Új Európa, 1977 (16. évfolyam, 1-6. szám)

1977-05-01 / 3. szám

4 Itiákkarunk zeneirat Petőfi Sándor (1823-1849.) Véres napokról álmodom ... Véres napokról álmodom, Mik a világot romba döntik S az ó világnak romjain Az új világot megteremtik. Csak szólna már, csak szólna már A harcok harsány trombitája! A csatajelt, a csatajelt Zajongó lelkem alig várja! Örömmel vágom én magam Föl paripámra a nyeregbe! A bajnokok sorába én Szilaj jókedvvel nyargalok be! Ha megvagdalják mellemet, Fog lenni, aki bekötözze, Fog lenni, aki sebemet Csókbalzsammal forrasztja össze. Ha rabbá tesznek, lesz, aki Homályos börtönömbe jő el S föl fogja azt deríteni Fényes hajnalcsillag-szemével. Ha meghalok, ha meghalok A vérpadon vagy csatatéren, Lesz, aki majd holttestemről Könnyűivel lemossa vérem! (Bérkész, 1846.) Egy gondolat bánt engemet... Egy gondolat bánt engemet: Ágyban, párnák közt halni meg! Lassan hervadni el, mint a virág, Amelyen titkos féreg foga rág; Elfogyni lassan, mint a gyertyaszál, Mely elhagyott, üres szobában áll. Ne ily halált adj, Istenem, Ne ily halált adj énnekem! Legyek fa, melyen villám fut keresztül, Vagy melyet szélvész csavar ki tövestül; Legyek kőszirt, mit a hegyről a völgybe Eger-földet rázó mennydörgés dönt le ... Ha majd minden rabszolga-nép lármát megunva síkra lép, Pirosló arccal és piros zászlókkal És a zászlókon eme szent jelszóval: „Világszabadság!” S ezt elharsogják, Elharsogják kelettől nyugatig, S a zsarnokság velük megütközik: Ott essem el én, A harc mezején, Ott folyjon az ifjúi vér ki szívemből, S ha ajkam örömteli végszava zendül, Hadd nyelje el azt az acéls­zörej, A trombita hangja, az ágyúdörej, S holttestemen át Fújó paripák Száguldjanak a kivívott diadalra, S ott hagyjanak engemet összetiporva. Ott szedjék össze elszórt csontomat, Ha jön majd a nagy temetési nap, Hol ünnepélyes, lassú gyász-zenével És fátyolos zászlók kíséretével A hősöket egy közös sírnak adják, Kik érted haltak, szent világszabadság! (Pest, 1846.)

Next