Új Európa, 1977 (16. évfolyam, 1-6. szám)

1977-05-01 / 3. szám

bevezetőkkel és részletes magyarázó jegyzetekkel. Bo­­gyay a kiadói előszóban röviden ismerteti a magyar történetírás fő problémáit, megindokolja, hogy a so­rozat azért kapta az „Ungarns Geschichtsschreiber” — Magyarország történetírói — és nem Magyar történetírók címet, mert a szerzők egy része kétség­telenül nem volt magyar. Az első kötetet Ivánka Endre emlékének ajánlja, aki már nem érhette meg eszméje megvalósulását. A kötet lényegében a Szent Istvánnal kezdődő és Szent Lászlóval végződő kor, all. század magyar történetét és egyúttal a magyar történetírás kezdeteit mutatja be. A kiadó-szerkesztő műve a Szent István legendák bevezetése és magya­rázatai. Gabriel Silagi, a Monumenta Germanica His­torica munkatársa fordította a Szent István legendá­kat és a Szent Gellért legendákat, az utóbbiakhoz ő írta a bevezetést és a magyarázatokat is. Bak M. Já­nos, Vancouver-i professzor műve a Szent László legenda fordítása, bevezetése és magyarázata. A be­vezetők és a magyarázó jegyzetek mind a hazai, mind a külföldi legújabb kutatások figyelembevételével készültek, ezért sok olyan megállapítást tartalmaznak, amelyek még egyáltalában nem mentek át a köztudat­ba sem Magyarországon, sem külföldön. A kötet munkatársai arra törekedtek, hogy a szakembereknek is segítséget és alapot nyújtsanak a további kutatá­sokhoz. Egyéb megemlítendő tudnivaló: a három ránk maradt Szent István legendából kettőnek, Hartvik püspök legendájának és az ún. Kis legendának a szövege van teljesen közölve, a Hartvik legendában azonban megtalálható — dőlt betűvel szedve — majdnem az egész Nagyobb legenda, amely a legré­gibb. A jegyzetek felhívják a figyelmet a változtatá­sokra, amelyeket Hartvik végzett az előtte levő legré­gibb legendán. Hasonlóképp a Szent László legendá­ban is jelezve vannak a részek, amelyek a Nagyobb legendának és a Kisebb legendának nevezett válto­zatokból valók. Akit érdekel, megkaphatja a magyar forrásokat: Verlag Styria, Pf. 511029, D-5000 Köln, vagy: Ver­lag Styria, Pf. 435, A-8011 Graz. III. A dunavölgyi Cato vallomásai Szitnyai Zoltán: „Még ég a láng”. — 287 oldal. — Minerva Books, Los Angeles. — 1976. Szitnyai Zoltán minden új könyve külön élmény, egyben dokumentum, a szellem könnyed játéka vagy mélyreható vizsgálódása, ugyanakkor az általa megélt kor ábrázolása. Kordokumentum, mert lángoló lélek­kel és kutató elmével átéli évtizedeink minden politi­kai vagy kulturális eseményét, mindegyikhez hozzá­szól, egy európai kultúrájú ember ítéletével és egy nagy magyar hazafi lelkesedésével és aggodalmával. E megállapításokba sűríthető az immáron több mint három évtizede emigrációban élő Szitnyai Zol­tán „opus”-a, annak szellemisége és értéke. A több kötetre rúgó egyetemes opus jelen darabja, a „Még ég a láng” biztos kézzel fogja egybe az író külföldi közírói alkotásait, rövidebb-hosszabb írásokat, tár­cákat, tanulmányokat és elégikus hangú emlékezése­ket. Szinte azt a címet adhatnánk a műnek, hogy „Selmeci elégia”, mert legtöbbször szülővárosába vi­szi vissza az emlékezés, ez jut eszébe egy „salzburgi csapszék”-ben éppúgy, mint dolgozószobájában, régi iratok fölé hajolva. Gyermekkori emlékei közül ki­magaslik a selmeci óvárt pusztító tűzvész, más írásai pedig a Felvidék tájaira kalandoznak. Szitnyai Zoltánra valaki egyszer azt mondta: lángoló magyar. Helyesebb ez a meghatározás: euró­pai magyar. Persze, van benne szenvedély, tápláló tűz, hisz ezt igazolja címadó írása is, mely tanúsítja, hogy valaki három évtized és többezer kilométer tá­volságra kerülhet hazájától a visszatérés reménye nélkül, mégis a hazaszeretet nem alszik el egy pilla­natra sem, idő és távolság nem hamvaszt el semmit — még ég a láng. Van tehát szenvedély ezekben az írásokban, tán olyan elragadtatás is, amelyet sokan elfogultságnak mondanak egy-egy politikai kérdéssel kapcsolatban. De az író európaisága éppúgy átitatja minden írását, mint magyar patriotizmusa. Ahogy például a magyar—szlovák együttélést, vitát, azonos sorsot tárgyalja, az a humánus szellem megnyilatko­zása, a dunavölgyi örökséggel való hű és okos sáfár­kodás. Petőfi Sándort hívja fel példának, akit a szláv vér adott a magyarságnak és Hviezdoszláv Országh Pált, aki „élete végéig büszkén viselte magyarvérű ősei címeres pecsétgyűrűjét”. „A kölcsönös asszimilá­­lódás e két példája is igazolja — mondja Szitnyai —, hogy Magyarországon a nemzethez való tartozást nem az öröklött anyanyelv határozta meg. Magyar volt mindenki, aki magyarnak vallotta magát.” Tárgyila­gosan és rokonszenvesen ír a független Szlovákiáról, amely „példásan rendtartó közigazgatással, kulturá­lis meg szociális alkotásokkal, nehéz körülmények között kiválóan biztos közellátással tanúsította állam­alkotó képességét”. Kevesen ismerik annyira és tárgyalták oly együtt­érzéssel, ugyanakkor kritikus szemmel a Nyugat vagy a népi írók irodalmi törekvéseit, teljesítményeit, ér­demét vagy tévedéseit, mint Szitnyai. Különös oda­adással merül el Illyés Gyula vizsgálatában, akinek érdemül ismeri el, hogy a háború után igyekezett menteni az üldözött írókat, de akinek felrója, hogy „elismerő megbecsüléssel emlékezik meg történelmünk véreskezű despotájáról, Kun Béláról”. Szitnyai könyve dicsér, elítél, perlekedik, megért, megbocsát és nem bocsát meg. A magyar sors fejeze­teit és drámáit aggódó atya és gyógyító orvos attitűde­­jével veszi sorra és catoi szigorral, catoi emelkedett­séggel mond véleményt. Ha valaki, Szitnyai, a salz­burgi remete megteheti ezt, mert talán voltak gondo­latai, melyeket nem mindenki oszt, de viszont mióta megjelent a magyar irodalomban, útban a Parnasszus felé, egyetlen hamis szót le nem írt, egyetlen álnok gondolatot meg nem szólaltatott. (Megrendelhető a szerző címén: Zoltán Szitnyai, Ford. Raimundstr. 18, A-5026 Salzburg, Österreich.)

Next