Új Ember, 2009 (65. évfolyam, 1/3151-52/3202. szám)

2009-09-20 / 38. (3188.) szám

Bodajki búcsú A papság évének kiemelt ese­ményeként meghirdetett bodaj­ki zarándoklatra több mint két­ezer ember ment el, hogy a szé­kesfehérvári egyházmegye ősi búcsújáró helyén együtt imád­kozzék a Segítő Szűzanyához. A kegyhelyen, melynek kialakulá­sát Szent István királyhoz és Im­re herceghez köti a hagyomány, Spányi Antal püspök tartotta a szentmisét. A Segítő Szűzanya napjára a felkészülést már az ünnep előestéjén megkezdték. Ke­­resztutat jártak a zarándokok a Kálvárián, szentmisén, kör­meneten vettek részt, majd éj­félig virrasztottak. Másnap az ünnep legfőbb eseményén, a püspöki szentmisén sok kis­gyermekes család is csatlako­zott hozzájuk, valamint részt vettek közéleti vezetők is. A főpásztor beszédében ar­ra biztatott mindenkit, tegye mérlegre saját magát és érték­rendjét. Megőrizte-e jelentősé­gét életünkben a hit és az imádság, vagy csak az azon­nal kézzelfogható dolgok fon­tosak számunkra? A püspök személyes tanúságtételt mon­dott az ima erejéről. Egy évvel ezelőtt ezen a helyen Isten és Mária elé tárta az egyházme­gye papságának nehézségeit, a súlyos paphiányt, és meghir­dette a Prohászka Imaszövet­séget. A hívekhez eljutott az imádságra hívó szó, és ma már kétezren imádkoznak az imaszövetségben a papság megerősödéséért és új papi hi­vatásokért. Öt fiatalt vettek fel a papi szemináriumba, ami azért is örvendetes, hiszen ta­valy még egy jelentkező sem volt. Az ezeréves kegy­helyen soha senki nem imádkozott hiába - mondta a főpásztor. Nemrég az egész egyház­megye papsága is imában ajánlotta fel magát a bodajki Segítő Szűzanyának. Őseink számára ez a hely, ahol a Szűz­anya jelenléte betegeket gyó­gyított és nélkülözőket vigasz­talt, mindig különösen fontos volt. A Szent Szűznek hozott, tiszta szándékkal vezérelt imádságaink, még ha emberi hibáktól nem is vagyunk men­tesek, akkor is meghallgatást nyernek. Beszéde végén a fő­pásztor arra kérte a zarándo­kokat, kitartóan imádkozza­nak a Szűzanyához, hogy a családok erkölcsileg és anya­gilag is megerősödjenek a mai nehéz helyzetben. A szentmise végén a püspök megáldotta a kegytárgyakat. Az idei bodajki zarándok­latról is elmondhatjuk, alkal­mat teremtett hitünk megélé­sére, gondolataink rendezésé­re és a közös imádság erejé­nek megtapasztalására, me­lyet nem találhatunk meg mindennapjainkban. Bertáná Pintér Katalin Vidám ünnep­­ és emlékezés a bűnbeesésre A szüret az ősz egyik legősibb és leghíre­sebb társadalmi eseménye a paraszti kultúrá­ban. Szeptember végén, október elején a sző­lőtermő vidékeken a hegyoldalak munkától és mulatságtól lettek hangosak, hiszen a sző­lősorok közt lányok és asszonyok jártak, put­tonyokba, vödrökbe szedték a termést, a férfi­ak a gyümölcsöt a préshez hordták, ahol útjá­ra indult a must erjedéséből születő bor, hogy az emberek asztalára kerülve mértékletesen elfogyasztva vidámságot csaljon egész évben az emberek arcára. A bor készítése ősi tevé­kenység, szerepe a Bibliában is hangsúlyt kap. Jézus első csodatétele is hozzá kapcsolódik, önmagát pedig a szőlőtőhöz, minket a szőlő­vesszőhöz hasonlít... A szüret régen különösen komoly társadal­mi esemény volt. Számtalan képzőművészeti alkotás örökíti meg az ókortól kezdve e mu­latsággal járó munkát. A szőlősgazdák egy­mást segítve szüreteltek, versengtek, hogy ki­nek hány fokos mustot sikerül préselnie, mi­közben a családok, a falubéliek nevetve, be­szélgetve dolgoztak hajnaltól késő estig. Szőlőt termeszteni manapság a hatalmas mezőgazdasági területeken, nagyipari mód­szerekkel már nem társadalmi, közösségte­remtő esemény. Megmaradtak azonban ki­sebb szőlők, ahol a „gazda" és családja a bará­tokkal szeptember végén, október elején le­szedheti a szőlőt, s bár a legtöbb helyen ko­moly ráfizetés az ilyen borászkodás, a hagyo­mányok őrzése, ápolása céljából mégis többen vállalják. Ősszel benépesülnek a hegyoldalak - mint régen -, a szomszédok összefogva se­gítik egymást a munkában, s a család apraja­­nagyra dolgozik, hogy télre a hordókba kerül­jön az aranysárga, esetleg sötétvörös nedű. Sok városban élő embernek van szőlője vi­déken. Ők már kevésbé ismerik a földműve­lés, a gazdálkodás embert próbáló nehézsé­gét. Hajlamosak vagyunk csupán fanyalogni a piacon tapasztalt drágaság miatt. Ha az em­ber szüretel, a természethez kerül közelebb. Elgondolkodhat a teremtett világ szépségén, de arra is rájöhet, hogy Isten az első emberpár bűnbeesését követően a többi közt azzal bün­tetett minket, hogy verítékkel esszük kenye­rünket, fáradsággal szerezzük meg a földön táplálékunkat. Szöveg és kép: b. 1. ARANY ALKONY Az idősgondozás területén 13 éves szakmai tapasztalattal rendelkező Arany Alkony Idősotthonok várják kedves lakóikat Zuglóban, Újpalotán, Csepelen, a Mátyás téren és Törökbálinton. Ugyanitt élethosszig tartó, kiemelkedő színvonalú egész­ségügyi ellátás, illetve havi díjas ápolás az intenzívebb ellátást igénylőknek. Zugló: 061/555 0666 Újpalota: 061/414 3333 Csepel: 061/277 5374 Mátyás tér: 061/303 2884 Törökbálint: 06 23/515 300­0 fenntartó: 111EDIC ATUO www.aranyalkony.hu Kálvin János Presbiteri Misszió­ ­ Mozaik 2009. szeptember 20. Ruppert József kitüntetése Bensőséges ünnepre került sor szeptember 10-én Rómában, a Magyar Köztársaság Szent­széki Nagykövetségén, ahol a köztársasági el­nök megbízásából Balassa János, hazánk szent­széki nagykövete a Magyar Köztársasági Arany Érdemkeresztet nyújtotta át Ruppert Jó­zsef piarista atyának. Az átadási ünnepségen részt vettek a Szent István Alapítvány és a Szent István Ház képviselői, valamint az olaszországi magyar főlelkész, aki egyben a Pápai Magyar Intézet rektora. A nagykövet köszöntőjé­ben hangsúlyozta, hogy a magas kitüntetéssel Ruppert József több évtizedes munkáját ismerték el, hi­szen közismert - hangsúlyozta -, hogy számos feladatot lát el, ma­gas színvonalon, lelkesen és em­berségesen. Rendszeresen szent­miséket tart a firenzei magyarok körében, összefogja az ottani ma­gyar kolóniát, a római Szent István Alapítvány elnökeként gondozza és működteti a Szent István Házat, a piarista rend generálisának kö­zép-európai, majd olaszországi asszisztense­ként pedig az elmúlt évtizedekben öregbítette Magyarország jó hírnevét. A kitüntetett kö­szönetét fejezte ki az elismerésért, és hangot adott örömének, hogy a felsorolt területeken végezhette munkáját, amelyben sokakkal együtt dolgozhatott. Szöveg és kép: Kókay Cigányok temploma Pálmajorban Mesébe illő történet a mi kis templomunk születése - nyilatkozta a templom építé­séről Boross László­, a somo­gyi település polgármester asszonya. Még az 1960-as években született meg a gon­dolat, hogy Pálmajornak egy­szer saját istenháza legyen. Nyira József szervezésében a pálmajoriak közadományból megvásárolták az iskola mel­lett lévő területet. Az iskola udvarán álló haranglábat át­helyezték a templomkert leg­magasabb pontjára, s mellé képzelték a templomot. Vad­gesztenyefákkal ültették be a templomkertet, úgy, hogy a még nem létező templomhoz vezessen a fasor. A fák időköz­ben megnőttek, de a templom még mindig nem állt. Öt évtized után vált valóvá a Nyira Józsi bácsi dédelgette terv - mondta Boross László­­né. Elképzelését a lakosság örömmel fogadta. Horváth Lóránt plébános támogatta az elképzelést, amely a püspök­ségen is meghallgatásra talált. Három év kellett ahhoz, hogy Balás Béla kaposvári püspök szeptember 19-én felszentel­hesse a templomot. A polgár­­mester asszony tisztelettel emlékezett a kezdeményezők­re, s köszönetet mondott min­denkinek, aki az építkezéshez adományaival vagy munkájá­val hozzájárult. Kiss Iván Az Ezüstsávos Szénanimfa A nyár talán legnagyobb „lepkészeseményei" az Ezüst­sávos Szénanimfa (Coenonym­­pha oedippus) nevű lepkéhez kapcsolódnak. A régen több helyütt is előforduló, csinos kis lepkefaj turjánvidékeink megfogyatkozásával a legna­gyobb ritkaságok közé került. Egyetlen megmaradt hazai népessége az Ócsai Tájvédel­mi Körzeten belül él. Ezt a szakemberek évek óta figye­lik, és mindent megtesznek a faj fennmaradásának érdeké­ben. Bár az Ócsa környéki ál­lományok védelme papíron megoldott, a terület és egyben a lepke jövője nem tűnt bizta­tónak. Félő volt, hogy a kis te­rületen tenyésző lepke, egy „rossz" év után végleg eltű­nik. A területen egyre keve­sebb a víz, szárad a turján, fel­veri az aranyvessző, és bizony az ember is egyre intenzíveb­ben használja a tájat. Ma már nemcsak iparszerű mezőgaz­dasággal, hanem a terjedő ipari parkokkal is számolni kell. Ezért is vettük sokan értet­lenül, amikor voltak olyan „természetvédők" és „kuta­tók", akik nem örültek annak a hírnek, hogy a lepkét sikere­sen áttelepítették egy másik alföldi turjánosba, ahol ugyanolyan odaadással védik a fajt és segítik fennmaradá­sát, mint Ócsán. Nehezmé­nyezték, hogy „fokozottan védett" fajról lévén szó, az át­­telepítők nem járták be azt a bürokratikus utat, amelyet a törvények előírnak. Bízom benne, hogy mindezt hivatal­ból kellett mondaniuk azok­nak, akik ezt mondták, mert szívük mélyén nagyon is örültek a hímek. Voltak olya­nok is, akik különféle, ráadá­sul nagyon költséges előkuta­tásokat hiányoltak, amelyek feltételezéseken alapulnak. Ezek tesztelése jó pár évbe ke­rült volna, meg jó sok pénzbe. Addig lehet, hogy a lepke ki­pusztul. De a józan ész fölül­kerekedett: lehet folytatni a telepítést, mert lám, sikeres, és most már nagyobb esély van arra, hogy a lepke fönn­marad hazánkban. Aztán jön a hír: megtalál­ták a Hanságban is! Az ottani állomány az előzetes felméré­sek alapján jóval nagyobb, mint az ismert ócsai - az ab­ból telepített újakkal együtt­véve. Tehát a faj pannóniai jö­vője nem is olyan reményte­len. Elgondolkodtató viszont, hogy a hansági előfordulásról régóta tudtunk, csak a har­mincas évek óta senki sem je­lezte. Hogyan is tehette vol­na? A hajdan oly aktív ma­gyar lepkésztársadalmat egé­szen szétverte a huszadik szá­zad társadalmi kataklizmái­nak sora. Most jutottunk el odáig, hogy újra kezdjük bir­tokba venni saját hazánkat. Mivel nem volt ember az egész Hanság vidékén, aki a fajt keresve bejárta volna a turjánokat, kipusztultnak hit­ték. De most megtalálták, mint a száz bárányból az egyetlen elveszettet. Az egész nyári történetnek számomra fontos üzenete van: a természetet lehet véde­ni, de a teremtést ajándékként kell elfogadni, vigyázni rá, és nem elveszíteni vagy megfeledkez­ni róla. És mint jó sáfár, gazdálkodni kell vele. Amit kap­tunk, nem rakhat­juk a sarokba vagy díszként föl a polc­ra, de nem is áshat­juk el, hogy kon­zerváljuk a jövő nemzedéknek, hát­ha azok majd job­ban élnek vele vagy szerencséseb­bek lesznek. Nem. Nekünk a mai na­pon, a jelenben van a feladatunk, ezért kell tisztában lenni az ajándék igazi ér­tékével. Hivatá­sunk az életet sza­porítani, hogy legyen, és hogy bőségben legyen az utá­nunk következőknek. Ma már pontosan tudjuk, milyen élő­helyeken él az Ezüstsávos Szénanimfa. Ezek a területek páratlanul gazdagok mind ál­lat-, mind növényfajokban. És tudjuk azt is, hogy a mi fi­gyelmünk és aggódó, de cse­lekvő „természetvédelmünk" nélkül a teremtésnek ez a kis darabkája elveszne az unoká­ink számára. Szöveg: Bálint Zsolt Kép: Sum Szabolcs

Next