Új Európa, 1971 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1971-11-01 / 11. szám
Keletközép-Európa. Bárhogy szavalnak is a középkelet-európai kommunista rezsimek a „szabadságról”, „demokráciáról” és „függetlenségről”, amiben részük van, az első kedvező alkalommal a népek levetnék őket és leszakadnának a Szovjetunióról. Moszkva érdeke persze az lenne, hogy a Keletközép- Európát semlegesítse vagy közömbösítse, amihez vissza kellene adni népei tényleges szabadságát és függetlenségét. Egy nap talán a Kreml felismeri, hogy nyugati szomszédságában nagyobb biztonságot nyújtana a szabad és független népek jóakarata, mint elnyomatásuk: egy nap rá kell jöjjenek a talleyrandi igazságra, hogy szuronyokkal mindent lehet csinálni, csak rájuk ülni nem lehet. Különben ..., különben az történik, amit mindnyájan várunk: a Szovjetunó összeomlása! A Kreml eddigi logikája nem sok jóval biztat, az 56-os magyar forradalom óta minden eredetien demokratizálódási és önállósulási kísérletet könyörtelenül levert. A Brezsnyev-doktrina a kommunizmus kéjelgő mazochizmusa: bevonulhatunk egymáshoz, hogy közösen leverjük egymást. Moszkva a második világháború befejezése óta csak a szövetségesei ellen visel háborút, szovjet katona a szovjet táboron kívül még nem sütötte el fegyverét. A Kreml dilemmája a Balkánon a „lenni vagy nem lenni” halálos kérdésévé tornyosult: mit csináljon Romániával és Jugoszláviával? Románia teherpróba kínai, Jugoszlávia nyugati (amerikai) vonatkozásban. Azt biztosan nem tudni, hogy adott-e Peking garanciát Bukarestnek szovjet támadás esetén, azt azonban biztosra vehetjük, hogy Moszkvának presztízse és biztonsága érdekében lépnie kell. Be kell törnie Romániát, ha nem akarja, hogy mások is kövessék Ceausescu példáját, aki merészen játszik a nemzetközi sakktáblán. Ha nem lép, az a gyengeség jele; ha lép és Kína tétlen marad, az Peking gyengeségének a jele, s a papírsárkány szimbóluma az égen marad. A jugoszláv helyzet bonyolultabb. A titói örökség nem a második világháború, hanem az első világháborút követő buta, szerencsétlen békeszerződések hagyatéka. A győztesek fel akarták számolni a soknépű, sokproblémájú Habsburg-birodalmat, de a helyébe kis habsburgbirodalmakat alkottak. Csehszlovákia, Jugoszlávia, de még Románia is kicsiben az, ami nagyban volt az Osztrák-Magyar Monarchia. A hibát a második világháború után a nagyok megismételték, s ahonnét kiindult az első, most elindulhat a harmadik világháború. A titoizmus mint politikai, gazdasági és kulturális eretnekség jól működik, feloldotta a tömény kommunista centralizmust és szétmállasztotta a jugoszláv federációt. Abban Kelet és Nyugat egyezik, hogy Tito halálakor felbomlik Jugoszlávia, s az a gyanúm, abban is egyeznek, hogy meg kell menteni a jugoszláv federációt. Amiben valószínűleg eltér a felfogásuk, az a — hogyan? Moszkva terve Jugoszlávia összetartására roppant egyszerű: egyrészt biztatja a horvát nacionalistákat, hogy éljenek az alkalommal, másrészt előkészíti a jugoszláv kommunisták ligájában, hogy azonnal kérjenek segítséget. Ha a bevonuló szovjet csapatok komoly ellenállásba ütköznek, akkor Moszkva a régi taktikához folyamodik: hozzájárul Horvátország ideiglenes függetlenségéhez, visszaadja a magyarlakta területeket, átengedi Nyugat- Macedóniát a bolgároknak és lokalizálja a szerbeket a hegyek között; közben a koszovói régiót megszállják az albánok. Ha a szovjet akció villámgyorsan végbemegy, akkor a Nyugat nem csinál semmit, ugyanúgy tudomásul veszi Jugoszlávia lerohanását, mint a magyar forradalom leverését vagy Csehszlovákia invázióját. Stratégiailag a Szovjetunió megerősödnék, az Adria mentén berendezhetné azokat a támpontokat, melyekre Földközitengeri hadiflottájának nagy szüksége van. Ha viszont a szovjet hadsereg komoly ellenállásba ütközik, akkor hosszú gerillaháborúra kell számítani, amelybe belesodródhatnak a balkáni országok, s ha egy konvencionális balkáni háború kiszélesedik, akkor a nyugatiak sem maradhatnak tétlenek és a rakétaállásokat készenlétbe kell helyezni.*) A balkáni konstellációban Magyarország szerepét a görög tragédiák sorsszerűsége határozza meg. Mivel mindegyik érintett országnak magyar nemzetiségei vannak, a magyarországi kommunistákat a legkönnyebb felsorakoztatni: tiltakozzanak vagy követeljenek. Tiltakozzanak, hogy Románia (Jugoszlávia) nem alkalmazza a lenini politikát, ami elvben, pontosabban papíron, az önrendelkezési jogon alapul, követeljék a betartását, ami lényegében a magyarlakta területek visszatértét jelentené. A magyar kormányok az első világháború befejezése óta a földrajzi pozíció rabjai, ki vannak szolgáltatva a körülöttük folyó nagyhatalmi játszmának; ellene se Horthyék, se Kádárék nem tehetnek semmit. A terület végső, biztonságos elrendezéséhez a népek önrendelkezési jogát kellene biztosítani, amire már csak akkor kerülhet sor, ha a Szovjetunió felbomlik. Kína jelenléte a Balkánon (egyelőre szimbolikusan, persze) abban segíti a népeket, hogy legalább van egy nagyhatalmi szószólójuk a szovjet uralom és intrika ellen. Az Egyesült Nemzetekben *)Cikkem Írása után látogatott Brezsnyev Belgrádba, de kijelentései és a hivatalos közlemény egyes megállapításai nem mondanak ellent következtetéseimnek. A világlapok azt írták, hogy Brezsnyev visszavonta dogmáját, ami egyszerűen nem igaz, mert abban a formulázásban, ahogy a sajtó tálalta, sohasem létezett, s Brezsnyev tisztára a feltételezéseket és belemagyarázásokat utasította vissza. Moszkva elismeri a „szocializmusok” különbözőségét, Brezsnyev sem a kommunizmus pluralitását tagadja, ő a „szocializmus” közös védelmét hirdeti mindennemű külső és belső ellenséggel szemben, s azt ők döntik el, hogy ki az „ellenség”. Tito már volt ellenség, „láncos kutya”, aztán megint elvtárs, barát lett, amint fordul a kerék, fordul majd a minősítése is, akárcsak másoké. Szerintem Brezsnyev nem mentegetődzni ment Belgrádba, megnézte magának Jugoszláviát, mit kell csinálni, ha itt lesz az ideje.)