Új Ember, 2016 (72. évfolyam, 53/3514. szám - 73. évfolyam, 1/3567. szám)
2016-10-23 / 43. (3557.) szám
ifSíTanítás és lélek 2016. október 23. A BIBLIA ÜZENETE A fölséges áldozat Lc 18,9-14 „Aki magát megalázza" az nem majd, hanem már alázatában „fölmagasztaltatik" (Lk 18,14). Isten kicsinyeinek (Lk 10,21) nagysága, nagyszerűsége éppen az, hogy nem hajlandók magukat kisebbel összemérni, mint a legnagyobbal, a legfölségesebbel. A vámos nem a többi vámoshoz, nem a többi züllött alakhoz méri magát, hanem a legszentebbhez, az egyedül Szenthez. Ő „Isten felől szemléli önmagát" (XVI. Benedek). És ebben az összehasonlításban nem láthatta magát másnak, mint amilyennek látta: utolsónak, aljasnak, méltatlannak, halálosan bűnösnek, könyörületre szorulónak. Isten előtt esedezve (méltóság)teljesen megalázza magát. Hogyan lehetséges, hogy ez a nem éppen istenes ember, ez a vámos egyszer csak Istennel találja szemben magát, s aki elől mindig elzárkózott, most ott terem az életében? „Az Úr érkezése" (Ady Endre) - akárcsak a feltámadt Jézus megjelenése - mindig váratlan és kifürkészhetetlen. Erről a tapasztalatáról vall Szedő Dénes ferences atya a Két triolett című versében: „Lopva, mint tolvaj / eljössz fiadért / éjszaka, orvul. / Lopva, mint tolvaj / jár, s a nagy gonddal / zárt ajtón betér, / lopva, mint tolvaj / eljössz fiadért". Megjelenése nemcsak váratlan, de meghökkentően kiszámíthatatlan is: „Rossz imádkozó vagyok. Ha nekifogok, nem megy. Megesik azonban - írja ugyancsak Szedő Dénes atya -, hogy mialatt egészen mással foglalkozom, hatalmába kerít egy boldogító jelenlét tudata. Csak a szerelemhez hasonlíthatom, semmi máshoz. Egészen talán soha sem szünetel, hűtlenségem idejében még fokozódik is. Valahogy mindennél erősebb." Szentlelke által jelenik meg az életünkben Isten. A Lélekről pedig azt mondja Jézus, hogy olyan, mint a szél, „ott (arra) fúj, ahol (amerre) akar. Hallod zúgását, de nem tudod, hotiffánt jön, és hová megy" (Jn 3,8). Egyvalamit mégiscsak tudunk. Azt, hogy az Irgalomnak e látogatását szinte mindig megelőzi valamiféle kudarc, összeomlás, elbizonytalanodás, irgalmatlan gyötrődés. És ez már az irgalom műve. Úgy látszik, tényleg „nincs irgalom az irgalomban" (Vasadi Péter: Triviális). Az „elbizakodottak" (Lk 18,9) egyszer csak szörnyen elbizonytalanodnak. A bennünk élő gyermek épp a legalkalmatlanabb, legváratlanabb pillanatban kiáltja el magát: „Meztelen a király", s akkor kiderül, hogy minden eddigi fontoskodásunk nem volt más, mint hogy „szőttük a semmit" (Andersen). A sikeres halfogást, s mindazt, ami utána következik, meg kell előznie a kínkeserves, sikertelen éjszakának (Lk 5,4-11; Jn 21,3-19). Annak is ki kell derülnie, hogy az út, a biztos út, a széles út, amelyen egy életen át jártunk, mert sodort, vitt magával a hömpölygő, „hecces tömeg" (Ady Endre), zsákutca, nem vezet sehová, vagy éppen hogy vezet a „romlásba" (Mt 7,13). A feltámadást meg kell előznie a meghalásnak (Lk 15,24.32.) A vámost hajtotta a pénzszerelem (1 Tim 6,10). A pénz volt a mindene, istene és ura. De szerelme és istene nem volt képes boldoggá tenni. Ki is ő? Szerencsétlen, megvetett, kiutált és kiégett rablóbankár, lelkevesztett bolond (Lk 12,20). Fuldoklik a boldogtalanságban. Az utolsó szalmaszálba kapaszkodik, templomba megy. S ott megragadja Isten. Szentségének villámfényében látja önmagát. Egész lénye egyetlen segélykiáltássá lesz: „Isten, irgalmazz nekem, bűnösnek!" (Lk 18,13). S ebben a pillanatban a templom legkülső udvara, a pogányok udvara, annak is a legutolsó zuga, az a hely, ahol a vámos áll, szentély lesz, ő maga pedig a Szentek Szentje. Bűnvallomásával, alázatában maga lesz a főpap. Bűnbánatban megtört, vérző szíve lesz e szentély kincse, az arany hilasztérion, az engesztelés táblája, melyet minden évben egyszer a főpap áldozati vérrel borít be, így mutatja be az engesztelő áldozatot. A vámos bánattól összetört, vérző szívének kiáltása, a „hilaszthéti mái", „engesztelődj meg irántam" - amit úgy fordítunk: irgalmazz nekem -, „Isten előtt kedves áldozat" (Zsolt51,19). A vámos bánat sebezte szíve az eleven, vér borította hilasztérián: „A megtört lélek, a töredelmes és alázatos szív" (Zsolt 51,19) áldozata az igazi engesztelő áldozat, melyet az Atya úgy fogad, mint a „vérző Isten-arcot", mint az egyetlen főpapnak, az ő Szent Fiának fölséges áldozatát. Zatykó László OFM GÖRÖGKATOLIKUS LELKISÉG A szomorúakat vigasztalni A bizánci egyház - a nyugatitól eltérően - a főbűnök közé sorolja a szomorúságot, ami első hallásra meglepőnek tűnhet. Az atyák azzal magyarázzák ezt az elgondolást, hogy a szomorúság sok más bűnnek lehet oka és forrása. Talán nem ennek hatására sorolta az egyetemes egyház az irgalmasság lelki cselekedetei közé azt, hogy „a szomorúakat vigasztalni" kell, mégis fontos szempontot ad jelentőségének felismeréséhez. Azzal, hogy megvigasztalunk egy rászorulót, és ezzel segítünk neki elkerülni a bűnt, máris nagyon sokat tettünk. Már csak ezért is érdemes megpróbálkozni vele! Ám az irgalmasság eme lelki cselekedetének van egy „hétköznapibb" vetülete is. Nemrég olvastam, hogy itt, nálunk, Európa szívében, éppen Magyarországon látható a legtöbb szomorú arcú ember. Bizony, nagyon sok embertársunk szenved külső és belső bajoktól. Hordozzák a gyászukat, viselik a fájdalmukat. Lehet, hogy csak egy jó szóra várnak. Lehet, hogy egy együtt érző gondolat enyhületet tudna adni szomorú szívük fájdalmára. Ha megpróbálunk segíteni rajtuk, egyrészt emberséget tanúsítunk, másrészt az irgalmasság lelki cselekedetét gyakoroljuk. Ji Szomorúságunk örömre fordulhat, ha meg tudjuk siratni a bűneinket. Bizonyára mindenkinek megesik a szíve egy síró kisgyermeken, és megpróbálja megvigasztalni. De azt már nehezebben veszi észre, ha egy felnőttnek befelé „vérzik a szíve", és nehezebben indul meg felé az őszinte részvét érzésével. Pedig a vigasztalásban mindig ott kell lennie az együttérzésnek, ami együtt jár a részvét kinyilvánításával. Mégis milyen felületesen tudjuk mondani: „Őszinte részvétem." Mily távol állunk ilyenkor attól, hogy tényleg „részt vegyünk" szomorú embertársunk fájdalmában! Milyen száraz a szívünk! így nem tudunk valóban „együtt érezni" vele. Pedig ez az igazi vigasztalás. Emlékezhetünk Jób történetére: az őt ért szörnyű csapások után három barátja jött a vigasztalására, s egy hétig csak szavak nélkül, csöndben ültek mellette (Jób 2,13). Átérezték a fájdalmát, együtt szenvedtek vele. Igen, ez igazi vigasztalás volt, még szavak nélkül is. Persze, nekünk nem mindig kell így viselkednünk, mondhatunk vigasztaló szavakat, és azoknak hatása nem is marad el, ha valóban őszinték, ha tényleg szívből fakadnak. Mindezek mellett érdemes gondolnunk a saját megvigasztalódásunkra is. Különösen azért, mert - mint föntebb láttuk - a szomorúság sok bűnnek lehet a forrása. A Jézus által mondott boldogságból (Mt 5,4) meríthetünk reménységet, amit görögkatolikus egyházunk liturgiája gyakran ismétel: „Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak." Szomorúságunk örömre fordulhat, ha meg tudjuk siratni a bűneinket az igaz bűnbánat könnyeivel. A bizánci egyház zsolozsmájában a harmadik imaórában imádkozzuk a kérést: „Gyors és biztos vigasztalást adj a te szolgáidnak, Jézusom, midőn lelkünk elcsügged." Érdemes szívből imádkoznunk a tőle jövő vigasztalásért, nehogy szomorúságunkból más bűnök fakadjanak. És érdemes az irgalmasság cselekedetét gyakorolva „a szomorúakat vigasztalnunk", mert ez érdemszerző erény lehet számunkra. Ivancsó István PÁRBESZÉD A LITURGIÁRÓL Hiszek, hiszünk Miután meghallgattuk az Úr igéjét, hagynunk kell, hogy szavainak kínálatából legalább egyetlen szó megérinthessen, elgondolkodtasson bennünket. Ahogyan a csapadék hatással van a talajban csírázni kezdő magra, úgy az Úr szava is hatni akar a mindennapjaimra, a kapcsolataimra, a mentalitásomra. A szentmisében elimádkozott, megénekelt hitvallás e kegyelmi hatás első termése. Az egyház sok évszázad alatt megküzdött, megimádkozott és megfogalmazott hitvallását magaménak vallva tanúskodom arról, hogy az Úrhoz tartozom, aki beszél hozzám, figyel az életemre, szeret engem. A világ számos pontján életveszélyes vállalkozás öntudatosan megvallani a keresztény hitet és az egyházhoz tartozást. Minket itt, a Kárpát-medencében nem fenyeget életveszély a hitvallásunk miatt, pláne nem a templom falai között. Mégis, mintha a Hiszekegy elimádkozásába (vagy helyenként eléneklésébe) félnénk beletenni a hangerőnket, a bátorságunkat, a lelkes keresztény öntudatunkat - és mindez nem annak a függvénye, hogy tudjuke a szövegét fejből, avagy sem. Az üldözött keresztény testvéreinken sokféle módon segíthetünk, de - ahogyan ezt ők maguk is megvallják - számukra az is fontos, hogy a hitvallásunkkal közösséget vállalunk velük: ahogyan ők sem, úgy mi sem alkuszunk meg a hitünkre. Nekünk nem a halálos fenyegetéssel szemben kell bátor keresztényeknek lennünk, hanem a tízparancsolat szerint vezetett, az evangéliumban megfogalmazott és a szeretetben másoknak szétosztott élet társadalmi lehetőségeiért. A szentmise hitvallása ennek az „egyenes beszédnek" (!) az ünnepe, ragyogása. Kajtár Edvárd A HÉT SZENTJE Pécsi Boldog Mór Október 25. A hagyomány szerint magyar szülőktől született. István király uralkodása elején iskolás gyermek volt Szent Márton hegyén, a mai Pannonhalmán. 1030 körül kolostorának apátjaként működött. 1036- ban a király a pécsi püspökség élére állította. Szent Imre legendájából tudjuk, hogy Mór kitűnt társai közül, ezért válhatott igen fiatalon főpásztorrá: „Szent István néhány nappal azután, hogy a Szent Hegyről eltávozott, csupán két kísérőt véve maga mellé, oda visszatért, s a testvérek virrasztását és imádságait titokban kikémlelte. (...) Reggel aztán, amikor a testvérek összegyűltek, a király maga is jelen volt, és hogy Mór testvér lelkét az alázatosság erényében kipróbálja, a nyilvános bűnvallomáskor igen sok olyan dolgot vetett a szemére, ami a szerzetesi élettel ellenkezik. Vádaskodása ellen Mór egyáltalán nem védekezett, hanem alázatosan állt, s reménykedve Istenhez menekült, aki az emberi lelket vizsgálja. Ekkor aztán megismerte Szent István, hogy fiának szavai megfontoltak voltak. Miután a történteket rendben és a valóságnak megfelelően elmondta, Mórt dicséretekkel halmozta el, és hogy egy főpapi szék dísze legyen, kevéssel ezután Pécsett a püspöki méltóságra emelte." Az 1046-ban történt lázadás során, amely Gellért és több másik püspök halálát is okozta, Mórnak nem esett bántódása. Egyike volt a három püspöknek, akik Andrást Székesfehérvárott megkoronázták. 1055-ben tanúként aláírta a Tihanyi alapítólevelet, amellyel I. András újabb bencés apátságot hívott életre. 1064 húsvétján püspöki székvárosa nevezetes esemény színhelye lett: a hercegek kibékülése után Géza személyesen helyezte a koronát Salamon fejére, Mór püspök pedig Salamonnak ajándékozta Zoerard-András ciliciumának egy darabját. Nem sokkal ezután megírta a két szent remete, András és Benedek életét. 1070 körül halt meg, valószínűleg Pécsett. Boldog Mór nemcsak átélője, de résztvevője volt a keresztény Magyarország megszilárdulásának. A magyar egyház a hagyomány alapján mindig szentként tisztelte, amit a pápa 1848-ban jóvá is hagyott. A jóváhagyó bullában IX. Piusz pápa ezt írta: „Életének nyilvánvaló szentsége halálától fogva méltán részesült a hívek részéről nyilvános egyházi tiszteletben. Bár a régi kort sok homály fedi, bár az országot ért sok csapás folytán a régi magyar egyház emlékei csaknem mind hiányoznak, a történelemből és a hagyományokból ennyi világos. Azt pedig, hogy a tisztelete mindmáig fennállt, bizonyítja mindazoknak az íróknak egybehangzó tanúságtétele, akik Mórról úgy emlékeznek meg, mint boldogról és szentről. Hozzájárul ehhez, hogy képét nemegyszer festették meg szent felirattal. Vannak 1499- ből való misekönyvek, melyek Mór dicséretét zengik, a martirológiumokban is szerepel a neve. Vannak tetteiről és rendkívüli életszentségéről tanúskodó kommentárok. Mindezeket mérlegelve és igazolva látván Boldog Mór emberi emlékezetet meghaladó nyilvános és egyházi tiszteletét, Pécs püspöke alázattal kérte, hogy ez a tisztelet annak rendje és módja szerint jóváhagyást nyerjen." Ez a pápai jóváhagyás vetette meg Boldog Mór újkori tiszteletének alapját. ÚE OKTÓBER 23., ÉVKÖZI 30. VASÁRNAP - MISZSZIÓS VASÁRNAP - NEMZETI ÜNNEP (Kapisztrán Szent János áldozópap, Gyöngyi) - Sir 35,15.-17.20-22. (Az alázatos ember imáját meghallgatja Isten.) - 2Tim 4,6-8,16-18 (Aki hűségesen harcol hitéért, elnyeri az örök élet koronáját.) - Lk 18,9-14 (Aki magát megalázza, azt dicsőségre emelik.) - Zsolozsma: II. zsoltárhét - Énekrend: Ho 257 - ÉE 591, Ho 257 - ÉE 148, Ho 134 - ÉE 540, Ho 192 - ÉE 233 OKTÓBER 24., HÉTFŐ - Claret Szent Antal Mária püspök emléknapja (Salamon, Gilbert) - Ef 4,32-5,8-Lk 13,10-17. OKTÓBER 25., KEDD - Boldog Mór püspök emléknapja (Blanka, Krizanta) - Ef 5,21-33-Lk 13,18-21. OKTÓBER 26., SZERDA (Dömötör, Armand, Evariszt) - Ef 6,1-9 - Lk 13,22-30. OKTÓBER 27., CSÜTÖRTÖK (Szabina, Antonietta) - Ef 6,10-20 - Lk 13,31-35. OKTÓBER 28., PÉNTEK - SZENT SIMON ÉS SZENT JÚDÁS TÁDÉ APOSTOLOK ÜNNEPE (Alfréd) - Ef 2,19-22 - Lk 6,12-19. OKTÓBER 29., SZOMBAT (Nárcisz, Melinda) - Fi 1,18-26 - Lk 14,17-11. OKTÓBER 30., ÉVKÖZI 31. VASÁRNAP (Alfonz, Stefánia) - Bölcs 11,22-12,2 (Isten izgalmas szeretettel szereti minden teremtményét.) - 2Tessz 1,11-2,2 (Aki életében megdicsőíti Krisztust, azt Krisztus is dicsőségre emeli.) - Lk 19,1-10 (Az Emberfia azért jött, hogy keresse és üdvözítse, ami elveszett.) — Zsolozsma: III. zsoltárhét - Énekrend: Ho 223 - ÉE 592, Ho 223 - ÉE 147, Ho 118 - ÉE 596, Ho 150 - ÉE 200. A hét liturgiája 6 év