Új Európa, 1981 (20. évfolyam, 1-6. szám)

1981-05-01 / 3. szám

megszállók brutalitása egyfelől, a megszállt országok magasabbrendűsége másfelől — ez váltotta ki azt a magyar s általában európai közmeggyőződést, ame­lyet egy szellemes francia mondás így örökített meg: „Sztálin két hibát követett el: az egyik, hogy katoná­it megmutatta Európának, a másik, hogy katonáinak megmutatta Európát.” Nagy Ferenc pedig, az elkövetkező időszak poli­tikusa, aki ettől kezdve csaknem két évig küszködött a megszálló orosz politikai partnerekkel, magában leszűrte a látottak tanulságát, s Magyarország szovjet megszállásáról ezt mondotta: „A rég várt felszabadu­lás eszméjéből a gyakorlatban a hódító hatalom ostor­csapása lett.” Semmivel sem nyújtott jobb képet, semmivel sem viselkedett különbül a Vörös Hadsereg nyomában megjelenő magyarországi kommunista párt. A lakos­ság nagy része különben is azonosnak tekintette a kommunistákat az oroszokkal, de ez a párt az oro­szoktól függetlenül, önmagában is olyan politikával jelentkezett, hogy mindjárt első fellépésével legalább olyan népszerűtlen lett, mint az oroszok. A kommunista párt első gondja ugyanis a rendőr­ség kézbevétele volt, s ezzel a rendőrséggel olyan ak­ciók végrehajtása, melyek megdöbbenéssel töltötték el az egész lakosságot... A rendőrség célja nem az állapotok konszolidá­lása és a rend helyreállítása volt, hanem éppen ellen­kezőleg: forradalmi állapotok teremtése, és minden olyan személy, erő vagy erőcsoport kiiktatása, amely érzelmileg és értelmileg — feltehetően — nem lelkese­dett a kommunizmusért. Amíg a legfelső politikai szinten életre hívták négy párt „demokratikus” koalí­cióját, addig országos szinten a rendőrség igyekezett odahatni, hogy a hatalom tényleges birtokosa egyedül a kommunista párt legyen. Mivel pedig a kommunista pártnak Magyarorszá­gon nem voltak gyökerei, nem volt számottevő szer­vezete és tagsága, onnan szerzett tagokat, ahonnan tudott, és úgy, ahogy lehetett. Csábítással és fenyege­téssel, hízelgéssel és­­ rettegés keltésével. Ez utóbbi­nak, félelem és rettegés megteremtésének lett eszköze az állam hivatalos rendőrsége. Nagy Ferenc írja meg, hogy ez a rendőrapparátus többnyire „fegyelmezetlen horda” volt, tagjai között pedig számos olyan személy, aki régebben közönséges bűncselekmény miatt börtönt viselt, s most az esemé­nyek „kiszabadították”. Nem volt ritka az olyan eset, hogy egy tegnapi fegyenc, notórius bűnöző má­ról holnapra kerületi rendőrkapitány lett. Közismert­té vált, hogy esetenkénti rablások, nagyarányú tol­­vajlások a rendőrségen szerveződtek, s például nem egy rendőrfőnök lakásának legszebb szobáját Ausch­witzba elhurcolt és még vissza nem tért zsidók mű­kincsei díszítették. Ez az erkölcsileg silány és szaktudását tekintve kétes értékű apparátus csakhamar megszervezte az ún. politikai osztályt, amelynek tagjai senkinek sem tartoztak számadással, s hatalmuk korlátlan volt. Egyszerű feljelentésre, minden vizsgálat nélkül tar­tóztattak le embereket, s a letartóztatás többnyire már ítélet is volt, mert rendőrhatósági és bírói fel­adat s kompetencia közötti különbséget nem ismertek. Ha a feljelentés kommunista párttagtól jött, a vád már eleve bizonyítottnak számított, s ha a megfélem­lített vádlott tiltakozott, kezdetét vette a kínvallatás. A legtöbb városban az emberek eliszonyodtak, ha a rendőrségi épület közelében volt dolguk, mert híre járt, hogy hevenyészett kínzószobákat rendeztek be, s kíméletlenül bánnak a foglyokkal. .. Ha a rendőrség és a politikai osztály valamely cselekedete nyilvános botránnyá dagadt, és sem meg­félemlítéssel, sem hamis jelentésekkel nem lehetett el­titkolni, a rendőrség ellen akkor sem indult eljárás, legfeljebb időleges látszateljárás, hogy röviddel az­után a felelősöket ismét szabadon bocsássák. Jelleg­zetes, korántsem egyedülálló példája ennek a gyömrői eset. A Budapesttől kb. 30 kilométernyire fekvő hely­ség rendőrfőnöke egyik éjjel letartóztatta a falu vala­mennyi értelmiségi tagját, köztük a falu papját s egy ott lakó nagynevű, közismerten demokrata érzésű filozófus-szociológust, Révay grófot, továbbá több módosabb parasztgazdát, úgynevezett kulákot, össze­sen 80 férfit vittek el lakásáról. A rendőrségen rövid, órákig sem tartó „kihallgatás” során megállapították valamennyi „vádlott” bűnösségét, nevezetesen, hogy „német kollaboránsok voltak”. Nyolcvan főnyi rend­őrosztag a falu határában lévő vasúti töltéshez ve­zette őket, mindegyik fogollyal megásatta saját sírját, s valamennyit agyonlőtte. Ez a tömeggyilkosság nagy hullámokat vetett, országos felháborodást okozott, s a belügyminiszter kénytelen volt a gyilkos rendőröket őrizetbe venni. A parlamentben többen vizsgáló bi­zottság kiküldését tervezték. A kommunista párt vezetője, Rákosi Mátyás azonban, minden alkotmá­nyos jogalap nélkül, mint egy koalíciós megbeszélésen maga büszkélkedett vele, „utasította” Erdei belügy­minisztert, hogy a rendőröket azonnal bocsássák sza­badon. Pártközi megbeszéléseken, vagy ha régi, idea­lista kommunisták voltak Rákosinál, s figyelmeztet­ték, hogy az újsütetű párttagok, a prozeliták között bűnöző és kegyetlen funkcionáriusok vannak, Rákosi azzal hallgattatta el a kritikát, hogy „derék kom­munisták azok”. Valentiny Ágoston, kiváló szociál­demokrata politikus, az ideiglenes kormány igazság­ügyminisztere szerette volna elérni, hogy minisztériu­ma szakképzett rendőrökkel vizsgálatot indíthasson hatósági visszaélések ellen. A minisztertanács ehhez hozzájárult, de aztán a kommunista párt kívánságára a szociáldemokrata párt elnöke, Szakasits Árpád Va­­lentinyt leváltotta, helyére Riesz Istvánt delegálta é s a gyömrői gyilkos rendőrök megmaradtak állásuk­ban ... (Folytatjuk) Csonka Emil előadásai Lapunk főszerkesztője s „A forradalom oknyomozó története” c. könyv szerzője különböző meghívásokra több előadást tartott 1956 történelmi okairól. Müncheni és svájci előadások után a közelmúltban Heidelberg/ Mannheim magyarsága előtt szerepelt, ezt követte Bécs és Grác. Május 8-án Luzern, 9-én Bern, 10-én Zürich ma­gyarsága várja az előadót a SMIKK rendezésében. Őszre amerikai és kanadai városokba hívták meg, s a szerző még Frankfurtban vállalta el a 25. évforduló díszszónoki sze­repét. 17

Next