Új Európa, 1974 (13. évfolyam, 1-6. szám)
1974-03-01 / 2. szám
09ajchi /Jlieri: Végy egy milliárd autót, két milliárd lökhajtásos repülőgépet, három milliárd üvöltő lemezjátszót és hangerősítőt, szórd meg az egészet az emberiség artikulátlan üvöltésével, tálald fel időnkénti atomrobbantásokkal ... és megkapod fennkölt korunkat. És ebben a harsány században jelentkezik „Átható csend“ című verseskötetével egy költőnő, Saáry Éva. Ülök, kezemben az ízléses könyvvel, és hirtelen eltűnik körülöttem a lárma, nem hallom, hogy odalent aszfalttörőgép szaggatja az úttestet és az idegeket, nem hallom fejem felett a menetrendszerű repülőjáratok tombolását. Átható csend vesz körül és ez a csend a verseken át hirtelen beszélni kezd hozzám. Korunk és a vers! Micsoda anakronizmus ez. Ha volt kor, amelyhez nem illett a költészet, akkor ez az. Ha volt kor, amelyben szükség van költészetre, akkor ez az! És Saáry Éva versei a mai kor költeményei. Valami hűvös tárgyilagosság árad a versekből, amelyek tiszták, mint amihez még nem ért el sem a levegő, sem a víz szennyezettsége. Az érzelem, a vágy, az érzékiség átizzik ugyan a sorokon, de sohasem ölt szavakat. Saáry Éva szemérmes költőnő, édes Istenem, hát ilyen is van még ezen a fejtetőre állított világon? Milyen jó is olvasni életfilozófiáját, amelyet a „Szavak“ című versében így fogalmaz meg: „a szavak nem jelentenek semmit / az igazi értelem a szavak mögött ólálkodik“. Saáry Éva költészete nem öncélú. Nem követi az álzsenik értelmetlen szószaporításait, nem tesz egymás mellé szavakat és utána nem mondja büszkén: „Már megint remekművet alkottam.“ Laáry „ars poeticája“ a „Fontos“ című versében bontakozik ki. Szerinte a költészet a fontos, erre van szüksége az emberiségnek, mert — mint írja — „ ... ha nem gyógyítjuk meg / legalább elzsibbasszuk az öntudat fullasztó kételyeit.“ Minden szónak értelme van , minden szó a helyén van és minden versből árad az egyéni hang. Ami leginkább feltűnt nekem, az a költőnő magányossága. „Búcsú“ című versében elmondja: „kitől így / kitől úgy / de minden baráttól elköszöntem“. Magányos, mert „bent a magány van / vasfogaival és olthatatlan éhségével“. Egy másik versében ezt írja: „előttem semmi / mögöttem semmi / kelletlenül csiszolgatom érveimet“. Nem panaszkodik a magányra, de azért a „Luganoi tavasz“ című versében felsóhajt, csendesen, minden pátosz nélkül: „ .. valaki jönne / valaki, akivel szót érthetnék /igazi szót“. Minden magányos ember szava szól ebből a mesterien egyszerű versből. Nem szeretném, ha azt gondolnák, hogy Saáry Éva csak a magánnyal, korunknak ezzel a népbetegségével foglalkozik. Az űrkorszaknak éppen úgy helye van költészetében, mint az örök témának, a szerelemnek. Jellemzései tömörek, csattanóak, mesteriek. Az „űrhajósokról“ többi között így ír: „nyomkodják a gombokat / s számok keringenek ereikben“. Lehet-e ennél szemléltetőbben és kurtábban jellemezni a világűr utasait? Alig hiszem. A szerelmet is a maga sajátos, egyéni teleszkópján át nézi. A szerelem „szigorú és végzetes pihenő“, a szerelmek „elhullanak belehullanak / az önkényes az önkéntelen / feledésbe“. Nem lángol ez a szerelmi költészet, nincsenek patetikus hangjai. A ma szerelme ez, amelyet legjobban ez a verssor jellemez: „egy másik szerelem / egy majdnem szerelem segítene / ami se nem vonz / se nem taszít“. Költőietlen századunkban öröm olvasni Saáry Éva verseit. Mintha rekkenő hőségben valaki átnyújtott volna egy pohár viszkit, jéggel, pukkanó szénsavbuborékokkal. Az embert felüdítik ezek a versek, de csak azért, hogy utána elgondolkozzék és azt mondja: ez a költőnő ismeri a világot, az embert és önmagát, tehát igazi művész. Gloria victis — 1848/49 — Szabadságharcunk a világirodalomban — Petőfi születésének 150. és a szabadságharc kitörésének 125. évfordulójára készült ez a könyv. Szerkesztője Tollas Tibor. 1848/49 külföldi irodalmi visszhangjának ily méretekben történt felkutatása, eredeti szövegben és magyar fordításban való közreadása példa nélkül áll, hézagot pótol, és így az összmagyarság szempontjából is minden elismerést megérdemlő teljesítmény. Ez a könyv a nem-magyar költőket és művészeket szólaltatja meg, mint a kor krónikásait; ők mondják el vallomásaikat, adnak kifejezést érzelmeiknek. „Úgy ábrázolja az 1848—49-es magyar szabadságharcot, ahogy e kötet elődje, a ’Gloria victis 1956‘ a negyvennyolc eszméihez nyíltan és büszkén visszanyúló 1956-os forradalom képeit megrajzolta, s ahogy e képet az emberi szellem öntörvényű fejlődésének tudatos hívei látták: a győzelmes erőszak szégyenének s az elbukott eszme diadalának“ — olvassuk a könyvet bevezető ajánlásban. Harminc nemzet háromszáz költeményén kívül beszédrészek, kiáltványok, külföldi művészek száz alkotásának képe és több mint harminc zenemű található a könyvben, amik közül nem egy múzeumok, könyvtárak és egyéb gyűjtemények feledésbe merült dokumentumaiban még ugyan feltalálható volt, de szélesebb körben ismeretlen maradt, így szinte új felfedezésnek számít. A gyűjtemény igen jól érzékelteti azt is, hogy a szabadságharc visszhangja az elbukás után sem szűnt meg. Hozzájárult mindehhez a Kossuth-emigráció tevékenysége is. Ki kell emelni a kárpátmedencei társnépek költői megnyilatkozásaiból felkutatott részleteket is. („Hadak útján“) (Nemzetőr kiadása, 1973, 416 oldal, 64 műnyomásos képoldal. Megrendelhető a kiadónál: München 34., Postfach 70. - Ára fűzve 21 DM, kötve 26 DM, vagy ennek megfelelő valuta.) Átható csend egy üvöltővilágban Saáry Éva versei („Átható csend” Lugano, 1973)