Új Ember, 2016 (72. évfolyam, 53/3514. szám - 73. évfolyam, 1/3567. szám)

2016-02-21 / 8. (3522.) szám

„Nem érted - kérdeztem ingerül­ten, miközben kedves ismerősöm kissé lenéző arckifejezését tanulmá­nyoztam hogy ezzel a valláshábo­rúkat folytatod?" A megjegyzésem harcos katolicizmusának szólt, amely más keresztény felekezetek el­leni kirohanásokban és egy evangé­likus istentiszteleten való részvétel elutasításában nyilvánult meg (ami­re pedig a társaság kedvéért igazán rá­vehette volna magát). Annyira azonban nem ették nála forrón a ká­sát, hogy a mise után - mivel a köze­li katolikus templomban nem volt agapé - ne lett volna kedve csatla­kozni hozzánk, és az evangélikusok­nál szendvicset, kávét fogyasztani. „Ez a húl ökumenéje" - leckéztettem pikírten a testvéri hangulatú falato­zás közben. Rémesen bosszantott, hogy valaki még a XXI. században is képes lené­zően beszélni mások kereszténysé­géről. Hogy nem veszi észre, ezzel a saját keresztény voltát is megkérdő­jelezi, másrészt hitelteleníti a világ szemében a kereszténységet általá­ban. Hogyan lehetséges, hogy a ke­resztény egység vágya ennyire nem él bennünk? Hogyhogy nem szem­besülünk azzal, hogy a „felekezeties­­kedéssel" egy és ugyanazon krisztu­si testbe szúrunk bele újra meg újra? Katolikusként különösen is felhá­borít, amikor valaki úgy értelmezi katolikus mivoltát, hogy minden más felekezetről erőpozícióból, leki­csinylően beszélhet. Ezzel szerintem csak korszerűtlen egyházképét bizo­nyítja, és azt, hogy amikor azt mondja: kereszténység, valójában uralkodást ért alatta. Ilyen előzmények után talán nem hat meglepően a kérdésem: mit je­lent az, hogy katolikus? És az, hogy keresztény? Tudjuk, értjük ezt? Vall­juk be: a katolikust sokan úgy értik, hogy „az igazi keresztény, mivel a többiekkel mind van valami gond". Sok katolikus olyan egyházakként tekint a többire, mint amelyek eltá­volodtak a forrástól, hűtlenné váltak az ortodox tanításhoz. Elfeledkez­nek arról, hogy az egyházszakadás bűnök következménye és a keresz­ténység tragédiája volt. Nincs győz­tes fél. Mindenkinek így kellene éreznie; valamennyi kereszténynek, bármelyik egyházhoz, felekezethez tartozzon is. Mert minden keresz­tényt sokkal több minden köt össze, mint amennyi elválaszt. Összetarto­zunk. Mégsem általános, hogy ennek szellemében élnénk. Sokkal gyako­ribb a felekezeti bezárkózás, sőt va­lami kárörömféle is, amely egy ilyen imával lenne szemléltethető: „Kö­szönöm, Istenem, hogy nem let­tem... evangélikus, katolikus, refor­mátus stb." Katolikus: sokszor bujkál ebben az önmeghatározásban zártság, szó­sokszor bujkál ebben az önmeghatározásban zártság, szigor, rigidség, szigor a világgal szemben, vitaképtelenség, merevség mindenki mást érintően, aki nem katolikus, aki máshogyan él és gondolkodik, mint mi. Katolikus: nem ijesztünk-e el ezzel mindenkit már a bemutatkozáskor?" góz, rigidség: szigor a világgal szem­ben, vitaképtelenség, merevség min­denki mást érintően, aki nem katoli­kus, aki máshogyan él és gondolko­dik, mint mi. Katolikus: nem ijesz­tünk-e el ezzel mindenkit már a be­mutatkozáskor? Nem vonjuk-e ma­gunkra már a kezdet kezdetén azt a gyanút, hogy személyünkben a leg­kevésbé sem az egyetemesre nyitott, hanem egy szűk elitben gondolko­dó, mások megértésére képtelen em­bert ismernek meg? De menjünk tovább! Mit jelent a keresztény önmeghatározás? Vajon nem a világ elutasítása, lenézése, bí­rálata jelenik meg benne első helyen? Érdekes, hogy az amúgy civakodásra hajlamos, különféle felekezetekhez tartozó keresztények, amint „a világ­ra" terelődik a szó, azonnal egysé­gesnek érzik magukat, és jogosnak tartják, hogy a vesztébe rohanó, is­tentelen, anyagias, irgalmatlan világ­ról beszéljenek. Vagyis kívül helyezik magukat a világon, és maguktól füg­getlennek tekintik romlását, baját-ba­­ját. Szívesen megmondanák a világ­nak, hogyan éljen, viselkedjen, de az annyira megátalkodott, hogy még csak meghallgatni sem hajlandó őket! Kárhozott tömeg, amelyen nem lehet segíteni - sopánkodnak. Ilyen keresztényeket akart volna Jézus? Nem inkább a világ sójának szánt bennünket? A só képével még azt is hangsúlyozta, hogy kevesen leszünk (vagyis nem fogunk ural­kodni), és éppen az a feladatunk, hogy jobbá, ízesebbé, élhetőbbé, Is­tennek tetszőbbé tegyük a világot. Mi is a világban élünk, a világ ré­szei vagyunk; mindennek, ami a vi­lágnak fáj, nekünk is fájnia kellene. Semmit sem ér a kereszténységünk, ha azt hisszük róla, hogy a világ fö­lé emel, a világ bírájává tesz ben­nünket. Mindaz, amit eddig írtam, ke­resztény önostorozásként hathat. Ez sem árt időnként, de ezúttal főleg a rossz „marketingünkre" akarom felhívni a figyelmet, amely a ránk egyáltalán meg figyelőket nem vonzza, hanem elijeszti. Ha döly­­fösnek, képmutatónak, kegyeskedő­­nek, papolónak látszunk, nem lesz lehetőségünk a Jézus által ránk bí­zott örömhír átadására, sőt rossz hí­rét fogjuk kelteni valaminek, ami jó. És ez bűn lenne. Aki a világgal és más keresztényekkel szemben ke­resztény, már nem is keresztény igazán. Aki azt­ hiszi, hogy kioktat­hat másokat a szeretetről, valamit nagyon félreértett a kereszténység­gel kapcsolatban. Jó lenne végre magunkba szállnunk, és a „diadal­mas" kereszténységről áttérnünk a szolgálóra. Újabban egyre többször hallok ilyesféléket, papok szájából is (és nagyon örülök a változásnak): „A feladatunk nem elsősorban a »térí­tés«, hanem hogy osztozzunk az ir­galomra szorulók - a betegek, sze­gények, magányosok, meg nem ér­tettek - gondjaiban; meghallgassuk őket, türelemmel mellettük le­gyünk, és segítsünk rajtuk, ha van rá mód. Nem kell ahhoz prédikálni, hogy evangelizáljunk. A csendes, részvevő jelenlét maga a keresztény tanúságtétel." Kiss Péter ELMÉLET VAGY ÉLET Vajha volnék hív keresztény - Nagyon hálás vagyok az elismerésért, és köszönöm az ajánlást, különösen Erdő Péter bíborosnak. Bár egyéni kitün­tetésként vehettem át a díjat, természetesen az egész közös­ség megbecsülésének tekin­tem azt, hiszen ezt a szolgála­tot csak nagyszerű társakkal körülvéve, támogatók segítsé­gével lehet teljesíteni. Hadd emeljem ki név szerint is két idős barátunkat, Fahidi Évát és Varga Bélát, akik holokauszt­­túlélőkként minden adandó alkalommal eljönnek és be­szélnek a fiataloknak a vész­korszakról, s tanúságtételük­kel arra figyelmeztetnek, hogy ma is megvannak azok a lelki kórokozók, amelyek képesek egymás ellen fordítani külön­böző csoportokat. Köszönetet mondok a szegényeknek és a más szempontból elesetteknek is, hiszen közösséget alkotunk így együtt, a rászorulók és az irgalmas szamaritánus mai követői. Megelőlegezett biza­lomnak érzem az elismerést, és bátorításnak a folytatásra, a szolidaritás kultúrájának ter­jesztésére és erősítésére. Az elismerés az egyik legrango­sabb tolerancia-díj. De vajon ele­gendő-e manapság a tolerancia? Egyáltalán: az utóbbi időben nem veszített az értékéből ez a foga­lom? És vannak-e határai?­­ Az igazat megvallva nem szép szó a tolerancia, és nem is megfelelő annak a törekvés­nek a kifejezésére, amelyet az önzetlen segítők képviselni szeretnének. Nem a toleráns viselkedés az ideális az embe­rek közötti együttélésben. Ki az, aki azt szereti, ha éppen csak elviselik? A szeretet a kö­vetendő magatartás, amelyről így beszélt Jézus a hegyi be­szédben: „Amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is tegyétek velük!" A tole­rancia ebben a fénytörésben csupán a szükséges minimum, mint ahogyan a manapság oly gyakran emlegetett politikai korrektség is: a tolerancia több, mint az intolerancia, ahogyan a politikai korrektség is több, mint az inkorrektség vagy az előítéletek szítása, de ennél többre van szükség. A szeretet azt jelenti, hogy nem csak a hozzám legközelebb ál­lókat, a rokonaimat és a bará­taimat fogadom el, és nem csupán azokat segítem, akik többé-kevésbé olyanok, mint én, hanem a tőlem sokban kü­lönböző embertársaimat is. Hadd említsem példaként a hagyományos karácsonyi sze­­retetvendégségeinket, ahol mindenkinek úgy térítünk meg, mintha a családtagunk lenne, és együtt ebédelünk. Az igazi szeretetet azokkal is meg kell élnünk, akikről úgy érez­zük, hogy nagyon különböz­nek tőlünk. Azután, ha köze­lebb lépünk hozzájuk, kiderül­het, hogy nincsenek is olyan nagy különbségek közöttünk. A Példabeszédek könyvében van egy gyönyörű mondás ar­ról, hogy amint a víz tükrözi az arcot, úgy tükröződik a szívben az ember (vö. Péld 27,19). A rabbinikus bölcselet rákérdez, hogy a szentíró va­jon miért a víz, és miért nem a tükör képével él itt. A választ pedig abban találja meg, hogy a vízben csak akkor tükröző­dik az ember képmása, ha egészen közel hajol hozzá. Kö­zelednünk kell a másik ember­hez, a bajban lévőhöz, ha iga­zán meg akarjuk ismerni őt és általa magunkat. Távolról, a televízió vagy a számítógépek képernyőin, a hírportálokon az emberi arc, az emberi lé­nyeg gyakran felismerhetetlen marad. A migránsválság, a tömeges nép­­vándorlás különösen nagy kihí­vást jelent világszerte. Milyen se­gítséget tudnak nyújtani ebben a helyzetben ? - Sok az előítélet a mene­kültekkel kapcsolatban, de itt is igaz az előzőekben említett gondolat: egymást megismer­ve kiderülhet, hogy nem is különbözünk egymástól olyan nagyon. Közösségünkkel min­denesetre igyekszünk minden tőlünk telhető segítséget meg­adni az igazán rászorulóknak, a földönfutóknak, az üldözöt­teknek. Bizonyos értelemben eléjük is megyünk, hogy szí­vélyesen fogadhassuk őket. Örülök, hogy a díj indoklásá­ban és a laudációban az is sze­repelt, hogy a közösség mene­külteket fogadott be. A díjjal járó pénzösszeget is szegény magyar és menekült gyerekek közös nyaraltatására szeret­ném fordítani. Milyen szolgálatokra nyílhat le­hetőségük azoknak, akik érdeklőd­nek a Szent Egyed közösség iránt?­­ Világi hívőkből álló kö­zösségként a legszegényeb­bek, a hajléktalanok, a bármi­lyen okból kirekesztettek, a szociális otthonokban élő idő­sek, a cigányság gondjaira ke­ressük a válaszokat, a megol­dási lehetőséget. Legfonto­sabb küldetésünknek a barát­ságot tartjuk, annak kifejezé­sét utcai látogatásokkal, be­szélgetésekkel, közösségi al­kalmakkal, adományokkal. Az ismeretterjesztést ugyan­csak hivatásunknak tekintjük. Minden lehetséges módon küzdünk az előítéletek vissza­szorításáért, különös hang­súlyt fektetve arra, hogy a fia­talok megismerjék a népirtá­sok, így a zsidó vagy a roma holokauszt borzalmait, hogy soha többé ne ismétlődhesse­nek meg hasonló tragédiák. Melyek a közösség kiemelt esemé­nyei? - Karácsonyi ebédjeinket már említettem. Eseményeink sorában nagyon fontos az ut­cán élt és meghalt hajléktala­nok üdvéért minden évben megtartott emlékmise is. A nagyhéten imaalkalmat tar­tunk az új mártírok emlékére, azokért, akiket az evangéliu­mért ölnek meg napjainkban a Közel-Keleten és másutt. Kö­zülük sokakról név szerint is megemlékezünk. Felhívjuk a közvélemény figyelmét arra, hogy a háborúk, amelyek e térségekben zajlanak, milyen nagy mértékben veszélyezte­tik a sérülékeny kisebbségi csoportokat, köztük a keresz­tényeket. Élő és meghalt test­véreink számára Istentől kér­jük a békét, amelyet mi, embe­rek nem tudunk megadni egymásnak. Ribáry Zoltán Közösségben a szegényekkel Raoul Wallenberg-díj­at kapott Szőke Péter, a Szent Egyed közösség vezetője A budapesti Páva utcai Holokauszt Emlékközpontban a közelmúltban adták át az egyik legrangosabb toleran­cia-kitüntetést, a Raoul Wallenberg-díjat, amelyet a ki­rekesztett, előítéletektől sújtott társadalmi csoportokat segítő személyeknek, szervezeteknek ítélnek oda évről évre a Raoul Wallenberg Alapítvány és az Emberi Erő­források Minisztériuma (EMMI) jóvoltából. Civil szer­vezetek, önkormányzatok, írók, újságírók mellett olyan egyházi személyek és közösségek kaphatják meg az elis­merést, akik, illetve amelyek hitéleti tevékenységük so­rán a hit erejét felhasználva tevékenyen közreműködnek a különböző népcsoportok, felekezetek, vallási közössé­gek együttélésének és az egymással szembeni előítéletek leküzdésének előmozdításában. Erdő Péter bíboros aján­lására a katolikus egyházi körből ezúttal Szőke Péter, a magyarországi Szent Egyed közösség vezetője vehette át a Raoul Wallenberg-díjat. lyes díjátadót követően. Vele beszélgettünk az ünnepe­­ l 2 filíméel KÖZÖS DOLGAINK 2016. február 21. Az utcán élőkért A Szent Egyed közösség és a Szeretet Misszionáriusai a budapesti utcákon élt és meghalt barátaikra emlékeznek feb­ruár 21-én. 1983. január 31-én, Rómában a Termini pályaudvar mellett rosszul lett Modesta Valenti, egy 71 éves hajléktalan asszony. A kihívott mentők nem vitték el, mert piszkosnak találták. Kevéssel ezután az utcán meghalt. A Sant'Egidio közösség azóta minden évben Európa-szerte megemlékezik róla és azokról a barátairól, akik az utcán éltek és haltak is meg. Nevek, arcok, történetek, akikre nem emlé­kezik a város, akik azonban el vannak rejtve az Úr szívében. A szentmisét Székely János esztergom-budapesti segédpüs­pök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Caritas in Verdate Bizottságának elnöke mutatja be február 21-én, 15 órakor a józsefvárosi Szent József-templomban (Budapest VIII., Horváth Mihály tér). A mise után az oltárt megnagyobbítják, és vendégül látják a szegényeket, az egyház ősi hagyományát felelevenítve. A templomban megterítenek, és a kapuvári szvadászok jóvoltá­ból vasárnapi estebédre hívják a szegényeket. A közösség szívesen fogad önkéntes segítőket a terítéshez, valamint adományokat a desszerthez. Jelentkezni az alábbi elérhetőségeken lehet: santegidio.budapest@gmail.com, illetve Rudik Márta: 06/30-230-8681.

Next