Új Ember, 2011 (67. évfolyam, 1/3255-51/3304. szám)
2011-05-15 / 20. (3273.) szám
12 fiilmje*-Kultúra 2011. május 15. Az idén nyolcvanesztendős Szakonyi Károly munkáit sorra jelenteti meg a Stádium Kiadó. A Kossuth-díjas író mostanában az életmű tizenötödik kötetének anyagát állítja össze, kiegészítve új novellákkal. És készül legismertebb műve, az Adáshiba olvasópróbájára is. Azt vallja: korábban az írók-költők között sokkal élénkebb volt a kapcsolat: úgy tűnik, mintha újabb és újabb nemzedékeik tudatosan le akarnának szakadni az elődökről. Honnan eredezteti a talentumát az íráshoz? - kérdeztük tőle a balatonboglári Kazinczy szépkiejtési verseny regionális döntőjén, ahol jeles nyelvészekkel, rádióbemondókkal zsűrizett. - A tehetség egy részét örököltem, hiszen, ahogy nagynéném mesélte, nagyanyám szeretett fantáziáim. Gyakran eresztette szabadjára a képzeletét, csakúgy, mint én, amikor könyveket vettem kézbe. Már fiatalon is sokat olvastam, főképp Jókaitól, Mikszáthtól, Móricztól, Kosztolányitól meg az eleven íróktól, és az ifjúsági regények is nagy hatással voltak rám. Már akkor foglalkoztatott, hogyan készül a mű. Elragadott a történet, de ösztönösen érdekelt a mesterség is. Közben rajzoltam, festettem és színészkedtem is, vonzott a művészet. Még verseket is írtam, de gyorsan rájöttem, hogy nem költőnek születtem. Saját káromon tanulva megértettem, hogy a gyakorlat teszi a mestert, s csak írtam, írtam, írtam. Az ötvenes évek közepére már érzékeltem, hogy az írásaim elfogadhatóak. 1958- ban jelent meg az első novellám, '61-ben az első kötetem, '63-ban az első drámám. Hogy honnan kaptam az íráshoz az erőt? Istentől is jöhetett. Ő tudja leginkább, hogy már „gyárilag" megadatott a tehetség, vagy a könyves környezet, az érzékenység hozta-e ki belőlem a vágyat, hogy egy életen át írjak. A háború előtti kor gyereke, történelmi időket ért meg: először a világháborút, majd 1956-ot, végül pedig a rendszerváltást... - Ezek után úgy érzi az ember, mintha már '48-at is megérte volna: minden olyan eseménynek tanúja lehettem, ami a magyarság történelmében sorsfordítónak bizonyult a XX. században. Nekem nagy élményanyagot jelentett a háború, ami tizenhárom-tizennégy évesen zúdult rám: a gyerek ekkor a legérzékenyebb. Az is fontos, ilyen helyzetekben miként ítéli meg a kor meghatározó személyiségeit, a körülményeket, a politikát. Természetesen ezek a szálak is át- és átszövik a novelláimat. Különleges irodalmi asztaltársaság tagja lehetett már az ötvenes években Fejes Endre, Hernádi Gyula, Bertha Bulcsú, Gyurkovics Tibor, Kiss Dénes és Lázár Ervin körében... Közülük már jó páran eltávoztak. Jó szívvel emlékezik rájuk? - Közénk tartozott a most hetvenöt éves Csukás Pista is, akit személyesen köszönthettem születésnapján. 1957-58- ban az írók egy részét bezárták, akasztottak... szóval elindult egy ellenvilág 1956 szelleméhez képest. A társaság tagjai - bármily nehéz idők is voltak azok - nem adták el magukat a hatalomnak. Még ha bizonyos témákat el is kellett hallgatnunk, még ha ügyeskedve is, de megjelenhettek a könyveink, és különféle díjakat is megkaphattunk. Az irodalmi élet respektált bennünket a tartásunkért, mert nem adtuk be a derekunkat. Nem kell megtagadnom egyik munkámat sem. Úgy vélem, töretlen az írói pályám, ám azt, hogy mennyire súlyos, nem az én dolgom megítélni. Egyes kritikusok szerint az előbb említett időszakban csak a nyugati emigrációban született magyar irodalom. - Ezt cáfolom. Én büszke vagyok erre a generációra, mert a legnehezebb időben születtek meg a műveink, így juthattunk el a rendszerváltozásig. Gondoljunk csak az Új írásra, amelyben kiemelkedő minőségű irodalom jelent meg, vagy azokra a drámákra, amelyek hallatlan népszerűséget hoztak az íróknak. Az Adáshiba negyvenegy éves létére még mindig él a színpadon. Nyíregyházán és Szolnokon is játsszák, sok nyelvre lefordították, és több mint száz országban előadták Görögös Törökországban is. Úgy látszik, a hit és a hitetlenség ábrázolása mindenhol érdekli az embereket. A világirodalom nagyjainak is kedvelt témája a Szentírás, Jézus, a jézusi szeretet. A szakralitás az Ön műveiben is rendre megjelenik. Elég, ha e meglehetősen sokrétű életműből a Pál apostol szigeteit említem, vagy Ecce video című írását, amely az argó és a szleng keverékében jeleníti meg Jézus szenvedéstörténetét, majd kereszthalálát. Ez a Központi Sajtószolgálat 1987. évi pályázatának második díjat elnyert alkotása volt novella kate- Részben a neveltetésem miatt. A nagyanyám nagyon istenes volt, és vallásos nevelést kaptam az iskolában, így már diákként hatott rám a kereszténység. Elsősorban Jézus alakja foglalkoztat. Talán nem blaszfémia, ha azt mondom: az ő törekvéseit rokonítom a művészekéivel, így az enyéimmel is. A művész is a megváltást célozza meg. A szeretet nem parancsol sem viszonzást, sem kufárkodást: a holnap oxigénje. A fiatal(abb) írógeneráció miként keresi - keresi-e egyáltalán - a kapcsolatot az előttük járókkal? - Akadnak közöttük tehetséges írók, költők, drámaírók, tehát bátran átadhatjuk a stafétát, de a kötődések sokkal gyakoribbak és erősebbek voltak a mi nemzedékünkben, mint a mostaniban. Igaz, gyorsabb a tempó most, s más az életmód is, mint régebben, ezért az még érthető, ha leszakadnak az újabb és újabb írógenerációk, de az már nagyobb baj, ha közömbösek, mint ahogy érzem. Majd eldöntik, hogy érdekli-e őket az elődök ténykedése, hagyatéka, fenn akarják-e tartani a kontinuitást. Nekem ma is nagy öröm visszagondolni arra, amikor betoppantam a Hungáriába, és ott találtam Déryt, Pilinszkyt, Vas Istvánt, Zelk Zoltánt. Nagy korszak volt ez... De említhetném Tamási Áron és Tersánszky Józsi Jenő egyik író-olvasó találkozóját is Szegeden. Már a kocsiban izgultak, hogy mit olvassanak fel, mi lenne a legremekebb választás. Aztán eldöntötték: fejből elmondják egyegy novellájukat. Tersánszky félrecsúszott micisapkájával úgy nézett ki, mint egy zenebohóc. Valóban nagy bohém volt, s hazafelé tartva gyakran kért kölcsön némi pénzt a sarki koldus napi bevételéből, hogy felhörpinthessen egyegy fröccsöt. És persze sohase adta meg a kölcsönt. Sokunknak fantasztikus élményt jelentett a velük való találkozás. Úgy vélem, most éppen ez a nagy rácsodálkozás hiányzik a fiatal irodalmárokból. Az anyanyelvápolás ügye nemes misszió. Ön évről évre részt vesz a Kazinczy szépkiejtési verseny regionális döntőjének zsűrijében. Mit tapasztal? Vannak lelkes éltetői, művelői anyanyelvünknek? - Mindig nagy öröm látniérezni, hogy a fiatalok egy része figyel az igényes, választékos beszédre, a helyes hangképzésre, kiejtésre és a hangsúlyokra. Titkon remélem, hogy ez nemcsak a versenyeken van így, hanem a mindennapokban is. Örül a lelkem, hogy ilyen sok tanárt, diákot foglalkoztat az anyanyelvi nevelés. Ezért megtisztelő, hogy a zsűri tagja lehetek - nemcsak Balatonbogláron, hanem a győri és a sátoraljaújhelyi döntőkön is. Lőrincz Sándor A holnap oxigénje Szakonyi Károly korokról és kortársakról góriában. Miért vonzzák a bibliai történetek? Lassan elbúcsúzik tőlünk egy nemzedék: az 1910-es évek gyermekei. Történelmi tapasztalatuk és egyéni tehetségük révén nagy idők nagy tanúi voltak, és ebből fakadó bölcsességükkel gazdagítottak minket. Számtalan szomorú példa bizonyítja, hogy gyakran megtörténik: ha egy hűséges házaspár egyik tagja sok évtizedes közös élet után elhuny, özvegyen maradt társa néhány héten belül természetes halállal követi az öröklétbe. Ám most azt is megtapasztaltuk, hogy egy hűséges idős barát is utánahalhat társának - az elmúlt napokban a kilencven év fölötti korosztály két kivételes személyiségét veszítettük el: Csicsery-Rónay István írót, irodalomszervezőt és Hubay Miklós Kossuth-díjas drámaírót. Csicsery-Rónay István indult előbb az ismeretlen útra, április 22- én, nagypénteken, életének kilencvennegyedik évében. A második világháború utáni amerikai magyar emigráció, majd a rendszerváltás utáni magyar közélet jelképpé nemesedett alakja volt. Grófi család sarjaként, a festő Zichy Mihály dédunokájaként ifjúságát Bécsben és Budapesten töltötte. Kiemelkedő műveltségéről sokat elárul a tény: öt nyelven beszélt folyékonyan. Korán bekapcsolódott a közéletbe, méghozzá mindig ellenzéki szerepben. A náci megszállás idején a Magyar Függetlenségi Mozgalom tagjaként illegális írásokat szerkesztett és terjesztett. A világháborút követően a Kisgazdapárt külügyi osztályát vezetve meghatározó szerepet vállalt az új Magyarország demokratikus alapjainak lefektetésében. E munkát törte derékba a kommunista párt erőszakos terjeszkedése. 1947-ben a vörösök összeesküvés vádjával letartóztatták és elítélték. Ideiglenes szabadon bocsátásakor sikerült külföldre szöknie, végül 1949-ben Washingtonba költözött, ahol a Maryland Egyetem könyvtárosa lett. A Szabad Európa Bizottság tagjaként szerkesztette a Hírünk a világban című folyóiratot. 1953-ban megalapította az Occidental Press Könyvkiadót, amely a Kádár-korszakban betiltott legfontosabb szépirodalmi és teológiai műveket jelentette meg. Márai Sándor egyik legjelentősebb műve, a Napló kötetei is e kiadónál láttak napvilágot. Negyvenhárom éves emigrációjából 1990-ben hazatelepült, és továbbra is nagy munkabírással vetette magát a közéletbe. Számos alapítványt hívott életre és irányított elnökként. Az ő kezdeményezésére állították fel Balatonbogláron a tragikus sorsú Teleki Pál miniszterelnök bronzszobrát. S mindeközben végig megőrizte közvetlenségét, szerénységét - magatartásán nyoma sem volt holmi „amerikás" gőgnek vagy szerepjátszásnak. Ifjúkori barátja, Hubay Miklós Nagyváradon született 1918-ban. Budapesten szerzett bölcsészdiplomát, huszonnégy évesen pedig ösztöndíjasként a svájci Genfbe került - annak köszönhetően, hogy a magyar kormány a legtehetségesebb fiatalokat kimenekítette a világháború poklából, így akarván biztosítani az eljövendő Magyarország szellemi tőkéjét. Genfbe utazása előtt, 1942-ben a Nemzeti Színház bemutatta első színdarabját, Hősök nélkül címmel. Öt év elteltével visszatért Magyarországra - az eseményt Márai Sándor is megörökítette egyik 1947-es naplójegyzetében: „Fiatal író. Ötévi távollét után hazajött Svájcból. Sugározva sétál Pesten. Azt hiszi, szegény feje, hazajött a száműzetésből. Még nem tudja, hogy hazajött a száműzetésbe.'' Márai komor jóslata fájdalmasan bevált. Az ötvenes években Hubay a fővárosi Színház- és Filmművészeti Főiskolán tanított, illetve a Nemzeti Színház dramaturgja volt - mindkét állásából ugyanazon a napon bocsátották el, büntetésül azért, mert az 1956-os forradalom napjaiban a Magyar Rádió irodalmi adásait vezette a Parlamentben. A kommunista vezetők tizenhét éven keresztül nem engedték álláshoz jutni, végül „megszabadultak" tőle: a Firenzei Egyetem magyar tanszékének népszerű tanára lett. A nyolcvanas években a Magyar Írószövetség elnöke volt, az ő akkori kezdeményezésére ünnepeljük minden év szeptember 21-én a magyar dráma napját. A rendszerváltást követően a Magyar PEN Klub elnökeként tevékenykedett, és sikerült önálló szervezetté nyilváníttatnia az erdélyi magyar PEN-tagozatot. A PEN Klub titkáraként 1998 elejétől másfél éven át személyesen is megtapasztalhattam a Hubay-féle szellemi légkört. Maradandó élményt jelentett a „letűnt, úri világot" idéző modora és eleganciája - valódi diplomataként mindig nagyon ügyelt a megfelelő stílusra. Ám legfőképpen az a legendás tulajdonsága nyűgözött le, hogy fejből tudta a fél magyar költészetet Balassi Bálinttól Weöres Sándorig. Arany János és Petőfi Sándor teljes életművét akár álmából ébresztve is felmondta. Az olyan kis finomságok, mint például az elfeledett nagyváradi költő, Horváth Imre néhány száz négysoros költeménye, csupán afféle ráadásnak számítottak. S persze a nyolcvanadik születésnapja alkalmából a Nemzeti Színházban rendezett ünnepi est is feledhetetlen, amelyen a két színészóriás, Tolnay Klári és Sinkovits Imre utoljára (korábban harmincöt esztendőn át játszották!) előadta Hubay legismertebb színművét, Ők tudják, mi a szerelem címmel. Az előadás végén a színpadra szólították az ünnepeltet, illedelmesen fellépkedett a lépcsőn, és megállt. Pedig délután, a PEN Klub irodájában még azt tervezte: nyolcvanadik születésnapján viccből felugrik a színpadra, és cigánykereket hány. Nem a levegőbe beszélt: négyszemközt megmutatta nekem, hogy képes rá. Képzeletemben ilyennek őrzöm meg: az irodalom játékos kedvű, kortalan, gazdag szellemiségű mesterének. Zsille Gábor Halállal dacoló barátság Csicsery-Rónay István és Hubay Miklós emléke