Új Ember, 2016 (72. évfolyam, 53/3514. szám - 73. évfolyam, 1/3567. szám)

2016-05-29 / 22. (3536.) szám

10 tifIinfoFórum 2016. május 29. Közösség egy életre „Bencés diáknak lenni életforma, nemcsak értelem, akarat, de szív kér­dése is. Jelvényünkben az öt szív számomra Istenhez, a hazához, az egyházhoz, a családhoz és egymás­hoz kötődésünket szimbolizálja. Ezt a szolidaritást vállaltuk" - írta a Ben­cés Diákszövetség (BDSZ) 1989-es újraélesztésekor Faber Miklós, az első megválasztott elnök. A ma tíz-tizen­öt helyi szervezetben működő egye­sülés mintegy háromezer tagot fog össze, és ébren tartja a bencés gim­náziumokban kialakult szellemisé­get, összetartozást. A Bencés Diákok Győri Egyesüle­te minden évben összevont érettségi találkozóra hívja a jubilánsokat, hogy szentmisén és közgyűlésen ta­lálkozzanak, majd az összejövetelt az osztályközösségekben folytassák. Május 21-én kisebb-nagyobb cso­portokban beszélgető emberek fog­lalták el Győr barokk főterét, a Szé­chenyi teret. Jedlik és Czuczor szobra mellett harmincasok, a bencés rend­ház előtt öltönyös hatvanasok gyüle­keztek. Időközben megteltek a fel­szentelése 375. évfordulóját ünneplő Loyolai Szent Ignác bencés templom feldíszített padjai is, ünnepélyes a hangulat. Megszólal Bárdos Lajos és Békés Gellért Szent Benedek-himnusza, már zsúfolásig telve a templom, kez­dődik a szentmise. A szentélyben ott áll a főcelebráns, Veres András püs­pök, egykori győri bencés diák, kö­rülötte a bencés atyák és a gimnázi­umhoz kötődő paptestvérek. A szombathelyi főpásztori szolgá­latból Győrbe kinevezett Veres And­rás püspök bencés diákmúltja emlé­keivel átszőtt beszéde feladat elé ál­lítja az öregdiákokat: „Az irgalmas­ság éve az újjászületés nagy lehető­ségét kínálja, amelyre mindannyi­unknak szükségünk van. Találjuk meg az alkalmat, hogy letérdeljünk az oltár elé, felidézzük egykori elha­tározásainkat, ígéreteinket, őszintén szembenézzünk magunkkal. Vannak dolgok, amelyeket meg kell bán­nunk, s olyanok is, amelyekért hálát kell adnunk. Ne halogassuk ezt a pillanatot, ne hitegessük magunkat azzal, hogy még ráérünk" - fogal­mazott a főpásztor. A szentmise ünnepélyes pillanata, amikor az egyes évfolyamok képvi­selői elhunyt társaik, tanáraik emlé­kére mécsest helyeznek el a szentély­ben. A szövetségnek szívügye az el­hunyt társak emlékének ápolása - ezt már Péter Tamás mondja, a Ben­cés Diákok Győri Egyesületének fő­titkára. Minden évben elhelyezik ko­szorúikat a bencés tanársíroknál, a Batthyány Lajos miniszterelnöknek emléket állító örökmécsesnél és a Szentlélek téren újraállított emlékke­resztnél. Az 1993-ban alakult szövetség missziójának tekinti a bencés diákok közötti kölcsönös segítségnyújtást. A szervezet segélyalapot hozott létre a bajbajutottak támogatására, és ösz­töndíjat ad a kiválóan tanuló diákok­nak. A szövetség tagjai tudnak egy­másról, figyelemmel kísérik társaik életét. Ahogyan az 1981-ben érettsé­gizett Tarnóczi Lajos fogalmaz: „Lelki közösség van közöttünk. Nem telefo­nálunk naponta, nem küldözgetünk egymásnak Facebook-üzeneteket, de ha az éjszaka közepén felhívna egy volt osztálytársam, és segítséget kér­ne, azonnal mennék." Az 1976-ban érettségizett Ripszám János számára a találkozók a szeretetről, a közösség erejéről szólnak, még akkor is, ha az egyes alkalmak között olykor sok idő telik el. „A közösséghez tartozás, a barátság nem azon múlik, hogy mi­lyen sűrűn látjuk egymást" - mondja az építész öregdiák. Tarnóczi még hozzáteszi: „Bár öt év telik el két ta­lálkozó között, a beszélgetés minden alkalommal ott folytatódik, ahol öt évvel korábban abbamaradt." Az öregdiákoknak sok a monda­nivalójuk egymás számára. Míg a díszteremben ülők az ötven éve érettségizett Gyurácz-Németh Ferenc diakónust és Lázár Ádám újságírót hallgatják, az előtérből behallatszik az élénk beszélgetés moraja. A köz­gyűlés után mindenki az osztályokba siet, ahol „osztályfőnöki órán" foly­tatódik a találkozó. Dékány Ferenc, ma ásványrárói plébános 2001-ben érettségizett osztályához igyekszik: „Három évet töltöttünk együtt, erő­sen összekötnek bennünket az élmé­nyek. Örömmel és kíváncsian jövök vissza. Érdekel, kinek hogyan ala­kult a sorsa, milyen irányt vett az élete. A mostani, a tizenöt éves talál­kozó is sokat elárul már, de az igazi eredmények huszonöt év után mu­tatkoznak meg. Egy bizonyos hig­gadtság már érzékelhető az egykori diákok körében, sokan megtalálták a helyüket az életben, és az osztály fe­le már meg is házasodott." Az érettségi találkozó a tanárok számára is izgalmas, hiszen ilyen­kor derül ki, beérett-e a gyümölcs. Ahogy a diákszövetség alapításkori elnöke írta: át tudták-e adni Szent Benedek Regulájának minden ember­hez szóló eligazítását arról, miként lehet és érdemes értelmes módon kereszténynek lenni. Veres András püspök így fogalmaz: „Egész életem gondolkodásmódját, a kultúrámat, emberi mivoltomat meghatározta a bencéseknél eltöltött négy év. A szü­lői házból és a falumból hozott hit Győrben tudományos alátámasztást nyert. A bencés atyák mindannyi­unknak példát adtak, megmutatták, hogyan lehet egy életen át odaadóan szolgálni." Ripszám János a hitet, a tudást, a belső biztonságot jelentő életszemléletet, a szorgalmat és a ki­tartást köszöni a bencéseknek, és há­lás azért is, hogy tanáraitól megta­nult mindig felfelé tekinteni. A gimnáziumi évek során megta­pasztalt értékek, a bencés tanároktól kapott példa ébren tartására vállalko­zik a győri diákszövetség szerteágazó programjaival: szabadegyetemmel, Mária-zarándoklattal, a mai és a ko­rábbi években végzett bencés diákok támogatásával, kegyeletápolással. És az ötévenkénti összejövetelekről min­den egykori gimnazista abban a meg­győződésben tér haza, hogy nem utoljára találkozott egykori diáktársa­ival, tanáraival. Trauttwein Éva Fotó: Lambert Attila­ ­ Férfias, határozott, tiszta tekintet. Az öröm lehetősége mindig ott ül az arcán. És még valami. Pillantása - olykor előszeretettel húzza össze szemöldökét - a távolban össz­pontosul: a tárgyak, a látható világ valósága, s azon túl még valami. Képzőművész, restaurátor, üveg- és festő­művész. „A művészi alkotások megrajzolják alkotójuk portréját", mondja. Pontos, sűrített mondat, mint a más­sal föl nem cserélhető vonás vagy szín a festményen. Szi­gorúság a művel és önmagával szemben. A művész egy­ben a művészettörténet doktora. S elválaszthatatlan az iméntiektől, mégis több, a legtöbb. „Borsa Antal, művész­mesterem a kezdet kezdetén föltette nekem a kérdést: ho­gyan lehet teljes értékű lelkipásztorkodást művelni, ugyanakkor a festészetet művészi módon - profi módon - gyakorolni? Az idő adott választ a kérdésre. Hiszen Isten, aki a két hivatást adta, erőt, energiát is mellékelt hozzá. S hogy az isteni koreográfia milyen zseniálisan, mennyire túláradóan határozta meg és nyújtotta ajándékait, mi sem bizonyítja jobban, mint rendhagyó hitoktatói tevé­kenységem a kilencedik kerület szakközépiskoláiban tíz éven át. Erre is jutott időm és energiám." Így vall Szabó Zoltán, ma már nyugdíjas győri egyházmegyés lelkipász­tor, aki évtizedek óta Budapesten él. Ülünk a műteremben. Bal­ról kifeszített, hatalmas rajz­felület, odébb a szekszárdi templom beltéri festményei­nek vázlata, a velem szemköz­ti teljes falfelületen gyönyörű Szentlélek-ábrázolás. Érezni, a művész otthon van ebben a világban, s azonnal otthon ér­zem magam én is. Régebben jártam már Szabó Zoltán atyá­bra­, s bár időről időre találko­zunk, ez mégis más. Hallga­tom őt, s feldúsul bennem - körülöttünk - az idő.­­ „Teológuskoromban kap­tam először lehetőséget arra, hogy lourdes-i hátteret fessek két templomban Szűz Mária és Bernadett posztamensen ál­ló szobrai mögé. Amikor elké­­­szültem a színes panoráma­képekkel, akkor lepődtem meg igazán, látván, milyen sok szemlélő hívő arcára de­rűt, örömet varázsolt a lát­vány. Ekkor éltem át annak a küldetésnek a nagyszerűség­ét, hogy a templomi művészi alkotásoknak missziós kisu­gárzásuk lehet - pontosabban: mekkora missziós kisugárzá­suk van." Hit, vallás és művészet. Szépen ölelkeznek. A művé­szet az értelmen túl a minden­­séghez - Istenhez nyújtott kéz­mozdulat. Olyan élet­mozdu­lat, mint amelyet Michelangelo festett meg a Sixtus-kápolna manapság hemzsegő turista­áradata fölött: ahogy Ádám teremtetett, s ujjával vissza­nyúl Teremtőjéhez. „Aki alkotói tehetséget ka­pott, azt kötelezi a képesség. Ez az elragadó kötelezettség vagy inkább adomány termé­szetesen fonódott papi hivatá­som aranyfonalához. Erről be­szélnek megvalósult templo­mi műveim, egyházművészeti tudományos munkám, kiállí­tásaim és ide sorolom paszto­­rációs működésemet." Nem volt könnyű papként és művészként élni az 1960-as évek Magyarországán. „Csep­­regi káplánként kezdtem papi szolgálatomat. A művészet, a festészet akkor sem hagyott nyugodni. Plébánosom, aki hagyományos fölfogású em­ber volt, azt mondta nekem egy alkalommal:­­ Káplán úr, minket a Szentlélek azért szentelt pappá, hogy lelki­pásztorkodjunk, és ne mű­­vészkedjünk. De nehogy azt gondolja, hogy én lebeszélem a festészetről, keresse föl a környékbeli papok közül azt, akinek tekintélye van ön előtt, s kérdezze meg őt, szabad-e papként a művészettel foglal­koznia. (Közbevetem: Szabó Ferenc atya mesélte egyszer: novíciusmestere, az áldott emlékű Pálos Antal atya intette őt: fiam, ne írj verseket, ötven­éves korodig semmi esetre sem. - De miért ne? - kérdez­te a fiatalember. - Mert aki verseket ír, előbb-utóbb sze­relmes lesz, s aki szerelmes lesz, az nem válik jezsuitává. Jót nevetünk a történeten.) Szabó Zoltán, a fiatal káp­lán fölült motorjára, és elin­dultam Sajtoskálba, Lányi János kanonok-plébánoshoz. Az állami hatalom által félre­tett lelkipásztor éppen perme­tezett a kertben. Folyt róla a víz. Bementünk a plébániára, leültünk egy hatalmas nagy asztalhoz, s azonnal a lényeg­re tértem: szabad-e nekem papként művészettel foglal­koznom? Nagydarab ember volt Lányi kanonok, behunyta a szemét, fölemelte a kezét. Mint egy aktatáska, akkora te­nyerei voltak. Rácsapott velük az asztalra: nemcsak hogy szabad, hanem kell! Ezzel el­döntötte bennem a dolgot. Et­től kezdve lelkiismeretem sze­rint tudtam: nemcsak szabad, hanem kell a művészettel fog­lalkoznom." A Hernád felső folyásától, Hejcétől indulva, Szekszárdon át a Mura-parti Molnári köz­ségig az ország harminc­­három templomában dolgo­zott. Ólmozott színes üvegab­lakok tervezése, részben kivi­telezése, táblaképek, szobrok restaurálása, szekkók és fres­kók restaurálása, újak készíté­se, liturgikus terek tervezése, ravatalozók díszítése sorako­zik. „Ezek közül külön említe­ném a ferencvárosi Szent Ke­reszt-templomban készített munkáimat. (Zoltán atya évti­zedekben mérhető ideig szol­gált itt Kerényi Lajos atya mel­lett.) A templomszentélyben lévő hat­almazott, kompozíci­­ós színes üvegablak a nap­szaknak megfelelően ragyogja be a templomot, s megváltá­sunk titkainak megjelenítésé­vel az istenháza lelket emelő hangulatának meghatározója. A templom bal oldali hajójá­ban a kánai menyegzőt megje­lenítő hatalmas oltárkép Légrády Sándor műve, melyet igen leromlott állapotából kel­lett újjávarázsolnom. Ez a kép restaurátori munkáim egyik jeles darabja, a kereszthajó há­rom körképével együtt." Annak idején Lékai László bíboros hívta-hozta Budapest­re a tehetséges művész papot (vagy pap művészt). Zoltán atya megható történeteket me­sél a mester és tanítvány, az atyai barát és fiú kapcsolatá­ról, amikor Borsa Antalt emlí­ti. Egyetlen epizódnak adódik itt hely: „A plébánián, ahol káplán voltam, művészethez vonzódásom miatt konfliktu­saim adódtak. Akkoriban még nem voltam olyan nyugodt természetű, mint manapság. Arra gondoltam, a konfliktus­helyzetet keményen kell meg­oldanom. Erre Borsa Antal azt mondta: fiam, ha olyat mon­dasz vagy cselekszel, ami túl­lépi az udvariasság határait, elveszíted a játékot. A plébá­niai, egyházi konfliktusokat, amelyek úgyis jelentkeznek, csak úgy lehet megoldani, ha idegileg jobban bírod a játékot, mint a másik fél. S még egy félmondat, amelynek befejezé­sét rám bízta: - Fiam, majd ha önérzeted odáig fejlődik..." Az ELTE művészettörténet szakán diplomamunkáját, majd doktori értekezését A ma­gyar egyházművészet 1945-től napjainkig címmel védte meg. A „napjaink" 1985-öt jelentet­te. „Ez a dolgozat az első tu­dományos feldolgozása volt az említett időszaknak." Kiállítások idehaza és Auszt­riában is, „kiváló művészek, zenészek, énekesek fellépésé­vel. Szeghalmi Elemér barátom konferansziéként közreműkö­dött, Kohut Magda, Raksányi Gellért és mások... micsoda nagy nevek..." Zoltán atya el­tűnődik, a részleteket diszkré­ten magába zárja: több nagy­szerű művész őt kérte meg lel­ki kísérőjének... Magam is kér­tem valaki érdekében, s ő szo­lidan, egyáltalán nem hivalko­dóan szolgált a szentség erejé­vel, mert akkor erre volt szük­ség. Azt a kezet nyújtotta, amely máskor az ecset után nyúlt, hogy az örömhírt lát­vánnyal közvetítse. Állandó kiállításának te­kinti szülőfaluja, Zsira temp­lomát. Magam is jártam ott vele, mennyire szereti, meny­nyire ragaszkodik az osztrák határra simuló kis faluhoz! 1984-ben tervezte a templom liturgikus terét. 1996-ban munkája nyomán elkészült a templomot körbeövező hét ól­mozott színes üvegablak. „2001-ben, a millennium al­kalmából Nemeskürty István kormánybiztos, jó barátom tá­mogatásával a templom egész belső terét kifesthettem; itt együtt van a képzőművészet három műfaja: a belsőépíté­szet, a színes üvegablakok és a festészet." Mindez megraga­dó egységet alkot szín- és for­mavilágában, harmonikusan illeszkedik a templom jelentős művészi értékű késő barokk alkotásaihoz, s ezek együttes látványa a színek orgonáját szólaltatja meg. Odakint borús, esős idő. Zoltán atya társaságában egé­szen más a „belső" időjárás. „A papság és a művészi hiva­tás rokon számomra. A kettő együtt olyan természetes ne­kem, mint ahogyan levegőt veszek." Oly szívesen maradnék még... Elmer István Fotó: Cser István Villanófényben: Szabó Zoltán Istenhez nyújtott kézmozdulat

Next