Új Ember, 2013 (68. évfolyam, 52/3357. szám - 69. évfolyam, 51/3408. szám)

2012-12-23 - 2012-12-30 / 52-1. (3357-3358.) szám

24 ajimiee-Fórum 2012. december 23-30. Főpásztori vizitáció Dinamikus közösségi élet Pasaréten A szeretet jeleként vi­rágcsokorral köszöntötték Erdő Péter bíborost Pasaré­ten, a Páduai Szent Antal­­templomban megtartott vizitációs szentmise kez­detén, december 16-án. Az advent harmadik va­sárnapjára eső kánoni vi­zitáció folytatása annak a 2010 februárjában meg­kezdett személyes főpász­tori egyházlátogatásnak, melynek során Erdő Péter fölkeresi az Esztergom­­budapesti főegyházmegye templomait. A plébániai közösségek mellett meglá­togatja a szerzetesközös­ségeket, az egyházi intéz­ményeket, sőt, a civil tár­sadalom szervezeteit is. A legutóbbi főpásztori egyházlátogatásra 1934-ben került sor, amikor Serédi Jusztinián bíboros járta végig a főegyházmegye plé­bániáit. E vizitáció után a háború akadályozta meg, majd pedig a megváltozott társadalmi rendszer tette lehetetlenné a katolikus egyházfők számára az Apos­toli Szentszék által előírt kötelesség teljesítését. Erdő Péter különösen fontosnak tartotta látogatá­sát a pasaréti plébánián, ahol hosszú idő óta a feren­ces szerzetesek látják el a lelkipásztori szolgálatot a Páduai Szent Antal-templom népes hívőseregének nagy-nagy megelégedésére. „Az egyházmegyében, de annak határain túl is nagyon sok szépet lehet hal­lani és látni az itteni vallásos életről. Adja Isten, hogy továbbra is ilyen dinamikusan, ilyen meghitten ala­kuljon ennek a plébániai közösségnek az élete" - hangsúlyozta a bíboros. A fiatalokkal, középkorúakkal és idősebbekkel zsúfolásig megtelt templomban megtartott szentmi­se után a főpásztor találkozott és elbeszélgetett az egyházi közösségek képviselőivel. Szöveg és kép: Cser István ! Ha egy férfi igazán szeret A címbeli idézet egyik kedvenc Zarán­dalomból való, s ma­gam sem tudom miért, de már első hallásra megragadott. Talán azért, mert ebben a pár szóban annyi abszurditás sűrűsödik ösz­­sze, mint egy ütősebb Örkény-egypercesben. Korunk férfiideálja kétségkívül nem a szívével hódít, de hogy mivel is igazán, azt ne­héz megfejteni. Elég csak egy november végi bálra gondolnom, ahol alkalmi táncpartnereim kivétel nélkül arról panaszkodtak, hogy a kortárs legények többsége nemhogy táncolni nem tud, de még egy illedelmesebb köszönés is komoly elvárás feléjük. Nem csoda, ha a párkeresés még keresztény körökben is kitolódik a harmincas határig, netán azon is túl, s végül már annyi kompro­misszum születik, hogy abból csak sok munkával válhat boldog házasság. A közelmúltban azonban csalódás ért, kellemes: egy különle­ges sportcentrumban jártam. Attól egyedi ez a létesítmény, hogy nem önkormányzati vagy sportszövetségi kezdeményezés áll a létrehozása hátterében - egy vállalkozó saját költségén a cége te­lephelyén állíttatta fel a hatalmas sátrat. Egyesületet is alapított, hogy lehetőséget biztosítson a különböző generációk tagjainak az egészségmegőrzésre, és a sport, a játék által a közösségi élmény rendszeres megtapasztalására. A négy saját gyermekét szeretet­­ben felnevelő, ám tucatnyi további fiatalról is gondoskodó édes­apa parkolóhelye néhány hónapja színesre festve áll a sikeresen működő vállalkozás irodája előtt. Soha nem fog már odaállni az az autó, amelynek tulajdonosát - orvosi szemmel nézve - legyőz­te a rák. Ám a családtagok, munkatársak szelíd derűjében, békés pillantásában még az is felfedezi ennek a szent életű, korán el­hunyt férfinak a vonásait, aki soha nem találkozott vele személye­sen. Nem véletlenül. A halálakor kiadott emlékfüzetben barátai, a Schönstatt közös­ség tagjai idézik fel alakját, tetteit. Egy olyan ritka jellem képe raj­zolódik ki előttünk, aki hűséges a házasságban, szinte észrevehe­tetlenül viseli nehéz fizikai szenvedéssel járó betegségét, szorgal­mas és kreatív, ha munkáról van szó, miközben kitartó imával és fáradhatatlan szolgálattal még életében elérte, hogy beteg gyer­meke meggyógyuljon. Mindig élen járt a segítségnyújtásban, fo­lyamatosan dolgozott álmai megvalósításán, amelyek gyümölcse­it ő maga már a mennyországból élvezheti. Nem tudott fél szív­vel szeretni. Aligha túlzás párhuzamot vonnunk a közelmúltban elhunyt Boldog II. János Pál, Roger testvér és ezen ismeretlen édesapa között­­ mind eltávoztak, ám lelkük ragyogása, szavaik, gesztusaik itt élnek ma is velünk, bennünk. Szándékosan nem szerepel itt az érintett neve, hiszen megannyi „ismeretlen szent" él és alkot kö­rülöttünk, akik nem férnek be a tömegsajtóba, s legalábbis látszó­lag nem érdekesek a társadalom számára. Bizonnyal e sorok olvasójának is vannak álmai, tervei, talán há­zastársa, gyermekei is. Az egész világ arra vár, hogy jellé legyünk a saját környezetünkben, s a rendelkezésünkre álló eszközökkel és lehetőségekkel hegyeket mozgassunk, vízen járjunk. A hit éve jó alkalom arra, hogy felismerjük, mire is hív minket Jézus, feltüze­­sítsük a lelkünket, és szeressünk, ragyogjunk, amíg időnk engedi. Mert a földi út mindannyiunk számára véget ér, de az ilyen bol­dog emberek azt üzenik valamennyi hátrahagyott „ujjlenyoma­tukkal": a halál csak egy kapu, nem végállomás. G. P. Betlehemi jászolok kiállítása a Magyarság Házában Hazai és határon túli pályázók rész­vételével nyílt meg a tizenkilencedik betlehemi jászol-kiállítás december 12- én Budapesten, a Magyarság Házában. Az idei pályázatra beadott munkák kö­zül neves szakemberekből álló bírálóbi­zottság választotta ki azt a több mint kétszáz alkotást, amelyet 2013. január 13-áig csodálhat meg az érdeklődő kö­zönség. A kiállított pályamunkák leg­többje a bibliai történet szerinti teljes betlehemi jelenetet vagy annak szereplő­it ábrázolja. Láthatunk itt a betleheme­­zés népszokását felelevenítő fafaragást, Luca székét, a karácsonyi ünnepkörre jellemző karácsonyfadíszeket, gyertyá­kat, ajtódíszeket, használati tárgyakat, kínálótálakat, viseleteket. Az alkotók fantáziáját és ötletességét dicséri, hogy volt, aki karácsonyi mesét, éneket dolgo­zott fel pályamunkájában, vagy éppen növényekből és terményekből formálta meg a Szent Családot, Fernando Botero stílusában. A népi kézművesség, a kézműves iparművészet és a képzőművészet kü­lönböző területeiről érkezett alkotások a hit, a remény, a szeretet, az öröm és a békés karácsony hangulatát keltik a lá­togatóban, s szebbé, meghittebbé tehe­tik számára az ünnepi napokat. A kiállítást megnyitó Brückner Ákos Előd ciszterci szerzetes beszédében VI. Pál pápa egyik karácsonyi áldását idézte, melyet a Szent Péter téren mon­dott el: „Ó, Isten (...), áldd meg ezeket a jászolokat, melyek majd örömet okoznak a keresztény családoknak. A megtestesülés titkának ezek a képei tartják meg a szülők és felnőttek hitét, élesszék újjá a gyermekek reménysé­gét, s növeljék mindenkiben a szerete­ted" Úgy legyen! Cser I. ■ Salkaházi Sárára Péter bíboros mutat be emlékezünk. A Szociá- Ír # CJ fcí m­ű szentmisét, k­s Testvérek Társasága ■ Hallássérültek Salkaházi Sára szociális testvér halálának szentmiséje. A Duna-parti piarista ká­­évfordulóján megkoszorúzza a Bokréta polnában december 26-án, 11 órakor utca 3. számú házon lévő emléktáblát. Erdő Péter bíboros mutat be szentmisét Az esemény december 27-én, 17 órakor hallássérülteknek. Cím: Kalazanci Szent lesz. A koszorúzás után, 18 órakor az ál- József-kápolna, Budapest V., Pesti Bar­­sói úti Örökimádás-templomban Erdő nadásu. 1. Neki szólt a prédikáció és a hadifogságnak köszönheti. Már há­borús időkben, 1940-ben érettségizett. Életre szóló jelmondatául ezt választot­ta: „Nagyobbra születtem." S ez alatt­­Keresztet állíttatott Pakson a kilencvenkét éves Hernádi Ferenc. Nemcsak történelemköny­vekből ismeri a Horthy-kort, a világháborút, a hadifogságot, a padláslesöprős ötvenes éveket és a proletárdiktatúrát. Mindezt átélte a kilencvenkét esztendős Hernádi Ferenc. Az egykori posta épületében lakik a Deák Ferenc utcában, ott, ahol annak idején dolgozott. A szolgálati lakásba 1956-ban költözött be, s később megvette az ingatlant. A trianoni békekötés évében, 1920-ban született. Mélyen val­lásos, katolikus családban nőtt fel; a kalocsai jezsuitáknál tanult és érettségizett. Édesapja postai alkalmazott volt, s ő is ezt a pá­lyát választotta. Gyakornokként dolgozott több budapesti pos­tán, továbbá Kalocsán, Jászberényben és Pakson. Itt aztán 1956-tól 1976-os nyugdíjazásáig vezetőként tevékenyke­dett. Soha nem volt párttag - hangsú­lyozza -, holott abban az időben egy ilyen pozíció betöltéséhez szinte elen­gedhetetlen volt belépni az MSZMP-be. Azért sikerült pártonkívüliként is meg­maradnia a posztján, mert szakmailag támadhatatlannak bizonyult. Próbálták kikezdeni, de minden ellenőrzés során kiváló minősítést kapott az általa veze­tett hivatal, s ez ellen nem volt mit tenni. Mindig segített, akin csak tudott. Egyszer egy volt apácát vett fel távirat­­kihordónak, amit akkoriban, persze, nem vettek jó néven a hatalom gyakor­lói. Egy másik alkalommal egy elüldö­zött földesúr ezüstkészletét rejtegette a lakásán, nem kis veszélyt vállalva ma­gára. Amikor meglátogatta a párttitkár, pont azon az ülőalkalmatosságon fog­lalt helyet, amely alatt ő a kincset őriz­te egy szőnyeggel letakarva. A készletet végül húsz évvel később sértetlenül ad­ta vissza a családnak, amikor a tulajdo­nos örököse jelentkezett érte. Szilárd erkölcsi tartását a jezsuiták­nál töltött éveknek, szívósságát, makacs élni akarását pedig a frontszolgálatnak keresztet állíttatott Pakson a ki­lencvenkét éves Hernádi Ferenc. Megjárta a frontot, a hadifogsá­got. Ahogyan mondja: a hite se­gítette át az embert pró­báló nehézségeken, saját elmondása szerint­­ azt értette, hogy az ember, mielőtt belemenne bár­miféle kicsinyes üzletelgetésbe, mindig gondolja meg, méltó-e az hozzá. A katonai behívója 1943-ban érke­zett meg. Tíz nap szabadságot kapott az esküvőjére, aztán a nászágyból rög­tön a keleti frontra ment, egyenesen az arcvonalba. Ezt igazolja I. osztályú tűz­­keresztje is. Annak idején az kaphatott ilyen kitüntetést, aki legalább száz na­pot szolgált a tűzvonalban. A visszavo­nulást követően, Budapest ostrománál esett fogságba, 1945 januárjában. Dol­goztatták kőbányában, építkezéseken, hajórakodásnál, mezőgazdasági mun­kákon. Az éghajlat nem volt rossz a Krím-félszigeten, de az emberélet ar­rafelé nem sokat ért. A paksi fogoly soha nem jelentett beteget, mert aki benn maradt a lágerben, az általában eltűnt, mire a többiek visszatértek a munkából. A hadifogságból 1948. augusztus 20- án érkezett haza. A postán helyezkedett el, született három gyermeke - ma már hat unokája és tíz dédunokája is van. A település megbecsült polgárává vált, pontosabban „Tisztes polgárává", hi­szen 2008-ban ezzel a címmel ismerték el tevékenységét. Büszke a Vitézi Ér­demkeresztjére és a hadifoglyok bajtár­si szövetségétől kapott kitüntetésére is. Hernádi Ferenc egész életében fon­tosnak tartotta a keresztények részvételét a közéletben. A rendszerváltás után a paksi KDNP alapító tagja volt, a kö­zelmúltban pedig egy kőkeresz­tet állíttatott az Erkel utcában. Megfogadta ugyanis, hogyha ép bőrrel hazatér a fogságból, helyreállíttatja azt a keresztet, amelyet még a dédapja emelte­tett, és a vörösök döntöttek le 1919-ben. Elhatározása, ha né­mi késéssel is, de valósággá vált. A diktatúra alatt szó sem lehetett ilyesmiről. A rendszer­­váltás után kezdte egyre jobban foglalkoztatni a kereszt sorsa, mígnem egy nap a paksi plébá­nos, Keresztes Pál arról prédikált a templomban, hogy akadnak, akik nem tartják meg ígéretei­ket, fogadalmaikat, úgy érezte, neki is szól ez az üzenet, és cse­lekedni kezdett. A hosszú élet nem mindig irigylés­re méltó. Az idős ember másoknál töb­bet tapasztal, többet nevet, de többet is szenved. Hernádi Ferencnek is kijutott mindenből, a betegségekből is. Volt két infarktusa, a látása is erősen megrom­lott. Otthonában az olvasnivaló mellett mindig ott a nagyító, asztalán a vér­­nyomásmérő és a gyógyszerek, éjjeli­­szekrényén a házi vészhívó, amellyel orvost hívhat, ha rosszul lenne. Kisrá­­diót hord a zsebében, katolikus műso­rokat hallgat. A szobában és az előszo­bában is tart egy-egy fehér botot, így, ha néha benn felejti, nem kell érte visz­­szamennie. Tárgyai közül jó néhány már vagy ötven-hatvan éve szolgálja. Öltönye javakorabeli darab, fekete láb­törlőjén erősen megkoptak a bordák. Özvegy, és két gyermekét is elte­mette már, de nem adja húza a fejét. Karbantartja a testét és a lelkét, min­den reggel megfürdik, aztán elmegy a templomba. Ha kérik, és ha tud, még ma is mások segítségére van. Persze nem holmi kicsinyes adok-veszek ügyekben. Hiszen ő nagyobbra szüle­tett. Szöveg és kép: Wessely A nyugalmazott postahivatal-vezető az 1966-os „Kiváló Hivatal” oklevéllel

Next