Új Európa, 1979 (18. évfolyam, 1-6. szám)
1979-09-01 / 5. szám
CSONKA EMIL: Vajda Albert: „És mégis morog a föld”. - London, 1979. — Panorama Publications. — 281 oldal. Vajda Albert új könyvében nekem az tetszik a legjobban, ami minden más könyvében is, nevezetesen, hogy a szerző szuverén ember. Azazhogy van neki, nem is véleménye, hanem a különvéleménye. Meg kell becsülni az olyan írót, aki eléggé rátarti a maga extravagáns nézeteinek bátor megvallására. Ebben különbözik Baedekertől és Kogutovicz Manótól. Mindkettő adatokkal és tényekkel szolgál, Vajda Albert is megteszi ezt, de útikönyve sokkal élvezetesebb, mint általában a bédekkerek vagy a térképek. (Ámbár a legjobb recept az lenne, ha Vajda könyvét a jó öreg Kogutovicz atlaszával a kezemben olvashatnám, mert mégiscsak az ember diákköri éveit hozná vissza, olyan szép színezésű földabroszokkal, amilyet mi hat világrészt bebarangoló emigránsok azóta se láttunk, mióta távoztunk a Dunántúlról vagy a Tisza— Duna közéből, s Petőfivel sóhajtozzuk, hogy odahagytam őslakom s anyámat.) Valamikor Vajdának is „kis lak állt a nagy Duma mentében”. Azóta járt a Gangesz partjainál, megfordult az Amazonas mentén, és így tovább, s úgy látszik, a nagy folyókkal együtt jár a nagy duma: Vajda konferál, nagy műsort ad, emigráns magyarokat szórakoztat — és mindent feljegyez. E feljegyzésekből született ez a könyv s világjárása legfőbb tapasztalataként a szerző kétségen kívül megállapítja, és mégis mozog a föld! E mozgó föld jelenségeit, mint mondottam, szuverénül szemléli. Mindjárt az elején a határozott különvélemény: „Elutazni annyi, mint egy kicsit meghalni — tartotta a régi mondás. Elutazni annyi, mint egy kicsit újjászületni — mondom én!” És érdemes figyelni arra, amit Vajda mond, mert oldalról oldalra, földrészről földrészre csak úgy sziporkázik. Mert ki vonhatná kétségbe definícióit, sajátos, eredeti meghatározásait?! Tagadható-e, hogy a dolog velejére tapint, amikor azt mondja, hogy Anglia az a kinőtt világbirodalom, „amely előtt ragyogó múlt áll”. „Liechtenstein — mondja — Ausztria és Svájc közé ékelt szendvics-hercegség, gondosan leöntve adóparadicsommal.” És persze a hercegség e két szomszédját is tollára tűzi, s Svájcról megállapítja, hogy „naponta kiporszívózott hegyek között fekvő bankállam, melynek túl józan polgárai két kamatlábbal állnak a földön”. És Ausztria? „Felerészben professzorokból, felerészben udvari tanácsosokból álló nép, amely sokkal szimpatikusabb, mint amilyen.” Egy kis simogatás, egy kis szúrás, no persze csak úgy pesti módra, csak szelíden szúrva, jó mélyre. Otthonosan mozog a többi kontinensen is, Afrikáról megállapítja, hogy „világrész, sok gyári hibával”. Fika volna azonban azt hinni, hogy Vajda könyve csupán csupa élcelődés, elménckedés. Nem is éppen itt van a könyv egyik nagy értéke, közhasznú funkciója —, élvezetes csomagolásban nagyon is precíz adatokat kapunk, történeti és földrajzi adatokat, amelyeket különben el nem olvasnánk, de Vajda ízletes tálalásában megjegyzünk magunknak. Vagyis: játszva tanulunk! Megtanuljuk Vajda könyvéből, hogy a vagy negyedévezreddel ezelőtt Dél-Afrikában partra szálló 125 fehér között volt négy nő is. (Az ilyesmi sohase kerüli el Vajda figyelmét!) Megtudjuk, hogy az első gyémántot 1866-ban a Narancs-folyó melletti Hopetown városka közelében egy 15 éves farmergyerek találta, a 83 és fél karátos „Afrika csillaga” nevű — ötvenezer angol font értékű — gyémántot egy üzletember két ökörért vette meg egy varázslótól, aki boldog volt, hogy átejtette azt az ökör fehér embert. A könyv Mauritiusról szóló fejezete nemcsak a bélyeggyűjtőknek kedveskedik, Vajda szemléletes, hangulatos természetleírása itt a Nobel-díjas író halhatatlan regényeimet juttatja eszünkbe: Dal a tűzpiros virágról. Egyáltalán, a humor mestere, Vajda, ebben a könyvében költői ihletésű természetábrázolóként is jelentkezik. Bekukkantva Dániába, a szerző tájékoztat bennünket, milyen is Hamlet házon kívül, és mi is az, ami manapság bűzlik Dániában. Máskor élmény alapján beszámol arról, miért nem vesz szigetet, majd, nyilván elavultnak tartva Szent Péter esernyőjét, valahol Észak-Olaszországban elmondja az új sztorit: Rómeó esernyője. Macaóban makaózik és gróf Benyovszky Móric korán idegenbe szakadt hazánkfia nyomait kutatja fel. De aztán szerte a világon szemügyre veszi a mai idegenbe szakadtakat is, akik között nincs egyetlen ágrólszakadt sem, mert a magyar ember olyan, mint a macska, akárhová dobják ki, talpra esik. Kivéve a szocializmust, ott semmiféle ötlet nem használ, de ahogy Vajda világnézetéből, elkorcsosult polgári szemléletéből megállapítható, a szerző a szocializmusba nem is kíván visszatérni. (Emlékeztet engem a Miami Beach-i magyar csárda főpincérére, aki a Szabad Európa Rádión azt üzente a budapesti Interkontinentálban maradt kollégáinak, hogy építsék csak szorgalmasan a szocializmust, ő meg építi Floridában a saját házát.) Vajda sok magyarral találkozik az öt kontinensen, elsősorban olyanokkal, akik 1956-ban, vagy ahogy Vajda mondja, a „szökőévben” hagyták el Budapestet és kapcsolt részeit. Megnézi őket és a veséjükbe lát, kipellengérezi az emigráns őslényt éppúgy, mint a gyorsan beolvadó sznobot, azt, aki ha magyar szót hall, rögtön odamegy, s azt, aki rögtön elsompolyog. Megírja, hogy a lóra termett magyar nép idekint hogyan lett autós nép, s megemlékezik arról az ötletes magyarról, aki Afrikában lett jégkorong-edző. Miért ne? Szemmel láthatóan nagy benyomást tett rá Skandinávia, különösen Svédország, történelmében is elmélyült és szemléletesebben adja vissza, mint bármelyik történelemtanárunk tette történelmünk folyamán. Otthonosan mozog finn rokonaink körében is, csak kissé inkomodálja, hogy Helsinki kikötőjében sok az zal a tűzpiros virágról — Vajda Albert új könyve —