Új Európa, 1981 (20. évfolyam, 1-6. szám)
1981-11-01 / 6. szám
HABSBURG OTTÓ: Napjaink egyik jellemző tünete, hogy úton-útfélen visszaélnek a nyelv használatával, így például szinte teljesen lejáratták, értéktelenítették ezt a szót: államférfi. Régebben ez a jelző komoly kitüntetésnek számított, mert ritka volt; korábban csak a hálás utódok használták, valamely elhunyt politikai személyiség méltatására, élő személynek legfeljebb jól megérdemelt nyugalomba vonulása után járt ki, komoly tettek, alkotások láttán. Ma azonban az a helyzet, hogy minden tucat politikusnak van egyfajta udvari sajtója, és ez nyakra-főre az egekig magasztalja urát és kenyéradóját. Ha egy pártvezér, vagy miniszter útrakel, sajtója azonnal arról ír, hogy az államférfi utazik. És így tovább. Itt volna az ideje, hogy ennek a képtelenségnek véget vessünk. Annál is inkább, mert vannak valóban nagy államférfiak, korunknak voltak nagy egyéniségei és ezek érdemét nem szabad elhalványítani, leértékelni. Nagy államférfi volt Európában Robert Schuman, Konrad Adenauer, de Gaulle tábornok, Amerikában pedig Truman. Most pedig méltán mondhatjuk, hogy a meggyilkolt egyiptomi államfő, Szadat szintén ezek közé sorolható. Szadat életét és cselekedeteit három jellemvonás szabta meg: bátorság, tisztesség és hit. Bátor katona volt, ezt bebizonyította a csatatéren, s ez tette lehetővé számára, hogy a harc után békét teremtsen. Tisztessége és becsületessége megmutatkozott abban, ahogy a trónjavesztett perzsa sahhal szemben viselkedett. Amikor a sah még uralmon volt, mindenki dicsőítette, kritika nélkül hasraestek előtte, a csizmáját nyalták és tülekedtek jóindulata elnyeréséért. Amikor aztán megbukott, „barátai” egyszerre elfordultak tőle, sőt, szidták és üldözték. Szadat viszont, aki addig nem tartozott a dicshimnuszt zengők közé, Szadat volt az egyetlen, aki minden kockázatra való tekintet nélkül megnyitotta országát az immár halállal küzködő sah előtt, megadta neki a lehetőséget, hogy iszlám földön haljon meg. Végül Szadat a hit embere volt, kimagasló képviselője annak az iszlám szellemiségnek, amely nagyon is ellenkezik Komeini fanatikus tombolásával. Szadat a Korán tanításának a tisztaságáért szállt síkra, ugyanakkor azonban hajlandó volt arra is, hogy a vallás külső megnyilvánulásait, a lényeg megőrzése mellett, a modern követelményeknek megfelelően alakítsa. Mindezek alapján megvolt a bátorsága, hogy ellátogasson Izraelbe, attól a törekvéstől vezetve, hogy a sokat szenvedett egyiptomi nép számára biztosítsa a békét. Nem az ő hibája, ha a Camp Davidben megkezdett út életében még nem vezetett sikerre. Ha Camp David mindmáig nem hozta meg a kívánt gyümölcsöket, abban igen nagy mértékben Európa is hibás, különösen a békeapostolt játszó Szocialista Internacionálé. Mert ez az organizáció dicsérte ugyan Szadatot izraeli kezdeményezéséért, de mindjárt utána keblére ölelte Szadat és a béke legnagyobb ellenfelét, a terrorista Arafatot. Valósággal versengtek a PFSZ (PLO) „kegyeiért”, de ezzel azt érték el, hogy a közelkeleti béke ellenségei, látván a kedvező szelet, még jobban kifeszítették vitorláikat. Jelen pillanatban még nem tudjuk bizonyítani, hogy Szadat meggyilkolásának kik voltak a valódi értelmi szerzői. Többen, akiknek ez érdeke, azt állítják, hogy a szálak Komeinihez vezetnek. Nem tagadható, hogy Komeini erre is, ahogy minden gyalázatra, valóban kapható lenne. Nem valószínű azonban, hogy Komeini káoszba fulladó rendszere ilyen hibátlan és eredményes merényletet képes lett volna kidolgozni. Sokkal logikusabb a feltételezés, amely Líbiára gyanakszik. Jellemző egyébként, hogy Gadaffi és Arafat sokkal előbb tudta, hogy Szadat halott, mint bárki más. A nagy kínai államférfi, Csou En-láj egyébként hamar felismerte Gadaffi veszélyességét, mert ő mondotta, hogy „Gadaffi annak a lándzsának a hegye, amellyel a Szovjetunió át akarja döfni az iszlám világot”. Végső fokon Moszkvát terheli a felelősség minden gazságért, amit Tripolisz elkövet. Haig amerikai külügyminiszternek igaza volt, amikor utalt arra, hogy a nemzetközi terror mögött végeredményben a Szovjetunió áll. Szadat utódjának rendkívül nehéz dolga van. Hosni Mubarak elnök óriási feladatra vállalkozott, s ezt a munkát elhunyt nagy elődje presztízse nélkül kell megkezdenie. Mubarak szófukar ember. Bátor katona. Az egyiptomi légierő főparancsnoka volt, a haderő nagyon is tiszteli. Ehhez járul, hogy alelnök korában számos nehéz diplomáciai missziót hajtott végre. És azok, akik vele tárgyaltak, egyhangúan tanúsítják, hogy Mubarak céltudatosan és ügyesen hajtotta végre a rábízott feladatokat. Ez legalább némi vigasztalás a mai szomorú helyzetben. Az elkövetkező hónapok leglényegesebb kérdése, hogy Egyiptom, Szadat nélkül, kitarthat-e Szadat vonala mellett? További kérdés, hogy az arab világra milyen hatással lesz Szadat meggyilkolásának puszta ténye? Ez persze nagyban függ Izrael politikájától is. Nem vitatható, hogy Begin miniszterelnök bátor ember, viszont mindmáig nem mutatkozott Szadat után Klasszikus mondatok 1956 halottainak „Nem hal meg az, ki milliókra költi dús élte kincsét...” (Arany János) Szép és dicső dolog meghalni a hazáért: Dulce et decorum est pro patria mori. (Római bölcsesség)