyettünk. Lékai bíboros tudatában volt a II. vatikáni zsinat által megteremtett új lehetőségeknek. Megpróbálta érvényesíteni az aggi ornamentót. A magyar katolikus egyház számára jelentős hídfőállásokat harcolt ki. Nevéhez fűződik a Hittudományi Akadémia Levelező Tagozatának elindítása. Több ezren végeztek ott olyan világiak, akik részben saját vallási műveltségüket kívánták gyarapítani, részben pedig az egyház lelkipásztori tevékenységébe szerettek volna bekapcsolódni. Lékai bíboros szívügye volt a tanulni vágyó fiatal papok felkarolása, akiknek - a maga személyes ismeretségei révén - külföldi ösztöndíjat szerzett. Nagy szerepe volt abban, hogy egyre nagyobb számban és egyre változatosabb témakörben jelenhettek meg akkoriban imakönyvek, hittankönyvek és lelkiségi, vagy tudományos igényű teológiai írások. Lékai László bíboros egyik legszebb műve a leányfalui Szent Gellért Lelkigyakorlatos Ház létrejötte, melynek megvalósításához megnyerő modorával jelentős külföldi anyagi támogatást tudott „összekoldulni". Karitatív területen is jelentős kis lépéseket tett. Nevéhez fűződik a siketek és a vakok lelkipásztori gondozásának elindítása. Ipolytölgyesen az általa alapított Szent Erzsébet Otthon a testi-szellemi, halmozottan sérült gyermekeket fogadja. Budán a XXIII. János Szeretetotthon az idős beteg nyugdíjasokat várja. Nem tudott beletörődni, hogy a fővárosban hatalmas új lakótelepek létesüljenek templom nélkül. Addig nem nyugodott, amíg nem sikerült egy-egy templom felépítéséhez az engedélyt kiharcolnia, így jött létre a békásmegyeri, a vizafogói, a Táltos utcai, a farkasréti templom, bizonyságul arra, hogy az egyház élni akar. Az egyházközségi élet megújulását is több kezdeményezéssel próbálta előmozdítani. Előírta, hogy az esperesek lelkiismeretesen ellenőrizzék a területükön lévő egyházközségek működését. Különösen az érdekelte, vane előrehaladás a hitéletben. Rómában, a Magyarok Nagyasszonya-kápolna létrehozásával a külföldi magyarok találkozóhelyét, az anyaországbeliek zarándokhelyét kívánta megteremteni. Mindent megtett annak érdekében, hogy az egyház minél jobban erősödjék. Kis lépései az egyházellenes diktatúra korában jelentős lépéseknek számítottak. És, hogy nem tehetett nagy lépéseket, annak nem ő volt az oka, hanem a vele szemben álló sokkal erősebb és nagyobb hatalom. Többen megjegyzik, hogy senki nem tudott volna akkor az ő helyében nagy lépéseket tenni. Vajon miért azt a szentírási idézetet választotta püspöki jelmondatául, hogy a megnyesett fa kizöldül? Talán mert megtapasztalta, hogy a fölvirágzást mindig nagy megpróbáltatás előzi meg. Ahogyan a fa is először szenved, amikor megnyesik, de utána annál ígéretesebb hajtásai és gyümölcsei lesznek. Lelki síkon ugyanez érvényes. Óriási remény rejlik ebben a jelmondatban: az egyházat meg lehet nyomorítani, de mindig lesz annyi ereje, hogy fölkeljen, és megerősödve továbbhaladjon az Isten által kijelölt úton. Papp Tamás A vasmise utáni agapén beszélgettünk a ma is összetartó diákbarátokkal - köztük Baritz Sarolta Laura OP domonkos nővérrel és Beöthy- Molnár András hétgyermekes orvossal Sulyok Laci bácsiról - ahogy ők hívják. Kiemelték, hogy meghatározó élményt, alapot adott egész életükre alapos, kitartó szervezőkészségével és törődő odafigyelésével, amellyel a családokra, fiatalokra, mint a jövő zálogaira tekintett. Sokak számára a lelki stabilitás és fegyelmezettség mintájával a hit szilárd alapját nyújtotta. Nyitott volt, nem személyválogató, például mikor befogadta, bevonta az énekszolgálatokba a máshonnan menesztett gitárcsapatot. S azt a munkáspapot is szeretettel látta, akinek nem engedtek prédikációt tartani, s akivel aztán közösen tartották a vasárnapi miséket, így jutott ideje arra, hogy gyerekekre való tekintettel magyarázza a mise történéseit: „a miséző pap tisztelet jeléül megcsókolja az oltárt..." Ahogy hirdette az Igazságot, Jézus Krisztust, úgy hirdette '56, Magyarország keresztrefeszítésének igazságát is 1981-ben: „huszonöt év elteltével nem hallgatok tovább". Vagy amikor fiatalabb éveiben a már Szlovákiához csatolt Csallóközben szolgálva a misék végén magyar himnuszt énekeltek és a békéért imádkoztak. E két ok miatt ítélték négy hónapi börtönre, de amikor megtudta, hogy ha leüli is a büntetést, akkor sem engednék vissza az ottani híveihez, akkor az anyaországba, szülőfalujába, Vasegerszegre menekült. Következett egyik áthelyezés a másik után, s végül arra kérte a helynököt, hogy végre több ideig szolgálhasson egy helyen. És három évtizeden át azt a zuglói közösséget építette, amit akkor még, a szerzetesrendek szétszóratása idején, Május 1. úti plébániának hívtak, ma pedig a miszsziós nővérek lakják újra. Laci bácsi életében sokszor jutott viszontagságos körülmények közé, ám "nincstelensége", egyszerűsége rajzolja ki még jobban Isten titokzatos gazdagságát. „Gyalogoltam a térdig érő sárban, latyakban s az út füvesebb szélén, a túloldal mindig jobbnak tűnt. Mikor átmentem, kiderült, hogy ugyanolyan rossz volt - mondta ünnepi homiliájában Sulyok László. - Ha úgy látjuk, hogy a másiknak jobb sorsa van nálunk, nem biztos! Mindenkinek megvan a maga keresztje, s Isten olyant ad, amely a legjobban illik ránk, ő tudja miért, de erőt is ad a kereszt hordozásához." Plichta Adrien Isten útjai Az idei űrnapja Zuglóban külön örömet hozott a híveknek. A Kassai téri Szentlélek-templomban a délelőtti nagymise és körmenet résztvevői az előző napon szentelt Papp Gábor elsőmisés áldásában részesülhettek, délután pedig az e plébániához tartozó, Ferences Mária Missziós nővérek Hermina úti templomában Sulyok László vasmisés áldását kaphatták. Mindkét helyen az imádságos közösség nagy-nagy szeretetét lehetett tapasztalni; a fiatal atyát nagy családja - köztük egy éve szentelt paptestvére - üdvözölte, az 1941. június 15-én szentelt idős atyát pedig sok-sok régi hittanosa, azok népes családjai seregtették körül. Hivatás 2006. június 25. Papok megszentelődésének világnapja II. János Pál pápa rendelkezése alapján 2004- től Jézus Szíve ünnepe egyúttal a papok megszentelődésnek világnapja. A Római Papi Kongregáció azt kéri, hogy a papságért végzett idei imanap alkalmából ismertessék XVI. Benedek pápa nagycsütörtöki szentbeszédét, és a papok a beszéd alapján elmélkedjenek hivatásuk és küldetésük lényegéről. A Szentatya azt kéri a papoktól, hogy szentelésükre emlékezve szítsák fel önmagukban Isten kegyelmét, mely a papságra felszentelő kézrátétel által sajátos módon bennük van (2 Tim 1,6). Ennek szükségességére és miértjére is rámutat az Egyház legfőbb pásztora: „Azért, hogy a hétköznapok ne rombolják le mindazt, ami nagy és titokzatos, egy sajátos megemlékezésre van szükségünk, vissza kell térni ahhoz az órához, amikor ránk tette a kezét (Jézus), és ennek a titoknak részeseivé tett bennünket". XVI. Benedek pápa azt kéri papjainktól, hogy elmélkedjenek ismételten azokról a szent jelekről, amelyeken keresztül elnyerték a papság kegyelmét. A szentelési szertartás szimbólumai közül a kézrátétel jelentőségét és gazdag tartalmú jelentését fejti ki a pápai beszéd. A szentelési szertartás legfontosabb része, a szentség kiszolgáltatás lényegi mozzanata az, amikor a püspök imádság és kézrátétel által átadja a Krisztustól kapott lelki hatalmat és küldetést. A beszéd megszívlelendő gondolatai szerint a kézrátétel nemcsak egy bibliai eredetű szimbólum, nemcsak a szentség „formája", hanem egy beszédes jelkép, amely által a papokat a szolgálatra meghívó Jézus a következőt akarja mondani: „Te hozzám tartozol. De ezzel együtt azt is mondta: Te az én kezem védelme alatt állsz. Te az én szívem oltalma alatt állsz. Tenyeremben őrizlek téged, és ezért végtelen szeretetemben találod magad. Maradj a kezemben, és add nekem a tiédet." Nyugodtan állíthatjuk, hogy végeredményben a „püspök kézrátételének szent cselekményében maga az Úr helyezte reánk a kezét." Arra is érdemes gondolni, hogy Úr a későbbiekben is „a kezét nyújtja, amely megtart és tovább vezet". Az elmélkedésre valóban méltó szentbeszédből azt is megtudjuk, hogy Jézus Krisztus az Egyház által miért tette ránk a kezét: „Az Úr reánk tette a kezét, és most a mi kezünket akarja, hogy a világban az ő kezévé váljon. Azt akarja, ne arra szolgáljon többé, hogy a tárgyakat, az embereket, a világot magunknak megszerezzük azért, hogy ezeket birtokoljuk, hanem hogy az ő isteni érintését közvetítse, és szeretetének szolgálatára legyen." Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy az egyházi rend szentségében, az eltörölhetetlen jegy következtében „az Úr ránk tette a kezét". Ez azt is jelenti, hogy az apostolokhoz hasonlóan a papokra is érvényes Jézus szava: „Nem nevezlek többé szolgának benneteket, mert a szolga nem tudja, mit tesz ura. Barátaimnak mondalak benneteket, mert amit hallottam Atyámtól, azt mind tudtul adtam nektek" (Jn 15,15). A szentatya szerint „ezekben a szavakban egyenesen a papság megalapítását lehetne látni", hiszen „a papi lét alapvető jelentése: Jézus Krisztus barátjává válni". Ez a nagycsütörtöki szentbeszéd arra is figyelmeztet bennünket, papokat, hogy erre a barátságra kell minden nap újból elköteleznünk magunkat. Dolhai Lajos Újrakezdések Nyár elején nemcsak a hivatásuk útján most elinduló lelkipásztorokat köszöntjük, hanem minden egyházmegyés és szerzetes papot, különösen azokat, akik felszentelésüknek valamely jubileumát ünneplik. Ez alkalomból köszöntjük Máthé Péter pécsi egyházmegyés papot és pálos rendi szerzetest is, aki június 17-én ünnepelte aranymiséjét. Pályájáról és hivatásáról kérdeztük. - Szüleim vallásos emberek voltak. Szerzetesi, papi hivatásomat több fontos tény motiválta, vallását gyakorló családom is. Pécsett tanultam a jezsuitáknál, majd a nagyváradi Tüzér Hadapródiskolába jártam. 1944-ben érettségiztem, de utána rögtön kiküldtek frontszolgálatra. Zászlósként harcoltam a fronton, kitüntetéseket kaptam, amelyekre büszke voltam. Fiatalember, fiatal katona voltam. Hazatérve a kitüntetéseimet el kellett titkolnom. Először ekkor kellett szembenéznem a külső dolgok értelmetlenségével. S a körülöttem tapasztalható világnál biztosabbra vágytam. Később a közgazdasági egyetemre mentem, ahol már marxizmust is tanítottak nekünk, amivel nem tudtam egyetérteni. A vitatkozások közepette letisztultak bennem gondolatok, újabb és újabb kérdéseimre válaszokat kaptam. Láttam, hogy az élet, ami körénk épül hamis tanításon nyugszik. Közben azt éreztem, üres az életem. Ekkor indultam el a szerzetesség felé. Három rendet „néztem ki" magamnak. Úgy éreztem a pálos, a domonkos és a karmelita lelkiség áll hozzám közel. Először a pálos kolostort kerestem fel, s innen már nem is mentem tovább. Ott találkoztam Vezér Ferenccel, akit 1951-ben halálra kínoztak a börtönben. Személye, konok székelysége legyőzött bennem minden kételyt. Beléptem a rendbe. A politikai helyzet azonban másként alakította az életem: 1950. június 10-én internáltak bennünket. Ekkor folyt a Grősziper. Menekültem az ÁVO elől, bányában dolgoztam, illegálisan hittant tanítottam, segédmunkásként éltem Budapesten. És közben végeztem a teológiát. Felszentelésem után több helyen voltam káplán. A hetvenes években éltem Németországban is, karthauzi kolostorban. 1989-ben engem kértek fel, hogy a feloszlatott pálos rendet szervezzem újjá. Ez nem volt könnyű, de az idősebb szerzeteseket a negyven év ateizmusa nem gyengítette, hanem erősítette. Az újraindulásnál talán az okozott nehézséget, hogy a fiatalok nem ismerték a szerzetesség lényegét. Sokan jelentkeztek ugyan, de közülük nem mindenki volt alkalmas erre az életformára. A mi rendünk, hiszen szemlélődő rend vagyunk, még idegenebb volt a többinél a kommunizmus éveiből ocsúdó fiatalok számára. Hivatásomnak, pályámnak minden része szép volt. Hiszen mindegyik szakaszában az Istent és az embereket szolgálhattam. A kilencvenes évek elején, amikor Pécs-Kertvárosban is tevékenykedtem, volt olyan május, amikor négy vasárnapon át száz-száz elsőáldozó volt, köztük sok felnőtt is. Ez nagyon szép élmény a mai napig. A legnehezebb talán az volt, amikor az ávosok elől menekültem. Többször megfordult a fejemben akkor, hogy feladom magam, de nem tettem meg. A szolgálatot most sem hagytam abba. Amennyire betegségem és erőm engedi, végzem a hivatásomat. Naponta misézek, és fogadom a lelki vigaszra szoruló testvéreket. Lejegyezte: Koncz Veronika