Új Európa, 1966 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1966-11-01 / 11. szám
se vesse ellen senki: egy nagyhatalomtól nem lehet azt kérni, hogy minden kényszerűség és ellenszolgáltatás nélkül mondjon le érdekterületének egy részéről. Hát Franciaország nem vonult-e vissza a Saarvidékről, miután az önrendelkezési jogát megadta lakosságának? Nem is említve Ázsia és Afrika ama 900 millió lakosát, akiknek az európai hatalmak a legutóbbi háború után visszaadták függetlenségüket, beleértve e folyamatba Algériát is, ahonnan Franciaország visszahúzódott! Egyébként alig egy évtizede annak, hogy szerencsés gesztussal maga a Szovjetúnió is elvonult Ausztriából, miután megállapodást kötött ezzel az országgal. Sem tekintélye, sem hatalmi állása nem csökkent ezáltal. Nem lenne-e indokolt ugyanez a gesztus a szomszédos országgal szemben is? Mint Ausztriától, úgy Magyarországtól is biztosítékot kérhetne a Szovjetúnió, hogy nem csatlakozik semmiféle katonai blokkhoz, nem enged területén katonai bázisokat létesíteni, és hogy semlegességét tiszteletben tartatja, garantáltatja más államokkal is. A Szovjetúnió nyilván elérhetné azt is, hogy a magyar területről kivonuló kötelékei helyébe meghatározott időtartamra az ENSZ csapatai vonuljanak be. Egy ilyen gesztus a Szovjetúnió részéről csökkentené a feszültséget abban az Európában, amelyről Gromyko imént említett szeptember 23-i beszédében azt mondotta, hogy mindig a világpolitika hőmérője fog maradni. Ez a gesztus egyben örvendetes kezdete lenne a közép- és kelet-európai kérdések általános rendezésének és már eleve megakadályozná az újabb, mindig lehetséges exploziókat. Mert, mint mindenütt a világon, Európában sem elégednek meg a népek a terror elcsitulásával, hanem egyéni és nemzeti szabadság után sóvárognak. Különösként ez a helyzet Magyarországon, amelynek történelme a szabadságküzdelmek hosszú sorozata, ahol a parlamentarizmusnak messzire visszanyúló múltja van és ahol 1945—46-ban a nem-kommunista többségű országgyűlés minden forradalom nélkül szavazta meg az agrárreformot és sok más szociális törvényt. Ha belenyugodnék a közügyeknek a többség által való irányításába, a Szovjetúnió egyben elérhetné, hogy a politikai kisebbség jogai is tiszteletben tartassanak Magyarországon. Bölcs lenne, ha a szovjet vezetők átgondolnák politikájukat ama forradalom évfordulóján, amely nem irányult az orosz nép ellen, csupán a totalitarizmus ellen, amit a magyar nép nem tudott és nem fog tudni hosszú ideig elviselni. (Auer Pál lapunknak írt e cikke egyidőben franciául is megjelenik a párizsi „Le Monde“ hasábjain.) 6 „Nem óvatos középutasság.. Fekete Kuthy László: „1956 október. A magyar forradalom történelmi kiértékelése“. Magyar Ház kiadása 1966. Rue de l‘Arbre Bénit 123, Brüsszel, 5. — 123. A szerző rövid előszavában hangsúlyozza kiértékelése kísérleti jellegét. Végleges ítéletre még nem érett meg az idő és hiányosak, illetve kellőképp nem ellenőrizhetők a rendelkezésre álló adatok. A kis kötet belső rendszerén és stílusán azonban nem érezni a kísérletek bizonytalankodását. Épp ellenkezőleg: témák, szempontok és gondolatok, ténymegállapítások és következtetések a törvényparagrafusok rendszerességével sorakoznak egymás mellé. Szépírói ambíciók helyett a jogászi szabatosságra, tömörségre és világosságra való törekvés adta meg az értekezés, mint olvasmány, sajátos jellegét. Négy fejezetre oszlik: az első a forradalom okait vizsgálja, a második két magyar forradalom, 1956 és 1848 közös és eltérő vonásait sorolja fel, a harmadik az 1956-os forradalom tanulságait, a negyedik pedig eddigi és várható következményeit tárgyalja. A két utóbbi jóval terjedelmesebb, mint az első kettő. Már ebből is kitűnik, hogy az alcímben jelzett történelmi szempontnál szinte még nagyobb szerepet játszik a politikai. Mert a történelem voltaképp csak arra igyekszik felelni, hogy mi történt és miért. A tanulságot levonni politikus feladat, és nem tekinthetők a történész szemével az esetleges várható következmények sem. Feketekúthynál ez a politikai szempont egyúttal erkölcsi értékelést is jelent. Nem a siker, az eredményesség, a haszon mércéje, hanem — mint nyíltan megmondja — a keresztény erkölcs. Ez az, ami értékelését a pártok fölé emeli, nem pedig valami óvatos középutasság vagy áltárgyilagosság. A könyvnek érzésünk szerint ez a fő érdeme és lényege. A szerző felteszi olvasójáról, hogy ismeri a történteket. Csak így lehetséges, hogy gondolatait szigorú, sokszor szimmetrikus rendszerbe, szinte paragrafusokba foglalja. A pro és contra, pozitívum és negatívum, hasonlóság és különbség szembeállítása azonban veszélyekkel is járhat. A történelem: élet, mégpedig emberi élet. Épp ezért nem lehet ellentétes fogalmak rendszerébe beleszorítani. Nem az érdekes eseményelbeszélés hiánya, hanem ez a dialektikus rendszerezés teszi az egyébként igen találó fejtegetéseket meglehetősen elvonttá. Minél világosabb egy rendszerezés, annál általánosabb jellegű és annál könnyebben szakad el az élő valóságtól. Ezért lehetne 1848 és 1956 összehasonlításához a legtöbbet hozzáfűzni és aligha véletlen, hogy itt található az egyetlen, szerintünk téves történelmi adat is. A két szabadságharc bukásáról szólva a szerző megállapítja: „Katonai harcban önmagára utalva a magyarság nem tudja megvédeni függetlenségét a germán, és az oroszok által képviselt szláv imperializmus ellen“. 1848-ban Ausztria azonban nem a germán imperializmust képviselte. Sőt, mint Szekfű találóan írta, a frankfurti Pál templom német parlamentje volt a magyarság egyetlen igazi barátja külföldön. Bogyay Tamás