Új Ember, 2014 (69. évfolyam, 52/3409. szám - 71. évfolyam 1/3462. szám)
2014-10-26 / 44. (3453.) szám
10 tiffmter____________ Úton 2014. október 26. A kúp alakú magas hegy úgy trónolt a hegygerincekkel övezett medence oldalában, mint székesegyház egy püspöki székhely felett. De nem város, csak sok kis falu sorakozott a medencében, hosszan egymás után az országút mentén, mint szentolvasóra felfűzött golyócskák. És nem katedrális, csak egy kis fehérre meszelt kápolna állt a hegy lábától felfelé jó nekirugaszkodásnyira lévő párkányszerű kiszögellésen. Messzire el lehetett látni onnan is a medence falvai felett, nem volt szükség felmászni a csúcsra. Maga a hegy csúcsa a felhőkbe veszett. Keresztút vezetett fel a kis fehér kápolnához, kőkeresztek jelezték a tizennégy stáció helyét. Augusztus közepén, Nagyboldogasszony napján emberemlékezet óta búcsút tartottak itt a medence lakói. Távolabbról is sokan eljöttek. Olyankor színesen hullámzott a hegy lába a bűnbocsánatért ide elzarándokoltak sokaságától. De elmúltak már a forró augusztusi napok, most didergető novemberi szelek kergetőztek a csupasz fák ágai között. A hegy lábánál borvízforrás fakadt, különösen jóízű víz tört fel belőle. A kálváriának nekivágók szokás szerint itt gyülekeztek indulás előtt. Ittak is a forrás vizéből, valahogy ez is hozzátartozott a keresztút bejárásának rituáléjához. Az ivóvízért naponta-hetente idejáró környékbeliek pedig, miután kirakták átalvetőikből, szekereikből a mázatlan cserépkorsókat, és sorukra vártak a cserefa küpünél, megjártatták szemeiket a kálvárián, fel a kápolnáig, és elmormoltak egy imát. Úgy lehet, ez meg a vízhordás rituáléjához tartozott hozzá. Barna csuhás szerzetes állt a hegypárkány szélén, a kis fehér kápolna előtt. Lefelé nézett, a borvízforrásra, amelynek környékét fekete ruhás asszonyok lepték el. Fentről is látszott, hogy nem vízért jöttek, vállukat nem húzta agyagkorsókkal terhelt átalvető. Tehénfogat vonta borvizes szekér sem állt félrehúzódva a forrás melletti fák alatt. Honnan jöhetnek, mi járatban lehetnek, találgatta a barát, hiszen a búcsú napja rég elmúlt. Bár, ami azt illeti, gondolta tovább, nincs ahhoz szükség búcsús dátumra a kalendáriumban, hogy bűnbánatot gyakoroljanak a hívők. Hallotta, hogy sok szörnyűség történt mostanában a medencében, erősen nekikeseredtek mindenfelé a népek. A fekete ruhás asszonyok sorra ittak a forrás vizéből, aztán némán csoportba rendeződtek a kápolnához felkanyargó keresztút aljában. Kicsit félelmetes volt ez a némaság. Húszan-huszonöten lehettek. Férfiak és gyerekek nem voltak közöttük, pap sem állt az élükön. Nem vittek elöl nagy fakeresztet, sem hátrébb templomi zászlókat, csengettyűket. Nem volt ez egy hagyományos keresztalja, ahogy errefelé a búcsújárásra egy-egy faluból összeállt zarándokok csoportját nevezik. Fekete volt az asszonyok ruhája, és fekete volt a kendő is, amit a fejükre kötöttek. Lábukon ormótlan, súlyos bakancs dísztelenkedett. Azok húznak fel ilyent, akik igen nehéz útra indulnak, s a hazatérés ideje még a távoli homályba vész. Az asszonyok komor arcán eltökéltség látszott, s valami nagy-nagy akarás. Öregasszony vagy bimbózó leány egy sem akadt közöttük. Egyiknek sem görbült még meg a háta a vénségtől, de mindegyiknek volt már néhány keserű, mély ránc az arcán. Nem néztek egymásra, csak elszántan maguk elé. Aztán egyszerre, akárha láthatatlan jelre, némán nekiindultak a hegynek. Mint mikor suvadásos hegyoldalon megindul lefelé a föld, úgy indultak felfelé az asszonyok. Csikorgód nehéz bakancsuk alatt a kavicsos föld, ahogy egymás után konokul rakták lábukat a kaptatón. Megálltak minden kőkeresztnél, ahogy illik, de sokat nem időztek egyiknél sem. Ilyenkor bizonnyal mondtak magukban imát is, mert mindegyiknek mozgott a szája, bár hang nem jött ki rajta. Szenténekeket sem énekeltek a kereszteknél, ahogy szokás, hanem indultak mindjárt tovább, mint akiknek sürgős dolguk van. Különös és komor volt ez a néma menet. Súlyos történések húzódnak a háttérben, amikor súlyos bakancsot húznak az asszonyok. A hegypárkányon álló barát csak nézte értetlenül a közeledő menetet. Ha bűnbocsánatért jönnek a kálváriára, miért nem imádkoznak, énekelnek hangosan a kereszteknél? Az is furcsa, hogy most jönnek, amikor nincs búcsú. És miért, hogy csupa asszony érkezik? De majd idefent kiderül minden, gondolta a barát. Majd ha kijöttek a kápolnából, ahol térdepelve megkerülik az oltárt, befejezéséül a keresztútnak. Akkor elbeszélget velük, ahogy más zarándokokkal is szokott. Nagy romlások estek mostanában a medencében. Sok hihetetlen, keserű dolog adta elő magát. Jólesik majd a zarándoknak, hogy számot adhat róla. Az asszonyok menete elhagyta az utolsó, tizennegyedik stáció kőkeresztjét is, és felért a kis kápolna előtti hegypárkányra. A kápolna mellett elhaladva mindegyikük keresztet vetett, de egyikük sem állt meg. Az aszszonyok menete némán és eltökélten folytatta útját felfelé a hegyen. A barát megütközve nézett utánuk, nem tudta mire vélni az egészet. A leghátul menő asszony, úgy lehet, kifulladt a meredek kaptatón, kissé lemaradva követte társait. Egyszer még szusszanásnyi időre meg is állt, s hátranézett a kápolnára. A barát neki címezte a kérdést: - De hát hová mennek, lelkecském? Hiszen csak eddig tart a keresztút! Előbb úgy tűnt, nem válaszol az asszony. Aztán halkan, alig hallhatóan azt mondta: - Fennebb van nekünk dolgunk, testvér. Ott, ahol a hegy a felhőkbe ér, s még fennebb. Bocsássa meg nekünk az Isten, de muszáj számon kérnünk valamit. Majd mintha megrestellte volna magát, hogy annyit beszélt, gyorsan indult tovább. Hogy utolérje társait, erősen szaporázta a lépést. Felfelé, ahol már felhőkbe ér a hegy, s még fennebb. (A szerző a Székelyföld című folyóirat szerkesztője) Molnár Vilmos A legfelső stáció Mi ez, ha nem isteni kegyelem? Ötven éve énekes-orgonás szolgálatban a felsőmocsoládi kántorasszony Imával pirkad a hajnal, s kel szárnyra az öröm, hogy továbbgyűrűzzön, hiszen új nap virradt, tele vággyal és reménnyel. A felsőmocsoládi Rákóczi Lászlóné harmóniában él önmagával és a világgal. Elégedettségének forrását gyermekei és unokái jelentik, valamint az a tudat, hogy szolgálhat Isten országában. Várják a hívek a templomi orgonánál, s a temetéseken is számítanának rá - úgy, mint régebben -, de ezeket a kéréseket betegsége miatt egy ideje kénytelen elhárítani, így általában otthon mond el egy-egy fohászt a falubeliek lelki üdvéért. Augusztus 15-én múlt ötvenöt éve, hogy kántornak állt. Nikii Zsolt plébános is hálát adott e nem mindennapi szolgálatért, hiszen Vali tevékeny alakítója a liturgiának. Amikor az atyát arról kérdeztem, hogy mit jelent számára káderlapomon az állt: népelnyomó, klerikális család gyereke vagyok. Titkos segítséggel mégis felvettek a gimnáziumba, ám egyetemre már nem mehettem hűséges kántora, így fogalmazott: nagy kincs, de nemcsak neki, hanem az egyházközségeknek is, hiszen Felsőmocsoládon kívül Mernyeszentmiklóson és Polányban is orgonához ül, sőt az ecsenyiek szentmiséjén is énekel. Ezenkívül kiváló háziasszony, süteményeinek nemcsak a plébánián, hanem a környéken is híre van... „Édes Jézusom, Boldogságos Szűzanyám! Azt a kegyelmet kérem, hogy míg élek, mindig isten- és emberszerető legyek. Csak annyi egészséget kérek, hogy el tudjam látni a nektek szentelt szolgálatot és a szent halál kegyelmére legyek méltó. Ámen!" — Ezt az általa írt szabad imát küldi az égbe mindennap, s megköszöni az Úrnak, hogy ilyen utat szánt neki. Bár meglehetősen hányattatott sors jutott szüleinek, de a hűség folyamatosan termette gyümölcseit. - 1940-ben születtem Berzencén. Édesapám honvédtiszt, apai nagyapám Nagydorogon gazdatiszt, anyai nagyapám Felsőmocsoládon a Bánó család erdésze volt. Édesanyám a kaposvári Zárdában nevelkedett - mesélte. - Szerencsés vagyok, hogy a hit a családban csírázott, és mindenen átsegített bennünket. 1945-ben apám Balatonkenesén teljesített szolgálatot, amikor utcánkat orosz bombatámadás érte. Néhány napra az amerikai követségre menekítettek bennünket. Innen indultunk felsőmocsoládi nagyszüleimhez. Édesapámnak a „felszabadító" rendszer ugyan felajánlotta a fonyódi kapitányságot, de mivel nem fogadta el, koholt vádak alapján letartóztatták. Kilenc hónapon át tartották fogva, miközben halálra ítélték. Az osztrák-magyar nagykövet közbenjárásának köszönhetően - édesapám bújtatta a zsidódeportálások idején - megmenekült. Igaz, 1946-ban elvették tőle a bizonyítványait, mondván: csak lapát és ásó való neki, hiszen a rendszer ellensége. A főnöke nem tartotta annak, ezért bár segédmunkásként alkalmazták, irodában dolgozhatott. Mi ez, ha nem isteni kegyelem? Mivel Rákóczi Lászlóné felmenői vallásukat gyakorló katolikusok voltak, húgával együtt szinte kiközösítették őket az iskolában. Kitűnő lévén, túl sokat nem árthattak neki tanítói és tanárai, legfeljebb az évzárón nem ő vehette át a vörös nyakkendőt. A Bánó család kitelepítése után az erdész nagyapa munkahelye is megszűnt, ám mindig bámulatos történetekkel ajándékozta meg unokáit a természetben jelen lévő Istenről; kimondva-kimondatlanul is hirdette Rónay György igazát: „Nézz föl az égre: ott vanfelhők és csillagok közt. // Pillants körül a földön: / ott van fűben, virágban, / állatok bámuló szemében, / emberek arcán. // Áss le a föld alá: /csontokból és kövületekből / szándékainak lábnyoma / dereng feléd. // Mindenütt láthatatlan. / Mindenben látható." A felsőmocsoládi kántorasszony ma is fájdalommal tekint vissza a háborús évekre. A családi ház teljes berendezése ott maradt Balatonkenesén. Az oroszok lovak ablakos ládájának szánták a tálalószekrény fiókjait, s felfeszegették a zongorabillentyűket. A bútorok tűzben porladtak el... - Az államosítást követően a Bánó család nevelőnője az akkori református iskola igazgatójával kötötte össze az életét, s mivel a férjet elbocsátották, a feleség zongoratanítványokat fogadott, hogy legyen kenyér az asztalon, így kerültem én is hozzá - emlékezik az egykori diák, aki megpróbált helyesen bánni Istentől kapott talentumaival. - Nyolc évig tanultam zongorázni, s minden vágyam az volt, hogy tanító vagy orvos legyek, de már a gimnáziumba kerülésem is kérdéses volt. „Káderlapomon" az állt: népelnyomó, klerikális család gyereke vagyok. Titkos segítséggel mégis felvettek a gimnáziumba, ám egyetemre már nem mehettem. Isten ekkor is összekacsintott Valival. Egykori hitoktató plébánosa, Búzás Ferenc azzal kereste meg, hogy vállalja a kántori tisztséget. Örömmel mondott igent, és - szerencséjére - munkahelyén, ahol bérelszámolóként dolgozott, még azt is engedélyezték, hogy részt vegyen a temetéseken. - Építész férjemet is itt ismertem meg, aki akkor már rózsafüzér társulati tag volt, később pedig több évtizeden át tevékenykedett az egyházközség világi gondnokaként - fűzi tovább a szót a kántoraszszony. - Öt gyermeket neveltünk fel, akik tíz unokával leptek meg bennünket; közülük négy jelenleg is Nikii atya ministránsa. Ahogy nagyító alá veszem ezt a több mint fél évszázadot, világossá lesz: az Úrjézus sokszor tett próbára, de mindig félémért bajaimból, bánataimból. Hitem kiteljesedését nagyban segítette a kaposvári Szent Imre-templomban 1998-ban tartott Élek a Lélekben című szeminárium, amely elsősorban a Szentlélek kegyelmi ajándékaira irányította figyelmemet. Sajnos két és fél éve elveszítettem a férjemet, de érzem, az örök hazába ölelte őt az Isten. Ennek tudatában sikerült feldolgoznom a gyászt, s lett újra béke a szívemben. Vali sokáig szeretné őrizni ezt a békét. Ezért is imádkozik a Jézus Szíve és a Rózsafüzér társulat tagjaként, ahova három unokája is elkíséri. Kegyelemként éli meg a gyengeségében rejlő erőt és a kántorságot, de azt is, hogy soha nem akarta feladni a fizetség nélküli énekes-orgonás szolgálatot. Azt azonban sajnálja, hogy már nem lehet ott a temetéseken - fájós lábai nem engedik -, ám ilyenkor egyetemista unokáját, Pétert mozgósítja, aki éppúgy helytáll az atya mellett, mint ahogy nagyanyja is tette az elmúlt ötvenöt évben Búzás Ferenc, Harmat József, Tihanyi Miklós, Szommer József, Halász Ottó, Lubics Árpád és Nikii Zsolt plébánosok oldalán. A kántorasszony unokái is kedvelik a zenét; némelyik zongorázni tanul, így akár utódja is lehet. A tízből két gyerek a kaposvári Nagyboldogasszony Római Katolikus Gimnáziumba jár, kettő pedig már végzett. Vali örül, hogy az unokáit ide íratták szüleik, mert azt érzékeli: szellemiségben, lelkiségben meglehetősen nagy a különbség az állami és az egyházi fenntartású intézmények között. Amikor arról faggattam, mely énekek törnek fel szívének legmélyebb rejtekéből, azt mondta: valamennyi a szívéből fakad, de a Mária-énekek a legkedvesebbek számára. A portréírótól is egy Máriaénekkel búcsúzott: „Amíg szívem dobog, Szűz Mária, / Nem szűnik szeretni téged soha. / Szívem szerelme, hódolat szaván / Sóhajt föl hozzád: Üdvöz légy, Anyám. // Szívem öröm érte vagy búbánat, / Egyik sem nyomja el a szent vágyat, / Hogy dicsérjelek, hódolat szaván / Naponta zengem: Üdvöz légy, Anyám." Lőrincz Sándor