Új Ember, 2020 (76. évfolyam, 1-52. szám)

2020-01-05 / 1. szám

2020. január 5. Fórum 11 Üdvözítőnk Anyja, védelmezd fiaidat (Folytatás az 1. oldalról.) A Kegyelemmel Teljes tisz­ta személyében már megkez­dődik az alapozás: ahol „elha­talmasodott a bűn, ott túl­áradt a kegyelem" (Róm 5,20). Ahogyan a II. vatikáni zsinat tanít bennünket: „Mária, Ádám leánya, elfogadván az isteni Igét, Jézus anyja lett; Is­ten üdvözítő akaratát bűntől nem késleltetett, teljes szívvel átölelve az Úr szolgáló leá­nyaként teljesen átadta magát Fia személyének és művének; s neki alárendelve vele együtt szolgálta a mindenható Isten kegyelméből a megváltás misztériumát" (Lumen genti­um, 56). Gábor angyal irányt mutat: „Gyermeket fogansz, fiút szülsz, és Jézusnak fogod el­nevezni", aki „a Magasságbeli Fia" (Lk 1,31-32) lesz. Jézus nevének jelentése: „az Úr sza­badít". Isten saját Fiát küldi szabadítóként, Megváltóként, aki Máriától fog e világra szü­letni. A főangyal világosan ki­mondja: „a Szentlélek száll le rád, és a Magasságbeli ereje borít be árnyékával. Ezért a születendő Szentet is az Isten Fiának fogják hívni." (Lk 1,35) Mária készséggel nyitja meg a szívét Isten üdvözítő akarata előtt: „íme, az Úr szolgálója vagyok, legyen nekem a te igéd szerint" (Lk 1,38). XVI. Benedek pápa A Názá­reti Jézus című trilógiájának harmadik részét Jézus gyer­mekségtörténetének szenteli. Ebben a kötetben így fogal­maz Róma emeritus püspöke: „Úgy gondolom, fontos, hogy az angyali üdvözlet lukácsi történetének utolsó mondatát is meghallgassuk: »Erre eltá­vozott tőle az angyal.« Elmúlt az Isten hírnökével való talál­kozás nagyszerű órája, az egész élet fordulópontja, Má­ria pedig egyedül maradt az­zal a megbízatással, amely tu­lajdonképpen minden emberi képességet meghalad. Tovább kell mennie az úton, amely sok-sok sötétségen át vezet (...) egészen a kereszt éjszaká­jáig (...) Az angyal elmegy, a küldetés marad, s vele érik az Istennel való belső közelség." (III, 41). Jézus nem hagyja ma­gára édesanyját istenanyai küldetésében. Nem csak Má­ria Szentlélek-hordozó: az is­teni Lélek is hordozza Máriát. Szűz Mária istenanyaságá­nak hitigazsága a legrégibb Mária-dogma. Krisztus való­ságos istenségének és valósá­gos emberségének helyes megváltásából fakad: Mária a testet öltött, örök isteni igét szüli e világra, ezért joggal hívhatjuk őt Istenszülőnek (Theotokosz). Jóllehet ez a hit­igazság együtt fejlődik a vele igen szoros egységet alkotó örök szüzesség hittételével, mégis előbb tisztázódnak a körvonalai (efezusi zsinat, 431). A szüzességnek, az érintet­lenségnek van egyfajta termé­szetfölötti vonzereje. Ha tud­juk, hogy a ragyogó tisztaság, a szentség megőrzése komoly erkölcsi erőfeszítésbe, meg­szentelt küzdelembe kerül az illető részéről, akkor még job­ban felnézünk az ilyen sze­mélyre. Isten Anyjának szü­zessége messze több, mint va­lami jámbor lelkűlét követke­zetes megélése: az „értünk, emberekért, a mi üdvösségün­kért" emberré lett Isten, az Üdvözítő szolgálata s ezzel a mi szolgálatunk is. De miért beszélünk most Mária szűzi mivoltáról? Mert az isten­anyaság csodáját nem szem­lélhetjük igazán Mária örök szüzességének csodája nélkül. Szüzességének értelmét pedig istenszülői mivolta adja. Az Anya testének és lelkének tiszta temploma, mely a min­dent újjáteremtő Isten mun­kálkodása folytán a kegyelem csodája, a legszentebb otthon lesz a közénk érkező Ige szá­mára. S ő így is várja majd ha­za földi életét befejező Édes­anyjának teljes személyét - megdicsőült testét és lelkét - a mennyei Atya házába. A liturgiát élénk figyelem­mel kísérő hívőnek szembe­tűnhet, hogy a Máriát illető négy hitigazságból hármat, is­tenanyaságát, szeplőtelen fo­gantatását és mennybevételét főünnepként üljük meg. De hol marad az örök szüzesség megünneplése? Az utóbbi nem kapott külön ünnepet, ez igaz, de - figyeljük meg - ott rejtőzik a január 1-jei ünnep miseszövegeiben, szoros egy­ségben az istenanyaság több­szöri említésével. Annyira el­választhatatlan Mária isten­szülői mivoltától, hogy Egy­házunk sem szándékozik önállóan ünnepelni. Ahogyan az elmélkedést nyitó könyör­gésben is olvastuk: karácsony nyolcadának betetőzéseként Mária szűzi anyaságát ünnepel­jük. Isten Anyja elvá­laszthatatlan az Egyháztól, Krisztus Testétől is, melynek a kegyelem rendjé­ben szintén anyja. Mekkora ajándék volt Isten hívő népe számára, hogy Fe­renc pápa 2018-ban elrendelte az Egy­ház Anyjának litur­gikus emléknapját! Mária anyai mivol­ta, szolgálata való­sággal szabbodik meg hosz­­i­á­nyunkban: egyszü­lött Fiával együtt anyai szívére öleli minden gyermekét, akik a keresztség­­ben Krisztus testvé­reivé lettek. Szent II. János Pál pápa szavaival élve: „Ha Mária a hi­te révén az örök Fiú testi anyja lett, akit a Szentlélek erejében az Atyától kapott szüzességé­nek sértetlenségében, akkor ugyanabban a hitben felfedez­te és elfogadta az anyaságnak azt a másik dimenzióját is, me­lyet Jézus messiási küldetése során kinyilatkoztatott (...), amikor szemei előtt és lelké­ben feltárult Fia messiási kül­detése, önmagától vált egyre nyitottabbá arra az »új« anya­ságra, amely az ő, Fia melletti szerepét feltárta" (Redempto­­ris Mater, 20). És ha már az ezredforduló eme kiemelkedő szentjét emlí­tettem, aki mély, egyszerű, gyermeki hittel és szereteté­­nek tisztán lobogó tüzével te­kintett a Szűzanyára, zárásul legyen szabad fölidéznem egy személyes emlékemet. II. Já­nos Pál pápa - míg ereje en­gedte - minden évben felke­reste a római szeminárium növendékeit. 2001-es látogatá­sa alkalmából egyházmegyé­jének papja, Marco Frisina atya, a már itthon is egyre töb­bek által kedvelt, kiváló zene­szerző oratóriumot kompo­nált, melyet megtanított ne­künk, és azzal köszöntöttük a Szentatyát. A mű egyik leghí­resebb tétele (Madre, fiducia nostra - Anyánk, bizodalmunk) sokunkban mély nyomot ha­gyott. Ez az ének nem más, mint bizalomteljes odafordu­­lás Isten Anyjához, aki egyút­tal a mi égi Édesanyánk. E té­tel zárósorai erősítsenek ben­nünket istengyermekségünk örömteli megélésében. Ő kí­sérje zarándoklépteinket, aki istenanyasága által lett a mi Anyánkká is: „Üdvözítőnk Anyja, védelmezd fiaidat / Neked ajánljuk életünket, szí­vünket, / őrizz meg bennün­ket hűségben az isteni Szere­tet iránt." Kovács Zoltán Lukács László piarista szerze­tes több mint három évtizedig volt a Vigilia folyóirat főszer­kesztője. Ebből az alkalomból jelent meg Farkas Edit és Horá­­nyi Özséb szerkesztésében a 35 éve a Vigilia élén című ta­nulmánykötet. A könyv bemu­tatóját a budapesti Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főis­kola dísztermében tartották, december 12-én. A kötetről és Lukács László mun­kásságáról Várszegi Asztrik püspök, emeritus pannonhalmi főapát be­szélt. Ez a könyv a tisztelet és a hála kifejeződése. Emellett a folytatást és az életet is szolgálja, hiszen az itt ol­vasható tanulmányokban fontos gondolatokat találhatunk, és később más művek ebből nyerhetnek ihletet. A könyv szerzői a Vigilia szellemi környezetéből kerültek ki. A magas színvonalú kiadvá­nyoknak, folyóiratoknak nehéz hosszú távon fennmaradniuk, a Vigíliának mégis sikerült. Ez elsősor­ban Lukács László értelmiségi meg­közelítésének és az Egyházat jól is­merő diplomáciai készségének kö­szönhető. Várszegi Asztrik azt is el­mondta, hogy Lukács Lászlót ismer­ve most „az aktív nyugalom" idő­szaka következik számára. Az eme­ritus apát végül Isten áldását kérte a piarista szerzetes e „lélek- és szel­lemnemesítő" munkájához. Lukács László a megjelentekhez szólva elmondta, eleinte sajátos mó­don kapcsolódott a Vigíliához. Még gimnazistaként könyvkötészettel is foglalkozott, és hozzá került bekö­tésre a Vigilia 1950-es évfolyama. A folyóiratot 1935-ben alapította Aradi Zsolt, Balla Borisz és Possonyi László, akik olyan katolikus kiad­ványt szerettek volna létrehozni, mely nyitott „az egzisztenciális ke­resztény életélmény irodalmi kifeje­zésére". A lap 1944-ben megszűnt, majd 1946-ban újraindult. A Katoli­kus Egyháznak a diktatúra idején csak három sajtóterméke lehetett: az Új Ember, a Magyar Kurír és a Vigilia. Ebben az időszakban a folyóirat egy­részt gondoskodott a katolikus pap­ság szellemi továbbképzéséről, más­részt a világi katolikus olvasók szá­mára adott a kor színvonalának megfelelő olvasnivalót. Possonyi László után Sík Sándor, majd Mihelics Vid volt a Vigilia fő­­szerkesztője. Őket Rónay György, Doromby Károly és Hegyi Béla követte. Lukács László 1984-ben vette át a la­pot. A Vigilia mindig igyekezett meg­tartani az egyensúlyt a teológiai és az irodalmi írások közreadásában. Szerkesztői arra törekedtek, hogy a magas színvonal megőrzése mellett olyan műveket jelentessenek meg, amelyek az átlag magyar katolikus 35 éve a Vigilia élén Megjelent a Lukács Lászlót köszöntő kötet értelmiségi számára is befogadha­tók. A rendszerváltás előtti idő­­sza­kban sok olyan polgári és ke­resztény gondolkodású szerző publikálhatott a Vigiliában, akiknek az írásai máshol nem jelenhettek meg. S bár a rendszerváltás után nagyon sok folyóirat jött létre, és így a Vigilia is versenyhelyzetbe került, a minőségből soha nem en­gedtek. A Vigilia 1990-től könyveket is kiad, elsősorban teológiai, életve­zetési és irodalmi műveket. Lukács László végül bejelentet­te, hogy várhatóan a jövő év elejé­től a teljes Vigilia-archívum elérhe­tő lesz az interneten. A Vigilia vezetését Görföl Tibor veszi át Lukács Lászlótól. A pécsi illetőségű új főszerkesztő azzal kezdte, hogy a Misina tetején álló té­vétornyot éjszakánként megvilágít­ják, de csak elölről, a város felől nem látható része sötét marad. Napjaink­ban sok ember vagy harsány és íz­léstelen, vagy sötét és üres dolgokkal találkozik. Ha ezt a két végletet sze­retnénk elkerülni, akkor a nagy szel­lemek művei és a szent életű embe­rek példája felé kell fordulnunk. Saj­nos a nagy szellemek egyre keveseb­ben vannak, a szent életű emberek pedig szótlanná váltak. Ebben a helyzetben kell megpróbálnunk köz­vetíteni az értékes és színvonalas gondolatokat. „Arra is vigyáznunk kell, hogy amit teszünk, ne tegyük túlságosan jól" - mondta Görföl Tibor, John Henry Newman példájára hivatkozva. A katolikus teológusra annak idején rábízták a dublini egyetem megala­pítását, később pedig egy folyóirat szerkesztését is, de tevékenységét „túl jónak" találták, ezért Newman egyiket sem folytathatta. Hans Maier politikatudós mondta, hogy a katolikus és a nem keresztény kultú­ra között mély szaka­dék jött létre. Akik az egyik oldalon vannak, semmit sem tudnak a másikról, sőt, sokszor csak legyintenek a töb­biekre. „A Vigilia fela­data az, hogy megma­radjon valami a szel­lem iránti tiszteletből, és eljussunk oda, hogy a kultúra művelői ne legyintsenek egymás­ra" - zárta szavait Görföl Tibor. Az eseményt Lukács Lilla és Lukács Juli ze­nei előadása tette szí­nessé. Baranyai Béla Fotó: Merényi Zita

Next