Új Ember, 2016 (72. évfolyam, 53/3514. szám - 73. évfolyam, 1/3567. szám)
2016-02-21 / 8. (3522.) szám
„Nem érted - kérdeztem ingerülten, miközben kedves ismerősöm kissé lenéző arckifejezését tanulmányoztam hogy ezzel a vallásháborúkat folytatod?" A megjegyzésem harcos katolicizmusának szólt, amely más keresztény felekezetek elleni kirohanásokban és egy evangélikus istentiszteleten való részvétel elutasításában nyilvánult meg (amire pedig a társaság kedvéért igazán rávehette volna magát). Annyira azonban nem ették nála forrón a kását, hogy a mise után - mivel a közeli katolikus templomban nem volt agapé - ne lett volna kedve csatlakozni hozzánk, és az evangélikusoknál szendvicset, kávét fogyasztani. „Ez a húl ökumenéje" - leckéztettem pikírten a testvéri hangulatú falatozás közben. Rémesen bosszantott, hogy valaki még a XXI. században is képes lenézően beszélni mások kereszténységéről. Hogy nem veszi észre, ezzel a saját keresztény voltát is megkérdőjelezi, másrészt hitelteleníti a világ szemében a kereszténységet általában. Hogyan lehetséges, hogy a keresztény egység vágya ennyire nem él bennünk? Hogyhogy nem szembesülünk azzal, hogy a „felekezetieskedéssel" egy és ugyanazon krisztusi testbe szúrunk bele újra meg újra? Katolikusként különösen is felháborít, amikor valaki úgy értelmezi katolikus mivoltát, hogy minden más felekezetről erőpozícióból, lekicsinylően beszélhet. Ezzel szerintem csak korszerűtlen egyházképét bizonyítja, és azt, hogy amikor azt mondja: kereszténység, valójában uralkodást ért alatta. Ilyen előzmények után talán nem hat meglepően a kérdésem: mit jelent az, hogy katolikus? És az, hogy keresztény? Tudjuk, értjük ezt? Valljuk be: a katolikust sokan úgy értik, hogy „az igazi keresztény, mivel a többiekkel mind van valami gond". Sok katolikus olyan egyházakként tekint a többire, mint amelyek eltávolodtak a forrástól, hűtlenné váltak az ortodox tanításhoz. Elfeledkeznek arról, hogy az egyházszakadás bűnök következménye és a kereszténység tragédiája volt. Nincs győztes fél. Mindenkinek így kellene éreznie; valamennyi kereszténynek, bármelyik egyházhoz, felekezethez tartozzon is. Mert minden keresztényt sokkal több minden köt össze, mint amennyi elválaszt. Összetartozunk. Mégsem általános, hogy ennek szellemében élnénk. Sokkal gyakoribb a felekezeti bezárkózás, sőt valami kárörömféle is, amely egy ilyen imával lenne szemléltethető: „Köszönöm, Istenem, hogy nem lettem... evangélikus, katolikus, református stb." Katolikus: sokszor bujkál ebben az önmeghatározásban zártság, szósokszor bujkál ebben az önmeghatározásban zártság, szigor, rigidség, szigor a világgal szemben, vitaképtelenség, merevség mindenki mást érintően, aki nem katolikus, aki máshogyan él és gondolkodik, mint mi. Katolikus: nem ijesztünk-e el ezzel mindenkit már a bemutatkozáskor?" góz, rigidség: szigor a világgal szemben, vitaképtelenség, merevség mindenki mást érintően, aki nem katolikus, aki máshogyan él és gondolkodik, mint mi. Katolikus: nem ijesztünk-e el ezzel mindenkit már a bemutatkozáskor? Nem vonjuk-e magunkra már a kezdet kezdetén azt a gyanút, hogy személyünkben a legkevésbé sem az egyetemesre nyitott, hanem egy szűk elitben gondolkodó, mások megértésére képtelen embert ismernek meg? De menjünk tovább! Mit jelent a keresztény önmeghatározás? Vajon nem a világ elutasítása, lenézése, bírálata jelenik meg benne első helyen? Érdekes, hogy az amúgy civakodásra hajlamos, különféle felekezetekhez tartozó keresztények, amint „a világra" terelődik a szó, azonnal egységesnek érzik magukat, és jogosnak tartják, hogy a vesztébe rohanó, istentelen, anyagias, irgalmatlan világról beszéljenek. Vagyis kívül helyezik magukat a világon, és maguktól függetlennek tekintik romlását, baját-baját. Szívesen megmondanák a világnak, hogyan éljen, viselkedjen, de az annyira megátalkodott, hogy még csak meghallgatni sem hajlandó őket! Kárhozott tömeg, amelyen nem lehet segíteni - sopánkodnak. Ilyen keresztényeket akart volna Jézus? Nem inkább a világ sójának szánt bennünket? A só képével még azt is hangsúlyozta, hogy kevesen leszünk (vagyis nem fogunk uralkodni), és éppen az a feladatunk, hogy jobbá, ízesebbé, élhetőbbé, Istennek tetszőbbé tegyük a világot. Mi is a világban élünk, a világ részei vagyunk; mindennek, ami a világnak fáj, nekünk is fájnia kellene. Semmit sem ér a kereszténységünk, ha azt hisszük róla, hogy a világ fölé emel, a világ bírájává tesz bennünket. Mindaz, amit eddig írtam, keresztény önostorozásként hathat. Ez sem árt időnként, de ezúttal főleg a rossz „marketingünkre" akarom felhívni a figyelmet, amely a ránk egyáltalán meg figyelőket nem vonzza, hanem elijeszti. Ha dölyfösnek, képmutatónak, kegyeskedőnek, papolónak látszunk, nem lesz lehetőségünk a Jézus által ránk bízott örömhír átadására, sőt rossz hírét fogjuk kelteni valaminek, ami jó. És ez bűn lenne. Aki a világgal és más keresztényekkel szemben keresztény, már nem is keresztény igazán. Aki azt hiszi, hogy kioktathat másokat a szeretetről, valamit nagyon félreértett a kereszténységgel kapcsolatban. Jó lenne végre magunkba szállnunk, és a „diadalmas" kereszténységről áttérnünk a szolgálóra. Újabban egyre többször hallok ilyesféléket, papok szájából is (és nagyon örülök a változásnak): „A feladatunk nem elsősorban a »térítés«, hanem hogy osztozzunk az irgalomra szorulók - a betegek, szegények, magányosok, meg nem értettek - gondjaiban; meghallgassuk őket, türelemmel mellettük legyünk, és segítsünk rajtuk, ha van rá mód. Nem kell ahhoz prédikálni, hogy evangelizáljunk. A csendes, részvevő jelenlét maga a keresztény tanúságtétel." Kiss Péter ELMÉLET VAGY ÉLET Vajha volnék hív keresztény - Nagyon hálás vagyok az elismerésért, és köszönöm az ajánlást, különösen Erdő Péter bíborosnak. Bár egyéni kitüntetésként vehettem át a díjat, természetesen az egész közösség megbecsülésének tekintem azt, hiszen ezt a szolgálatot csak nagyszerű társakkal körülvéve, támogatók segítségével lehet teljesíteni. Hadd emeljem ki név szerint is két idős barátunkat, Fahidi Évát és Varga Bélát, akik holokauszttúlélőkként minden adandó alkalommal eljönnek és beszélnek a fiataloknak a vészkorszakról, s tanúságtételükkel arra figyelmeztetnek, hogy ma is megvannak azok a lelki kórokozók, amelyek képesek egymás ellen fordítani különböző csoportokat. Köszönetet mondok a szegényeknek és a más szempontból elesetteknek is, hiszen közösséget alkotunk így együtt, a rászorulók és az irgalmas szamaritánus mai követői. Megelőlegezett bizalomnak érzem az elismerést, és bátorításnak a folytatásra, a szolidaritás kultúrájának terjesztésére és erősítésére. Az elismerés az egyik legrangosabb tolerancia-díj. De vajon elegendő-e manapság a tolerancia? Egyáltalán: az utóbbi időben nem veszített az értékéből ez a fogalom? És vannak-e határai? Az igazat megvallva nem szép szó a tolerancia, és nem is megfelelő annak a törekvésnek a kifejezésére, amelyet az önzetlen segítők képviselni szeretnének. Nem a toleráns viselkedés az ideális az emberek közötti együttélésben. Ki az, aki azt szereti, ha éppen csak elviselik? A szeretet a követendő magatartás, amelyről így beszélt Jézus a hegyi beszédben: „Amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is tegyétek velük!" A tolerancia ebben a fénytörésben csupán a szükséges minimum, mint ahogyan a manapság oly gyakran emlegetett politikai korrektség is: a tolerancia több, mint az intolerancia, ahogyan a politikai korrektség is több, mint az inkorrektség vagy az előítéletek szítása, de ennél többre van szükség. A szeretet azt jelenti, hogy nem csak a hozzám legközelebb állókat, a rokonaimat és a barátaimat fogadom el, és nem csupán azokat segítem, akik többé-kevésbé olyanok, mint én, hanem a tőlem sokban különböző embertársaimat is. Hadd említsem példaként a hagyományos karácsonyi szeretetvendégségeinket, ahol mindenkinek úgy térítünk meg, mintha a családtagunk lenne, és együtt ebédelünk. Az igazi szeretetet azokkal is meg kell élnünk, akikről úgy érezzük, hogy nagyon különböznek tőlünk. Azután, ha közelebb lépünk hozzájuk, kiderülhet, hogy nincsenek is olyan nagy különbségek közöttünk. A Példabeszédek könyvében van egy gyönyörű mondás arról, hogy amint a víz tükrözi az arcot, úgy tükröződik a szívben az ember (vö. Péld 27,19). A rabbinikus bölcselet rákérdez, hogy a szentíró vajon miért a víz, és miért nem a tükör képével él itt. A választ pedig abban találja meg, hogy a vízben csak akkor tükröződik az ember képmása, ha egészen közel hajol hozzá. Közelednünk kell a másik emberhez, a bajban lévőhöz, ha igazán meg akarjuk ismerni őt és általa magunkat. Távolról, a televízió vagy a számítógépek képernyőin, a hírportálokon az emberi arc, az emberi lényeg gyakran felismerhetetlen marad. A migránsválság, a tömeges népvándorlás különösen nagy kihívást jelent világszerte. Milyen segítséget tudnak nyújtani ebben a helyzetben ? - Sok az előítélet a menekültekkel kapcsolatban, de itt is igaz az előzőekben említett gondolat: egymást megismerve kiderülhet, hogy nem is különbözünk egymástól olyan nagyon. Közösségünkkel mindenesetre igyekszünk minden tőlünk telhető segítséget megadni az igazán rászorulóknak, a földönfutóknak, az üldözötteknek. Bizonyos értelemben eléjük is megyünk, hogy szívélyesen fogadhassuk őket. Örülök, hogy a díj indoklásában és a laudációban az is szerepelt, hogy a közösség menekülteket fogadott be. A díjjal járó pénzösszeget is szegény magyar és menekült gyerekek közös nyaraltatására szeretném fordítani. Milyen szolgálatokra nyílhat lehetőségük azoknak, akik érdeklődnek a Szent Egyed közösség iránt? Világi hívőkből álló közösségként a legszegényebbek, a hajléktalanok, a bármilyen okból kirekesztettek, a szociális otthonokban élő idősek, a cigányság gondjaira keressük a válaszokat, a megoldási lehetőséget. Legfontosabb küldetésünknek a barátságot tartjuk, annak kifejezését utcai látogatásokkal, beszélgetésekkel, közösségi alkalmakkal, adományokkal. Az ismeretterjesztést ugyancsak hivatásunknak tekintjük. Minden lehetséges módon küzdünk az előítéletek visszaszorításáért, különös hangsúlyt fektetve arra, hogy a fiatalok megismerjék a népirtások, így a zsidó vagy a roma holokauszt borzalmait, hogy soha többé ne ismétlődhessenek meg hasonló tragédiák. Melyek a közösség kiemelt eseményei? - Karácsonyi ebédjeinket már említettem. Eseményeink sorában nagyon fontos az utcán élt és meghalt hajléktalanok üdvéért minden évben megtartott emlékmise is. A nagyhéten imaalkalmat tartunk az új mártírok emlékére, azokért, akiket az evangéliumért ölnek meg napjainkban a Közel-Keleten és másutt. Közülük sokakról név szerint is megemlékezünk. Felhívjuk a közvélemény figyelmét arra, hogy a háborúk, amelyek e térségekben zajlanak, milyen nagy mértékben veszélyeztetik a sérülékeny kisebbségi csoportokat, köztük a keresztényeket. Élő és meghalt testvéreink számára Istentől kérjük a békét, amelyet mi, emberek nem tudunk megadni egymásnak. Ribáry Zoltán Közösségben a szegényekkel Raoul Wallenberg-díjat kapott Szőke Péter, a Szent Egyed közösség vezetője A budapesti Páva utcai Holokauszt Emlékközpontban a közelmúltban adták át az egyik legrangosabb tolerancia-kitüntetést, a Raoul Wallenberg-díjat, amelyet a kirekesztett, előítéletektől sújtott társadalmi csoportokat segítő személyeknek, szervezeteknek ítélnek oda évről évre a Raoul Wallenberg Alapítvány és az Emberi Erőforrások Minisztériuma (EMMI) jóvoltából. Civil szervezetek, önkormányzatok, írók, újságírók mellett olyan egyházi személyek és közösségek kaphatják meg az elismerést, akik, illetve amelyek hitéleti tevékenységük során a hit erejét felhasználva tevékenyen közreműködnek a különböző népcsoportok, felekezetek, vallási közösségek együttélésének és az egymással szembeni előítéletek leküzdésének előmozdításában. Erdő Péter bíboros ajánlására a katolikus egyházi körből ezúttal Szőke Péter, a magyarországi Szent Egyed közösség vezetője vehette át a Raoul Wallenberg-díjat. lyes díjátadót követően. Vele beszélgettünk az ünnepe l 2 filíméel KÖZÖS DOLGAINK 2016. február 21. Az utcán élőkért A Szent Egyed közösség és a Szeretet Misszionáriusai a budapesti utcákon élt és meghalt barátaikra emlékeznek február 21-én. 1983. január 31-én, Rómában a Termini pályaudvar mellett rosszul lett Modesta Valenti, egy 71 éves hajléktalan asszony. A kihívott mentők nem vitték el, mert piszkosnak találták. Kevéssel ezután az utcán meghalt. A Sant'Egidio közösség azóta minden évben Európa-szerte megemlékezik róla és azokról a barátairól, akik az utcán éltek és haltak is meg. Nevek, arcok, történetek, akikre nem emlékezik a város, akik azonban el vannak rejtve az Úr szívében. A szentmisét Székely János esztergom-budapesti segédpüspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Caritas in Verdate Bizottságának elnöke mutatja be február 21-én, 15 órakor a józsefvárosi Szent József-templomban (Budapest VIII., Horváth Mihály tér). A mise után az oltárt megnagyobbítják, és vendégül látják a szegényeket, az egyház ősi hagyományát felelevenítve. A templomban megterítenek, és a kapuvári szvadászok jóvoltából vasárnapi estebédre hívják a szegényeket. A közösség szívesen fogad önkéntes segítőket a terítéshez, valamint adományokat a desszerthez. Jelentkezni az alábbi elérhetőségeken lehet: santegidio.budapest@gmail.com, illetve Rudik Márta: 06/30-230-8681.