Új Ember, 2011 (67. évfolyam, 1/3255-51/3304. szám)

2011-09-04 / 36. (3289.) szám

8 O­ímfa-Fórum II 2011. szeptember 4. írja A fal túlsó oldalán Amikor a kopt ortodox egyház pápája, III. Senuda Bu­dapestre látogatott, hogy föl­szentelje az elkészült új temp­lomot, néhány barátommal részt vettünk a szertartáson. Csak a vége felé értünk oda, így teljesen megtelt a temp­lom. A tömeg az utcán állt. A zarándokok között észrevet­tünk egy etióp szerzetest, Bizsimi atyát, és beszélgetni kezdtünk vele. Elmondta, hogy Ausztriá­ban szolgál, hitoktató. Meg­lepte, hogy megszólítottuk, így eleinte tartózkodó volt. Később egészen megnyílt, s mivel súlyosan látássérült va­gyok, hagyta, hogy szakállas arcát megérintsem az ujjaim­­mal. Megajándékoztam az ir­galmas Jézus ikonjával, erő­sen a szívéhez szorította. Mé­lyen érintette a képen olvas­ható felirat: Jézusom, bízom benned! Úgy mondta: gyakran hallja Jézus hangját, és megta­pasztalja izgalmas szeretetét az életében. Amikor szerzete­si nevéért imádkozott, olyan új nevet kért Istentől, amely Jézusra mutat. Örömmel fe­dezte föl, hogy a Jézus-ikon glóriáján látható görög mo­nogram jelentése megegyezik az ő kopt szerzetesi nevének jelentésével. Választ kapott az imádságára. Beszélgetés közben egy rendőr biztonsági okokra hi­vatkozva szétválasztott min­ket. Mi a templom ajtaja elé kerültünk, ő pedig a másik ol­dalra, a kerítés mellé. Egyedül állt ott, senki sem szólt hozzá. A rendőrök sorfala választott el tőle, akik nem engedték, hogy a közelébe menjünk. Úgy éreztem, a hétköznapi életben is éppen ilyen falak emelkednek fehérek és feke­ték között, mint amilyet most a rendőrök állítottak fel kö­zöttünk. Megértettük, hogy az ő feladatuk a pápa védel­me, mégis úgy éreztük, to­vább kell folytatnunk a be­szélgetést szerzetes barátunk­kal. Megkerültük a templo­mot, és a kerítéshez érkez­tünk, amelynek magányosan nekitámaszkodott. Egyszeri­ben életre kelt az ikonon lát­ható jelenet üzenete: Jézus be­lép a zárt ajtón. Ő képes volt átjönni a zárt ajtón, és most is ő segített nekünk áttörni a fa­lat. Mielőtt végül elköszön­tünk Bizsimi atyától, még megáldott minket, s imádko­zott értünk. Fohásza hamar meghallgatásra talált, mert hazafelé tartva nem állítottak meg minket a rendőrök, és a diplomáciai autók biztonsá­gos közlekedését sem akadá­lyoztuk. Ez a példa megerősítette bennem a hitet, hogy Istennél semmi sem lehetetlen. Ő min­dig előrevezető utat mutat életünk nehéz helyzeteiben - ha nyitott szívvel odafigye­lünk rá. Láng Edit III. Senuda, a kopt ortodox egyház pápája augusztus második felében járt Budapesten (Fotó: Bókay) Biztonság és szeretet Nem is olyan rég a család intézményének végét jósolták a legkülönfélébb ideológiákat valló teoretikusok. Bár ez nem következett be, a kapitalista társadalomban továbbra is - sőt, egyre inkább - veszélyhelyzetben vannak a családok. Olyan tényezőnek tekintik, amely megakadályozhatja, hogy az ember - például a fogyasztás terén - manipulálható legyen. Ugyanakkor egy európai értékfelmérés szerint a családnak ma nagyobb jelentőséget tulajdo­nítunk, mint az élet többi területének: a bará­toknak, a munkának vagy a politikának. Miből adódhat ez az ellentmondás? Az osztrák pasztorálteológus, Paul M. Zulehner, számos vallásszociológiai kutatás résztvevője A gyer­mek a család szíve című könyvében felveti töb­bek közt ezt a kérdést, és valódi gyakorlati teo­lógusként válaszokat is próbál adni rájuk. Könyve elején leszögezi, hogy családról ott be­szélhetünk igazán, ahol gyermek is van. Társa­dalompolitikai szempontból kiemelt jelentősé­gűnek tartja a gyermekeket nevelő családokat. A hagyományos társadalmakban a család a stabilitás egyik tényezője volt, ezért meg sem kérdőjelezték. A modern embertől viszont egyre nagyobb fokú mobilitást várnak el. A mobilis kultúrákban azonban megnő a stabili­tás igénye. Ehhez szorosan kapcsolódik az otthon, hisz mindannyian szeretnénk valahol otthonra találni. Zulehner szerint az ember számára igen fontos a növekedés és a meggy­öke­­rezés, s az otthon lehet az a terep, ahol az élet e két alapvető folyamata megnyilvánulhat. A stabilitás és otthon igénye felértékelte a csalá­dot is, amely mindezek mellett a szeretet kö­zege is. Védelmet adhat a modern embernek az ellenséges kinti világgal szemben, mely személytelenséggel és bürokratizmussal teli, és lehetőséget nyújt a bensőségnek, az érzelmi közelségnek, a játéknak és a kreativitásnak. A túlélésnek két alapvető teljesítmény az alapja: az anyagi javak előállítása (produktivi­tás) és az élet továbbadása (reproduktivitás). E két területet a modern gondolkodás gyakran szembeállítja egymással. A szerző - bár hang­súlyozza, hogy az élet előbbrevaló az anyagi javaknál - felhívja a figyelmet az egyensúlyte­remtés szükségességére. Fontos pedagógiai kérdés, hogy mi határoz­za meg leginkább, milyen felnőtt lesz a gyer­mekből. A szülők, a környezet vagy egyik sem, hiszen genetikailag már minden előre be van programozva. Itt is középutas megoldást java­sol Zulehner. S felhívja a figyelmet, hogy az „anyaság túlsúlyának” megszüntetéséhez olyan munkahelyekre van szükség, ahol az anya vagy részmunkaidőben, vagy akár otthonról is dol­gozhat. Ez lehetőséget teremthet arra, hogy az „új típusú apák", akik a gyermek gondozásában tevékenyebben szeretnének részt venni, ezt megtehessék­­ anélkül, hogy a család jövedelme lényegesen csökkenne. A család azonban nem abszolút, szükség van „családok feletti családokra" - olyan kö­zösségekre, amelyek az egymástól elszigetelt kis egységeket összekapcsolják, emlékeztetve arra, hogy földi életünkben csak a mennyor­szág nyomaira bukkanhatunk. (Paul M. Zulehner: A gyermek a család szíve - Biztonság és szeretet. Budapest, 2011, Vigília Ki­adó. A könyv kapható az Új Ember Kiadó könyves­boltjaiban.) Baranyai Béla Paul M. Zulehner A GYERMEK A CSALÁD SZÍVE BIZTONSÁG ÉS SZERETET Elhunyt Dobszay László Hosszú betegség után, életének hetvenhe­­tedik évében, augusztus 26-án elhunyt Dobszay László Széchenyi-díjas zenetör­ténész, karnagy, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia volt elnöke, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem professor emeritusa. Dobszay László 1935. február 2-án született Szegeden. Történelem- és irodalomtanulmá­nyokat folytatott a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen. Zenei tanulmányait a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán végez­te, tanárai Kodály Zoltán (népzene), Szabolcsi Bence (zenetörténet), Viski János (zeneszerzés) és Engel Iván (zongora) vol­tak. Pályája elején, 1956-tól egy évtizeden át főként peda­gógiai tevékenységet folyta­tott, írásokat közölt, zene­szerzéssel foglalkozott, s a magyar zeneoktatás átfogó reformjának részeként peda­gógiai anyagokat állított ösz­­sze. Kodály Zoltán és Rajeczky Benjamin hívására 1966-ban bekapcsolódott az MTA Nép­­zenekutató Csoportjának munkájába. (A csoport 1974- ben az újjáalakított Zenetudo­mányi Intézet részévé vált.) Az Északkelet-Magyarorszá­­gon és Erdélyben folytatott népzenegyűjtések mellett Dobszay László mélyreható­an foglalkozott a népdalok rendszerezésével (a későbbi­ekben e munka a magyar népzene teljes régi rétegének stílusrendjében öltött testet). Összehasonlító tanulmányokat is folytatott a népzene, a dokumentált történeti ének­anyag területén. A dallamtörténeti vizsgáló­dások mellett a liturgikus ének kutatásához is jelentősen hozzájárult. A források és repertoá­rok elemzésében, tartalmuk módszeres zenei osztályozásában olyan fokra jutott, hogy ami­kor felvetődött egy új magyar zenetörténet megírásának igénye, annak gregorián énekkel kapcsolatos fejezeteit egyedülálló szaktekin­télyként formálhatta meg. Dobszay László 1970-ben a Liszt Ferenc Ze­neművészeti Főiskola kinevezett tanára lett, s még ugyanabban az évben Szendrei Jankával és Rajeczky Benjáminnal közösen megalapította a Schola Hungarica énekkart. A magyar nép­zene sirató­ stílusáról írott értekezésével 1975- ben kandidátusi fokozatot szerzett. 1976-ban kinevezték a Zenetudományi Intézet Régi Ze­netörténet Osztályának vezetőjévé. Tagja volt a bizottságnak, amely a II. vatikáni zsinat utá­ni katolikus egyházzenei reform érdekében alakult Magyarországon. 1990-ben a Zenetu­dományi Intézet Népzenei Osztályának, s még ugyanabban az évben a Liszt Ferenc Ze­neművészeti Főiskola újonnan alapított Egy­házzene Tanszakának vezetője lett. A gregorián konferenciák, amelyek meg­rendezésére 1984 óta Magyarországon kerül sor, hivatalosan a Nemzetközi Zenetudomá­nyi Társaság égisze alatt működő Cantus Pla­nus munkacsoport találkozói. Dobszay László nemcsak a gregorián zene kutatásában, hanem a zenepedagógia, a jelen­kori liturgikus zene és az előadóművészet te­rén is kiemelkedőt alkotott. A Schola Hungaricával új mintát teremtett a gregorián ének értő válogatására és előadására. Zenetu­dományi munkái ugyanakkor a XVI-XVIII. századot is átfogják; Bartók Béla zenéjének is te­kintélyes ismerője, s a nagyszabású Musicalia Danubiana sorozat irányítói közé tartozott. Akadémiai székfoglaló előadását Kultusz és kultúra címmel a kultúra szó fogalmáról és eti­­­mológiájáról írta 2007-ben. E témáról szólva hangsúlyozta: „A művészet soha nem avul el, az igazán fontos dolgok velünk maradnak." Életét elsősorban a tudományos és pedagógiai munka töltötte be, 2008 decemberében mégis elfogadta, hogy megválasszák a Széchenyi Iro­dalmi és Művészeti Akadémia elnökének. E tisztségéről 2011. április 20-án mondott le, mi­vel méltánytalannak tartotta, hogy a Széche­nyi Irodalmi és Művészeti Akadémia nevesít­ve nem került bele az új alaptörvénybe. Számos írása látott napvilágot az Új Ember hasábjain; a kiadó gondozásában jelent meg Jegyzetek a liturgiáról és Az esztergomi rítus című kötete. MK/ÚE Miért?! Egy ledőlt oszlop tövében Csak ami az én időmben, az én életem so­rán, a mi környékünkön történt. Bán Endre volt püspöki helynök, a pécsi szeminárium rektora, a Piusz-templom plébá­nosa, és - ami számomra a legfontosabb - egykori, rajongásig szeretett hitoktatóm alig hatvanévesen ment el annak idején. Egy lelki­­gyakorlat közben, Szombathelyen halt meg. Még rengeteg munka várt volna rá. Ha vállal­ja, kiváló pécsi püspök lett volna. Döbbenetét keltő, váratlan halálhíre az egész egyházme­gyét megrázta. Sebestyén Ferenc bátaszéki káplán megjárta a kádári politikai rendőrség poklait. Minden­áron le akarták téríteni a papi pályáról. Tud­ták, miért. Szellemi magaslat volt, világítóto­rony. A csak „tisztnek" szólított fiatal pap, lo­bogó lelkű ifjúságvezető - egykori jó barátom - harminc évet élt. Álló kocsijába Szekszárd határában, hátulról rohant bele egy őrült. Kakasdi temetésekor órákon át akadozott a 6-os úton a forgalom. Balogh Anti paksi káplán is az ifjúság ked­vence volt. Hittanórái élményszámba mentek, ahogy az általa szervezett kirándulások, kerék­pártúrák, nyári hittanos táborok is. Mind emlé­kezetes maradt, a legemlékezetesebb sajnos az utolsó lett, amikor egy fuldokló ministránsa után vetette magát az örvénylő Dunába. Négy nap múlva fogták ki Bogyiszlónál... Harminc­öt éves volt. A paksi katolikus iskola és gimná­zium megalakulása óta az ő nevét viseli. Kovács József templomot épített Gerjenben a hatvanas években. Ő a szüleim barátja volt. Megszállottan látott munkához, mert más­ként ebben az időben nem is lehetett. De nem sokáig örvendezhetett a kész istenházának, motorkerékpárjával betakart holttestét a hí­vek az általa épített templomba temették. És még folytathatnám ezt a sort, ha nagyon törném a fejem, ha nem lenne itt a legújabb, a számomra legsokkolóbb tragédia. Eckert Jóskáé. Jó barátomé, aki a szekszárdi templom gondnoka, a Béla téri (belvárosi) egyházköz­ség szíve-lelke, motorja volt. A Házas Hétvége mozgalom frontembere, minden jó ügy támo­gatója. Nála nem volt lehetetlen. Kedvességét, segítőkészségét, önzetlenségét és rendíthetet­len istenhitét nehéz volt felülmúlni. Negyven­­három évesen halt meg. Egy ostoba traktorbal­esetben. Hátrahagyva gyermekeit, feleségét és egy nélküle alig irányítható, szőlőre, gyü­mölcsre alapozott családi gazdaságot. Miért?! Ha van Isten - szegezték nekem a kérdést azóta néhányan -, akiben ők hittek, és akit szolgáltak, hogy engedhette meg ezt? A kérdésre, tudom, van teológiailag is kor­rekt válasz - pap barátaim mondták ezt is, azt is­­, amely azonban csak az eszemig jutott el. A szívem üres maradt tőle. Jó darabig. Mígnem egy álmatlan éjszakán felsejlett előttem egy ré­gi-régi történet, a hittanosaival nyaraló fiatal plébános esete, akinek egyik féltett kincsét, a Nyugatról kapott fényképezőgépét a „komisz kölykei" egy balatoni mólóról a nádasba dug­ták. Hadd lássák, miként vágja földhöz a szal­makalapját az atya... De nem vágta. Csak sá­padtan állt egy darabig, mire teljesen felfogta, hogy ellopták. Aztán ennyit mondott: az Úr adta, az Úr elvette, legyen áldott az Úr neve. Eddig tart az emberi bölcsesség. És innen kezdődik a hit. Hogy Isten tudja, mit akar. S néha csak ő tudja. Koncz Ádám

Next