Új Ember, 2008 (64. évfolyam, 1/3099-52/3050. szám)
2008-08-31 / 35. (3033.) szám
2008. augusztus 31. Kultúra – A Muzsikás együttes WOMEX-díja A Világzenei Vásár (World Music Expo) díját, azaz a WOMEX-díjat évente a műfaj legkiemelkedőbb előadói és együttesei kapják. A díj egy szobor, egy ősi anyaistenséget ábrázol, ami az életet szimbolizálja. A jubileumi, tizedik díjátadón két szobrocskát adnak át: az egyikkel a helsinki Sibelius Akadémia Népzenei Tagozatát tüntetik ki, a másikkal a Muzsikás együttest. A díjátadó ünnepség november 2-án lesz Sevillában. A gálán a Muzsikás élő koncertet ad elő. Az együttes állandó tagjai: Sipos Mihály, Porteleki László, Éri Péter, Hamar Dániel. Rendszeres vendégeik és alkotótársaik többek között: Petrás Mária, Farkas Zoltán, Tóth Ildikó, Sebestyén Márta, Jandó Jenő, a Takács Quartet és a Bartók Vonósnégyes. A felsorolásból is kitűnik, hogy a Muzsikás együttesnek sikerült ötvöznie a XX. századi magyar komolyzenét és a hagyományos népzenét. Kamaraegyüttesekkel, kórusokkal, szimfonikus zenekarokkal is fellépnek. A Muzsikás együttes immár harmincöt esztendeje zenél. A számtalan külföldi siker, a mostani igen rangos WOMEX-díj mellett arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy a magyar népzenét nem csupán hazánkon kívül, de hazánk területén is az emberek szívébe lopta. Talán ez a legfontosabb. Hiszen tudjuk, hogy az a gyönyörű kincs, ami megmaradt, vagy, amit Bartók és Kodály átmentett számunkra, az a népzenei együttesek nélkül halott lenne. A Muzsikás is azok közé tartozik, akik nem hagyományt őriznek, hanem a hagyományba életet lehelnek, és azt adják tovább. Bartók és Kodály hazájában nagyon messze kerültünk a két mester álmától. Kodály azt szerette volna, hogy a XXI. század elejére minden magyar ember úgy tudjon kottát olvasni, mint ahogyan betűket olvas. Mára sajnos a Kodály-iskolák is bezártak. Nem professzionális zenészeket képeztek ott, hanem zeneértő embereket. Hamar Dániel így fogalmazott egy interjúban: A zenészek is légüres térbe kerülnek, ha nincs zeneértő közeg. Nem egymásnak kell zenélni, hanem egy országnak, egy nemzetnek. Ahhoz viszont az kell, hogy ez a nemzet értse és érezze a zenét. Zene nélkül is lehet persze élni, csak elég leértékelt életet. És aki kicsi korától nem tanulja meg, hogy ebben a hatalmas nagy zajkínálatban, ami bennünket körbevesz, hogyan lehet azt a zenét kiválasztani, ami épülésünkre és nem ártalmunkra szolgál, ezt már felnőttkorban nagyon-nagyon nehéz megtanulni. Ezért határozta el a Muzsikás együttes, hogy elmegy iskolákba, és rendhagyó énekórákat tart. Mégpedig úgy, hogy az iskoláktól semmi ellenszolgáltatást nem kér és nem vár el. Évente ötven iskolába is eljutnak így. A magyar népzene elsősorban a miénk. De mint minden igazi zene, nem ismer határokat és falakat. A külföldi díjak mellett egy érdekesség is bizonyítja ezt. Bristolban egy rákközpontban alternatív gyógymódot alkalmaznak. A zeneterápia komoly része a gyógyításnak, és az ötven kötelezően hallgatható lemez között szerepel a Muzsikás egyik lemeze. A zenénk, ami ugyanolyan különös, mint az anyanyelvünk, ha nem is ugyanazt jelenti másoknak, mint nekünk, de az egész világhoz képes szólni. A magyar népzene kilépett az erdélyi, dunántúli, felvidéki faluból. A Muzsikás együttes pedig viszi, amerre csak jár, hadd gyógyuljon a világ. Koncz Veronika „Szemérmes és szenvedélyes" Tíz éve hunyt el Julien Green Élete átívelte a XX. századot. Amerikai állampolgárból lett francia regényíró. 1972-ben a Francia Akadémia tagja lett. A XX. századi nagy konvertiták „plejádjához" tartozott. 1916- ban tért át a katolikus hitre, írói pályája kezdetén álnéven közölt gúnyiratot a francia katolikusok ellen. Saját neve alatt először egy novellával jelentkezett (Földi utas), majd kritikákat írt angolszász szerzőkről. Első regénye az Adrienne Mesurat, melyet a Francia Akadémia is kitüntetett. 1928-ban elnyerte az angol Femina-díjat. 1929-ben jelent meg a Leviathan, 1932-ben a Les Épaves (Roncsok) 1936-ban a Mimit (Éjfél), 1940- ben a Varonna. 1940 júliusától 1945 szeptemberéig az Egyesült Államokban tartózkodott. 1940 és 1942 között Baltimore-ban lakott, ahol angol nyelven megírta franciaországi emlékeit. 1942- ben néhány hónapig katona volt. 1943-ban az amerikai kormánynak dolgozott, naponta beszélt a rádióban a franciáknak. 1947-ben újabb regénye jelent meg: a Si j'étais vous, majd 1950-ben a Moira, 1960-ban a Chaque homme dans sa nuit (Mindenki a saját éjszakájában), és 1971-ben a L'autre (A másik). Három önéletrajzi kötete jelent meg: Partir avant le jour (Hajnal előtt elindulni), Miile chemins ouverts (Ezer nyitott út), Terre lointaina (Távoli föld). Három színdarabot is írt: Sud (Dél), L’ennemi (Az ellenség), L'ombre (Az árnyék). Naplóit tizennégy kötetben tette közzé, Írói munkásságáért 1966-ban megkapta a francia irodalmi nagydíjat. Kritikusa, Pierre de Boisdeffre szerint Julien Green írásainak javát nem regényeiben, még kevésbé drámáiban kell keresnünk, hanem „szemérmes-szenvedélyes" naplójegyzeteiben. A két háború között a magyar katolikusok „vigyázó szemüket Párizsra vetették": a Vigíliának is fontos szerep jutott a francia irodalom és gondolkodás átültetésében, terjesztésében. Sík Sándor és társai, majd Rónay György 1945 után is folytatták ezt a hagyományt. Rónay naplóit olvasva lépten-nyomon francia írókkal, gondolkodókkal találkozom, köztük nagyon gyakran Julien Green nevével: naplójegyzeteit és regényeit elmélyülten olvasta, sokat tanult is e katolikus szerzőtől. Green nyomán Rónay is elutasítja a félreérthető „katolikus író" kifejezést. Green, aki 1916-ban az anglikán vallásról tért át a katolikusra, majd egy jó évtizedes agnosztikus intermezzo után 1939-ben újra megtért, a szeretet vallásában hitt, s mindvégig katolikusnak vallotta magát, bár a II. vatikáni zsinat utáni helyzet, egyes katolikusok „protestantizálódása" meghökkentette. Miért lett protestánsból katolikussá - kérdezte -, ha most a katolikusok protestánsok lesznek? 1978-ban megjelent könyvében (De qu'illaut D'amour à l'homme) túlságosan egyoldalú, sötét képet fest a katolikus egyház helyzetéről. Egy évvel korábban, naplói 1977-ben megjelent tizedik kötetében írta: „A hit ma is itt van, mélyen gyökerezik lelkemben, de vajon a zsinat utáni egyház vonzott volna-e úgy, ahogy azt 1916 egyháza tette? A kérdésfeltevés nem válasz-e egyben? Úgy szerettem az egyházat, ahogy az ember egyszer szeret életében. Az bizonyos, hogy ha kizárnánk az engesztelő áldozat valóságát, ahogy ezt Luther, Kálvin, Zwingli és az angol reformátorok tették, a mise nem lenne többé mise, s az egyház sem lenne egyház. Akkor eggyel több protestantizmus lenne a világon." Úgy gondolom, Green nemigen követte a zsinat utáni ökumenizmus kibontakozását, amely oly szép gyümölcsöket hozott. Elsősorban a katolikus egyház és a nagy protestáns egyházak teológiai vegyes bizottságainak munkáira gondolok. Hozzá kell tennem, hogy Green nem követte az integrista Lefebvre érseket, és említett 1978-as könyve végén, miután felidézte ifjúkorát és megtérése történetét (amelyet háromkötetes önéletrajzában bővebben elmondott), újra katolikus hitvallást tett: „Életem során küzdenem kellett, hogy megőrizzem a hitet, amely ellen napjainkban olyan élesen kontesztálnak. Most, hogy alkonyodik, összefoglalom, hogy mit hiszek, minden katolikus számára ismert fogalmakkal. Velük együtt osztom a Krisztus alapította egyházba vetett hitet, hiszem Péter utódának csalatkozhatatlanságát, a szentek egyességét; megvallom a szentségeket, különösen is a keresztséget, amely kiragad bennünket a sátán uralmából, és a bűnbánat szentségét, amely nélkül nem érhet el bennünket a kegyelem. (...) Hiszek a Szentháromságban, a megtestesülésben, Krisztus istenségében és dicsőséges feltámadásában; hiszem az örök életet, amelyet megígért mindazoknak, akik tanúságot tesznek mellette. Hiszem, hogy Krisztus valóságosan jelen van az Eucharisztiában. Hiszek a szentmiseáldozat állandó valóságában. Hiszem Mária szeplőtelen fogantatását, amely a misztériumok középpontjában áll, hiszem mennybevételét, hiszem, hogy Mária vigyázó gyengédséggel őrködik mindnyájunk felett. Hiszek a szeretetben, és hiszem, hogy ami szeretet kell az embernek, azt megadta nekünk maga a Szeretet: a Szentlélek." Szabó Ferenc Szent Gellért Fesztivál Szegeden A szeged-csanádi egyházmegye, valamint a Szegedi Hittudományi Főiskola közös fővédnöksége alatt 2008-ban először rendezik meg a Szent Gellért Fesztivált Szegeden, szeptember 1-jén és 2-án. A Magyarország egyik első püspökének nevét viselő koncertsorozat fő célja, hogy olyan komolyzenei eseményre hívja a zenekedvelő közönséget, amely a vallás, a zene és a spiritualitás szoros kapcsolatát is kifejezi. A rendezvényre létrehozott Szent Gellért Akadémia, mint a fesztivál hivatalos szimfonikus zenekara cseh nemzetiségű profi zenészekből áll össze. A multikulturális képet Lydia Rathkolb osztrák szoprán, Elena Denisova orosz hegedűművész, Vera Binarova cseh brácsaművész, Jeanne Christie német hegedűművész, valamint a dél-koreai első karnagy, Yoon Kuk Lee és a svájci művészeti vezető, Robert Christian Bachmann teszik teljessé. A kétnapos rendezvény nemcsak változatos nemzetiségű zenészekben hanem változatos zenei programokban is bővelkedik. Fő helyszíne a szegedi dóm, ahol szeptember 1-jén 18.30 órától szimfonikus koncert lesz a Szent Gellért Akadémia előadásában. A művészeti vezető és az első karmester által dirigált hangversenyen felcsendül Purcell G-moll Chaconne vonósokra című műve, Telemann G-dúr versenyműve brácsára, vonósokra és basso continuóra, Albinom G-moll Adagiója szoprán hangra és zenekarra, valamint Haydn 96. szimfóniája. Szeptember 2-án a dómban, a 17.30 órakor kezdődő ünnepi szentmise keretében a Szent Gellért Akadémia Fúvós szekciója közreműködik. A szertartást követő hangverseny műsora a következő lesz: Mozart Laudate Dominum, Bach D-moll versenymű két hegedűre, vonósokra és basso continuóra, Beethoven 7. szimfónia, valamint ezen az estén ősbemutatóként hangzik el Bachmann Rotatio című alkotása. A szimfonikus hangversenyek előtt délben a Szegedi Katolikus Házban kamarazenei koncertek lesznek. Szeptember 1-jén Paganini és Bach kompozíciói mellett XX. századi zeneszerzők - Böttcher, Kreuz, Sprock, Hertel és Bachmann - művei szólalnak meg a nemzetközi hírű előadóművészek tolmácsolásában. Kedden Boros Zsófia gitárművész, Madai Zsuzsanna fuvolaművész és Sabine Hasidat sztepptáncos - ugyancsak elsősorban XX. századi zeneszerzők (Dyens, Brouwer, Iglesias, Piazzola) műveiből válogató műsorára kerül sor. A programsorozathoz kapcsolódóan hétfőn este 17 órakor nyílik meg az „...és látta Isten, hogy jó..." - Válogatás hat évszázad bibliai témájú műkincseiből című kiállítás a Móra Ferenc Múzeumban, ahol szintén fellépnek majd a fesztiválra meghívott szólisták. A Szeged fesztiválvárosi törekvéseihez illeszkedő, hagyományteremtő szándékkal megálmodott kulturális ünnep felemelő művészi és különleges zenei élményeket ígér az érdeklődőknek. (A Szent Gellért Fesztivál minden programjának látogatása ingyenes. Bővebb tudnivalók: www.congresstravel.hu/sztgellertfesztival.) bkp. A szerelmek városában 86. Veronai Ünnepi Játékok A Római Birodalom katonailag és stratégiailag egyaránt fontos városának szimbóluma a kétezer éves amfiteátrum, az Augustus császár korából származó monumentális építészeti emlék. A Via Postumia mentén álló épületben már a Krisztus utáni I. században legalább harmincezer néző szórakozott, igaz a „szórakoztatás" anno másképp történt: gladiátorokkal, bikaviadalokkal, később lovagi játékokkal, eretnekégetésekkel és komédiákkal. Az építmény kékes-vöröses márványkőből épült homlokzatáról időközben lepusztult a burkolat, a külső ívsoroknak csupán egy része áll. A múlt században Puccini, Boito, Mascagni, Gorkij és Kafka is járt az arénában. Goldonitól Eleonore Duséig számtalan hírneves itáliai ünnepeltette itt magát, ahogy ma is a legjobb olasz előadóművészek találkozója a nyári fesztivál. A Scaligerek városának neve hallatára néhány női név kínálkozik további „szimbólumként": a fesztivál királylánya Aida, a szenvedélyes Carmen, a százötven éve született Puccini Toscája, és persze Júlia, akinek monda szerinti háza előtt álló szobrát sok százan látogatják naponta. A világ legcsodálatosabb és legtragikusabb szerelmespárjának történetét ezúttal látványos, több helyszínen játszódó feldolgozásban tárja a turista elé Paolo Valerio veronai író és dramaturg Shakespeareátdolgozása. A történet Júlia házának kertjéből, a nevezetes erkélytől indul, majd áthalad az óváros utcáin a régi piactérre, aztán a Piazza del Signorira vezet és drámai epilógussal a Teatro Nuovónál ér véget. Az irodalmi turistaprogram „vigaszt is nyújt" a szomorújátékért egy-két pohár ízletes borral, „bor-útvonal" Soave-DOC márkáival... A fesztiválhoz leginkább kötődő kulturális program az operairodalmat hozza közelebb a fiatal generációkhoz. Az anteprima-opera, azaz az esti opera-előadás előtti magyarázó koncert, „beavatás" célja, hogy az érdeklődőket megismertesse az aktuális darab szövegével, főbb zenei motívumaival, keletkezéstörténetével, az est művészeivel. A program szervezői eredményes népnevelők, hiszen egy-két szezon alatt mintegy öt-hatezer nézőt nyertek meg Verona és az operaműfaj számára. Verona nem látványos metropolis, meghitt hangulatú középkori, reneszánsz város, ahol Tiziano, Tintoretto, Veronese, Giorgione és Tiepolo hagyták hátra kézjegyüket. Hullámzó tömeg, zsivajgó élet fogad a veronai comune fórumán, a Piazza dell Erbe jellegzetes zöldség- és gyümölcspiacán. A középen elhelyezett árusbódék fölé vászontető magasodik, csak a Szent Márk oroszlános oszlop nyúlik túl rajta. Közelében a kút, amelyet a római korból származó Verona-úrnő koronás szobra díszít. A tér közepén a Tribuna, oszlopos baldachinja alatt hirdették ki a törvényeket. Körben szebbnél szebb festett falú épületek, melyek oldalához éttermek simulnak. Alig néhány lépéssel arrébb a stílusában egészen más, gótikus épületekkel lezárt Piazza del Signori. Egész napot el lehet itt tölteni a nézelődéssel, a Palazzo Comune csúcsíves árkádsorának, a Scaligerek középkori palotájának meglátogatásával. Zacconi fehér márványból készült Dante-szobrának töprengését a vállán pihenő galambok nem zavarják — csak a turistát, mert oly sok van belőlük. Egy séta az Adige partján, a dóm, a St. Giorgio- és a Szent Zénó-templom felkeresése a belvároson kívül, vásárlás a Via Mazzini üzletutcáján, és máris itt az este. Forrósodik a hangulat az Aréna oldalán a Piazza Brán. Gyakran előfordul, hogy a használaton kívüli díszletek napközben a tér sarkán szunnyadnak. Mellettük megjelennek a Vöröskereszt és a zöld kereszt ügyeletes segélyszolgálati kocsijai. Gyülekezik a vendégsereg, most épp az Aidára. Verdi gondosan tanulmányozta a kor ízlését, amikor a Semiramide hatására megkomponálta grandiózus keleti dalművét, melynek egzotikus, néhol „szakrális" hangjait népi eredetű melódiák egészítik ki (olyanok, amelyeket már a hajósok és utcai énekesek is fütyültek annak idején Verdi városa, Párma utcáin). Bruno Barilli zeneesztéta nevéhez fűződik a megállapítás: „Az Aida világa az a Kelet, amely egy Olaszhonban is ismert gyümölcs, a görögdinnye héja között is megfér." Idén az 1982-ben Gianfranco De Bosio által rekonstruált Zenatello és Fagiuoli-féle „ősrendezésben" játszották az operát a magyar Egri Zsuzsanna koreográfiájával (akinek balettiskolája van Olaszországban). A főbb szerepeket Amarilli Nizza és Walter Fraccaro énekelte. A Brahms, Wagner, Nietzsche és Goethe által is Veronához illőnek talált Carmen ezúttal is Franco Zeffirelli látványos klasszikus rendezésében került színre, idén először Komlósi Ildikóval, aki a szuverén és temperamentumos cigánylány nomádságát, igazi morális szabadságát kiáltotta ki partnere, Mario Malagnini Don Joséfa oldalán. Komlósi a mesterségesen népies, de mindenképpen vérbő „spanyol" dallamokat természetes könnyedséggel interpretálta, és már a Habanérával megnyerte a sokezres nézősereg szívét. Két este, kis zenei kóstoló a szerelmek és szenvedélyek városában. Reviczky Katalin (Verona) : A Reneszánsz a fáraók Egyiptomában című kiállítás a Szépművészeti Múzeumban a Nílus menti ókori birodalom egy kiemelt korszakát mutatja be. Az augusztus elején nyitt tárlat a Krisztus előtti I. évezred közepének egy rövid, ám annál izgalmasabb időszakára koncentrál, amikor a fáraókori Egyiptomra - az Újbirodalom végét követő négyszáz éves politikai és gazdasági nehézségekkel teli válság után - egy utolsó virágkor köszöntött. Ezt a mozgalmas időszakot mintegy százötven műkincs, szobrok, sztélék, koporsók és egyéb sírfelszerelési tárgyak segítségével ismerhetjük meg, amelyek többek között a londoni British Múzeumból, a párizsi Louvre-ból, továbbá bécsi, firenzei, római és zágrábi gyűjteményekből érkeztek Budapestre. A múlt tisztelete, vívmányainak megőrzése és tudatos, ám szelektív módon való felhasználása mindvégig jellemezte a fáraókori egyiptomi kultúrát. Ez a fajta „reneszánsz attitűd" tehát mélyen gyökerezik Egyiptom háromezer éves történetében. Ezért is illeszkedik a november 9-ig megtekinthető tárlat a reneszánsz éve programsorozatába.