Új Ember, 2010 (66. évfolyam, 1/3203-52/3254. szám)
2010-02-14 / 7. (3209.) szám
2010. február 14. 2 A címteé-Lelkiség SZENTÍRÁS-MAGYARÁZAT Boldogok vagytok... - Jaj nektek... Évközi 6. vasárnap - Lk 6,17.20-26 A mai evangéliumi szakaszban négy boldogmondás és négy fenyegető „jaj" hangzik el Jézus ajkáról. Kik a megszólítottak, és miért neveztetnek boldogoknak vagy boldogtalanoknak? Semmi sem hatalmaz fel bennünket arra, hogy azokat, akiket Jézus boldogoknak mond, bármiféle vallásos csoporthoz vagy réteghez soroljuk. A szegények és nyomorultak egyszerűen üres kezű koldusok Isten előtt. De mégis: mi tartja össze őket, akiket Jézus boldogoknak nevez? A szövegen töprengve talán az, hogy eljutottak önmaguk lehetőségeinek határaihoz. Vagyis szegények, akik nem illenek bele a társadalom „szerkezetébe". Éhezők és sírók, akik nem élhetnek anélkül, amit egyedül Istentől remélhetnek. Üldözöttek, akiket a világ anyagias, „sikerorientált" gondolkodásával meg nem érthet, s így testileg is kitaszít önmaga körei közül. Nem arról van szó, mintha Jézus az emberi lét határhelyzeteit önmagukban dicsőítené. A nyomorúság és a szegénység éppen úgy baj és kín, mint a vakság vagy a bélpoklosság. De a „határon" túl Isten várakozik az ínségben szenvedőkre, sőt, ő megy elébük. Ha királyi uralma ilyen közel van, akkor jelenléte beszüremkedik a szorongatottak életének homályába. Jézus szava tehát nem egy „túlvilági" élettel vigasztalja az embert, hanem azzal, hogy országa már most jelen van. A boldogmondásokkal Lukács tudtul adja: miként Jahve az Ószövetségben a szegények oldalán állt, akként Jézusnak is elsődleges küldetése, hogy az élet peremén élők pártjára keljen. S így érthető, hogy Jézus nemcsak szánja a gazdagokat, hanem „jajokat" kiált nekik. De elsősorban nem a vagyonuk miatt, hanem annak veszélyei láttán. Mert a gazdagnak nagy a kísértése a keményszívűségre, arra, hogy szenvtelenül bánjék a szegényekkel, özvegyekkel, árvákkal. Mint például a névtelen dúsgazdag, aki olyan mértékben merül alá saját fényűzésébe és fogyasztási lázába, hogy egyszerűen érzéketlen a szegény Lázár nyomora iránt (vö. Lk 16,19—31). Hasonló esetről szól az esztelen gazdag példázatában is (Lk 12,16—21). A gazdag ember csalfa önámításában nagy terveket sző. Élvezni akarja vagyonát, pihenni kíván, nagyokat enni és inni, ám sem a saját halálát nem veszi számításba, sem annak lehetőségét, hogy amije van, az ne csak a maga hasznát szolgálja, hanem a másokét is. Mert a teli csűrök nemhogy életbiztosítást nem nyújtanak, hanem egyenest életveszélyt jelentenek. „Bolond, az éjjel elkérik tőled a lelkedet" (12,20), így jár az, aki magának gyűjt, és nem Isten szerint gazdag" (12,21). Lukács evangéliumát a „szegények evangéliumának" is szokták mondani. S nem alaptalanul. Ugyanakkor Jézus egy ízben sem határozza meg „receptszerűen", mennyit birtokolhat az ember, és mikor lesz a vagyonból vagyonszeretet, sőt vagyontól való függés. De azt világosan kijelenti: a vagyon nem válhat bálvánnyá. Mert „mit ér az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de önmagát elveszíti, vagy magában kárt szenved" (Lk 9,25; vö. párhuzamos helyek). A gazdagok azonban a nyilvánvaló kísértések ellenére sincsenek kirekesztve Isten országából. De tudniuk kell - Mátéval szólva -: „ahol a kincsed, ott lesz a szíved is" (Mt 6,21). Tehát a tehetős embernek is van esélye az üdvösségre, ha vagyonával Jézus ügyét szolgálja, mint „Johanna, Kuzának, Heródes egyik főemberének felesége, és Zsuzsanna, de sok más asszony is, akik szolgáltak neki vagyonukkal" (Lk 8,3). Boldogok vagyunk, ha koldusként állhatunk meg Isten előtt. Guillaume Apollinaire írja A Mirabeau híd című versében: „Mi volt az öröm? Ráadás a jajta!" Engedjük, hadd fodrozódjék tova bennünk a verssor: ha ráadás, akkor ajándék; ha ajándék, akkor boldogság; ha boldogság, akkor kegyelem. Sulyok Elemér / Tóth Árpád Isten oltó kése Pénzt, egészséget és sikert Másoknak, Uram, többet adtál, Nem kezdek érte mégse pert, És nem mondom, hogy adósom maradtál. Nem én vagyok az első mostohád. Bordáim közt próbáid éles kését Megáldom, s mosolygom az ostobák Dühödt saját és hiú mellverését. Tudom és érzem, hogy szeretsz: Próbáid áldott oltó kése bennem Téged szolgál, mert míg szívembe metsz, Új szépséget teremni sebez engem. Összeszorítom ajkam, ha nehéz A kín, mert tudom, tiéd az én harcom, És győztes távolba néz Könnyekkel szépült, orcád fényű arcom. V______________________________________________/ HOMILIAVAZLAT Föltámadunk, mert Krisztus valóban föltámadt! A következő szerdán már hamvazószerda: megkezdjük az előkészületet hitünk központi titka, Krisztus halála és feltámadása ünneplésére. A vasárnapi szentlecke az első Korintusi levél 15. fejezetéből a legősibb igehirdetést rögzíti. A keresztényüldöző, fanatikus farizeus, Saul, miután a Feltámadott leterítette és magához ragadta a damaszkuszi úton - jóval az evangéliumok megírása előtt - azt a Krisztust hirdette a korintusiaknak, aki értelmet ad életünknek: „Azt hagytam rátok, amit magam is kaptam..." Krisztus meghalt bűneinkért és föltámadt megigazulásunkra, beteljesítve az ószövetségi jövendöléseket. Erről teljes bizonyossággal meggyőződött a megtért Pál, és a korintusiak is hittek benne. Nem mindenki hitt viszont abban, hogy mi is föltámadunk. Pál először rávilágít: semmit sem ér címzettjeinek hite, ha nincs feltámadás. Akkor együnk, igyunk, élvezzük az életet, holnap úgyis meghalunk. Ez a hitetlen pogányok magatartása ma is: Carpe diemi, vagyis szakítsd le minden perc virágát! Úgyis jön a halál, a megsemmisülés. „Ha Krisztus nem támadt föl - hirdeti Pál -, semmit sem ér hitetek, mert még mindig bűneitekben vagytok. Sőt, azok is, akik elhunytak Krisztusban, elvesztek. Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, szánalomra méltóbbak vagyunk minden embernél." „Ám Krisztus föltámadt!" Pál néhány verssel előbb a föltámadt Krisztus jelenéseire, az apostolok tanúságtételére és saját élményére hivatkozott. Most a mi feltámadásunkat bizonyítva azt magyarázza, hogy Krisztus az emberiség feje, pontosabban - mint másutt kifejti - az egyház feje, a Krisztus-hívők az ő testét alkotják. Akik hozzá tartoznak, tehát tagjai, követik őt majd a dicsőségbe. Ez a keresztény lét titka, a húsvéti misztérium: a keresztségben és az Eucharisztiában e titokban részesedünk. Szent Pál szerint a keresztény lelkiség lényege is ez: meghalni Krisztussal, és új életre támadni vele. Szent Ágoston tömör kifejezésével: mori morti, vitae vivere, meghalni a halálnak és az életnek élni! A Föltámadott Lelke az egyházban működve ezt a titkot jeleníti meg hathatósan. Ezzel az eszmélődéssel tehát az evangélium, az örömhír szívében vagyunk. Amikor Jézus elkezdte nyilvános működését, ezt hirdette: „Emberek, nem a sors, a végzet játékszerei vagytok, hanem isteni életre hívattatok, mert a bölcs teremtő és irgalmas üdvözítő Atya örök szeretettel szeretett, kiválasztott, magához rendelt benneteket. Én vagyok az isteni igazság, az örök szeretet megtestesülése, én vagyok az út, amely a teljes életre vezet. Én vagyok a föltámadás és az élet. Higgyetek bennem, akkor reménységetek is megalapozott lesz." Jézus ma is ezt mondja a benne hívőknek: „Hitetek nem ópium, nem illúzió, nem a vak végzet játéka vetett benneteket a létbe, hanem az örök szeretet." Nincs igazuk az ateistáknak, így például az egzisztencialista Jean-Paul Sartre-nak, aki így következtetett A lét és a semmi című könyve végén: „Abszurd az, hogy születtünk, abszurd az, hogy meghalunk." Igen, ha nem lenne föltámadás, akkor igaza lenne, amint Pál is ad absurdum érveléssel ezt hirdette. De föltámadunk, mert Krisztus föltámadott, és ha vele voltunk a szenvedésben, követjük őt a dicsőségben. Krisztus valóban föltámadt! Szabó Ferenc A hét liturgiája. C év FEBRUÁR 14., ÉVKÖZI 6. VASÁRNAP (Szent Cirill szerzetes és Szent Metód püspök, Európa társvédőszentjei, Bálint, Valentin) - Jer 17,5-8 (A próféta figyelmezteti Jojákim királyt, hogy ne az emberekbe, hanem az Istenbe vesse bizalmát.) - IKor 15,12,16-20 (Ha Krisztus nem támadt fel, semmit sem ér a hitünk.) - Lk 6,17, 20-26 (Jézus boldognak hirdeti a lélekben szegényeket, de jajt kiált a szívtelen gazdagokra.) Zsolozsma: II. zsoltárhét - Énekrend: Ho 227 - EE 589, Ho 227 - EE 214, Ho 135 - EE 596, Ho 196 - EE 238. FEBRUÁR 15., HÉTFŐ (Kolos, Georgina, Szigfrid) - Jak 1.1- 11 -Mk 8,11-13. FEBRUÁR 16., KEDD (Julianna, Lilla, Daniló) - Jak 1,12- 18 - Mk 8,14-21. FEBRUÁR 17., SZERDA - HAMVAZÓSZERDA (A szervita rend hét szent alapítója, Elek) - Joel 2,12-18 - 2Kor 5,20- 6,2 - Mt 6,1-6,16-18 - Zsolozsma: IV. zsoltárhét - Énekrend: Ho 58 - ÉE 528, Ho 58 - ÉE 65, Ho 143 - ÉE 207, Ho 48 - KE 69. FEBRUÁR 18., CSÜTÖRTÖK (Bernadett, Simeon) - MTerv 30,15-20 - Lk 9,22-25. FEBRUÁR 19., PÉNTEK (Zsuzsa, Zsuzsanna, Elza) - íz 58,1- 9a - Mt 9,14-15. FEBRUÁR 20., SZOMBAT (Aladár, Álmos, Paulina) - íz 58,9b-14 - Lk 5,27-32. FEBRUÁR 21., NAGYBÖJT 1. VASÁRNAPJA (Damiáni Szent Péter püspök és egyháztanító, Eleonóra, Zakariás) - MTörv 26,4-10 (A választott nép hitvallása és imádsága az Úr előtt.) - Róm 10,8-13 (A hit örök életet szerez. Aki Krisztusban hisz, megváltja hitét.) - Lk 4,1-13 (Jézust a Szentlélek a pusztába vitte, és ott megkísértette a sátán.) - Zsolozsma: I. zsoltárhét - Énekrend: Ho 58 - ÉE 530, 414, Ho 58 - ÉE 65, Ho 118 - ÉE 532, Ho 53 - ÉE 63. LITURGIA A szent negyven nap küszöbén A nagyböjti időszak az egyházi év középpontjához, Jézus Krisztus halálának és feltámadásának ünnepléséhez, a húsvéti misztériumhoz vezet el bennünket. Ennek az időszaknak a kapuja hamvazószerda. Templomainkból egy csapásra eltűnnek a virágok, elhallgatnak az orgonasípok, nem énekelünk alleluját, a liturgiát vezető pap pedig a bűnbánat színét ölti fel. A szentmisén, az igeliturgiában a szokásostól eltérően egy olvasmányt és egy szentleckét is olvasunk. Az evangélium és a homília után a pap megáldja a hamut, amelyet hagyományosan a elmúlt év virágvasárnapján megáldott barka- vagy pálmaágak elégetésével készítenek. Ezután a gyülekezet énekétől kísérve megjelöli vele az eléje járuló híveket, miközben megtérésre szólítja és halandó mivoltukra emlékezteti őket. A nap liturgikus szövegei nyugtalanító monotóniával az önmegtagadás cselekedeteiről, a bűnbánatról és a kisemmizettekkel való közösségvállalásról beszélnek - csupa kényelmetlen, zavaró dologról. Hamvazószerda liturgiája sajátos brutalitással lép be puhára kipárnázott mindennapjainkba: prófétai erővel rázza fel életünket, és lecsupaszított környezetével, szikár mondataival, a hamvazkodás elementáris gesztusával, esendőségünkre és halandóságunkra való kendőzetlen rámutatással arra hív, hogy dobjunk el életünkből mindent, ami felesleges, ami ballaszt, ami lehúz, ami elfordít attól, ami valóban lényeges, amire egyáltalán időt érdemes szánni rövid, minden új napjával egyre rövidülő életünkben. Ha hamvazószerda a nagyböjtöt a bűnbánat idejeként vezeti is be, nem szabad elfeledkeznünk ennek az időszaknak a másik oldaláról sem. Ehhez segítségünkre van az ősi latin elnevezés: quadragesima Sancta, magyarul szent negyven nap. Ez a negyvenes szám a Biblia nagy készületi időszakaira emlékeztet: a pusztai vándorlásra, Illés pusztai tartózkodására, Jézus megkísérlésére. A húsvétot megelőző előkészületi idő volt a keresztségre váró hittanulók beavatásának utolsó állomása: ilyenkor kapják a keresztény hitre vonatkozó utolsó instrukciókat, nem utolsósorban az ő katekézisüket szolgálják a vasárnapi misék szentírási szakaszai, és az egész közösség imádkozik értük. Majd ennek az útnak a végén léphetnek az ígéret földjére: húsvét éjjel temetkeznek el Jézus halálába, hogy vele együtt új életre támadjanak. A szent negyven nap sivatagi ideje az az „alkalmas idő", amely katekumeneket, megkeresztelteket egyaránt a húsvét éjjel megnyíló, megígért földre szeretné elvezetni. Ha tehát nagyböjti gyakorlataink egyik mozgatórugója a bűnbánat és a metanoia, a másik, ettől persze nem független motivációja, hogy a szent negyven nap alkalmas idejét kihasználva, testünket, lelkünket, szellemünket felkészítve „a lelki vágyódás örömével várjuk a szent húsvétot". Fehérváry Jákó OSB Nagyböjti gondolatok Nekünk nem elég a természetünknek megfelelőnek lenni, mint az állatoknak és a növényeknek. Nem elég egyéniségeknek lennünk. Számunkra szentnek lenni több, mint embernek lenni. Ha sohasem vagyunk többek, mint emberek, ha sohasem mások, mint természetes önmagunk, ha nem vagyunk szentek, sohasem adhatjuk meg Istennek azt az imádást, amelyet megkíván. Ahhoz, hogy szent legyek, először önmagammá kell lennem. Ezért megszentelésem azon fordul, hogy megtudjam, ki vagyok, és hogy fölfedezzem igazi önmagamat. Thomas Merton Nem szabad áldozatul esnünk annak, amit a „Tábor-hegyi kísértésnek" mondhatnánk: „Uram, jó itt nekünk!" Nem szabad elzárkóznunk és közben küldetésünk lényegéről megfeledkeznünk. Keresztény közösségeink nem öncélúak. Mindig kettős kísértésnek vagyunk kitéve: az önzésnek, amely megelégszik azzal, amije van, és az elzárkózásnak, amely távol tartja magát azoktól, akik kívül vannak. Suhard bíboros Ha Isten gyermekeként akarsz élni, úgy kell nézned életedet, ahogyan Isten nézi, úgy kell elbírálnod, ahogyan ő bírálja, úgy kell élned, ahogyan ő kívánja; de hogy ez sikerülhessen, szellemed természetes fényén kívül más fényre van szükséged: a hit fényénél kell felülvizsgálnod életedet. Michel Quoist Hogy az áldozat és az öröm egységet képez, hogy az adakozásban gazdagodunk, hogy a lemondásban lehetünk csak igazán naggyá, ez olyan igazság, amely megtapasztalható, de nem bizonyítható. Ennek a be nem bizonyítható emberi sajátosságnak a figyelmen kívül hagyása lényünk legnagyobb kísértése. Csak az élet végéig sikerrel legyőzött kísértés adja meg a tapasztalatot és vele együtt a belátást is hozzá: aki magát naggyá teszi, azt megalázzák, aki magát megalázza, azt felmagasztalják. Boros László Istenem, Atyám! Nem azért engeded meg a szenvedést, hogy kínozzál bennünket. Eszköz és út ez, hogy hozzád vezessen. Tudom, hogy nem szereted a szenvedést, de örülsz annak, aki szenvedését bátran viseli, a keresztet úgy hordozza, mint Fiad, és így közelebb jut hozzád. F. Emanuel