Új Európa, 1981 (20. évfolyam, 1-6. szám)
1981-05-01 / 3. szám
megszállók brutalitása egyfelől, a megszállt országok magasabbrendűsége másfelől — ez váltotta ki azt a magyar s általában európai közmeggyőződést, amelyet egy szellemes francia mondás így örökített meg: „Sztálin két hibát követett el: az egyik, hogy katonáit megmutatta Európának, a másik, hogy katonáinak megmutatta Európát.” Nagy Ferenc pedig, az elkövetkező időszak politikusa, aki ettől kezdve csaknem két évig küszködött a megszálló orosz politikai partnerekkel, magában leszűrte a látottak tanulságát, s Magyarország szovjet megszállásáról ezt mondotta: „A rég várt felszabadulás eszméjéből a gyakorlatban a hódító hatalom ostorcsapása lett.” Semmivel sem nyújtott jobb képet, semmivel sem viselkedett különbül a Vörös Hadsereg nyomában megjelenő magyarországi kommunista párt. A lakosság nagy része különben is azonosnak tekintette a kommunistákat az oroszokkal, de ez a párt az oroszoktól függetlenül, önmagában is olyan politikával jelentkezett, hogy mindjárt első fellépésével legalább olyan népszerűtlen lett, mint az oroszok. A kommunista párt első gondja ugyanis a rendőrség kézbevétele volt, s ezzel a rendőrséggel olyan akciók végrehajtása, melyek megdöbbenéssel töltötték el az egész lakosságot... A rendőrség célja nem az állapotok konszolidálása és a rend helyreállítása volt, hanem éppen ellenkezőleg: forradalmi állapotok teremtése, és minden olyan személy, erő vagy erőcsoport kiiktatása, amely érzelmileg és értelmileg — feltehetően — nem lelkesedett a kommunizmusért. Amíg a legfelső politikai szinten életre hívták négy párt „demokratikus” koalícióját, addig országos szinten a rendőrség igyekezett odahatni, hogy a hatalom tényleges birtokosa egyedül a kommunista párt legyen. Mivel pedig a kommunista pártnak Magyarországon nem voltak gyökerei, nem volt számottevő szervezete és tagsága, onnan szerzett tagokat, ahonnan tudott, és úgy, ahogy lehetett. Csábítással és fenyegetéssel, hízelgéssel és rettegés keltésével. Ez utóbbinak, félelem és rettegés megteremtésének lett eszköze az állam hivatalos rendőrsége. Nagy Ferenc írja meg, hogy ez a rendőrapparátus többnyire „fegyelmezetlen horda” volt, tagjai között pedig számos olyan személy, aki régebben közönséges bűncselekmény miatt börtönt viselt, s most az események „kiszabadították”. Nem volt ritka az olyan eset, hogy egy tegnapi fegyenc, notórius bűnöző máról holnapra kerületi rendőrkapitány lett. Közismertté vált, hogy esetenkénti rablások, nagyarányú tolvajlások a rendőrségen szerveződtek, s például nem egy rendőrfőnök lakásának legszebb szobáját Auschwitzba elhurcolt és még vissza nem tért zsidók műkincsei díszítették. Ez az erkölcsileg silány és szaktudását tekintve kétes értékű apparátus csakhamar megszervezte az ún. politikai osztályt, amelynek tagjai senkinek sem tartoztak számadással, s hatalmuk korlátlan volt. Egyszerű feljelentésre, minden vizsgálat nélkül tartóztattak le embereket, s a letartóztatás többnyire már ítélet is volt, mert rendőrhatósági és bírói feladat s kompetencia közötti különbséget nem ismertek. Ha a feljelentés kommunista párttagtól jött, a vád már eleve bizonyítottnak számított, s ha a megfélemlített vádlott tiltakozott, kezdetét vette a kínvallatás. A legtöbb városban az emberek eliszonyodtak, ha a rendőrségi épület közelében volt dolguk, mert híre járt, hogy hevenyészett kínzószobákat rendeztek be, s kíméletlenül bánnak a foglyokkal. .. Ha a rendőrség és a politikai osztály valamely cselekedete nyilvános botránnyá dagadt, és sem megfélemlítéssel, sem hamis jelentésekkel nem lehetett eltitkolni, a rendőrség ellen akkor sem indult eljárás, legfeljebb időleges látszateljárás, hogy röviddel azután a felelősöket ismét szabadon bocsássák. Jellegzetes, korántsem egyedülálló példája ennek a gyömrői eset. A Budapesttől kb. 30 kilométernyire fekvő helység rendőrfőnöke egyik éjjel letartóztatta a falu valamennyi értelmiségi tagját, köztük a falu papját s egy ott lakó nagynevű, közismerten demokrata érzésű filozófus-szociológust, Révay grófot, továbbá több módosabb parasztgazdát, úgynevezett kulákot, összesen 80 férfit vittek el lakásáról. A rendőrségen rövid, órákig sem tartó „kihallgatás” során megállapították valamennyi „vádlott” bűnösségét, nevezetesen, hogy „német kollaboránsok voltak”. Nyolcvan főnyi rendőrosztag a falu határában lévő vasúti töltéshez vezette őket, mindegyik fogollyal megásatta saját sírját, s valamennyit agyonlőtte. Ez a tömeggyilkosság nagy hullámokat vetett, országos felháborodást okozott, s a belügyminiszter kénytelen volt a gyilkos rendőröket őrizetbe venni. A parlamentben többen vizsgáló bizottság kiküldését tervezték. A kommunista párt vezetője, Rákosi Mátyás azonban, minden alkotmányos jogalap nélkül, mint egy koalíciós megbeszélésen maga büszkélkedett vele, „utasította” Erdei belügyminisztert, hogy a rendőröket azonnal bocsássák szabadon. Pártközi megbeszéléseken, vagy ha régi, idealista kommunisták voltak Rákosinál, s figyelmeztették, hogy az újsütetű párttagok, a prozeliták között bűnöző és kegyetlen funkcionáriusok vannak, Rákosi azzal hallgattatta el a kritikát, hogy „derék kommunisták azok”. Valentiny Ágoston, kiváló szociáldemokrata politikus, az ideiglenes kormány igazságügyminisztere szerette volna elérni, hogy minisztériuma szakképzett rendőrökkel vizsgálatot indíthasson hatósági visszaélések ellen. A minisztertanács ehhez hozzájárult, de aztán a kommunista párt kívánságára a szociáldemokrata párt elnöke, Szakasits Árpád Valentinyt leváltotta, helyére Riesz Istvánt delegálta é s a gyömrői gyilkos rendőrök megmaradtak állásukban ... (Folytatjuk) Csonka Emil előadásai Lapunk főszerkesztője s „A forradalom oknyomozó története” c. könyv szerzője különböző meghívásokra több előadást tartott 1956 történelmi okairól. Müncheni és svájci előadások után a közelmúltban Heidelberg/ Mannheim magyarsága előtt szerepelt, ezt követte Bécs és Grác. Május 8-án Luzern, 9-én Bern, 10-én Zürich magyarsága várja az előadót a SMIKK rendezésében. Őszre amerikai és kanadai városokba hívták meg, s a szerző még Frankfurtban vállalta el a 25. évforduló díszszónoki szerepét. 17