Új Európa, 1978 (17. évfolyam, 1-6. szám)

1978-11-01 / 6. szám

meg nem élték, s talán ezért soha megérteni nem tud­ják. Ehhez több Gábor Áront, több Gulág-könyvet kellene olvasniok. Egy magyar író mindenesetre ezzel a munkával talán elérte, de minden bizonnyal meg­közelítette azt a célját, melyet már első könyvével is akart: rávilágítani a bolsevizmus teremtette életre. S azt hiszem, időszerű éppen az „East of Man” mélta­tásakor felidézni a „Túl a Sztálin-vonalon” c. első Gábor-könyv, az 1941-es munka előszavát, második előszavát, melyet a szerző már az újabb, torontói ki­adáshoz írt 1975-ben. Íme: „Ezért a könyvért ítélt el 1945 őszén a szovjet katonai bíróság. Halálbüntetést adtak, de Sztálin ,kegyelméből, ötévi kényszermunkára és életfogytig­lani szibériai száműzetésre változtatták át az ítéletet. Közben bebizonyosodott: igazat írtam. Testileg negy­venkét kilós emberi torzó lettem, lelkileg, mint száz­millió európai polgártársam, átéltem világtörténel­münk leggyalázatosabb korszakát. Eladottak, kiszol­gáltatottak, megalázónak, a kommunizmus rabjai voltunk. Végigmentünk a szovjet emberképzés, társa­dalomátalakítás, világformálás lépcsőjén és a Nyugat nem értette meg, hogy életünk figyelmeztetés volt. Túl a Sztálin-vonalon semmi sem változott és a kom­munizmus csak alkalmas pillanatot, alkalmas embere­ket keres, hogy halálos csapást mérjen polgári élet­rendünkre. És talál. Az álhumánum, álbéke nevében azok is szolgálatában állnak, akiket nemrég erkölcsi és történelmi mintaképnek hittünk. Államfői szerző­déssel, tömjénfüstös áldással hitetik el polgári jólé­tünkben felnőtt világunkkal, hogy a háború utáni év­tizedek a kommunizmus és a polgári rend békés meg­értéséhez építenek utat. Embermilliók, ezer éves tör­ténelmek, mindig világrendünkért harcoló népek pusztulnak bele? A történelem egyszer kegyetlen bün­tetést ad érte. Azokra sújt legelőször a vörös erőszak, akik életünket , halálunkat, megalázottságunkat és eltorzításunkat nem fogadták el bizonyítéknak. Amikor harmincnégy éves tetszhalálából útnak indítom könyvemet, mélységes tisztelettel emlékezem katonáinkra, akik az emberiség legvéresebb háború­jában is helyt álltak. Ezeréves katonamúltunkból, vérrel bizonyított Európa-tudatunkból és emberség­ből jelesre vizsgáztak. Fegyvereink gyengék voltak, népünk legjobbjait névtelen sír takarja messze Orosz­országban. Hitünk, szabadságvágyunk, történelmi hivatástudatunk sértetlen. Hiszünk halottainkban, hiszünk újszülötteinkben és hisszük, hogy bizonyíté­kainkat’ elfogadja a történelem.” BÍRÓ JÁNOS: „William Shakespeare szonettjei, Víg Béla fordí­tásában” — ez áll az ízléses, kékfedelű, aranybetűs könyvecske első fehér lapján, s az olvasó 77 oldalon 154 Shakespeare-szonettel ismerkedik meg, új magyar tolmácsolásban. Víg Béla bevezetőt is ír, szemügyre veszi az eddigi Shakespeare-fordításokat, a magyar munkákat, felsorolja Szász Károly és Győry Vilmos együttes, közös vállalkozását, majd Ferenczi Zoltán, Pákozdy Ferenc, Keszthelyi Zoltán és Justus Pál mun­káját, a fő helyet adva természetesen a „két” Szabó Lőrincnek, a huszonegyévesnek és a negyvennyolc­éves műfordítónak. Víg Béla nagy célt tűzött maga elé, erről vall is bevezetőjében, emígyen: „Shakes­peare szonettjeinek lefordítása a legnehezebb irodalmi feladatok közé tartozik. Hazámban manapság csak annak érdemes jelentkeznie vele, aki Szabó Lőrinc színvonalát eléri, sőt túlhaladja. Énnekem pontosan ez volt a célom” — írja Víg. Bevezetőjében visszatekint a Shakespeare-szonet­­tek eredeti megjelenésére, annak történetére, kutatva a Barát és a Sötét Asszony eredetét, kilétét. Víg Béla vállalkozása érthető. Shakespeare-t min­den ambiciózus író-költő részben ősnek, részben min­taképnek tekinti. Már egyénisége is izgató, hisz nyug­talan lelke, mint Spengler mondja, a fauszti ember megtestesülése. Vagy ahogy Goethe lelkesedett: „Sha­kespeare und keine Ende.” Víg Béla azokkal tart, akik a költő Shakespeare-t nyilvánvalóan a drámaíró fölé emelik. Ő minden­esetre szenvedélyesen tanulmányozta nemcsak a szo­netteket, hanem a kor angol nyelvét is, igényesen lá­tott neki munkájának s azzal a megható indokolással, hogy az 1956-os magyar forradalom 20. évfordulóján kívánta megajándékozni a magyar olvasót új magyar Shakespeare-fordítással, a szonettekkel. Odaadó, el­mélyedő, intuitív munka, két nyelv, az angol és a magyar szeretete, mindenekfelett pedig az az oltha­tatlan, kiapadhatatlan inspiráció, melyet talán leg­jobban az az intenzitás jellemez, amely a 154-ik szo­nettben magát a szerelmet ábrázolja, az az ihlet, tűz és vágy, melyről Shakespeare így beszél Víg Béla tollán: „A tűz vizet fűt. Víz nem hűsít vágyat.” Ez az új magyar nyelvű szonett-fordítás a költé­szet, a szerelem s a nagy angol klasszikus iránti oda­adásból támadt, olthatatlan inspiráció szüleménye. CONRAD FERDINAND MEYER (1825—1898) A RÓMAI KÚT Fordította: Víg Béla Vízsugár szökken. Visszahull. A márványkagyló megtelik S lefátyolozva, szótlanul Hagyja csorogni gyöngyeit. A középső a harmadik kagylót tölti meg szelíden. Egyszerre ad s kap mindegyik. Zubog s pihen. Olthatatlan inspiráció — Víg Béla Shakespeare-fordítása — 25

Next