Új Európa, 1966 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1966-11-01 / 11. szám

se vesse ellen senki: egy nagyhatalomtól nem lehet azt kérni, hogy minden kényszerűség és ellenszolgál­tatás nélkül mondjon le érdekterületének egy részé­ről. Hát Franciaország nem vonult-e vissza a Saar­­vidékről, miután az önrendelkezési jogát megadta lakosságának? Nem is említve Ázsia és Afrika ama 900 millió lakosát, akiknek az európai hatalmak a legutóbbi háború után visszaadták függetlenségüket, beleértve e folyamatba Algériát is, ahonnan Francia­­ország visszahúzódott! Egyébként alig egy évtizede annak, hogy sze­rencsés gesztussal maga a Szovjetúnió is elvonult Ausztriából, miután megállapodást kötött ezzel az országgal. Sem tekintélye, sem hatalmi állása nem csökkent ezáltal. Nem lenne-e indokolt ugyanez a gesztus a szomszédos országgal szemben is? Mint Ausztriától, úgy Magyarországtól is biztosítékot kér­hetne a Szovjetúnió, hogy nem csatlakozik semmiféle katonai blokkhoz, nem enged területén katonai bázi­sokat létesíteni, és hogy semlegességét tiszteletben tartatja, garantáltatja más államokkal is. A Szovjet­únió nyilván elérhetné azt is, hogy a magyar terü­letről kivonuló kötelékei helyébe meghatározott idő­tartamra az ENSZ csapatai vonuljanak be. Egy ilyen gesztus a Szovjetúnió részéről csök­kentené a feszültséget abban az Európában, amely­ről Gromyko imént említett szeptember 23-i beszé­dében azt mondotta, hogy mindig a világpolitika hő­mérője fog maradni. Ez a gesztus egyben örvendetes kezdete lenne a közép- és kelet-európai kérdések ál­talános rendezésének és már eleve megakadályozná az újabb, mindig lehetséges exploziókat. Mert, mint mindenütt a világon, Európában sem elégednek meg a népek a terror elcsitulásával, hanem egyéni és nem­zeti szabadság után sóvárognak. Különösként ez a helyzet Magyarországon, amelynek történelme a sza­badságküzdelmek hosszú sorozata, ahol a parlamen­tarizmusnak messzire visszanyúló múltja van és ahol 1945—46-ban a nem-kommunista többségű ország­­gyűlés minden forradalom nélkül szavazta meg az agrárreformot és sok más szociális törvényt. Ha be­lenyugodnék a közügyeknek a többség által való irá­nyításába, a Szovjetúnió egyben elérhetné, hogy a politikai kisebbség jogai is tiszteletben tartassanak Magyarországon. Bölcs lenne, ha a szovjet vezetők átgondolnák politikájukat ama forradalom évfordulóján, amely nem irányult az orosz nép ellen, csupán a totalita­­rizmus ellen, amit a magyar nép nem tudott és nem fog tudni hosszú ideig elviselni. (Auer Pál lapunknak írt e cikke egyidőben franciául is megjelenik a párizsi „Le Monde“ hasábjain.) 6 „Nem óvatos középutasság.. Fekete K­uthy László: „1956 október. A magyar forradalom történelmi kiértékelése“. Magyar Ház kiadása 1966. Rue de l‘Arbre Bénit 123, Brüsszel, 5. — 123­­. A szerző rövid előszavában hangsúlyozza kiér­tékelése kísérleti jellegét. Végleges ítéletre még nem érett meg az idő és hiányosak, illetve kellőképp nem ellenőrizhetők a rendelkezésre álló adatok. A kis kö­tet belső rendszerén és stílusán azonban nem érezni a kísérletek bizonytalankodását. Épp ellenkezőleg: témák, szempontok és gondolatok, ténymegállapítá­sok és következtetések a törvényparagrafusok rend­szerességével sorakoznak egymás mellé. Szépírói am­bíciók helyett a jogászi szabatosságra, tömörségre és világosságra való törekvés adta meg az érteke­zés, mint olvasmány, sajátos jellegét. Négy fejezetre oszlik: az első a forradalom okait vizsgálja, a második két magyar forradalom, 1956 és 1848 közös és eltérő vonásait sorolja fel, a harma­dik az 1956-os forradalom tanulságait, a negyedik pedig eddigi és várható következményeit tárgyalja. A két utóbbi jóval terjedelmesebb, mint az első ket­tő. Már ebből is kitűnik, hogy az alcímben jelzett történelmi szempontnál szinte még nagyobb szerepet játszik a politikai. Mert a történelem voltaképp csak arra igyekszik felelni, hogy mi történt és miért. A tanulságot levonni politikus feladat, és nem tekint­hetők a történész szemével az esetleges várható kö­vetkezmények sem. Feketekúthynál ez a politikai szempont egyút­tal erkölcsi értékelést is jelent. Nem a siker, az ered­ményesség, a haszon mércéje, hanem — mint nyíl­tan megmondja — a keresztény erkölcs. Ez az, ami értékelését a pártok fölé emeli, nem pedig valami óvatos középutasság vagy áltárgyilagosság. A könyv­nek érzésünk szerint ez a fő érdeme és lényege. A szerző felteszi olvasójáról, hogy ismeri a tör­ténteket. Csak így lehetséges, hogy gondolatait szi­gorú, sokszor szimmetrikus rendszerbe, szinte parag­rafusokba foglalja. A pro és contra, pozitívum és negatívum, hasonlóság és különbség szembeállítása azonban veszélyekkel is járhat. A történelem: élet, még­pedig emberi élet. Épp ezért nem lehet ellen­tétes fogalmak rendszerébe beleszorítani. Nem az ér­dekes eseményelbeszélés hiánya, hanem ez a dialek­tikus rendszerezés teszi az egyébként igen találó fej­tegetéseket meglehetősen elvonttá. Minél világosabb egy rendszerezés, annál általánosabb jellegű és an­nál könnyebben szakad el az élő valóságtól. Ezért lehetne 1848 és 1956 összehasonlításához a legtöb­bet hozzáfűzni és aligha véletlen, hogy itt található az egyetlen, szerintünk téves történelmi adat is. A két szabadságharc bukásáról szólva a szerző megál­lapítja: „Katonai harcban önmagára utalva a ma­gyarság nem tudja megvédeni függetlenségét a ger­mán, és az oroszok által képviselt szláv imperializ­mus ellen“. 1848-ban Ausztria azonban nem a ger­mán imperializmust képviselte. Sőt, mint Szekfű ta­lálóan írta, a frankfurti Pál templom német parla­mentje volt a magyarság egyetlen igazi barátja kül­földön. Bogyay Tamás

Next