Új Európa, 1968 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1968-07-01 / 7. szám
len megnyilvánulást akceptáljuk is, -és csupán nyílt tiltakozásról és semmi egyébről lett légyen is szó, már akkor is beszélhetünk egy új korszak hajnaláról, hiszen a szovjet nép évtizedeken keresztül csak és kizárólag a hatalom mellett szavazott és szavazhatott, függetlenül személyes meggyőződésétől, s a legmerészebbje is legfeljebb hallgatásba vagy passzivitásba burkolódzott. Hogy más példával éljek, vitathatatlan, hogy Borisz Paszternák sokkalta közismertebb és összehasonlíthatatlanul kiválóbb író és költő, kimagaslóbb egyéniség volt, mint Szinyjavszkij vagy Dániel. Mégis, amikor külföldön megjelent Dr. Zsivágója nyomán neki ítélték az irodalmi Nobel-díjat, a ,,Literaturnaja Gazeta” azon nyomban közölte egy munkás levelét, eképpen: „Paszternák? Ki az? Soha nem hallottam róla. Semmit sem olvastam tőle. A költő Paszternákról sem hallottam soha. Mire fölítélték neki a Nobel-díjat, hiszen senki sem ismeri — Szinyjavszkij és Dániel esetében viszont már egészen mást tapasztalhattunk. Cinikus megjegyzések, becsmérlő levelek nem jelentek meg a lapokban. A két íróról előbb ugyan hallgattak az emberek, de aztán egyszerre megszólaltak mind, ám nem tiltakozásuknak adván hangot az írók ellen, hanem tiltakozásuknak, nemtetszésüknek és rosszalásuknak a rendszer urai és a KGB metódusaival szemben, mely hosszú évtizedek alatt csöppet sem változott. Ennek demonstrálására talán jó példa az öt évre ítélt J. Brodszkij költő ellen Leningrádban lezajlott zárt tárgyalás kivonatos ismertetése. Bíró: Mi a foglalkozása? Brodszkij: Verseket írok, fordítok. Én feltételeztem ... Bíró: Csak semmi „én feltételeztem” . . . Különben is álljon egyenesen, ha magával beszélek! Ne támaszkodjon a falnak! Nézzen a bíróság felé! Feleljen a feltett kérdésekre, illedelmesen. Van állandó munkája, elfoglaltsága ? Brodszkij: Feltételeztem, hogy az irodalom kellő elfoglaltság. Bíró: Válaszoljon konkrétabban! Brodszkij: Versírással foglalkoztam, azt hittem, kiadják. Feltételeztem . . . Bíró: Minket nem érdekel, hogy mit feltételezett. Arra adjon feleletet, miért nem akart dolgozni? Brodszkij: De hiszen dolgoztam, verseket írtam. Bíró: Ez minket nem érdekel. De mondja csak, milyen szervekkel tartott fenn kapcsolatokat ? Brodszkij: Egy kiadóvállalattal volt szerződésem . . . Bíró: ...mi a foglalkozása, a rendes foglalkozása? Brodszkij: Költő vagyok, fordító. Bíró: Ki tartja annak? Ki sorolta be magát a költők közé ? Brodszkij: Senki. De hiszen ki sorolja be az embert az emberiség nagy családjába? Bíró: Maga kitanulta ezt a szakmát? Brodszkij: Milyen szakmát? Bíró: Hát hogy költőnek nevezhesse magát. Maga nem végzett tanfolyamokat, ahol előkészíthették volna .. . ahol megtanulhatta volna ... Brodszkij: Én feltételeztem . . . nem gondoltam, hogy azt tanulni kell. . . Bíró: Hát miként másként? Brodszkij: Azt hittem, hogy ... az Isten . . . Mindezek után felmerülhet a kérdés, lehet-e egyáltalán az orosz irodalom ébredéséről beszélni ? A válasz pozitív. Megvan minden remény arra, hogy az igazság győzedelmeskedni fog a hazugság felett. A szabad szó, az írás szabadsága egyre erőteljesebben fogja éreztetni hatását. Hiszen valamikor milliók és miliók hittek a forradalomban, a kommunizmusban, a proletariátus diktatúrájában, a kapitalista „bekerítés” veszélyében, az ötéves tervekben és Sztálin küldetésében. Ma már a kommunizmus világot formáló ereje anekdotaként hat, a proletariátus diktatúrájában maguk a vezetők sem hisznek, az ötéves tervek adminisztratív próbálkozások, a kapitalista bekerítés veszélyének hangoztatását felváltja a nyugati világ jóléti államainak lemásolása. Sztálin küldetésének hangsúlyozása pedig még a párt vezetőinek a körében is legfeljebb mosolyra késztet. Különös és tanulságos küzdelemnek vagyunk tanúi Oroszországban. Egyik oldalon a rettenetesnek vélt erő, a párt, a titkosrendőrség, az ideológusok, a tábornokok hatalmas tábora, felfegyverkezze szuperszonikus repülőgépekkel és tankokkal, vonalas kiadványokkal, pénzzel és hatalommal; a másik oldalon csupán szavak, kiizzadt mondatok és versek, melyek szenvedésben és megpróbáltatásban születtek, — fegyvertelen, de igaz szavak, szerények, de legyőzhetetlenek. Járdaszigeten Tollas Tibornak új verseskötete jelent meg Münchenben, „Járdaszigeten” címmel. Az új versek Tollas témáinak bővüléséről tanúskodnak és hangja lágyulását mutatják. Az élményanyag és új ihlet középpontja a gyermek. Ennek példája alábbi verse: ALTATÓDAL CSILLÁNAK Anyád helyett most én veszlek karomra és elringatlak ágyacskád felett, a leselkedő árnyak közt szorongva vigyázok reád, hunyd le a szemed, míg altatónak halkan dúdolom: Csilla virágom, csillagom. Honnan jöttél, hogy kék szemed mosolygó sugarára az ég is földereng? S hová tartasz csöpp titokzatos bolygó, hogy követnélek óva idelent, de elszállsz tőlünk mint a nyugalom, Csilla virágom, csillagom. Most még a miénk vagy Katica bogárka, a tenyerünkön tartjuk sorsodat, s inkább nap-nap hiszünk a csodákban, hogy nem röppensz el, minden így marad, te csonka ágon nyíló csöpp szirom, Csilla virágom, csillagom. Tollas Tibor