Új Európa, 1981 (20. évfolyam, 1-6. szám)

1981-03-01 / 2. szám

HAAS GYÖRGY: A „Kassai polgárok”, a „Szegények iskolája”, a „Füveskert”, az „Egy polgár vallomásai”, a „Félté­kenyek”, a „Szindbád hazamegy”, a „Napnyugati őrjárat”, cikkeknek, esszéknek, karcolatok ezreinek írója. Márai Sándor 1980. április 11-én ünnepelné 80. születésnapját, ha ünnepelni, ünnepet ülni tudna. Nem tud. ő, aki úgy élte át az emberöltőt, hogy írói pályá­jának már-már minden napján az anyanyelv ápolásá­nak, oltalmazásának pirosbetűs ünnepe volt, magáról szólni nem sokat tud, semmiképpen sem szeret. Más kell kimondja az ünnepet helyette, mert ő, aki az utolsó harminc év alatt bejárta Európa, Amerika tá­jait, talán számon sem tartja születése napját. Az évforduló szükségessé teszi pályájának nem az elbeszélését — ez lehetetlen lenne —, hanem a föl­­villantását legalább. Márai Sándor ünnepelt író lehetne a mai hivata­los Magyarországon, ha meglett volna az akarata, hogy zord pátoszban éljen egy teljesen hazug maga­tartásban, amelyben hatalmas tehetségét minden ol­dalról a hazugság ponyvázná körül. Nem vállalkozott a diktatúra hatalmi lépcsőfo­kainak és meredélyeinek sikeres meghódítására, mint ezt olyan sokan ebben a történelmi megrázkódtatás­ban tették. Nem akart versenyre kelni a törtetőkkel, akik minden más halandó kapaszkodási képességét és könyöklő erejét messze felülmúlva jeleskedtek körü­lötte, a diktatúra létmezején merész, érvényesülési versenyfutásban a rendkívüli akarat hajtóerejével. Nem óhajtotta azoknak az útját választani, akik kellő helyen tudatosan vétenek a magyar nyelvtan törvényei ellen, mert beszéd és fogalmazás közben életükért, szabadságukért kell reszketniük. Márai Sán­dor nem tartott igényt a hivatalos elismerésre, mert mint magyar író tudta, hogy az ő feladata a nemzet otthon ki nem mondható vágyának, eszméinek, gon­dolatainak kifejezésre juttatása. Ezért írhatta írói szándékairól: „Miért ír egy ember? Valamit el akar mondani az embereknek — de mit? Személy szerint néha azt hiszem, ezt­ tiltakozni és lázadozni kell, mi­helyt valaki és valakik az élet eleven, természetes rendjéből rendszert akarnak csinálni. Minden, ami rendszer — vallásos, politikai, gazdasági, szellemi rendszer —, halálos veszedelem, merénylet az élet eleven rendje ellen. Azt hiszem, ezt akartam elmon­dani, amikor írtam.” A most kilencedik évtizedébe lépő Márai Sándor, aki három évtizede eszi a száműzetés kenyerét, a látszólag nehezebb, de egyenes utat választotta. Ke­gyetlen áldozatot kellett hoznia, hogy szellemi füg­getlenségét, szabadságát meg tudja őrizni. Erről így adott hírt száműzetésének kezdetén: „Az elmúlt évek­ben sorjában elvesztettem a munkám, az otthonom, elpusztult a társadalmi réteg, amelynek írtam, aztán elvesztettem a hazám, az anyanyelvem, a jogi szemé­lyiségem. Most már nincs semmim. Megértem, mit érezhetett Szent Ferenc, amikor meztelenül, pucéron feküdt a fagyos földre.” Aki meg akarja ismerni és érteni Márai életművét, annak tisztába kell lenni azzal a felvidéki tájjal, ahonnan az életre szóló szellemi töltést kapta. Az írót olyan országrész küldte a magyar irodalom Par­nasszusára, ahol a múltban öröm és remény akkor színezte az emberek létét, amidőn kultúránk gyöngy­szemeit építették; a városok reneszánsz íveit, az egye­temeket, katedrálisokat, rokon dalkincsünket, a hu­manizmus formanyelvét, etikai magatartását. Ezt az erkölcsi alapállást kapta útravalóul a kassai szülői ház oszlopos, kandallós öreg falai között. Ez a táj biztosított otthont a szép magyar lírai szó hitelének, a szilárd jellem példaképeinek, a keresztény hagyo­mánynak, amely mindig igen otthonos volt nemcsak Kassa tornyai között, hanem a csillagjelű kis Alsó­­sztregova, Jernye, Vágsellye, vagyis Madáchéknál, Szinyei Merse Pál állványánál és Pázmány Péter európai szellemiségű otthonában. Ebben a világban tanulta meg Márai Sándor a felvidéki táj titkát, amely szerint a magyar íróknak felelős szavára, művészi emberábrázolására, megtisz­tító hevére önkéntelenül is válaszolnak mindnyájan a magyarok és mindnyájan a magyarul értők, akiknek szívében nem hunyt ki az emberre néző régi melegség és ennek a hegyi tájnak életosztó becsülete. A hazája felett átvonuló történelmi vihar, ez a mai szörnyű fergeteg, alaposan mérlegre dobta az írókat, így a most nyolcvan éves Márai Sándort is. Az író az emigráció nehéz éveiben semmit nem veszí­tett írói és erkölcsi súlyából. Ezt tanúsítják a Nyuga­ton megjelent könyvei is. Ezekben is hűséges maradt tollához és a humánus szellemi magatartáshoz. A „Föld, föld”, a két „Napló” köteteiben is bizonyította, hogy miközben hű maradt hazájához és nemzetéhez, a több nyelvű író fölényes biztonsággal kezeli az ide­gen népek kultúráját is. Idegenbe is átmentette füg­getlen szellemét, s a világot ezért nemcsak nézi, ha­nem látja is. Márai Sándor tudta, hogy az író akkor szolgálja legbiztosabban a béke ügyét, ha segít helyre­állítani ész és erkölcs megrendült tekintélyét a nem­zetek közt. S e célból úgy kell hatnia a saját nemze­tében, mint a lelkiismeret hat; vagy inkább kívül kell állnia nemzetén, prófétamód, vezetve, s nem vele sodródva. „Az az író — írta Babits Mihály —, ki nemzete érdekét elébe helyezi erkölcsnek s igazságnak, nemcsak ellensége az emberiségnek s benne saját népé­nek is, hanem árulója egyszersmind az írói hivatás­nak, s nem méltó arra, hogy köztünk üljön.” Márai Sándorról el tudjuk mondani, hogy egész életében a tértől és időtől független igazságot minden mellék­tekintet nélkül szolgálta. Szavainak súlyát soha nem az aktuális helyzet és érdek szerint latolgatta. Márai Sándor nemcsak prózájában, hanem lírájá­ban is hű tükörképet nyújt nem annyira a költőről, hanem sokkal inkább az emberről. „A delfin vissza­nézett” kötetének soraiból is érezni, hogy hajtja őt valami, az örökkévalóság retúrjegyével utazót, hogy szóljon, harcoljon és tanítson, hogy közvetítsen. Van benne valami a föld állandóan változó zamatából, a Töretlen életút

Next