Új Európa, 1970 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1970-01-01 / 1. szám

bűnösebb mindenkinél, mert nem gondolkozott a legnagyobb szükség idején...” (Gyurcsó István: „Ki a bűnös” c. verse. Megjelent a pozsonyi „Hét” 1968. V. 21. — 21-ik sz.-ban.) S nemcsak a költők, a gondolkozó ifjak is így tépik magukat, amint terhes aggyal élik a foganó Gondolat valósága kínjait. Ezt egyikük így szemlélteti önmagán: „Harcok, kegyetlen, lecsillapíthatatlan harcok dúlnak az ember lelkében. Nincs megállás, nincs visszakozás. A gondolat — születése pillanatában még csak erjedés —, de később már követelés, nyilvánosságra kívánkozó, más emberek lelkében tovább élni óhajtó erő. Erő, amely tulajdonosainak sokasodásával hatványozva nő. Gondolat! Indulj hát hódító utadra s szülj tetteket a csehszlovákiai magyarság örömére!” (Takács András: „Miért nincsen a csehszlovák televíziónak magyar nyelvű adása?” c. cikke. — „Hét” c. újság, mint fent.) A szabad, kisbirtoktól megfosztott magyar vidék fiatalsága belemenekült a kétkezi munkássorsba, magyarnyelvű tanonciskola látogatásának a lehetősége nélkül. Kladno vidéke, a szenes Ostrava bányái magyarokkal telnek meg. Ágcsernyőtől Cheb-ig, mindenütt magyarok végzik a másodrendű munkát, — panaszolják az ifjú szociológusok. N. László Endre: „Cáfolják meg, ha...” című cikkében így ír erről: (Új Ifjúság, 1968 nyara): „Osztrava bányáiban beszéltem a brigadistákkal... — magyarok voltak —Garamszentkereszt kohói mellett is — a segédmunkások magyarok voltak — és Zsolnán is azok, akik a csatornát tisztították, akik a maltert keverték, akik a téglát hordták, akik a legnehezebb munkát végezték— — magyarok voltak — magyarok most is. Most már csak arra lennék kíváncsi: MEDDIG MÉG? A fiatal tudósok felpanaszolják, hogy ezek a segédmunkás-sorsra kárhoztatott magyarok egész életükben több munkával kevesebbet keresnek. „Pedig a téglát magyarul is lehet rakni! A maltert magyarul is lehet keverni! S éppen olyan jól, mint szlovákul!” — folytatja gúnnyal az idézett író. A nyelv miatt is Dávidként indulnak harcba a rendszer Góliátja ellen. „A nyelvnek szelleme és törvénye van, — írják a nyelvészek,— a helységnevek esetében sem lehet tehát politikai manőverezést végezni vele. — Az anyanyelv tanítását azért kell magas szintre emelni, — írják tovább, — mert ez az ismeretszerzés csatornája s erre épül az idegen nyelvek tudása is. — Becsüljük meg anyanyelvünket, — írják, — és neveljük gyermekeinket anyanyelvünkön, amelyért igazán nem kell szégyenkeznünk, hiszen oly remekműveket írtak rajta, mint az Ember Tragédiája, vagy Arany János, Petőfi s Ady versei! A délszlovákiai magyarok politikai igényét az állammal szemben Lőrincz Gyula, az ottani magyar kultúrszervezetek elnöke foglalta össze. Deklarációjában sürgette a magyarok egyenjogúsítását, s a magyarok autonómia-törekvését tűzte ki végcélnak. A magyarok különösen a kitelepítés alapját képező úgynevezett „Kassai kormányprogram” revízióját akarják elérni. A szlovákok ellendeklarációkat szerkesztettek, sőt tüntetéseket is rögtönöztek, hogy a magyarokat megfélemlítsék s letörjék igényeiket. Ez ellen a manőverezés ellen is a fiatal magyar nemzedék legjobbjai léptek csatasorba. Igényüket s borzalmas gyermekélményeiket Gyüre Lajos foglalta össze: „Ne fessenek torz képet a való helyzetről” című írásában. „—... Mert mit akarnak azzal, —■ írja, — hogy ma is védik a volt kassai kormányprogramnak a kitelepítésre utaló részeit?... Ez a gyűlölet ezreket kényszerített szülőföldjük elhagyására; katonasággal vették körül a falvakat, hogy a kitelepítés elől ne szökhessen meg senki! A ,Kassai program’ szelleme megengedte, hogy kopaszra nyírják az embereket, ha anyanyelvükön szólaltak meg az utcán, a vonaton, és a kassai programmal sújtottak előtt elzárták az anyanyelven való tanulás lehetőségét s az anyanyelven való szellemi-lelki megnyilatkozás minden formáját.” „... Mi a demokratizálódási folyamatban a demokratikus eszmék kiterjesztését köszöntjük, — folytatja az írás, —és nem azokhoz a régi intézkedésekhez való visszatérést, amelyek egyáltalán nem nevezhetők demokratikusoknak: ártatlan emberek kivégzése, meghurcolása, a kitelepítések s a jogfosztás.” „Az apák harcoltak a Szlovák Köztársaság katonáinak sorában, — folytatják a panaszt a fiatalok, — s börtönt szenvedtek miatta. És akik ott ütötték őket, húsz hold földet kapak ezért. Résztvettek a kommunista párt megalapításában s puskatus volt a bérük. Partizánok voltak, s kitelepítés, meghurcolás, jogfosztás volt rá a felelet...” * Folytathatnánk az idézeteket a szlovákiai fiatal magyarok írásaiból. Az orosz tankok 1968 augusztusában véget vetve a „prágai tavasznak”, végetvetettek e fiatalok reménységének is. Az én látogatóm, a negyvenes tanár, családjával Nyugaton maradt. Nem akart visszatérni a Usti-i s más börtönökbe. — Azóta átéltük velük együtt a „telet”. S az ő tragédiájuk mégis új hírt hozott rólunk, szétszakított magyarokról is a nyugati világnak. S minket megerősített. Bárhová sodródtunk, bárhová keveredtünk, bármilyen előnyös körülmények közé kerültek is közülünk sokan, kitartunk a magyarságunk küldetése mellett az otthon szenvedők miatt. Nyugatról nem tudjuk igazán felmérni, hozott-e valami „enyhülést” a szlovákiai magyarok életében a szlovákok federalista vívmánya a csehek ellen? Jelent-e némi lényeges javulást a délszlovákiai magyarság életében az a tény, hogy most egy tárcanélküli magyar miniszterük is van? Mindezt mi nem tudjuk. De azt tudjuk, hogy a délszlovákiai magyarság fiataljainak a szava tizenötmillió magyar szív és gondolkozó értelem zsilipjeként nyílt meg a bukott „prágai tavaszban”. S szókimondó bátorságuk kivívta messzi magyarok elismerését, hódolatát.