Új Európa, 1976 (15. évfolyam, 1-6. szám)

1976-03-01 / 2. szám

MINDSZENTY JÓZSEF: „Állok Istenért, egyházért, hazáért" — Emlékirataim — Előző számunkban közöltük az Emlékiratoknak azt a részét, melyből kiderül: 1956 szeptemberében a kommunista rezsim küldöttje felkereste Mindszentyt felsőpetényi fogságában és egyezkedni óhajtott. De olyan feltételeket szabtak, amelyek nem az Egyháznak, hanem csupán a rendszernek használtak volna. A tárgya­lás módja sem volt diplomatikus: az állam, az ingadozó rendszer küldöttje még mindig, mint a bíboros meg­jegyezte, „magas lóról tárgyalt” az egyház fejével, a fogollyal. Mik lettek volna a kikötéseik? — az emlék­iratok most közlendő fejezetei ismertetik a pontokat. Ezután a 20. századi magyar történelem egyik legnagyobb eseményének napjait ábrázolja a bíboros: hogyan történt szabadulása az 1956-os forradalom idején? Az első napokban hogyan akarta az ÁVO el­hurcolni és hogyan hiúsította meg ezt a kísérletet a prímás, amíg megjelentek a „drága magyar honvédek”, hogy diadalúton vigyék Mindszentyt Budára. Hogyan tájékoztatta a prímást a Nagy Imre kormány, hogyan tárgyalt vele a miniszterelnökhelyettes, Tildy Zoltán? E kérdésekre felel a most következő szakasz. Először: még a forradalom előtt, 1956 szeptemberében, milyen feltételeket szabott a rendszer? IX. „Drága, páratlan magyar nép!” 1. Megegyezés Egyház és állam között. Az Állami Egyházügyi Hivatal és a „békepapi” mozgalom nyil­vános elismerése. 2. Nyilatkozatok a kommunisták által propagált (hazug) világbéke és az ő termelőszövetkezeti moz­galmuk támogatására. 3. Az állami eskü letétele. 4. Hódoló látogatásom Dobi, Hegedűs és Gerő elvtársak előtt. 5. Végleges tudomásulvétele mindannak, ami tör­tént. 6. A rendszer által kiutalt prímási „fizetés” elfo­gadása és felvétele (amelyből korábban egyetlen fillért sem voltam hajlandó elfogadni). Emlékszem, hogy a fegyházban a szabadulás vá­gya még időnként fel-feltámadt bennem. Amikor azonban a rabkórházban visszanyertem lelki erőmet és lassanként teljes képet nyertem az Egyház és az ország tragikus helyzetéről: megingathatatlanná vált elhatá­rozásom, hogy a rab­ halál vagy megalkuvó szabadu­lás alternatívájában az elsőt választom. Az egyetlen pap viszont, aki Petényben mellettem volt, a szabadulás választására óhajtott hangolni. Igyekezete eredménytelen maradt. Egy levelet viszont írtam az igazságügyminiszter­nek, de nem az én amnesztiám ügyében. Feliratomban javasoltam a 70 éven felüli rabok, a 65 éven felüli beteg rabok, az összes szerzetesnővérek azonnali sza­badlábra helyezését, az összes népbírósági ítéletek fe­lülvizsgálását és a lerombolt Regnum Marianum plé­bánia­templom felépítését követeltem. A levelet szeptember első felében írtam meg. Két hónap alatt sem írásbeli, sem szóbeli válasz nem érkezett rá. 1956 október: szabadulásom 1956. október 24-én reggel, mise előtt, Tóth plébá­nos lélekszakadva rohant be hozzám: — Pesten kitört a forradalom! Megrendült lelkiállapotban indultunk misézni. A két mementóban megjelentek drága fiaink: az élők után a holtak.

Next