Új Európa, 1978 (17. évfolyam, 1-6. szám)
1978-11-01 / 6. szám
meg nem élték, s talán ezért soha megérteni nem tudják. Ehhez több Gábor Áront, több Gulág-könyvet kellene olvasniok. Egy magyar író mindenesetre ezzel a munkával talán elérte, de minden bizonnyal megközelítette azt a célját, melyet már első könyvével is akart: rávilágítani a bolsevizmus teremtette életre. S azt hiszem, időszerű éppen az „East of Man” méltatásakor felidézni a „Túl a Sztálin-vonalon” c. első Gábor-könyv, az 1941-es munka előszavát, második előszavát, melyet a szerző már az újabb, torontói kiadáshoz írt 1975-ben. Íme: „Ezért a könyvért ítélt el 1945 őszén a szovjet katonai bíróság. Halálbüntetést adtak, de Sztálin ,kegyelméből, ötévi kényszermunkára és életfogytiglani szibériai száműzetésre változtatták át az ítéletet. Közben bebizonyosodott: igazat írtam. Testileg negyvenkét kilós emberi torzó lettem, lelkileg, mint százmillió európai polgártársam, átéltem világtörténelmünk leggyalázatosabb korszakát. Eladottak, kiszolgáltatottak, megalázónak, a kommunizmus rabjai voltunk. Végigmentünk a szovjet emberképzés, társadalomátalakítás, világformálás lépcsőjén és a Nyugat nem értette meg, hogy életünk figyelmeztetés volt. Túl a Sztálin-vonalon semmi sem változott és a kommunizmus csak alkalmas pillanatot, alkalmas embereket keres, hogy halálos csapást mérjen polgári életrendünkre. És talál. Az álhumánum, álbéke nevében azok is szolgálatában állnak, akiket nemrég erkölcsi és történelmi mintaképnek hittünk. Államfői szerződéssel, tömjénfüstös áldással hitetik el polgári jólétünkben felnőtt világunkkal, hogy a háború utáni évtizedek a kommunizmus és a polgári rend békés megértéséhez építenek utat. Embermilliók, ezer éves történelmek, mindig világrendünkért harcoló népek pusztulnak bele? A történelem egyszer kegyetlen büntetést ad érte. Azokra sújt legelőször a vörös erőszak, akik életünket , halálunkat, megalázottságunkat és eltorzításunkat nem fogadták el bizonyítéknak. Amikor harmincnégy éves tetszhalálából útnak indítom könyvemet, mélységes tisztelettel emlékezem katonáinkra, akik az emberiség legvéresebb háborújában is helyt álltak. Ezeréves katonamúltunkból, vérrel bizonyított Európa-tudatunkból és emberségből jelesre vizsgáztak. Fegyvereink gyengék voltak, népünk legjobbjait névtelen sír takarja messze Oroszországban. Hitünk, szabadságvágyunk, történelmi hivatástudatunk sértetlen. Hiszünk halottainkban, hiszünk újszülötteinkben és hisszük, hogy bizonyítékainkat’ elfogadja a történelem.” BÍRÓ JÁNOS: „William Shakespeare szonettjei, Víg Béla fordításában” — ez áll az ízléses, kékfedelű, aranybetűs könyvecske első fehér lapján, s az olvasó 77 oldalon 154 Shakespeare-szonettel ismerkedik meg, új magyar tolmácsolásban. Víg Béla bevezetőt is ír, szemügyre veszi az eddigi Shakespeare-fordításokat, a magyar munkákat, felsorolja Szász Károly és Győry Vilmos együttes, közös vállalkozását, majd Ferenczi Zoltán, Pákozdy Ferenc, Keszthelyi Zoltán és Justus Pál munkáját, a fő helyet adva természetesen a „két” Szabó Lőrincnek, a huszonegyévesnek és a negyvennyolcéves műfordítónak. Víg Béla nagy célt tűzött maga elé, erről vall is bevezetőjében, emígyen: „Shakespeare szonettjeinek lefordítása a legnehezebb irodalmi feladatok közé tartozik. Hazámban manapság csak annak érdemes jelentkeznie vele, aki Szabó Lőrinc színvonalát eléri, sőt túlhaladja. Énnekem pontosan ez volt a célom” — írja Víg. Bevezetőjében visszatekint a Shakespeare-szonettek eredeti megjelenésére, annak történetére, kutatva a Barát és a Sötét Asszony eredetét, kilétét. Víg Béla vállalkozása érthető. Shakespeare-t minden ambiciózus író-költő részben ősnek, részben mintaképnek tekinti. Már egyénisége is izgató, hisz nyugtalan lelke, mint Spengler mondja, a fauszti ember megtestesülése. Vagy ahogy Goethe lelkesedett: „Shakespeare und keine Ende.” Víg Béla azokkal tart, akik a költő Shakespeare-t nyilvánvalóan a drámaíró fölé emelik. Ő mindenesetre szenvedélyesen tanulmányozta nemcsak a szonetteket, hanem a kor angol nyelvét is, igényesen látott neki munkájának s azzal a megható indokolással, hogy az 1956-os magyar forradalom 20. évfordulóján kívánta megajándékozni a magyar olvasót új magyar Shakespeare-fordítással, a szonettekkel. Odaadó, elmélyedő, intuitív munka, két nyelv, az angol és a magyar szeretete, mindenekfelett pedig az az olthatatlan, kiapadhatatlan inspiráció, melyet talán legjobban az az intenzitás jellemez, amely a 154-ik szonettben magát a szerelmet ábrázolja, az az ihlet, tűz és vágy, melyről Shakespeare így beszél Víg Béla tollán: „A tűz vizet fűt. Víz nem hűsít vágyat.” Ez az új magyar nyelvű szonett-fordítás a költészet, a szerelem s a nagy angol klasszikus iránti odaadásból támadt, olthatatlan inspiráció szüleménye. CONRAD FERDINAND MEYER (1825—1898) A RÓMAI KÚT Fordította: Víg Béla Vízsugár szökken. Visszahull. A márványkagyló megtelik S lefátyolozva, szótlanul Hagyja csorogni gyöngyeit. A középső a harmadik kagylót tölti meg szelíden. Egyszerre ad s kap mindegyik. Zubog s pihen. Olthatatlan inspiráció — Víg Béla Shakespeare-fordítása — 25