Új Ember, 2013 (68. évfolyam, 52/3357. szám - 69. évfolyam, 51/3408. szám)

2013-01-13 / 3. (3360.) szám

8 UfSmfei­________ Közelkép 2013. január 13 Esztergom, ahol múlt és jelen összeér Esztergom, egykor Magyarország fővárosa, majd a prímá­sok városa, egyházi központ, Európa harmadik legna­gyobb templomának otthona. A várhegyen álló számtalan magyar és katolikus emlékkel nekünk sokkal többet jelent ez a hely, mint egyszerűen egy szebb napokat látott kisvá­ros. A jelenről kérdeztük a város múltját kitűnően ismerő tudós szakembereket: az Esztergomi Vármúzeum igazga­tóját, Rezi Kató Gábort és Koditek Pált, a Cathedralis Tours igazgatóját, a múzeum idegenvezetőjét. Az eszter­gomi várban született Szent István király, de nekünk, ka­tolikusoknak mi mindenről mesélnek még ezek a falak? Koditek Pál: Megszámlál­hatatlanul sok szállal kötődik ez a hely az ország történelmé­hez és a katolikus egyházhoz. Kétszázötvenhat éven át volt Magyarország kitüntetett he­lye az esztergomi vár. Ebben az időszakban itt élt Árpád-há­zi királyaink családja is, közöt­tük olyanok, akik időközben a szentek sorába léptek. Ilyen például Árpád-házi Szent Kinga, aki minden bizonnyal a vár valamelyik lakóhelyiségében látta meg a napvilágot. Kirá­lyok, királylányok fordultak meg e palotában, amelynek központi tere a királyi magán­kápolna és a lakótoronynak az a része, amely a közelmúltban a Botticelli-freskók okán vált híressé. Ez volt eredetileg a ki­rályok három helyiségből álló első emeleti lakosztálya. Az esztergomi várban az ő lábuk nyomán járhat tehát a látogató, a falak mindenütt a magyar történelmet sugározzák. Milyen lehetőségei vannak egy vidéki múzeumnak, hogy meg­őrizze és átadja ezt a történelmi kisugárzást? Rezi Kató Gábor: Az Esz­tergomi Vármúzeum a Ma­gyar Nemzeti Múzeumhoz tartozik, más kiemelkedő mű­emlékekkel együtt, mint pél­dául a visegrádi vagy a sáros­pataki vár. Ez azért fontos té­nyező, mert a Nemzeti Múze­um olyan intézmény, amely kiemelten tud kezelni egy-egy műemléket, és a városi vagy a megyei múzeum lehetőségei­nél jóval magasabb szinten tudja képviselni az emlékhely érdekeit, értékeit. Szerencsés helyzetben vagyunk, hogy ne­künk is megadatott ez a lehe­tőség. Az ezredfordulón, ami­kor befejeződött a vár teljes körű rekonstrukciója, új arcu­latot kapott a múzeum is, és új lendületet a munka. Aki ez­után jött el a vármúzeumba, az szinte teljesen mást kapott, mint a korábbi években érke­ző vendégek. Egy kollégám azt mondta, hogy a gyerekek számára most már ez lesz a természetes, bennük mostan­tól így él tovább Esztergom, szemben azzal a képpel, ame­lyet az előző generációk tagjai ismerhettek. A látogatók fel­keltett érdeklődését azonban fenn is kell tartani, és ez na­gyon nehéz feladat. Ehhez el­engedhetetlenül szükséges lenne, hogy a várkápolna és az úgynevezett studiolo re­konstrukciója tizenkét évi munka után végre befejeződ­jön, és megnyithassuk ezeket a nagyon izgalmas helyszíne­ket is a közönség előtt. Hogyan lehet bemutatni az okoste­lefonnal közlekedő mai ember Sza­jnára a történelmi emlékhelyeket? R. K. G.: A történelmi he­lyek hangulatát kell érzékelhe­tővé tennünk a látogatók szá­mára. Kérdéseket érdemes fel­vetnünk, hiszen egy olyan ér­dekesség, mint hogy Botticelli vagy nem Botticelli az alkotója az itt található reneszánsz fres­kóknak, már önmagában is ar­ra késztetheti az embereket, hogy saját szemükkel akarják látni az alkotásokat, hogy az­tán a kapott információk alap­ján maguk alakíthassák ki a véleményüket a kérdéssel kap­csolatban. Fontos, hogy a láto­gató nagyon gyors, tömény és látványos információimpul­zust kapjon az adott helyről. El kell érnünk a mai ember inger­küszöbét, és ehhez a leg­modernebb technikát kell felhasználnunk, hiszen az eggyel korábbi már nem­hogy nem érdekes, inkább nevetséges a mai fiatalok szemében. K. P.: A tárlatvezetéssel a történelem iránti fogé­konyságot kell felkelteni, s ugyanakkor pótolni azo­kat a hiányzó ismereteket, amelyeket ma az iskolai oktatás valamiért nem tud megadni a fiataloknak. A történelmi múlt esemé­nyeit úgy kell bemutatni, hogy a látogató a kapott információkat fel tudja hasz­nálni a személyes életében. Te­hát tanulságokat, emberi dön­téseket kell felmutatnunk szá­mára, hogy adott esetben egy történelmi helyzetben ő is dön­teni tudjon. Turisztikai szempontból hány napos városnak mondhatjuk ma Esztergomot? R. K. G.: Napjainkban saj­nos mindössze néhány órás­nak, hiszen a turisták általá­ban csupán egy fél napot szánnak a város nevezetessé­geinek megtekintésére. A cél természetesen ennek az idő­tartamnak a meghosszabbítá­sa. Ehhez azonban nagyon ko­molyan együtt kell dolgoznia a városban az idegenforga­lom, a turizmus és a vendég­látóipar szereplőinek. Eszter­gom akkor lehet sikeres, ha ezt az összefogást meg tudjuk valósítani. K. P.: Valóban így van, s volt idő, amikor ez sokkal jobban működött. Azelőtt turistánként három vendégéjszakával is számolhattunk. Ma elsősorban együttműködési hiányosságok okozzák, hogy Esztergom nem tud vonzó célpontjává válni a bel- és külföldi idegenforga­lomnak. Ha a településmarke­ting nem működik, illetve ha a városról csak lehangoló infor­mációk sugároznak kifelé, az az emberekből is kedvezőtlen reakciókat vált ki. Természete­sen önmagában véve is lehet vonzó egy-egy intézmény, mint például a Főszékesegyhá­zi Kincstár vagy a királyi palo­ta, de Esztergom fejlődése szempontjából szükséges len­ne, hogy a vendégek „leeresz­kedjenek a városba" is. Ez ma még sajnos nincs így. A megol­dást egy önkormányzati turisz­tikai nonprofit szervezet jelen­tené - nevezhetjük akár tourin­form irodának is -, amely összefogná a vá­ros turizmusban érde­kelt valamennyi sze­replőjét. Figyelné az új igényeket, értékelné az éves teljesítményt, összehangolná a kü­lönböző ágazatok tevé­kenységét, és kialakíta­na egy dunakanyari idegenforgalmi prog­ramot. Ma sajnos nincs elegendő szálláshely a városban, ezért sem tud Esztergom na­gyobb számban cso­portokat fogadni. De sorolhatnánk még a hi­ányokat, hiszen nincs megoldva a közleke­dés, nincs autópálya­összeköttetés - talán a közlekedési területek össze­hangolása volna a legsürge­tőbb feladat. Hogyan járulhatnak hozzá a fej­lődéshez az említett múzeumok, szervezetek, intézmények, ha nincs összefogás? R. K. G.: A múzeumunk nem turisztikai cég, de saját eszközeinkkel minden lehetőt igyekszünk megtenni a váro­sért. Vissza kellene csatolni az idegenforgalomba - és egyál­talán az ország vérkeringésé­be - ezt a nagy múltú törté­nelmi helyszínt. Sokan jönnek Esztergomba az egyházi emlé­kek, elsősorban a bazilika mi­att. A turisták sajnos általában elsétálnak a vár mellett, hi­szen egy nagyon feszített programot teljesítenek. Szeret­nénk ezt megváltoztatni, első­sorban színvonalas kulturális programokkal, amelyeken az idelátogatók hétvégenként részt vehetnek. Ezt a célt szol­gálja a Lipót terasz megnyitá­sa is. Évente több alkalommal, változó programmal rendez­zük meg az Esztergomi Törté­nelmi Napokat (ESZTÖR- napok), mindig más kor kul­túráját megjelenítve. Tagjai vagyunk annak az egyesület­nek is, amely Magyarország történelmi várainak összefo­gására alakult. Ennek nem tit­kolt célja, hogy elősegítse tu­risztikai útvonalak kialakítá­sát és a várak látogatói számá­nak emelését. Esztergom zarándokok úti célja is. Hogyan tekintenek a várhegy másik oldaláról az egyházi intéz­ményekre? Igazgató úr irodájá­nak ablakából éppen a prímási pa­lotára látni... R. K. G.: Az egyházi intéz­ményekkel, a bazilikával, a Fő­székesegyházi Kincstárral, a Keresztény Múzeummal, a Szent Adalbert Központtal és a Prímás Pincével is jó kapcso­latot ápolunk, de szeretnénk még eredményesebbé tenni ezt az egymásrautaltságot. Vé­leményem szerint sokkal több lehetőség van az együttműkö­désben, egymás erőforrásai­nak kihasználásában, mint az elszigetelt működésben. Ám jellegüknél fogva sem az egy­házi intézmények, sem a mú­zeum nem alkalmasak arra a korábban említett összefogó, koordináló és motorszerepre, amely számunkra is elenged­hetetlen volna. K. R: Az egyházi intézmé­nyek magas színvonalon mű­ködnek Esztergomban. Gyö­nyörűen helyreállított épüle­tekről van szó. A bazilikában panorámateremmé alakított ré­gi káptalani levéltár vagy a Prí­más Pince valóban nemzetközi színvonalú vendéglátása jóté­kony hatással van a vármúze­um látogatottságára is. A lépés­­kényszer ebben az esetben jó és fontos dolog, és mi, Esztergo­mért dolgozó lokálpatrióták mindent megteszünk azért, hogy ez a város a maga erejé­ből - később talán az önkor­mányzat által irányított össze­fogással - a saját hajánál fogva kirántsa magát abból a bajból, amelybe részben a saját hibájá­ból került. Rátkai Balázs­Fotó: Mudrák Attila Az egyház mosolygós arca S­ zülettek rendszerváltó gondola­tok alagsorban, találkoztak lel­­kiségi mozgalmak tornatermek­ben, ünnepeltek esküvőt műanyag poharas, termoszkávés hittanterem­ben. Mindegyik megismételhetetle­nül nagyszerű volt. Akkor. Mára viszont eljutottunk odáig, hogy egyházi berkeken belül is meg­található a minőség, az igényesség, a hozzáértés. Természetesnek kellene lennie annak, hogy két azonos minő­ségű és árazású szolgáltatás közül azt választjuk, amelyik berkeken be­lüli. Nem azért, mert megsajnáljuk, hanem meggyőződésből. A ránk bí­zott erőforrásokért érzett felelősség­­tudatból... Pláne, ha nem csupán annyit, hanem többet, jobbat tud a berkeken belüli, s még olcsóbb is. Mindez az esztergomi Szent Adalbert Központról és a Prímás Pincéről jutott eszembe. Mint Róma és a Vatikán? Az összehasonlítás ta­lán túlzó, ám annyi biztos, hogy a prímási negyed önálló entitás a vá­roson belül, minőségét és működését tekintve magasan kiemelkedik kör­nyezetéből. Persze, jobb lenne a pár­huzamos fejlődés, de ezt rövid távon nem tudjuk megvalósítani. A ma­gyar európai uniós elnökség idején számos hivatalos rendezvénynek adott otthont az egymásra épülő funkciókat ellátó létesítményegyüt­tes, és a legmagasabb osztályzatot kapta a sokfelé járt, sokat látott résztvevőktől. Ugyanabban az épü­letben aludtak itt a Mindszenty­­zarándoklat kerékpáros résztvevői és a lelkiségi mozgalmak hálózsákos fiataljai, ahol más alkalommal keleti és nyugati egyházi vezetők tartották konferenciájukat. Színhelye volt az intézményünk álomlagzinak, orvos­­, illetve romakongresszusnak és köz­életi akadémiának, multinacionális és hazai céges nagyrendezvények­nek, kiállításnak és koncertnek, lelki­­gyakorlatnak és egyházközségi tá­bornak, zarándokút-avatónak és ve­teránautós találkozónak. Van tehát mire büszkének lennünk, van mit megmutatnunk, van mit megóv­nunk. Lépés- és léptékváltás történt Esztergom e részén. Egyfelől mi is látjuk az elszegényedést, másfelől azonban az is tény, hogy sokak előtt korábban nem tapasztalt döntési vagy anyagi lehetőségek nyíltak meg. A működtető felelőssége, hogy a pénztárca vastagsága senkit ne tartson távol. Az igényesség nem pénzfüggő. Ha fél busz­jegy áráért is lehet a Prí­más Pincében egy nyelet kiváló bort vagy mustot kóstolni, akkor ez nem nevezhető a jómódúak kiváltságának. „Kalóriát bevinni" sokfelé lehet: az országút mentén, busz­megállóban, vasútállo­máson, benzinkúti gyors­büfében. Ám a Prímás Pincében a terített asztal kultúrája, a magyar gasztronómia hagyomá­nyainak feltámasztása és újraértelmezése, a bor mellé kínált szakrális, tör­ténelmi, építészeti és táj­formáló ismeretek népszerűsítése, a helyi termelőkre is alapozni kívánó beszerzési politika, az ízléses kéz­műves ajándéktárgyak kínálata, a nem pusztán szlogenekben megjele­nő család- és gyermekbarát hozzáál­lás mind-mind egy tudatos koncep­ció részei. Ez pedig nincs ingyen. Nemegyszer tapasztaljuk a „keresz­tény" műpuritanizmust, amely min­dent ingyen akar, s akkor sem vá­lasztja a minőséget, amikor megte­hetné. Egy egyházi tulajdonú, ám a piacon is működő központ nehezen vállalhat mást, mint a mindenki szá­mára hozzáférhető igényességet. Ugyanakkor nem hagyhatja eposzi jelzőként magára aggatni, hogy „biz­tosan drága". Hiba lenne viszont a realitásoktól elszakadva álmodozni. Egy bő harmincezres lélekszámú város nyil­vánvalóan nem tarthat el egy nemzet­közileg is jegyzett színvonalú létesít­ményegyüttest. Ám cseppet sem túlzó az elvárás, miszerint minden egyházi iskolába járó fiatalnak tanulmányai so­rán legalább egyszer el kell jutnia Szent István városába, a magyar ke­reszténység egyik legfőbb központjá­ba. Aki pedig konferencia, esküvő vagy családi ünnep számára keres helyszínt, annak legalább a honlapja­inkat (www.primaspince.hu, immv.szent­­adalbert.hu) érdemes felkeresnie, s mér­legelnie a felkínált lehetőségeket. A „fapados turizmus" visszafor­díthatatlan térnyerésével a megisme­résre fordított idő rövidül, az utazás gyakran kollektív rohanás a szűnni nem akaró ingerzivatarban. De néz­zük az érem másik oldalát is! Napja­inkban korábban egyáltalán nem vagy alig utazók is útra kelnek, s tudjuk minden tömeget megszólít­ható személyek alkotnak. Jönnek a fiatalok is, akik az afterpartik szinte­tikus ízű bódulata után vagy éppen a helyett rájönnek: a mérték az érték, s a borkóstolásnak is van kultúrája. Az iderepülő, majd biciklin a Duna mentén felfedezőútra induló auszt­rál, norvég vagy kanadai turisták, a kórusukkal európai körúton járó, s a vendéglátást énekkel megköszönő brazil énekesek, a lelkes felvidéki magyarok vagy a Párkányból átruc­canó szlovák és cseh nyaralók mind egy-egy újabb lehetőséget találnak itt, hogy egy színes prospektusnál jóval többet kapjanak. Számunkra pedig egy-egy újabb lehetőséget kí­nálnak arra, hogy valóra váltsuk ma­gunk vállalta küldetésünket: az egy­ház mosolygós­ arca vagyunk. Meszleny László, a Szent Adalbert Központ és a Prímás Pince igazgatója A Prímás Pince egész évben várja a látogatókat

Next