Új Ember, 2006 (61. évfolyam, 52/2993. szám - 62. évfolyam, 53/3046. szám)

2006-06-25 / 26. (3019.) szám

Jelmondatában óriási remény rejlik Húsz éve hunyt el Lékai László bíboros Rossz próféta lett volna Miklós Imréből, az Állami Egyházügyi Hivatal egykori elnökéből, aki az 1980-as években azt nyilatkozta, hogy a katolikus egyház ma már nem az, ami azelőtt volt. Ahhoz, hogy visszatérjen a közéletbe, már sem anyagilag, sem emberileg nincse­nek meg a lehetőségei. Bizonyára nem ismerte Jób köny­vét, ahol azt olvassuk: a megnyesett fa kizöldül. A húsz esztendeje, 1986. jú­nius 30-án elhunyt Lékai Lász­ló bíboros azonban éppen ezt az idézetet választotta püspö­ki jelmondatául. Tíz éven át vezette az esztergomi főegy­házmegyét, melynek élére harminc évvel ezelőtt, 1976. február 10-én, VI. Pál pápa ál­lította. Zalalövőn, mélyen vallásos családban született 1910. már­cius 12-én. Középfokú tanul­mányait Nagykanizsán, majd Veszprémben végezte. Elöljá­rói Rómába küldték, ahol 1934. október 28-án szentelték pappá. Két évvel később a Gregoriána Egyetemen dok­torált. Rövid kápláni szolgá­lat után hét éven át a veszpré­mi hittudományi főiskola dogmatikatanára és a szemi­nárium prefektusa, majd Mindszenty József bíboros aulistája lett. A nyilasok - fő­pásztorával együtt - őt is be­börtönözték. Majd amikor a vörös diktatúra idején 1949- ben a magyar prímást elítél­ték és bebörtönözték, Lékai Lászlót is félreállították. Aztán évtizedeket töltött a lelkipásztorkodásban. Megis­merte a papság mindennapi küzdelmes életét, hitoktatási gondjait, az állami hatóságok részéről megnyilvánult gya­kori zaklatásokat. Megjegyzik róla, hogy a legegyszerűbb fa­lusi emberektől kezdve a vá­rosi értelmiségiekig minden­kit meg tudott szólítani. A hozzáfordulók atyai megér­tésre találtak nála. Társaságá­ban soha senki nem érezte magát feszélyezve. Közvet­len, ugyanakkor művelt em­ber volt, nagy történelmi tu­dással. Szívesen foglalt állást morális vagy egyházpolitikai kérdésekben is. Egy évvel Kádár János ró­mai látogatását követően, 1978. augusztus 6-án meghalt VI. Pál pápa, akit I., majd II. János Pál pápa követett. Meg­szűnt a némaságra ítélt egyház korszaka - mondta akkor környe­zetének Lékai László bíboros -majd a pápa beszél helyettünk. Lékai bíboros tudatában volt a II. vatikáni zsinat által meg­teremtett új lehetőségeknek. Megpróbálta érvényesíteni az aggi ornamentót. A magyar katolikus egyház számára je­lentős hídfőállásokat harcolt ki. Nevéhez fűződik a Hittu­dományi Akadémia Levelező Tagozatának elindítása. Több ezren végeztek ott olyan vilá­giak, akik részben saját vallá­si műveltségüket kívánták gyarapítani, részben pedig az egyház lelkipásztori tevé­kenységébe szerettek volna bekapcsolódni. Lékai bíboros szívügye volt a tanulni vágyó fiatal papok felkarolása, akik­nek - a maga személyes isme­retségei révén - külföldi ösz­töndíjat szerzett. Nagy szere­pe volt abban, hogy egyre na­gyobb számban és egyre vál­tozatosabb témakörben jelen­hettek meg akkoriban ima­könyvek, hittankönyvek és lelkiségi, vagy tudományos igényű teológiai írások. Lékai László bíboros egyik legszebb műve a leányfalui Szent Gellért Lelkigyakorla­­tos Ház létrejötte, melynek megvalósításához megnyerő modorával jelentős külföldi anyagi támogatást tudott „összekoldulni". Karitatív területen is jelen­tős kis lépéseket tett. Nevéhez fűződik a siketek és a vakok lelkipásztori gondozásának elindítása. Ipolytölgyesen az általa alapított Szent Erzsébet Otthon a testi-szellemi, hal­mozottan sérült gyermekeket fogadja. Budán a XXIII. János Szeretetotthon az idős beteg nyugdíjasokat várja. Nem tudott beletörődni, hogy a fővárosban hatalmas új lakótelepek létesüljenek­­ templom nélkül. Addig nem nyugodott, amíg nem sikerült egy-egy templom felépítésé­hez az engedélyt kiharcolnia, így jött létre a békásmegyeri, a vizafogói, a Táltos utcai, a farkasréti templom, bizonysá­gul arra, hogy az egyház élni akar. Az egyházközségi élet megújulását is több kezdemé­nyezéssel próbálta előmozdí­tani. Előírta, hogy az espere­sek lelkiismeretesen ellen­őrizzék a területükön lévő egyházközségek működését. Különösen az érdekelte, van­­e előrehaladás a hitéletben. Rómában, a Magyarok Nagyasszonya-kápolna létre­hozásával a külföldi magya­rok találkozóhelyét, az anya­­országbeliek zarándokhelyét kívánta megteremteni. Min­dent megtett annak érdeké­ben, hogy az egyház minél jobban erősödjék. Kis lépései az egyházellenes diktatúra korában jelentős lépéseknek számítottak. És, hogy nem te­hetett nagy lépéseket, annak nem ő volt az oka, hanem a vele szemben álló sokkal erő­sebb és nagyobb hatalom. Többen megjegyzik, hogy senki nem tudott volna akkor az ő helyében nagy lépéseket tenni. Vajon miért azt a szentírási idézetet választotta püspöki jelmondatául, hogy a meg­nyesett fa kizöldül? Talán mert megtapasztalta, hogy a fölvirágzást mindig nagy megpróbáltatás előzi meg. Ahogyan a fa is először szen­ved, amikor megnyesik, de utána annál ígéretesebb hajtá­sai és gyümölcsei lesznek. Lelki síkon ugyanez érvé­nyes. Óriási remény rejlik eb­ben a jelmondatban: az egy­házat meg lehet nyomorítani, de mindig lesz annyi ereje, hogy fölkeljen, és megerősöd­ve továbbhaladjon az Isten ál­tal kijelölt úton. Papp Tamás A vasmise utáni agapén beszélgettünk a ma is össze­tartó diákbarátokkal - köztük Baritz Sarolta Laura OP do­monkos nővérrel és Beöthy- Molnár András hétgyermekes orvossal Sulyok Laci bácsiról - ahogy ők hívják. Kiemelték, hogy meghatározó élményt, alapot adott egész életükre alapos, kitartó szervezőkész­ségével és törődő odafigyelé­sével, amellyel a családokra, fiatalokra, mint a jövő záloga­ira tekintett. Sokak számára a lelki stabilitás és fegyelme­zettség mintájával a hit szi­lárd alapját nyújtotta. Nyitott volt, nem személyválogató, például mikor befogadta, be­vonta az énekszolgálatokba a máshonnan menesztett gitár­csapatot. S azt a munkáspa­pot is szeretettel látta, akinek nem engedtek prédikációt tartani, s akivel aztán közösen tartották a vasárnapi miséket, így jutott ideje arra, hogy gye­rekekre való tekintettel ma­gyarázza a mise történéseit: „a miséző pap tisztelet jeléül megcsókolja az oltárt..." Ahogy hirdette az Igazsá­got, Jézus Krisztust, úgy hir­dette '56, Magyarország keresztrefeszítésének igazsá­gát is 1981-ben: „huszonöt év elteltével nem hallgatok to­vább". Vagy amikor fiatalabb éveiben a már Szlovákiához csatolt Csallóközben szolgál­va a misék végén magyar himnuszt énekeltek és a béké­ért imádkoztak. E két ok mi­att ítélték négy hónapi bör­tönre, de amikor megtudta, hogy ha leüli is a büntetést, akkor sem engednék vissza az ottani híveihez, akkor az anyaországba, szülőfalujába, Vasegerszegre menekült. Következett egyik áthelye­zés a másik után, s végül arra kérte a helynököt, hogy végre több ideig szolgálhasson egy helyen. És három évtizeden át azt a zuglói közösséget épí­tette, amit akkor még, a szer­zetesrendek szétszóratása idején, Május 1. úti plébániá­nak hívtak, ma pedig a misz­­sziós nővérek lakják újra. Laci bácsi életében sokszor jutott viszontagságos körül­mények közé, ám "nincste­­lensége", egyszerűsége raj­zolja ki még jobban Isten ti­tokzatos gazdagságát. „Gya­logoltam a térdig érő sárban, latyakban s az út füvesebb szélén, a túloldal mindig jobbnak tűnt. Mikor átmen­tem, kiderült, hogy ugyan­olyan rossz volt - mondta ün­nepi homiliájában Sulyok László. - Ha úgy látjuk, hogy a másiknak jobb sorsa van ná­lunk, nem biztos! Mindenki­nek megvan a maga keresztje, s Isten olyant ad, amely a leg­jobban illik ránk, ő tudja mi­ért, de erőt is ad a kereszt hor­dozásához." Plichta Adrien Isten útjai Az idei űrnapja Zuglóban külön örömet hozott a hívek­nek. A Kassai téri Szentlélek-templomban a délelőtti nagymise és körmenet résztvevői­­ az előző napon szen­telt Papp Gábor elsőmisés áldásában részesülhettek, délután pedig az e plébániához tartozó, Ferences Mária Missziós nővérek Hermina úti templomában Sulyok László vasmisés áldását kaphatták. Mindkét helyen az imádságos közösség nagy-nagy szeretetét lehetett ta­pasztalni; a fiatal atyát nagy családja - köztük egy éve szentelt paptestvére - üdvözölte, az 1941. június 15-én szentelt idős atyát pedig sok-sok régi hittanosa, azok népes családjai seregtették körül. Hivatás 2006. június 25. Papok megszentelődésének világnapja II. János Pál pápa ren­delkezése alapján 2004- től Jézus Szíve ünnepe egyúttal a papok meg­­szentelődésnek világ­napja. A Római Papi Kongregáció azt kéri, hogy a papságért vég­zett idei imanap alkal­mából ismertessék XVI. Benedek pápa nagycsü­törtöki szentbeszédét, és a papok a beszéd alapján elmélkedjenek hivatásuk és küldetésük lényegéről. A Szentatya azt kéri a pa­poktól, hogy szentelésükre emlékezve szítsák fel önma­gukban Isten kegyelmét, mely a papságra felszentelő kézrátétel által sajátos mó­don bennük van (2 Tim 1,6). Ennek szükségességére és miértjére is rámutat az Egy­ház legfőbb pásztora: „Azért, hogy a hétköznapok ne rombol­ják le mindazt, ami nagy és ti­tokzatos, egy sajátos megemlé­kezésre van szükségünk, vissza kell térni ahhoz az órához, ami­kor ránk tette a kezét (Jézus), és ennek a titoknak részeseivé tett bennünket". XVI. Benedek pápa azt kéri papjainktól, hogy elmélkedje­nek ismételten azokról a szent jelekről, amelyeken keresztül elnyerték a papság kegyel­mét. A szentelési szertartás szimbólumai közül a kézráté­tel jelentőségét és gazdag tar­talmú jelentését fejti ki a pápai beszéd. A szentelési szertartás legfontosabb része, a szentség kiszolgáltatás lényegi mozza­nata az, amikor a püspök imádság és kézrátétel által át­adja a Krisztustól kapott lelki hatalmat és küldetést. A be­széd megszívlelendő gondo­latai szerint a kézrátétel nem­csak egy bibliai eredetű szim­bólum, nemcsak a szentség „formája", hanem egy beszé­des jelkép, amely által a papo­kat a szolgálatra meghívó Jé­zus a következőt akarja mon­dani: „Te hozzám tartozol. De ezzel együtt azt is mondta: Te az én kezem védelme alatt állsz. Te az én szívem oltalma alatt állsz. Tenyeremben őrizlek téged, és ezért végtelen szeretetemben ta­lálod magad. Maradj a kezemben, és add nekem a tiédet." Nyugod­tan állíthatjuk, hogy végered­ményben a „püspök kézrátétel­­ének szent cselekményében maga az Úr helyezte reánk a kezét." Arra is érdemes gondolni, hogy Úr a későbbiekben is „a kezét nyújtja, amely megtart és tovább vezet". Az elmélkedésre valóban méltó szentbeszédből azt is megtudjuk, hogy Jézus Krisz­tus az Egyház által miért tette ránk a kezét: „Az Úr reánk tet­te a kezét, és most a mi kezünket akarja, hogy a világban az ő kezé­vé váljon. Azt akarja, ne arra szolgáljon többé, hogy a tárgya­kat, az embereket, a világot ma­gunknak megszerezzük azért, hogy ezeket birtokoljuk, hanem hogy az ő isteni érintését közve­títse, és szeretetének szolgálatára legyen." Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy az egyházi rend szentsé­gében, az eltörölhetetlen jegy következtében „az Úr ránk tette a kezét". Ez azt is jelenti, hogy az apostolokhoz hason­lóan a papokra is érvényes Jé­zus szava: „Nem nevezlek többé szolgának benneteket, mert a szolga nem tudja, mit tesz ura. Barátaimnak mon­dalak benneteket, mert amit hallottam Atyámtól, azt mind tudtul adtam nektek" (Jn 15,15). A szentatya szerint „ezekben a szavakban egyenesen a papság megalapítását lehetne látni", hiszen „a papi lét alap­vető jelentése: Jézus Krisztus barátjává válni". Ez a nagy­csütörtöki szentbeszéd arra is figyelmeztet bennünket, pa­pokat, hogy erre a barátságra kell minden nap újból elköte­leznünk magunkat. Dolhai Lajos Újrakezdések Nyár elején nemcsak a hivatásuk útján most elinduló lelkipásztorokat kö­szöntjük, hanem minden egyházmegyés és szerzetes papot, különösen azokat, akik felszentelésüknek valamely jubile­umát ünneplik. Ez alkalomból köszönt­jük Máthé Péter pécsi egyházmegyés papot és pálos rendi szerzetest is, aki június 17-én ünnepelte aranymiséjét. Pályájáról és hivatásáról kérdeztük. - Szüleim vallásos emberek voltak. Szerzete­si, papi hivatásomat több fontos tény motiválta, vallását gyakorló családom is. Pécsett tanultam a jezsuitáknál, majd a nagyváradi Tüzér Had­apródiskolába jártam. 1944-ben érettségiztem, de utána rögtön kiküldtek frontszolgálatra. Zászlósként harcoltam a fronton, kitüntetéseket kaptam, amelyekre büszke voltam. Fiatalem­ber, fiatal katona voltam. Hazatérve a kitünteté­seimet el kellett titkolnom. Először ekkor kellett szembenéznem a külső dolgok értelmetlensé­gével. S a körülöttem tapasztalható világnál biztosabbra vágytam. Később a közgazdasági egyetemre mentem, ahol már marxizmust is tanítottak nekünk, amivel nem tudtam egyetérteni. A vitatkozások közepette letisztultak bennem gondolatok, újabb és újabb kérdéseimre válaszokat kaptam. Láttam, hogy az élet, ami körénk épül hamis ta­nításon nyugszik. Közben azt éreztem, üres az életem. Ekkor indultam el a szerzetesség felé. Három rendet „néztem ki" magamnak. Úgy éreztem a pálos, a domonkos és a karmelita lel­kiség áll hozzám közel. Először a pálos kolos­tort kerestem fel, s innen már nem is mentem tovább. Ott találkoztam Vezér Ferenccel, akit 1951-ben halálra kínoztak a börtönben. Szemé­lye, konok székelysége legyőzött bennem min­den kételyt. Beléptem a rendbe. A politikai helyzet azonban másként alakította az életem: 1950. június 10-én internáltak bennünket. Ek­kor folyt a Grősziper. Menekültem az ÁVO elől, bányában dolgoz­tam, illegálisan hittant tanítottam, segédmun­kásként éltem Budapes­ten. És közben végez­tem a teológiát. Felszen­telésem után több he­lyen voltam káplán. A hetvenes években éltem Németországban is, karthauzi kolostorban. 1989-ben engem kér­tek fel, hogy a feloszla­tott pálos rendet szervezzem újjá. Ez nem volt könnyű, de az idősebb szerzeteseket a negyven év ateizmusa nem gyengítette, hanem erősítet­te. Az újraindulásnál talán az okozott nehézsé­get, hogy a fiatalok nem ismerték a szerzetes­ség lényegét. Sokan jelentkeztek ugyan, de kö­zülük nem mindenki volt alkalmas erre az élet­formára. A mi rendünk, hiszen szemlélődő rend vagyunk, még idegenebb volt a többinél a kommunizmus éveiből ocsúdó fiatalok számá­ra. Hivatásomnak, pályámnak minden része szép volt. Hiszen mindegyik szakaszában az Is­tent és az embereket szolgálhattam. A kilencve­nes évek elején, amikor Pécs-Kertvárosban is te­vékenykedtem, volt olyan május, amikor négy vasárnapon át száz-száz elsőáldozó volt, köz­tük sok felnőtt is. Ez nagyon szép élmény a mai napig. A legnehezebb talán az volt, amikor az ávosok elől menekültem. Többször megfordult a fejemben akkor, hogy feladom magam, de nem tettem meg. A szolgálatot most sem hagytam abba. Amennyire betegségem és erőm engedi, vég­zem a hivatásomat. Naponta misézek, és foga­dom a lelki vigaszra szoruló testvéreket. Lejegyezte: Koncz Veronika

Next