Új Európa, 1972 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1972-01-01 / 1. szám

által elkövetett politikai hibák, nagyobbrészben az amerikai CIA és a nyugatnémet, francia és egyéb titkosszolgálat és a magyar ú. n. deklasszált ele­mek ellenforradalmi konspirációjának eredménye volt. Amerikai dollárok segítségével volt ariszto­kraták, magasabb középosztálybeliek, bankárok, ka­pitalisták, és „fasiszta huligánok“, azaz fiatal diá­kok és más foglalkozásúak, a „félrevezetett munká­sok“ támogatásával lázadtak fel a „szocialista“ rendszer ellen, de megmozdulásukhoz a magyar népnek semmi köze nem volt. Ehhez az ellenforra­dalmi megmozduláshoz nyújtott oktalanul segítséget Nagy Imre és néhány társa is, és így megérdemel­ték a rájuk kiszabott halálbüntetést, — írják ezek a kommunista kiadványok. Mindezt a Magyar Minisztertanács kiadványai áltudományos formában, nagyszámú dokumentum közlésével igyekeznek bizonyítani. Belokon és Tolszi­­kov „tovarisok“ már népszerű formában kísérlik meg ugyanazt elmondani. Mindkettő állítólag Buda­pesten, illetve Magyarországon tartózkodott a for­radalom napjaiban. Élénk színnel ecsetelik a „huli­gánok“ kegyetlenségeit a szovjet-orosz és kommu­nista magyar rendfenntartó erőkkel szemben. Legérdekesebb még Herbert Aptheker köny­ve,, aki tudvalevőleg az amerikai Kommunista Párt Révai Józsefe, vagyis a pártideológus, aki el­méleti síkon őrködik a kommunista doktrína tiszta és tévedésmentes interpretálása felett. Aptheker könyve kétségtelenül érdekes. Ügyesen írta és eléri a nyugati publikációk formai és tartalmi színvona­lát. Előadása azonban egyoldalú és képtelen meg­szabadulni azoktól az önmaguknak ellentmondó, sok­szor nevetséges konklúzióktól, melyeket a pártvonal követése rákényszerít. Bevezetésében Shelley-t idézi, mondván, hogy „Azért mert valamiről mindenki mondja, az nem szükségképpen igaz.“ Ezzel a mot­tóval akarja bevezetni azt a kísérletét, hogy a ma­gyar forradalmat magas nyugati piedesztáljáról le­rántsa és leleplezze az „imperialista erők“ mesterke­déseit. A második fejezetben kb. húszoldalas vissza­tekintést nyújt, különösen a két háború közti Ma­gyarország történetére. Ennek során hosszasan fog­lalkozik a Horthy-rendszer állítólagos „morbid“ antiszemitizmusával. Jászi Oszkártól és Károlyi Mi­­hálytól idéz, hogy tételét bizonyítsa. Azt azonban, hogy a többszázezernyi magyar zsidóság elhurco­lása 1944-ben a hitleri megszállás idején német csa­patok jelenléte folytán történt, elfelejti megemlí­teni. A harmadik fejezet a háborús rombolás és az újjáépítés éveinek ismertetése. Szerinte a tényleg nagyvonalú rekonstrukció nem a magyar nép ener­giájának, hanem a kommunista pártnak és szövet­ségeseinek volt köszönhető. A negyedik és ötödik fejezetben némi kritikát hallunk a Rákosi-rezsim té­vedései és „elhajlásai“ körül, de Nagy Imre 1953-as szereplése sem tetszik Apthekernek. A hatodik feje­zetben ugyan elismeri, hogy az elégedetlenség álta­lános volt Magyarországon, de szerinte a felelősség az elhajlók, és nem a párt iszákjába rakandó, s az elégedetlenség okai könnyűszerrel, a „szocialista“ rendszer keretén belül eliminálhatók lettek volna. A hetedik fejezetben Aptheker büszkén felsorolja a rezsim által ezirányban állítólag idejében tett lépé­seket, melyek között a „szocialista törvényesség“ elve, a nagyobb szólásszabadság biztosítása és a politikai rendőrség „szigorának“ enyhítése említendő. A nyolcadik és kilencedik fejezet magával a forrada­lommal foglalkozik s ez már százszázalékosan követi a pártvonalat. Aptheker még egy bécsi öreg höl­gyet is idéz, aki állítólag azt mondta volna: a magyar forradalom azért tartott olyan sokáig, mert Európa éjjeli lokáljaiból minden magyar arisztokrata hazasietett, hogy mentse, ami ment­hető. Ilyen ostobasággal igazán nem lehet vitába szállni. Azt is állítja Aptheker, ami különben igaz, hogy Nagy Imre azért „csúszott el“ annyira jobb­felé, mert a lakosság részéről hatalmas nyomás nehezedett rá, hogy kiküszöböljék a jelent és mi­előbb visszaállítsák a régi, megszokott magyar élet­formát és szabad, berendezéseket. Ezt viszont senki nem tagadja. Konklúziójában persze megint a gró­fok, bankárok, huligánok és fasiszták szerepelnek, a CIA fizetett alkalmazottai, akik a szép és békés népi demokratikus Magyarország nyugalmát szív­telenül feldúlták. Vájjon mit szóljunk mindehhez? A forradalom költészete angolul Az „altera pars“ ellenpropaganda irodalmának áttekintése után a forradalom belföldi és külföldi angol nyelven megjelent költészetére is figyelmet kell fordítanunk. 1956 nemcsak politikailag, nem­zetközileg és társadalmilag okozott mély változá­sokat a huszadik század derekának bizonytalan irányú világában, de mind a magyarság, mind a külföld érzelmi reakciója is számottevő volt a magyar eseményekkel kapcsolatban. Ez elsősorban a legérzékenyebb lelkületűekre, azaz a költőkre vo­natkozik és ezért a szabadságharccal kapcsolatban írott költemények nagy száma természetes és ért­hető jelenség. A költemények legjobbjainak angol­nyelvű publikálása azonban már úttörő jellegű al­kotás. Ebben jelentős szerepe van Kecskési-Tollas Tibor közismert szabadságharcos költőnek és hír­lapszerkesztőnek, aki a megjelent három angol­nyelvű verseskötet közül kettőnek kiadásában ját­szott lényeges és fontos szerepet. Mind a három kötet a tizedik évfordulón je­lent meg, s kettő közülük eléggé ismert: 1. Ray, David, editor: From, the Hungarian revo­lution: a collection of poems, adapted from the Hungarian „Füveskert“, edited by Tibor Tollas. Ithaca, New York, Cornell University Press, 1966. 186 oldalon. 2. Gloria victis: az 1956-os magyar szabadság­harc költői visszhangja a nagyvilágban. A ver­seket összegyűjtötte és az antológiát szerkesz­tette Tollas Tibor. München, Nemzetőr, 1966. 419 oldalon. Illusztrációkkal. 3. Gömöri György: Polish and Hungarian poetry 19­­5—1956. Oxford, Clarendon Press, 1966. 11 és 266 oldalon. Bibliográfiai jegyzetekkel. 13

Next