Új Ember, 2016 (72. évfolyam, 53/3514. szám - 73. évfolyam, 1/3567. szám)

2016-10-23 / 43. (3557.) szám

i­fSíTanítás és lélek 2016. október 23. A BIBLIA ÜZENETE A fölséges áldozat L­c 18,9-14 „Aki magát megalázza" az nem majd, ha­nem már alázatában „fölmagasztaltatik" (Lk 18,14). Isten kicsinyeinek (Lk 10,21) nagysága, nagyszerűsége éppen az, hogy nem hajlandók magukat kisebbel összemérni, mint a legna­­gyobbal, a legfölségesebbel. A vámos nem a többi vámoshoz, nem a többi züllött alakhoz méri magát, hanem a legszentebbhez, az egye­dül Szenthez. Ő „Isten felől szemléli önmagát" (XVI. Benedek). És ebben az összehasonlításban nem láthatta magát másnak, mint amilyennek látta: utolsónak, aljasnak, méltatlannak, halá­losan bűnösnek, könyörületre szorulónak. Is­ten előtt esedezve (méltóság)teljesen megaláz­za magát. Hogyan lehetséges, hogy ez a nem éppen istenes ember, ez a vámos egyszer csak Isten­nel találja szemben magát, s aki elől mindig elzárkózott, most ott terem az életében? „Az Úr érkezése" (Ady Endre) - akárcsak a feltá­madt Jézus megjelenése - mindig váratlan és kifürkészhetetlen. Erről a tapasztalatáról vall Szedő Dénes ferences atya a Két triolett című versében: „Lopva, mint tolvaj / eljössz fiadért / éjszaka, orvul. / Lopva, mint tolvaj / jár, s a nagy gonddal / zárt ajtón betér, / lopva, mint tolvaj / eljössz fiadért". Megjelenése nemcsak váratlan, de meghökkentően kiszámíthatat­lan is: „Rossz imádkozó vagyok. Ha nekifo­gok, nem megy. Megesik azonban - írja ugyancsak Szedő Dénes atya -, hogy mialatt egészen mással foglalkozom, hatalmába kerít egy boldogító jelenlét tudata. Csak a szere­lemhez hasonlíthatom, semmi máshoz. Egé­szen talán soha sem szünetel, hűtlenségem idejében még fokozódik is. Valahogy min­dennél erősebb." Szentlelke által jelenik meg az életünkben Isten. A Lélekről pedig azt mondja Jézus, hogy olyan, mint a szél, „ott (arra) fúj, ahol (amerre) akar. Hallod zúgását, de nem tudod, hotiffánt jön, és hová megy" (Jn 3,8). Egyvalamit mégis­csak tudunk. Azt, hogy az Irgalomnak e láto­gatását szinte mindig megelőzi valamiféle ku­darc, összeomlás, elbizonytalanodás, irgalmat­lan gyötrődés. És ez már az irgalom műve. Úgy látszik, tényleg „nincs irgalom az irga­lomban" (Vasadi Péter: Triviális). Az „elbizako­dottak" (Lk 18,9) egyszer csak szörnyen elbi­zonytalanodnak. A bennünk élő gyermek épp a legalkalmatlanabb, legváratlanabb pillanat­ban kiáltja el magát: „Meztelen a király", s ak­kor kiderül, hogy minden eddigi fontoskodá­sunk nem volt más, mint hogy „szőttük a sem­mit" (Andersen). A sikeres halfogást, s mind­azt, ami utána következik, meg kell előznie a kínkeserves, sikertelen éjszakának (Lk 5,4-11; Jn 21,3-19). Annak is ki kell derülnie, hogy az út, a biztos út, a széles út, amelyen egy életen át jártunk, mert sodort, vitt magával a höm­pölygő, „hecces tömeg" (Ady Endre), zsákutca, nem vezet sehová, vagy éppen hogy vezet­ a „romlásba" (Mt 7,13). A feltámadást meg kell előznie a meghalásnak (Lk 15,24.32.) A vámost hajtotta a pénzszerelem (1 Tim 6,10). A pénz volt a mindene, istene és ura. De szerelme és istene nem volt képes boldoggá tenni. Ki is ő? Szerencsétlen, megvetett, kiutált és kiégett rablóbankár, lelkevesztett bolond (Lk 12,20). Fuldoklik a boldogtalanságban. Az utol­só szalmaszálba kapaszkodik, templomba megy. S ott megragadja Isten. Szentségének villámfényében látja önmagát. Egész lénye egyetlen segélykiáltássá lesz: „Isten, irgalmazz nekem, bűnösnek!" (Lk 18,13). S ebben a pilla­natban a templom legkülső udvara, a pogá­­nyok udvara, annak is a legutolsó zuga, az a hely, ahol a vámos áll, szentély lesz, ő maga pedig a Szentek Szentje. Bűnvallomásával, alá­zatában maga lesz a főpap. Bűnbánatban meg­tört, vérző szíve lesz e szentély kincse, az arany hilasztérion, az engesztelés táblája, melyet min­den évben egyszer a főpap áldozati vérrel borít be, így mutatja be az engesztelő áldozatot. A vámos bánattól összetört, vérző szívének kiál­tása, a „hilaszthéti mái", „engesztelődj meg irántam" - amit úgy fordítunk: irgalmazz ne­kem -, „Isten előtt kedves áldozat" (Zsolt­­51,19). A vámos bánat sebezte szíve az eleven, vér borította hilasztérián: „A megtört lélek, a tö­redelmes és alázatos szív" (Zsolt 51,19) áldoza­ta az igazi engesztelő áldozat, melyet az Atya úgy fogad, mint a „vérző Isten-arcot", mint az egyetlen főpapnak, az ő Szent Fiának fölséges áldozatát. Zatykó László OFM GÖRÖGKATOLIKUS LELKISÉG A szomorúakat vigasztalni A bizánci egyház - a nyuga­titól eltérően - a főbűnök közé sorolja a szomorúságot, ami el­ső hallásra meglepőnek tűn­het. Az atyák azzal magyaráz­zák ezt az elgondolást, hogy a szomorúság sok más bűnnek lehet oka és forrása. Talán nem ennek hatására sorolta az egyetemes egyház az irgal­masság lelki cselekedetei közé azt, hogy „a szomorúakat vi­gasztalni" kell, mégis fontos szempontot ad jelentőségének felismeréséhez. Azzal, hogy megvigasztalunk egy rászoru­lót, és ezzel segítünk neki elke­rülni a bűnt, máris nagyon so­kat tettünk. Már csak ezért is érdemes megpróbálkozni vele! Ám az irgalmasság eme lelki cselekedetének van egy „hétköznapibb" vetülete is. Nemrég olvastam, hogy itt, nálunk, Európa szívében, ép­pen Magyarországon látható a legtöbb szomorú arcú em­ber. Bizony, nagyon sok embertársunk szenved külső és belső bajoktól. Hordozzák a gyászukat, viselik a fájdal­mukat. Lehet, hogy csak egy jó szóra várnak. Lehet, hogy egy együtt érző gondolat eny­­hületet tudna adni szomorú szívük fájdalmára. Ha meg­próbálunk segíteni rajtuk, egyrészt emberséget tanúsí­tunk, másrészt az irgalmasság lelki cselekedetét gyakoroljuk. Ji Szomorúságunk örömre fordulhat, ha meg tudjuk siratni a bűneinket. Bizonyára mindenkinek megesik a szíve egy síró kis­gyermeken, és megpróbálja megvigasztalni. De azt már nehezebben veszi észre, ha egy felnőttnek befelé „vérzik a szíve", és nehezebben indul meg felé az őszinte részvét ér­zésével. Pedig a vigasztalás­ban mindig ott kell lennie az együttérzésnek, ami együtt jár a részvét kinyilvánításával. Mégis milyen felületesen tud­juk mondani: „Őszinte részvé­tem." Mily távol állunk ilyen­kor attól, hogy tényleg „részt vegyünk" szomorú ember­társunk fájdalmában! Milyen száraz a szívünk! így nem tu­dunk valóban „együtt érezni" vele. Pedig ez az igazi vigasz­talás. Emlékezhetünk Jób tör­ténetére: az őt ért szörnyű csa­pások után három barátja jött a vigasztalására, s egy hétig csak szavak nélkül, csöndben ültek mellette (Jób 2,13). Át­­érezték a fájdalmát, együtt szenvedtek vele. Igen, ez igazi vigasztalás volt, még szavak nélkül is. Persze, nekünk nem mindig kell így viselkednünk, mondhatunk vigasztaló szava­kat, és azoknak hatása nem is marad el, ha valóban őszinték, ha tényleg szívből fakadnak. Mindezek mellett érdemes gondolnunk a saját megvi­­gasztalódásunkra is. Különö­sen azért, mert - mint föntebb láttuk - a szomorúság sok bűnnek lehet a forrása. A Jézus által mondott boldogságból (Mt 5,4) meríthetünk remény­séget, amit görögkatolikus egyházunk liturgiája gyakran ismétel: „Boldogok, akik sír­nak, mert ők megvigasztaltat­­nak." Szomorúságunk örömre fordulhat, ha meg tudjuk si­ratni a bűneinket az igaz bűn­bánat könnyeivel. A bizánci egyház zsolozs­májában a harmadik imaórá­ban imádkozzuk a kérést: „Gyors és biztos vigasztalást adj a te szolgáidnak, Jézusom, midőn lelkünk elcsügged." Érdemes szívből imádkoz­nunk a tőle jövő vigasztalá­sért, nehogy szomorúságunk­ból más bűnök fakadjanak. És érdemes az irgalmasság csele­kedetét gyakorolva „a szomo­rúakat vigasztalnunk", mert ez érdemszerző erény lehet számunkra. Ivancsó István PÁRBESZÉD A LITURGIÁRÓL Hiszek, hiszünk Miután meghallgattuk az Úr igéjét, hagy­nunk kell, hogy szavainak kínálatából leg­alább egyetlen szó megérinthessen, elgondol­kodtasson bennünket. Ahogyan a csapadék hatással van a talajban csírázni kezdő magra, úgy az Úr szava is hatni akar a mindennapja­imra, a kapcsolataimra, a mentalitásomra. A szentmisében elimádkozott, megénekelt hit­vallás e kegyelmi hatás első termése. Az egy­ház sok évszázad alatt megküzdött, megimád­kozott és megfogalmazott hitvallását magamé­nak vallva tanúskodom arról, hogy az Úrhoz tartozom, aki beszél hozzám, figyel az életem­re, szeret engem. A világ számos pontján életveszélyes vállal­kozás öntudatosan megvallani a keresztény hitet és az egyházhoz tartozást. Minket itt, a Kárpát-medencében nem fenyeget életveszély a hitvallásunk miatt, pláne nem a templom fa­lai között. Mégis, mintha a Hiszekegy elimád­kozásába (vagy helyenként eléneklésébe) fél­nénk beletenni a hangerőnket, a bátorságun­kat, a lelkes keresztény öntudatunkat - és mindez nem annak a függvénye, hogy tudjuk­­e a szövegét fejből, avagy sem. Az üldözött keresztény testvéreinken sok­féle módon segíthetünk, de - ahogyan ezt ők maguk is megvallják - számukra az is fontos, hogy a hitvallásunkkal közösséget vállalunk velük: ahogyan ők sem, úgy mi sem alku­szunk meg a hitünkre. Nekünk nem a halálos fenyegetéssel szemben kell bátor kereszté­nyeknek lennünk, hanem a tízparancsolat sze­rint vezetett, az evangéliumban megfogalma­zott és a szeretetben másoknak szétosztott élet társadalmi lehetőségeiért. A szentmise hitvallása ennek az „egyenes beszédnek" (!) az ünnepe, ragyogása. Kajtár Ed­várd A HÉT SZENTJE Pécsi Boldog Mór Október 25. A hagyomány szerint ma­gyar szülőktől született. István király uralkodása elején isko­lás gyermek volt Szent Már­ton hegyén, a mai Pannonhal­mán. 1030 körül kolostorának apátjaként működött. 1036- ban a király a pécsi püspök­ség élére állította. Szent Imre legendájából tudjuk, hogy Mór kitűnt tár­­sai közül, ezért válhatott igen fiatalon főpásztorrá: „Szent István néhány nappal azután, hogy a Szent Hegyről eltávo­zott, csupán két kísérőt véve maga mellé, oda visszatért, s a testvérek virrasztását és imádságait titokban kikém­lelte. (...) Reggel aztán, ami­kor a testvérek összegyűltek, a király maga is jelen volt, és hogy Mór testvér lelkét az alázatosság erényében kipró­bálja, a nyilvános bűnvallo­máskor igen sok olyan dolgot vetett a szemére, ami a szer­zetesi élettel ellenkezik. Vá­daskodása ellen Mór egyálta­lán nem védekezett, hanem alázatosan állt, s reményked­ve Istenhez menekült, aki az emberi lelket vizsgálja. Ekkor aztán megismerte Szent Ist­ván, hogy fiának szavai meg­fontoltak voltak. Miután a történteket rendben és a való­ságnak megfelelően elmond­ta, Mórt dicséretekkel hal­mozta el, és hogy egy főpapi szék dísze legyen, kevéssel ezután Pécsett a püspöki mél­tóságra emelte." Az 1046-ban történt lázadás során, amely­ Gellért és több másik püspök halálát is okoz­ta, Mórnak nem esett bántódá­­sa. Egyike volt a három püs­pöknek, akik Andrást Székes­fehérvárott megkoronázták. 1055-ben tanúként aláírta a Tihanyi alapítólevelet, amellyel I. András újabb bencés apátsá­got hívott életre. 1064 húsvét­­ján püspöki székvárosa neve­zetes esemény színhelye lett: a hercegek kibékülése után Géza személyesen helyezte a koro­nát Salamon fejére, Mór püs­pök pedig Salamonnak aján­dékozta Zoerard-András ciliciu­­mának egy darabját. Nem sok­kal ezután megírta a két szent remete, András és Benedek éle­tét. 1070 körül halt meg, való­színűleg Pécsett. Boldog Mór nemcsak átélő­­je, de résztvevője volt a keresz­tény Magyarország megszilár­dulásának. A magyar egyház a hagyomány alapján mindig szentként tisztelte, amit a pápa 1848-ban jóvá is hagyott. A jóváhagyó bullában IX. Piusz pápa ezt írta: „Életé­nek nyilvánvaló szentsége ha­lálától fogva méltán részesült a hívek részéről nyilvános egy­házi tiszteletben. Bár a régi kort sok homály fedi, bár az or­szágot ért sok csapás folytán a régi magyar egyház emlékei csaknem mind hiányoznak, a történelemből és a hagyomá­nyokból ennyi világos. Azt pe­dig, hogy a tisztelete mind­máig fennállt, bizonyítja mind­azoknak az íróknak egybe­hangzó tanúságtétele, akik Mórról úgy emlékeznek meg, mint boldogról és szentről. Hozzájárul ehhez, hogy képét nemegyszer festették meg szent felirattal. Vannak 1499- ből való misekönyvek, melyek Mór dicséretét zengik, a marti­­rológiumokban is szerepel a neve. Vannak tetteiről és rend­kívüli életszentségéről tanús­kodó kommentárok. Mindeze­ket mérlegelve és igazolva lát­ván Boldog Mór emberi emlé­kezetet meghaladó nyilvános és egyházi tiszteletét, Pécs püs­pöke alázattal kérte, hogy ez a tisztelet annak rendje és módja szerint jóváhagyást nyerjen." Ez a pápai jóváhagyás vetette meg Boldog Mór újkori tiszte­letének alapját. ÚE OKTÓBER 23., ÉVKÖZI 30. VASÁRNAP - MISZ­­SZIÓS VASÁRNAP - NEMZETI ÜNNEP (Ka­­pisztrán Szent János áldo­zópap, Gyöngyi) - Sir 35,15.-17.20-22. (Az aláza­tos ember imáját meghallgatja Isten.) - 2Tim 4,6-8,16-18 (Aki hűségesen harcol hitéért, elnyeri az örök élet koronáját.) - Lk 18,9-14 (Aki magát megalázza, azt dicsőségre emelik.) - Zsolozsma: II. zsoltárhét - Énekrend: Ho 257 - ÉE 591, Ho 257 - ÉE 148, Ho 134 - ÉE 540, Ho 192 - ÉE 233 OKTÓBER 24., HÉTFŐ - Claret Szent Antal Mária püspök emléknapja (Salamon, Gilbert) - Ef 4,32-5,8-Lk 13,10-17. OKTÓBER 25., KEDD - Boldog Mór püspök emléknapja (Blanka, Krizanta) - Ef 5,21-33-Lk 13,18-21. OKTÓBER 26., SZERDA (Dömötör, Ar­mand, Evariszt) - Ef 6,1-9 - Lk 13,22-30. OKTÓBER 27., CSÜ­TÖRTÖK (Szabina, Anto­nietta) - Ef 6,10-20 - Lk 13,31-35. OKTÓBER 28., PÉNTEK - SZENT SIMON ÉS SZENT JÚDÁS TÁDÉ APOSTOLOK ÜNNEPE (Alfréd) - Ef 2,19-22 - Lk 6,12-19. OKTÓBER 29., SZOM­BAT (Nárcisz, Melinda) - Fi­ 1,18­-26 - Lk 14,1­7-11. OKTÓBER 30., ÉVKÖZI 31. VASÁRNAP (Alfonz, Stefánia) - Bölcs 11,22-12,2 (Isten iz­galmas szeretettel szereti minden teremtményét.) - 2Tessz 1,11-2,2 (Aki életében megdicsőíti Krisztust, azt Krisztus is dicsőségre emeli.) - Lk 19,1-10 (Az Emberfia azért jött, hogy keresse és üdvözítse, ami elveszett.) — Zsolozsma: III. zsoltárhét - Énekrend: Ho 223 - ÉE 592, Ho 223 - ÉE 147, Ho 118 - ÉE 596, Ho 150 - ÉE 200. A hét liturgiája 6 év

Next