Új Ember, 2020 (76. évfolyam, 1-52. szám)
2020-01-05 / 1. szám
2020. január 5. Fórum 11 Üdvözítőnk Anyja, védelmezd fiaidat (Folytatás az 1. oldalról.) A Kegyelemmel Teljes tiszta személyében már megkezdődik az alapozás: ahol „elhatalmasodott a bűn, ott túláradt a kegyelem" (Róm 5,20). Ahogyan a II. vatikáni zsinat tanít bennünket: „Mária, Ádám leánya, elfogadván az isteni Igét, Jézus anyja lett; Isten üdvözítő akaratát bűntől nem késleltetett, teljes szívvel átölelve az Úr szolgáló leányaként teljesen átadta magát Fia személyének és művének; s neki alárendelve vele együtt szolgálta a mindenható Isten kegyelméből a megváltás misztériumát" (Lumen gentium, 56). Gábor angyal irányt mutat: „Gyermeket fogansz, fiút szülsz, és Jézusnak fogod elnevezni", aki „a Magasságbeli Fia" (Lk 1,31-32) lesz. Jézus nevének jelentése: „az Úr szabadít". Isten saját Fiát küldi szabadítóként, Megváltóként, aki Máriától fog e világra születni. A főangyal világosan kimondja: „a Szentlélek száll le rád, és a Magasságbeli ereje borít be árnyékával. Ezért a születendő Szentet is az Isten Fiának fogják hívni." (Lk 1,35) Mária készséggel nyitja meg a szívét Isten üdvözítő akarata előtt: „íme, az Úr szolgálója vagyok, legyen nekem a te igéd szerint" (Lk 1,38). XVI. Benedek pápa A Názáreti Jézus című trilógiájának harmadik részét Jézus gyermekségtörténetének szenteli. Ebben a kötetben így fogalmaz Róma emeritus püspöke: „Úgy gondolom, fontos, hogy az angyali üdvözlet lukácsi történetének utolsó mondatát is meghallgassuk: »Erre eltávozott tőle az angyal.« Elmúlt az Isten hírnökével való találkozás nagyszerű órája, az egész élet fordulópontja, Mária pedig egyedül maradt azzal a megbízatással, amely tulajdonképpen minden emberi képességet meghalad. Tovább kell mennie az úton, amely sok-sok sötétségen át vezet (...) egészen a kereszt éjszakájáig (...) Az angyal elmegy, a küldetés marad, s vele érik az Istennel való belső közelség." (III, 41). Jézus nem hagyja magára édesanyját istenanyai küldetésében. Nem csak Mária Szentlélek-hordozó: az isteni Lélek is hordozza Máriát. Szűz Mária istenanyaságának hitigazsága a legrégibb Mária-dogma. Krisztus valóságos istenségének és valóságos emberségének helyes megváltásából fakad: Mária a testet öltött, örök isteni igét szüli e világra, ezért joggal hívhatjuk őt Istenszülőnek (Theotokosz). Jóllehet ez a hitigazság együtt fejlődik a vele igen szoros egységet alkotó örök szüzesség hittételével, mégis előbb tisztázódnak a körvonalai (efezusi zsinat, 431). A szüzességnek, az érintetlenségnek van egyfajta természetfölötti vonzereje. Ha tudjuk, hogy a ragyogó tisztaság, a szentség megőrzése komoly erkölcsi erőfeszítésbe, megszentelt küzdelembe kerül az illető részéről, akkor még jobban felnézünk az ilyen személyre. Isten Anyjának szüzessége messze több, mint valami jámbor lelkűlét következetes megélése: az „értünk, emberekért, a mi üdvösségünkért" emberré lett Isten, az Üdvözítő szolgálata s ezzel a mi szolgálatunk is. De miért beszélünk most Mária szűzi mivoltáról? Mert az istenanyaság csodáját nem szemlélhetjük igazán Mária örök szüzességének csodája nélkül. Szüzességének értelmét pedig istenszülői mivolta adja. Az Anya testének és lelkének tiszta temploma, mely a mindent újjáteremtő Isten munkálkodása folytán a kegyelem csodája, a legszentebb otthon lesz a közénk érkező Ige számára. S ő így is várja majd haza földi életét befejező Édesanyjának teljes személyét - megdicsőült testét és lelkét - a mennyei Atya házába. A liturgiát élénk figyelemmel kísérő hívőnek szembetűnhet, hogy a Máriát illető négy hitigazságból hármat, istenanyaságát, szeplőtelen fogantatását és mennybevételét főünnepként üljük meg. De hol marad az örök szüzesség megünneplése? Az utóbbi nem kapott külön ünnepet, ez igaz, de - figyeljük meg - ott rejtőzik a január 1-jei ünnep miseszövegeiben, szoros egységben az istenanyaság többszöri említésével. Annyira elválaszthatatlan Mária istenszülői mivoltától, hogy Egyházunk sem szándékozik önállóan ünnepelni. Ahogyan az elmélkedést nyitó könyörgésben is olvastuk: karácsony nyolcadának betetőzéseként Mária szűzi anyaságát ünnepeljük. Isten Anyja elválaszthatatlan az Egyháztól, Krisztus Testétől is, melynek a kegyelem rendjében szintén anyja. Mekkora ajándék volt Isten hívő népe számára, hogy Ferenc pápa 2018-ban elrendelte az Egyház Anyjának liturgikus emléknapját! Mária anyai mivolta, szolgálata valósággal szabbodik meg hosziányunkban: egyszülött Fiával együtt anyai szívére öleli minden gyermekét, akik a keresztségben Krisztus testvéreivé lettek. Szent II. János Pál pápa szavaival élve: „Ha Mária a hite révén az örök Fiú testi anyja lett, akit a Szentlélek erejében az Atyától kapott szüzességének sértetlenségében, akkor ugyanabban a hitben felfedezte és elfogadta az anyaságnak azt a másik dimenzióját is, melyet Jézus messiási küldetése során kinyilatkoztatott (...), amikor szemei előtt és lelkében feltárult Fia messiási küldetése, önmagától vált egyre nyitottabbá arra az »új« anyaságra, amely az ő, Fia melletti szerepét feltárta" (Redemptoris Mater, 20). És ha már az ezredforduló eme kiemelkedő szentjét említettem, aki mély, egyszerű, gyermeki hittel és szeretetének tisztán lobogó tüzével tekintett a Szűzanyára, zárásul legyen szabad fölidéznem egy személyes emlékemet. II. János Pál pápa - míg ereje engedte - minden évben felkereste a római szeminárium növendékeit. 2001-es látogatása alkalmából egyházmegyéjének papja, Marco Frisina atya, a már itthon is egyre többek által kedvelt, kiváló zeneszerző oratóriumot komponált, melyet megtanított nekünk, és azzal köszöntöttük a Szentatyát. A mű egyik leghíresebb tétele (Madre, fiducia nostra - Anyánk, bizodalmunk) sokunkban mély nyomot hagyott. Ez az ének nem más, mint bizalomteljes odafordulás Isten Anyjához, aki egyúttal a mi égi Édesanyánk. E tétel zárósorai erősítsenek bennünket istengyermekségünk örömteli megélésében. Ő kísérje zarándoklépteinket, aki istenanyasága által lett a mi Anyánkká is: „Üdvözítőnk Anyja, védelmezd fiaidat / Neked ajánljuk életünket, szívünket, / őrizz meg bennünket hűségben az isteni Szeretet iránt." Kovács Zoltán Lukács László piarista szerzetes több mint három évtizedig volt a Vigilia folyóirat főszerkesztője. Ebből az alkalomból jelent meg Farkas Edit és Horányi Özséb szerkesztésében a 35 éve a Vigilia élén című tanulmánykötet. A könyv bemutatóját a budapesti Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola dísztermében tartották, december 12-én. A kötetről és Lukács László munkásságáról Várszegi Asztrik püspök, emeritus pannonhalmi főapát beszélt. Ez a könyv a tisztelet és a hála kifejeződése. Emellett a folytatást és az életet is szolgálja, hiszen az itt olvasható tanulmányokban fontos gondolatokat találhatunk, és később más művek ebből nyerhetnek ihletet. A könyv szerzői a Vigilia szellemi környezetéből kerültek ki. A magas színvonalú kiadványoknak, folyóiratoknak nehéz hosszú távon fennmaradniuk, a Vigíliának mégis sikerült. Ez elsősorban Lukács László értelmiségi megközelítésének és az Egyházat jól ismerő diplomáciai készségének köszönhető. Várszegi Asztrik azt is elmondta, hogy Lukács Lászlót ismerve most „az aktív nyugalom" időszaka következik számára. Az emeritus apát végül Isten áldását kérte a piarista szerzetes e „lélek- és szellemnemesítő" munkájához. Lukács László a megjelentekhez szólva elmondta, eleinte sajátos módon kapcsolódott a Vigíliához. Még gimnazistaként könyvkötészettel is foglalkozott, és hozzá került bekötésre a Vigilia 1950-es évfolyama. A folyóiratot 1935-ben alapította Aradi Zsolt, Balla Borisz és Possonyi László, akik olyan katolikus kiadványt szerettek volna létrehozni, mely nyitott „az egzisztenciális keresztény életélmény irodalmi kifejezésére". A lap 1944-ben megszűnt, majd 1946-ban újraindult. A Katolikus Egyháznak a diktatúra idején csak három sajtóterméke lehetett: az Új Ember, a Magyar Kurír és a Vigilia. Ebben az időszakban a folyóirat egyrészt gondoskodott a katolikus papság szellemi továbbképzéséről, másrészt a világi katolikus olvasók számára adott a kor színvonalának megfelelő olvasnivalót. Possonyi László után Sík Sándor, majd Mihelics Vid volt a Vigilia főszerkesztője. Őket Rónay György, Doromby Károly és Hegyi Béla követte. Lukács László 1984-ben vette át a lapot. A Vigilia mindig igyekezett megtartani az egyensúlyt a teológiai és az irodalmi írások közreadásában. Szerkesztői arra törekedtek, hogy a magas színvonal megőrzése mellett olyan műveket jelentessenek meg, amelyek az átlag magyar katolikus 35 éve a Vigilia élén Megjelent a Lukács Lászlót köszöntő kötet értelmiségi számára is befogadhatók. A rendszerváltás előtti időszakban sok olyan polgári és keresztény gondolkodású szerző publikálhatott a Vigiliában, akiknek az írásai máshol nem jelenhettek meg. S bár a rendszerváltás után nagyon sok folyóirat jött létre, és így a Vigilia is versenyhelyzetbe került, a minőségből soha nem engedtek. A Vigilia 1990-től könyveket is kiad, elsősorban teológiai, életvezetési és irodalmi műveket. Lukács László végül bejelentette, hogy várhatóan a jövő év elejétől a teljes Vigilia-archívum elérhető lesz az interneten. A Vigilia vezetését Görföl Tibor veszi át Lukács Lászlótól. A pécsi illetőségű új főszerkesztő azzal kezdte, hogy a Misina tetején álló tévétornyot éjszakánként megvilágítják, de csak elölről, a város felől nem látható része sötét marad. Napjainkban sok ember vagy harsány és ízléstelen, vagy sötét és üres dolgokkal találkozik. Ha ezt a két végletet szeretnénk elkerülni, akkor a nagy szellemek művei és a szent életű emberek példája felé kell fordulnunk. Sajnos a nagy szellemek egyre kevesebben vannak, a szent életű emberek pedig szótlanná váltak. Ebben a helyzetben kell megpróbálnunk közvetíteni az értékes és színvonalas gondolatokat. „Arra is vigyáznunk kell, hogy amit teszünk, ne tegyük túlságosan jól" - mondta Görföl Tibor, John Henry Newman példájára hivatkozva. A katolikus teológusra annak idején rábízták a dublini egyetem megalapítását, később pedig egy folyóirat szerkesztését is, de tevékenységét „túl jónak" találták, ezért Newman egyiket sem folytathatta. Hans Maier politikatudós mondta, hogy a katolikus és a nem keresztény kultúra között mély szakadék jött létre. Akik az egyik oldalon vannak, semmit sem tudnak a másikról, sőt, sokszor csak legyintenek a többiekre. „A Vigilia feladata az, hogy megmaradjon valami a szellem iránti tiszteletből, és eljussunk oda, hogy a kultúra művelői ne legyintsenek egymásra" - zárta szavait Görföl Tibor. Az eseményt Lukács Lilla és Lukács Juli zenei előadása tette színessé. Baranyai Béla Fotó: Merényi Zita