Új Európa, 1981 (20. évfolyam, 1-6. szám)
1981-03-01 / 2. szám
HAAS GYÖRGY: A „Kassai polgárok”, a „Szegények iskolája”, a „Füveskert”, az „Egy polgár vallomásai”, a „Féltékenyek”, a „Szindbád hazamegy”, a „Napnyugati őrjárat”, cikkeknek, esszéknek, karcolatok ezreinek írója. Márai Sándor 1980. április 11-én ünnepelné 80. születésnapját, ha ünnepelni, ünnepet ülni tudna. Nem tud. ő, aki úgy élte át az emberöltőt, hogy írói pályájának már-már minden napján az anyanyelv ápolásának, oltalmazásának pirosbetűs ünnepe volt, magáról szólni nem sokat tud, semmiképpen sem szeret. Más kell kimondja az ünnepet helyette, mert ő, aki az utolsó harminc év alatt bejárta Európa, Amerika tájait, talán számon sem tartja születése napját. Az évforduló szükségessé teszi pályájának nem az elbeszélését — ez lehetetlen lenne —, hanem a fölvillantását legalább. Márai Sándor ünnepelt író lehetne a mai hivatalos Magyarországon, ha meglett volna az akarata, hogy zord pátoszban éljen egy teljesen hazug magatartásban, amelyben hatalmas tehetségét minden oldalról a hazugság ponyvázná körül. Nem vállalkozott a diktatúra hatalmi lépcsőfokainak és meredélyeinek sikeres meghódítására, mint ezt olyan sokan ebben a történelmi megrázkódtatásban tették. Nem akart versenyre kelni a törtetőkkel, akik minden más halandó kapaszkodási képességét és könyöklő erejét messze felülmúlva jeleskedtek körülötte, a diktatúra létmezején merész, érvényesülési versenyfutásban a rendkívüli akarat hajtóerejével. Nem óhajtotta azoknak az útját választani, akik kellő helyen tudatosan vétenek a magyar nyelvtan törvényei ellen, mert beszéd és fogalmazás közben életükért, szabadságukért kell reszketniük. Márai Sándor nem tartott igényt a hivatalos elismerésre, mert mint magyar író tudta, hogy az ő feladata a nemzet otthon ki nem mondható vágyának, eszméinek, gondolatainak kifejezésre juttatása. Ezért írhatta írói szándékairól: „Miért ír egy ember? Valamit el akar mondani az embereknek — de mit? Személy szerint néha azt hiszem, ezt tiltakozni és lázadozni kell, mihelyt valaki és valakik az élet eleven, természetes rendjéből rendszert akarnak csinálni. Minden, ami rendszer — vallásos, politikai, gazdasági, szellemi rendszer —, halálos veszedelem, merénylet az élet eleven rendje ellen. Azt hiszem, ezt akartam elmondani, amikor írtam.” A most kilencedik évtizedébe lépő Márai Sándor, aki három évtizede eszi a száműzetés kenyerét, a látszólag nehezebb, de egyenes utat választotta. Kegyetlen áldozatot kellett hoznia, hogy szellemi függetlenségét, szabadságát meg tudja őrizni. Erről így adott hírt száműzetésének kezdetén: „Az elmúlt években sorjában elvesztettem a munkám, az otthonom, elpusztult a társadalmi réteg, amelynek írtam, aztán elvesztettem a hazám, az anyanyelvem, a jogi személyiségem. Most már nincs semmim. Megértem, mit érezhetett Szent Ferenc, amikor meztelenül, pucéron feküdt a fagyos földre.” Aki meg akarja ismerni és érteni Márai életművét, annak tisztába kell lenni azzal a felvidéki tájjal, ahonnan az életre szóló szellemi töltést kapta. Az írót olyan országrész küldte a magyar irodalom Parnasszusára, ahol a múltban öröm és remény akkor színezte az emberek létét, amidőn kultúránk gyöngyszemeit építették; a városok reneszánsz íveit, az egyetemeket, katedrálisokat, rokon dalkincsünket, a humanizmus formanyelvét, etikai magatartását. Ezt az erkölcsi alapállást kapta útravalóul a kassai szülői ház oszlopos, kandallós öreg falai között. Ez a táj biztosított otthont a szép magyar lírai szó hitelének, a szilárd jellem példaképeinek, a keresztény hagyománynak, amely mindig igen otthonos volt nemcsak Kassa tornyai között, hanem a csillagjelű kis Alsósztregova, Jernye, Vágsellye, vagyis Madáchéknál, Szinyei Merse Pál állványánál és Pázmány Péter európai szellemiségű otthonában. Ebben a világban tanulta meg Márai Sándor a felvidéki táj titkát, amely szerint a magyar íróknak felelős szavára, művészi emberábrázolására, megtisztító hevére önkéntelenül is válaszolnak mindnyájan a magyarok és mindnyájan a magyarul értők, akiknek szívében nem hunyt ki az emberre néző régi melegség és ennek a hegyi tájnak életosztó becsülete. A hazája felett átvonuló történelmi vihar, ez a mai szörnyű fergeteg, alaposan mérlegre dobta az írókat, így a most nyolcvan éves Márai Sándort is. Az író az emigráció nehéz éveiben semmit nem veszített írói és erkölcsi súlyából. Ezt tanúsítják a Nyugaton megjelent könyvei is. Ezekben is hűséges maradt tollához és a humánus szellemi magatartáshoz. A „Föld, föld”, a két „Napló” köteteiben is bizonyította, hogy miközben hű maradt hazájához és nemzetéhez, a több nyelvű író fölényes biztonsággal kezeli az idegen népek kultúráját is. Idegenbe is átmentette független szellemét, s a világot ezért nemcsak nézi, hanem látja is. Márai Sándor tudta, hogy az író akkor szolgálja legbiztosabban a béke ügyét, ha segít helyreállítani ész és erkölcs megrendült tekintélyét a nemzetek közt. S e célból úgy kell hatnia a saját nemzetében, mint a lelkiismeret hat; vagy inkább kívül kell állnia nemzetén, prófétamód, vezetve, s nem vele sodródva. „Az az író — írta Babits Mihály —, ki nemzete érdekét elébe helyezi erkölcsnek s igazságnak, nemcsak ellensége az emberiségnek s benne saját népének is, hanem árulója egyszersmind az írói hivatásnak, s nem méltó arra, hogy köztünk üljön.” Márai Sándorról el tudjuk mondani, hogy egész életében a tértől és időtől független igazságot minden melléktekintet nélkül szolgálta. Szavainak súlyát soha nem az aktuális helyzet és érdek szerint latolgatta. Márai Sándor nemcsak prózájában, hanem lírájában is hű tükörképet nyújt nem annyira a költőről, hanem sokkal inkább az emberről. „A delfin visszanézett” kötetének soraiból is érezni, hogy hajtja őt valami, az örökkévalóság retúrjegyével utazót, hogy szóljon, harcoljon és tanítson, hogy közvetítsen. Van benne valami a föld állandóan változó zamatából, a Töretlen életút