Új Európa, 1981 (20. évfolyam, 1-6. szám)
1981-09-01 / 5. szám
4 Távol a hazától „Testvérem a pesti srác, ki ott fekszik az aszfalt alatt, ki akkor halt meg . . Akkor, 1956-ban. S a költő, aki erre emlékezik, soha nem is élt a Duna partján, mert külföldön született magyar, emigráns gyermekként tanulta meg anyanyelvét. A forradalom 25. évfordulójára ezt a verset választottuk ki most erre az oldalra, mert a magyar nyelv diadala, a nemzeti géniusz megnyilvánulása, hogy ez a vers, minden nyelvi és gondolati szépségével emigrációban született. Ha Budapesten átszúrnának egy hosszú rudat a földgömbön, Ausztráliában jönne ki, s ott íródott ez a hitvallás, távol a hazától — a hazáról. RUTTKAY TAMÁS: DE MI MAGYAROK MARADUNK ... Hogy kinek mutatott a halovány csillag Zágon felé és hány csatát dúlt a törökverő Mátyás, vagy mi volt, miről Verbőczy törvénykezett egykor, nem tudom. Soha nem jártam a Lánchídon, mikor csillagok gyúlnak a Duna felett, vagy az Üllői úton tavasz éjjel, Kosztolányi fái alatt, nem ültem a Múzeum lépcsőjén sem a márciusi szélben, hol Széchenyi emléke jár a kövek között s hol Petőfi egykor történelmet szavalt. A Kilimandzsáró, a fenyves Hargita, nékem távoli hegyek. Nem ismerem a Nyírség homokját sem, hol nagyapám porlik egy akácfa alatt, vagy templom harangját egy kis faluban, a Tisza partján, rórát és téli reggelen. Soha nem láttam a hazát, mely nektek mindent jelentett egykor, bánatot, ifjúságot, derűt. . . Az én magyarságom nem az, mint a tiétek, az én magyarságom fájóbb, keserűbb . . . Hogy mit tartogat számomra a holnap, e bomlott világban. A halottá hazudott Isten útvesztett zűrzavarában, még nem tudom. Talán magával sodor majd a végelszámolás, mielőtt megöregednék, s a rádióaktív hamu félelmetes csendjéből egy új világ születik majd meg, nélkülem. De addig, gyökértelen kettős életemben is mindig érzem majd, hogy testvérem a pesti srác, ki ott fekszik az aszfalt alatt, ki akkor halt meg, mikor újra romba dőlt a pesti ház, s a Murray-parton született életemnek nem közömbös, ha a Tiszáról sír egy hegedű, vagy magyar bajnok áll a győztes dobogón, valahol egy olimpián. Minden meg nem született magyar magzat nékem fej! Az éhen halt biafrai csecsemő mögött a székelyt látom az erdélyi télben, ki elfelejtve vár újsághír nélkül, reménytelenül. . . A jövő az enyém, mondjátok. Itt az alkalom. És én azt kérdem, milyen jövő? Kettős életem keresztútján sok mindent talán hiába vártok el tőlem, de halljátok, a nyelv még él az ajkamon! S hadd mondjam el most néktek százak és ezrek hitét, a világon szétszórt magyar ifjak márciusi üzenetét: egy társadalom inog, a bizonytalan gyáva világ remeg most alattunk, és mi, lehet talán, hogy Pilvax kávéház nélküli modern márciussal, B. A. degreevel, vagy anélkül, ékezettelenül, vagy akcentussal — néha talán úgy, hogy nem is értetek meg minket —, de mi magyarok maradunk . . . Átvéve az „Ausztráliai Magyarságából.